Gareth - November 11., negyed tájt éjfél felé

Az egyik sötét folyosón rohantak végig, igyekezve csendben maradni, de ez csak az után sikerült maradéktalanul, hogy volt esélyük elővenni a pálcát és segíteni a lépteik zaján. Egy valami biztos - a kis szerkezetük ugyan működött, mert jelezte, hogy prefektus jár a környéken, viszont túl soká figyelmeztette őket, és ekkorra már észrevette őket az a másik is.
Az előnyük mégis megvolt, mert legalább tudták, hogy melyik irányban nyerhetnek egérutat, viszont az idegen folyton a nyomukban volt. Kitartó, annyi szent...
Az este hosszúra nyúlt az üldözéses jelenet előtt, mert a prefektusdetektoron dolgoztak. Talán nem volt a legjobb ötlet, de mivel úgy tűnt, hogy az első verzió már használható, rögtön ki is akarták próbálni, úgyhogy nekiveselkedtek, és kimentek a folyosókra kószálni egyet. Jó sokáig nem történt semmi, úgyhogy már azt fontolgatták, hogy talán mégsem úgy sikerült a találmány, mint szerették volna, de aztán egyszer csak megmozdultak a prefektus jöttét jelző apró szikrák, és megkezdődött a hajsza.
Jared lefékezett egy pillanatra, és fülelni kezdett.
- Nem tudom melyik folyosón van... - suttogta halkan, és valami furcsát mutatott a jelző is, középen lebegtek a szikrák... Ennek nem így kellene lennie. Irányba kellene mozdulnia, de akkor miért..?
- Ketten vannak! - jött rá, és egy pillanatnyi tanácstalanság villant át az arcán. Ki más üldözné őket, mint a prefektusok?
Villámgyorsan nézett szét, hogy merre menekülhetnének meg, mert úgy tűnt, hogy az útjukat elzárták. De vajon a prefektusok elhinnék, hogy ismernek olyan titkos folyosót, amit ők nem? Végül is... nem tudhatják, hogy kiket vettek üldözőbe, így azt sem, hogy minimális a helyismeretük.
- Gyere! - rántotta be a testvérét a legközelebb lévő ajtón, és hirtelen sötétség borult rájuk.

Gareth

Tulajdonképpen csak az összeszokottságuknak köszönhető, hogy nem kapták el őket már a második sarkon, mert így mindketten vakon bíztak a másik döntéseiben és gyors parancsaiban. Gareth gondoskodott a csapdákról, amik lelassíthatják az üldözőket, és a raktár ajtaja is épp a megfelelő helyen volt, viszont még így is maradt a tény, hogy talán ide is utánuk jönnek, hiszen logikusnak tűnhetett, hogy ott bujkálnak, ahol a legtöbb csapda vár a prefektusokra - na meg ha összetalálkoznak az üldözők, akkor valahol nyilván elhagyták a vadat.
Éppen ezért nem tiltakozott a döntés ellen, hogy szekrénybe bújjanak. Tudta, hogy nem lesz jó, de erősen kapaszkodott a valóságba és próbálta legyűrni saját démonait, de a fülében doboltak a valójában csak apró neszek, ahogy a szekrény fala visszhangozta mozdulataikat. Neki hangosnak tetszett, mellkasára ült a nyomás, és az az elemi félelem, ami mindig úrrá lett rajta a szűk helyeken.
Gareth hangja még elért hozzá, és nagy nehezen választ nyöszörgött.
- Mmhhmm - mozdította a kezét, hogy megmutassa a tenyerében a szikrák aprócska fényét. Jól esett látni a fényt, bár nem a sötétség riasztotta igazán. Szédülni kezdett ahogy levegőért kapkodott, és inkább lekuporodott a szekrény aljába, mielőtt baj lenne. Egy röpke pillanatra megfordult a fejében, hogy ennél talán jobb lenne az is, ha elkapnák őket, de aztán elhessegette a gondolatot, mert nem kellene felhívni magukra a figyelmet.
Gondolatai közé nem is olyan régi emlékek furakodtak, sötét árnyaikkal ülve meg elméjét, hogy egésze kicsinek és tehetetlennek érezze magát megint.
- Seth... - halk volt a hangja és szinte már könyörgő, bár tudta, hogy a másik is csak kevéssé tud segíteni, itt az a megoldás, ha kijutnak a szekrényből. De még várni kell, ki tudja mi történik odakint...
A bátyja ruhájába kapaszkodott, egy kis időre egészen gyerek lett megint, és ha valaki most látta volna, akkor könnyen rájöhetett volna, hogy meggyötört lelket rejteget a távolságtartó felszín. Szinte gondolataival egyszerre jutott el hozzájuk kintről valami csörömpölés és hangos szitkozódás, nyilván, ahogy az egyik prefektus belesétált valamelyik csapdájukba.

Gareth

Úgy érezte, mintha a szekrény falai egyre szűkülnének körülötte, pedig a józan eszével tudta, hogy ez lehetetlen. Mégis, ahogy ott kuporgott magára szakadni érezte a világot, és csak az mentette meg az összeomlástól, hogy mellette volt Gareth. Egészen hozzábújt, arcát a ruhájába fúrta. Otthon illata volt, de talán rossz ez a kifejezés, mert nem az a fajta otthon, amit boldogan hagytak ott, hanem az, ami védte őket - tulajdonképpen neki a testvére jelentette az otthont, és most már valahol Sherlock is.
- Ne okold magad... - Választ préselt ki magából, mert nem szerette, ha a testvére magára vesz minden felelősséget olyasmiért, amiben mindketten benne voltak. Nagy levegőket vett, hogy képes legyen folytatni, mert még volt mondanivalója.
- Nekem is lehetett volna több eszem. - Ebben a pillanatban nyílt a raktár ajtaja, egészen nyilvánvalóan azért, mert a prefektusok átjutottak minden csapdán és most átkutatják a környékbeli termeket. Jared hirtelen teljesen csendben maradt, annyit segített neki a bátyja közelsége, hogy legyen benne annyi, hogy még a lélegzetét is visszafogja, mert nem segített volna, ha a hangos és kétségbeesett szuszogása buktatja le őket. Léptek haladtak el a szekrény előtt, lassan, mintha az idegen azt mérlegelné, hogy megéri-e tovább menni és kutatni, de a szerencséjük úgy hozta, hogy egy lusta - vagy legalábbis a csapdák után meggyötört - hajszolót kaptak, így a prefektus szépen vissza is fordult, és az ajtó felé vette az irányt. Jarednek arra viszont már nem volt esze, hogy el tudja dönteni, biztonságos-e kimászniuk innen, úgyhogy ezt a bátyjára hagyta.

Gareth

- Mi egymásra vigyázunk - nagyon halovány volt a mosoly, amit sikerült előszednie, de ahogy behunyta a szemét és csak a bátyja karjait érezte maga körül, könnyebb volt elhinni, hogy tényleg nincs semmi baj. Persze az agyának egy belső zuga pontosan tisztában volt azzal, hogy szűk helyek ide vagy oda, itt nem igazán van mitől félnie, maximum egy dühös prefektus haragjától, aki viszont ugyanolyan diák, mint ők, mégis, az emlékek nem hagyták, hogy félvállról vegye azt, amit lehetett volna könnyedén is kezelni. Egy-egy hasonló eset után rendre elgondolkodott, hogy ez vajon örök életére így marad-e, vagy lesz még valaha jobb. Még szerencse, hogy az iskolában nem voltak liftek, ha azt kellene használnia valószínűleg mindennapos lenne nála a pánikroham, szekrénybe bújni pedig nem igazán akart a közeljövőben.
Aztán ahogy jött a prefektus, úgy el is ment, pár másodpercig még feszült csöndet hagyva maga után. Jared tudta, hogy Gareth valószínűleg azt figyeli, hogy mikor bújhatnak már ki végre biztonságosan a szekrényből, és ez a gondolat ha nehezen is, de elkezdte legyűrni a félelmét. Hiszen nem sokára vége!
A testvére puha érintésekkel jelzett neki, mikor már tiszta volt a terep, de Jared nem volt képes azonnal megmozdulni, csak mikor hallotta a szekrény ajtaját nyikordulni és a varázslat is elhangzott, akkor emelte fel a fejét, és lazított a szorításon. Beletelt jó pár másodpercbe, hogy meg is tudjon mozdulni, de aztán kimászott a szekrényből, és hatalmasat sóhajtva lerogyott elé.
- Köszi... - nézett fel kisvártatva félszegen a bátyjára. Senki másnak nem engedte volna, hogy így lássa őt, kicsinek és összetörtnek, tele félelemmel, de lehetett hét, tizennégy, vagy egyszer majd akár harminc éves is, abban biztos volt, hogy Gareth előtt nincs mit szégyellnie.
Csak mikor már elcsitultak a kedélyek, akkor jutott el addig, hogy rájött, hogy egy raktárba csöppentek.
- Szerinted érdemes lenne szétnézni? Hátha találunk valami hasznosat... - tekintgetett körbe, egyelőre még mindig a földön ülve, de már érdeklődően figyelve a helyet, ahova balsorsuk kényszerítette őket.

Gareth

Mindjárt szebb volt a világ, amint ott hagyhatta a szekrény szorongató mélyét, és újra egy tágasabb helyen lehetett. Ahogy ez megtörtént nem kellett sok idő, hogy a fiú érdekesebb dolgok után nézzen, mert a kíváncsisága határtalan volt. Így esett, hogy miután rájött, hogy lehet, hogy egy aranybányára bukkantak, már ami a kutatásaikat illeti, már fel is tápászkodott, és nekiállt nézelődni a polcok között.
Hamar el kellett ismernie, hogy úgy tűnik, alulmúlja a várakozásait a hely, de mivel nem volt jobb dolguk és azzal tisztában volt ő is, hogy egyelőre botorság lenne elindulni a szállásukra, nem állt meg az első kupac kacatnál, hanem előpecázta a saját pálcáját is, és szisztematikusan turkálta át a holmikat.
- Nos... igen - hagyta helyben a megjegyzést, mert az iménti játszótéri móka (avagy fogócska és bújócska) szépen példázta, hogy ez a szerkentyű mennyire is nem áll készen a használatra. Jared tulajdonképpen csak most gondolkodott el rajta, hogy vajon mi lett volna, ha elkapják őket, és így visszatekintve, a rettegéssel már a háta mögött, azért el kellett ismernie, hogy voltak mókás pillanatai a hajszának, főleg a csapdák állítása.
Már jó ideje csak a tárgyak zörgése, halk koppanása hallatszott, ahogy egymáshoz ütődtek néha, mikor egyszer csak Jared keze megállt a levegőben, és pár pillanatig meredten bámult egy pontra, aztán előre nyúlt, és a kezébe fogott egy nagyon szép, de értéktelen üveggolyót. Egy darabig méregette, mert nem volt benne biztos, hogy vajon nem csak a képzelete és az emlékei csalják-e meg évek távlatából, de aztán hangjában némi kérdő hangsúllyal fordult testvére felé:
- Gareth... - nyújtotta feléje a kis golyóbist, kíváncsian várva a reakciót, amiből kiderül, hogy vajon tényleg olyan-e, mint amire ő emlékszik.

Gareth

Kíváncsian várta, hogy a testvére mit fog szólni az aprósághoz, ami a keze ügyébe került. Kicsi volt még amikor ilyen üveggolyót ajándékozott a bátyjának, nem is volt benne biztos, hogy a színe tényleg ilyen volt-e, de Gareth reakciói egyértelműen elárulták, hogy a fiú jól emlékezett. Ő örült neki, hogy megtalálta a játékszert, mert kedves emlék volt neki, az egyik első olyan ajándék, amit a testvére tőle kapott. Egész jól emlékezett a napra, amikor megvásárolta a most előkerült golyó egyik testvérét. Egy szolgálóval kettesben sétáltak az utcán ruhavásárlás okán, mikor észrevett a földön egy érmét, odaszaladt, és aztán boldogan mutogatta az asszonynak, hogy mit talált. Az rámosolygott és mutatott neki egy kis boltocskát, egy ócskást, hogy ha szeretné, akkor benézhetnek oda, hogy elkölthesse a pénzt, már ha talál valamit olyan olcsón. Szinte pont úgy, mint most, a polcok között kutakodott a kisgyerek, hosszan nézelődve és kérdezgetve, hogy mire elég az érme, aztán végül rátalált egy filléres üveggolyókkal teli kosárkára, amibe beletúrt és egy kékes darabot húzott ki. Gareth a születésnapjára kapta tőle az apró játékot, ő pedig boldog volt, hogy kisgyerekként is tudott valamit adni, ami csak tőle, csak neki szólt. Aztán szép lassan feledésbe is merült részéről a golyó, nem látta többé, nem tudta, mi lett vele, és csak most jutott újra eszébe.
- Látod, nem is baj, hogy bekergettek minket ide! - vidult, örülve a gyerekkori emléknek. - Ki tudja, mit találhatunk még itt... Ahol ennyi ember megfordul, mint itt az iskolában, bármi előfordulhat - mondta, miközben a szemei már újra a polcokat pásztázták hasznos dolgokat keresgélve.
Gondolatai azonban hamar visszatértek a golyóhoz, és érdeklődve nézett fel testvérére.
- Tényleg, az eredetivel mi lett? - Úgy tippelte, hogy elveszett vagy valahol még mindig Gareth holmijai között lapul.

Gareth

Jared egyáltalán nem gondolta, hogy a történet ilyen fordulatot vesz. Ez több volt, mint amire számított, még ha meg nem is lepte túlságosan, hogy ilyesmi előfordulhatott, viszont egyelőre nem tudta eldönteni, hogy bánja-e, hogy felzaklatta a bátyját, vagy pedig jót tett azzal, hogy megmutatta neki az üveggolyót, mert Gareth nagyon erősen szorította, mintha nem akarná, hogy újra elvesszen.
A fiú egy darabig csöndben maradt a válasz után, és az arcáról olvasni lehetett azt a mély gyűlöletet, amit a férfi iránt érzett. Nem egy, nem két megaláztatást kellett tőle eltűrniük, mert a keménység és a szigor csak egy dolog, az nem tesz tönkre életeket, ha igazságossággal párosul, viszont az aljasság, az erővel való visszaélés mély sebeket ejt, mélyebbeket, mint az üvegszilánkok tehetnék.
Gareth kinyújtott tenyerén nem látszott semmi. A fiú jól tudta, hogy a dolog nem véletlen, mert ha egy gyermek keze össze van szabdalva, az olyan kérdéseket szülhet, amit a kicsiket gyötrők nem akarnak hallani, de mivel átérezte az egész helyzetet, tisztában volt vele, hogy ez a mozzanat nem a kézben okozott igazi sérülést.
Előre nyúlt, megszorítva a bátyja kezét egy pillanatra, lassan kialakuló férfias erővel de bíztatóan, büszkén - túl vannak a nehezén, ezen is, ilyesmit velük többé soha senki nem tehet. Aztán az elsuttogott szavakra újra előbújt belőle a bátyján csüggő gyermek, és megölelte testvérét, csak utána válaszolt.
- Rendben. Hozom a detektort.
Jared meglehetősen jó volt a beszéd nélküli kommunikációban, de ehhez kellett a bizalom, és hogy értse a másik érzéseit. Viszont noha kevés embert ismert, közülük legjobban Gareth-et, így reménykedett, hogy nem nyúlt nagyon mellé a reakcióval, és tényleg segíteni fog. Valahogy csak ki akarta mutatni, újra, hogy ők tényleg egy csapat.
Aztán elindult a raktár ajtaja felé, figyelve, hogy a másik fiú is jön-e vele.

Richárd

Halvány lila gőze sem volt arról, hogy miért kapta őt el a három teljese ismeretlen srác és miért hurcolják magukkal valahova. Balszerencséjére hátba kapták őt, így nem tudott a pálcája után kapni, ellenben attól megkímélte magát, hogy kapálózással és kiabálással adja a többiek alá a lovat és tegye érdekesebbé a szórakozásukat. Ennek köszönhetően az lett az egésznek a vége, hogy míg azok valami számára teljesen érthetetlen dolgon viccelődtek, Jared jóformán csak lógott a karjaik között, míg nem egy túlságosan is ismerős helyre nem értek.
Amikor rájött, hogy mi következik, szégyen-nem szégyen, mégis inkább tiltakozni kezdett, és befeszítette kezét-lábát, mint a macska, akit a szállítóba próbálnak benyomni, közben pedig fenyegetőnek szánt hangsúllyal ordított.
- ERESSZETEK EL!!! - mennydörögte, de mit sem ért vele, hárman sokkal erősebbek voltak, mint ő, és végül csak becsukódott mögötte a szekrény ajtaja.
Egyszer már volt itt, Gareth-tel el kellett bújniuk, de annak sem lett jó vége, a klausztrofóbiája pedig azóta sem javult. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy pánikszerűen menekülni próbált, először még csak fel sem fogva, hogy valaki más is van a szekrényben. Aztán mikor rájött, hogy bárhogy nyomja, az ajtók bizony kívülről lettek bezárva, a hátsó falnak esett és lecsúszott a szekrény aljába. Körülbelül itt jutott el az agyáig, hogy mellette Richárd reszket.
Nem tudta mire vélni, hogy ez mire jó, egy röpke pillanatig megfordult a fejében, hogy a srác ármánykodása, mert megtudta valahonnan a gyengéjét, de nem kellett sok hozzá, hogy átlássa, az is épp annyira meg van ijedve, mint ő. Ráadásul végképp nem volt ereje mindenféle összeesküvésen törni a fejét, mert még az előtt ki kellett innen jutni, hogy teljes erővel legyűri a félelem. Ez viszont már most lehetetlennek tűnt, főleg, hogy a pálcáik valahol odakint lehettek a földön, mert a zsebéből még érezte, hogy kivették, aztán pedig látta, hogy elhajították. De akkor mi legyen? Mi legyen?!
A fejét hátravetette és egyre felületesebben lélegzett. Nem lesz ez így jó. Richárd ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon, ami egy kicsit talán visszarántotta őt a talajra, de nem eléggé.
- Fogalmam sincs - mondta őszintén, remegő hangon. Kezdte hallani a dobhártyáján a lüktetést, ami a közelgő szédülést jelezte, már pedig most nem szabad bepánikolni. Nem, nem, nem...
- Miért...? - csuklott el a hangja a kérdés közben, amivel azt akarta firtatni, hogy miért vannak ide bezárva, de a végéig nem jutott el, alig tudta visszatartani a kétségbeesés könnyeit.

Ricsi

Hangosan próbált számolni. Egy, kettő, három... Egy, kettő, három... Így telik az idő, de ötlete nem született, hogy hogyan juthatnának ki innen, ráadásul egyre fülledtebb lett a levegő a szekrényben. Hogyne, hiszen ketten használják. Eszeveszetten próbált visszaemlékezni, hogy Gareth ilyenkor mit tett, hogy megóvja őt a kiborulástól, és végül ezért is próbált meg valami beszélgetésfélét kezdeményezni annak ellenére, hogy ki volt az alkalmi társa a fogságban.
A vallomás viszont egy pillanatra kizökkentette a körforgásból, ami a levegővétel és a szédülés körül forgott. Próbálta munkára bírni az agyát, ami végül a visszájáról fogta meg a dolgot, mikor bosszúsan megszólalt.
- Remek. Akkor talán őket is be kéne zárni, mert éppenséggel együtt hoztak ide és mindhárman hímek. Nyilván ettől meleg lesz valaki - puffogott egy sort, de bármennyire is szerette volna, nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy mellette a fiú éppen kisírta a két szemét. Arra mindenesetre jó volt ez az egész, hogy elkezdett kevésbé figyelni a bezártságra, még ha a gyomra egy folyamatos görcsben is volt és kapaszkodnia kellett, hogy ültében el ne dőljön.
- Ez kevésbé nagy tragédia, mint hogy nem tudunk innen kimenni - mondta. Ugyan a két dolog között ok-okozati összefüggés volt, de ettől most inkább eltekintett. Végül megszánta a másikat, akivel ebben a szorult helyzetben hirtelen valami közös vonást érzékelt a klausztrofóbia miatt, és elmondott neki valamit, amit eddig csak a testvérének.
- Nekem fogalmam sincs, hogy melyik nemhez vonzódom. Mindkettőhöz? Egyikhez sem? Ötletem sincs - mondta, remélve, hogy ezzel megállíthatja a könnyeket, legalább annyi időre, míg a másik egy kicsit kicsodálkozza magát. Jó lett volna, ha ki tudnak találni valami megoldást arra, hogy kijussanak innen, de kezdett Jared számára nyilvánvalóvá válni, hogy az nem fog egyedül menni, még ha beszéd közben folyamatosan járt is a szeme, hogy rést keressen a burkolaton. Persze nem talált.

Ricsi

Nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy a másik hangosan sírt. Ez nem a klausztrofóbia miatt volt, erre ő is rájött, de nem tudta elítélni azokat, akik így vezetik le a feszültséget, még ha ő normál esetben nem is tartozott közéjük. Persze, egy szekrényben ülve azért más a helyzet. Ennek ellenére úgy volt vele, hogy talán jobb is, ha kisírja magát a gyerek, mert vigasztalót nem tudott - és nem is igazán akart - neki mondani, de ebben a szituációban teljesen felesleges lenne a könnyeit nyelve feszengeni.
Úgy tűnt, hogy amit mondott, az tényleg elterelte egy időre a másik figyelmét. Neki is jót tett a beszélgetés, kevésbé koncentrált a bezártságra, de még mindig nem volt elég nyugodt, hogy rendesen gondolkodni tudjon. Ricsi szavaira hümmögött egy párat, mert úgy volt vele, hogy majdnem tizenhat évesen azért már illene legalább valami halvány fogalmának lennie az egészről, de ennek inkább nem adott hangot. Helyette a számolás ütemét figyelte, miközben a fejét előre döntve masszírozta lassan a halántékát és az orrnyergét. Gyerünk Jared, találj már ki valamit! Azonban menekülési útvonal helyett valami teljesen irreális jutott az eszébe. Ráadásul mindkettejük balszerencséjére annyira ki volt borulva, hogy ki is mondta.
- Ha megcsókolnál akkor minden bizonnyal rájönnék - mondta némi késéssel, inkább erre figyelve, mert a szabadulással nem ment semmire. - A te lelki békéden már minden bizonnyal nem borítana nagyot ha kísérleteznénk - tette hozzá, de nem volt gúnyos a hangja, pusztán tárgyilagos. Már amennyire egy szekrényben remegő, félelemtől félholt srác hangja lehet tárgyilagos.
Igazából bele sem gondolt, hogy mit kér, csak mondta... De legalább addig sem rettegett teljes erőbedobással, amíg ezen járt az esze.

Ricsi

A hangsúlyból jött rá, hogy Ricsi komolyan vette, amit mondott, pedig ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy tényleg meg akarta-e tenni. Előbb-utóbb pedig szembe kellett néznie ezzel a problémával is, ennél jobb alkalom pedig nm biztos, hogy egyhamar elébe kerülne, ezen felül, akárhogy is nézzük, a félelmeinek is jót tett ez a lehetőség, mert hirtelen sokkal kevésbé volt riasztó a sötét. Naná, hiszen volt valami más, amitől lehetett félni.
A szavakat, amik kifejezetten beleegyezőnek tűntek mély csönd követte. Innen már nincs visszaút, ha most visszakozna akkor az nagyon rosszul venné ki magát, pedig a szíve éppen ki akart ugrani a helyéről - micsoda változatosság, most már nem a bezártság miatt.
Egy pillanat alatt átsuhant a fején, hogy az előbbi kérése hogyan hangozhatott. Valószínűleg éppen egy szívtelen, utálatos valakinek nézik, márpedig nem gonoszságból vetette fel ezt a dolgot. Igaz, talán a legutóbbi találkozásuk után ezt nem lenne könnyű elhitetni a fiúval. Ennek ellenére megpróbálta.
- Ricsi... - egy kicsit közelebb helyezkedett hozzá. - Én... Én nem akarlak kihasználni, szóval csak akkor, ha... - 'ha tényleg akarod' fejezte volna be, de közben a sötétben elmérte a távot, és a keze hozzáért a fiú vállához. Visszakapta, teljesen bizonytalan volt, de ha nem kapott elutasítást, akkor egy mély lélegzet után még közelebb helyezkedett. Furcsa volt ez az egész. Fogalma sem volt, hogy mit is kéne csinálnia, kétségbeesetten próbált valami kapaszkodó után kutatni a fejében, de képtelen volt szavakkal megfogalmazott gondolatokat kreálni. Végül egy életem, egy halálom stílusban előre hajolt, ujjaival a fiú könnyáztatta arcát kereste, és ha megtalálta, akkor puha mozdulattal maga felé fordította. Centik voltak közöttük, aprócska távolság, aztán már az sem.

Ricsi

Iszonyatosan félt. Fogalma sem volt róla, hogy mit kellene éreznie, hogyan kellene mozdulnia, hova kellene tennie a kezeit, de valahogy csak eljutottak addig, hogy elmélyült a csók. Nem vette észre, hogy Ricsi ügyetlen lenne, mert neki sem volt semmi tapasztalata, pont úgy bénázott, mint amaz, csak egyszerűen próbált óvatos lenni és nem tolakodó, bár felmerült a kérdés a fejében, hogy hogyan lehet nem tolakodónak lenni, miközben valakinek a szájában van a nyelve? Számára ez valami összeegyeztethetetlen ellentét volt, amibe igazából még sohasem gondolt bele, most viszont kénytelen volt elég intenzíven szembesülni a kérdéssel.
Végül az ilyesmit inkább most elhessegette és csak az érzésekre figyelt. Kellemes volt ez az egész, még ha nagyon ijesztő is, és mikor Ricsi a nyakába kapaszkodott akkor valahogy... Valahogy még közelebb kerültek, és...
Hirtelen túl kevés lett a levegő és megremegett. Érezte maga körül a vékony karokat, amik szintén nem tűntek túlságosan sziklaszilárdnak és egy hirtelen jött ötlet nyomán ő is átölelte a fiút. Furcsa volt ennyire közel lenni valakihez, aki nem a testvére. Nos... hát tulajdonképpen a mostohatestvére, de ha ez most eszébe jut, akkor bizonyára úgy repült volna a szekrény másik sarkába halálra szégyellve magát, hogy talán még ki is szabadulnak, mert kitöri a fát. De szerencsére ez most meg sem fordult a fejében, úgyhogy nyugodtan átadhatta magát az újdonság varázsának.
Végül már nem is tudta mennyi idő telt el, mikor elszakadtak, lehetett pár perc de jóval több is, teljesen összefolytak a dolgok. Levegőért kapott és fejét a másik fiú vállára ejtette, miközben teljes testében remegett. Képtelen volt megszólalni.

Ricsi

Jó ideig tartott, mire rájött, hogy Ricsi már alig remeg. Ez jót tett neki is, erőt merített belőle, még ha nem is tudta teljesen megállítani az önkéntelen mozdulatokat. Már nem is volt benne biztos, hogy miért remeg, mert a listán ott volt a tudata szélét kaparászó bezártság, a tény, hogy ez az első csókja és az is, hogy egy fiúval történt meg... és élvezte. Amikor vége szakadt a csóknak és megérezte a hátán a fiú tenyerét, ami nyugtatóan simult rá, hatalmasat sóhajtott.
- Igen... - felelte remegő hangon, de egyelőre képtelen volt rávenni magát, hogy távolabb húzódjon vagy legalább a fejét felemelje, pedig úgy érezte, hogy azt borítékolni lehetne, hogy Ricsinek csakhamar elege lesz abból, hogy ráakaszkodik. De sajnos csak lassan csillapodott a félelme, noha már túl volt a nehezén, viszont ezzel együtt újabb kérdések tolultak a fejébe.
- Azt hiszem... Kipipálhatom a fiúkat a listán... - mondta, és hirtelen nevetni támadt kedve, mert hát mégis csak megoldotta egy nagy kérdésnek legalább a felét, de ez rögtön elmúlt, amint jött a következő gondolat. - Csak most... Fogalmam sincs, hogy merre tovább - emelte fel végre a fejét, bár nem sietett kibontakozni az ölelésből. Egy darabig ez után csöndben gondolkodott azon, hogy ez mit is jelent a jövőre nézve. A bátyja felől nem aggódott, nyilvánvaló, hogy őt nem fogja zavarni ez a fordulat, viszont jó pár nehézséget felvet egyéb téren. Na meg azt még mindig nem tudja, hogy a lányokkal mi a helyzet. Hát, talán majd egyszer azt is lesz lehetősége megpróbálni... Erről viszont egy újabb kérdés jutott eszébe.
- Ezt illik... Megköszönni..? - szaladt ráncba a szemöldöke, bár kimondva még sutábban hangzott, mint mikor kigondolta.

Ricsi

Valahogy megfeledkezett arról, hogy ő elvileg utálja ezt a valakit. Hogy pár napja még a szemét is ki tudta volna kaparni, sőt, gyakorlatilag még egy fél órával ezelőtt is. Mennyi mindenen segít egy közös félelem, igaz? Na meg még néhány egyéb esemény.
Ricsi válasza pedig hirtelen fényt gyújtott a fejében. Hát persze, így már érti! Igaz, az még mindig nem tiszta neki, hogy miért nem szólt Gareth, hogy beszélgetett valakivel a bájitallal, de ezt majd tőle megkérdezi, ha egyszer csak előkerül. Viszont az biztos, hogy Ricsinek nem lehetett könnyű ezt az egészet átélni, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ismerősei nem voltak vele túl elfogadóak.
- Sajnálom, hogy megütöttelek. Féltékeny lettem, amikor láttam, hogy Gareth neked csinált kakaót... tudom, gyerekes. De nekem azt mondta, hogy nem ismer téged, és nem értettem. Aztán meg azzal a beszólással rettenetesen felidegesítettél a vonaton - fakadt ki. Muszáj volt beszélnie, mert közben újra elemi erővel telepedett rá a sötétség és a szűk helyektől való félelem, viszont amíg beszélt, amíg voltak hangok, addig egy fokkal jobb volt az egész.
Végtelenül meglepődött, mikor Ricsi simítását érezte magán, de ezzel úgy vette, hogy annyira nem zavarja a másikat, ha összekapaszkodva maradnak, amíg nem jut eszükbe valami megoldás. Visszaejtette a fejét a srác vállára, és ekkor vette észre, hogy egyre gyorsul a szívverése... ez már megint a klausztrofóbia lesz. Neki jó volt, ahogy a forró tenyeret érezte a hátán, úgyhogy úgy gondolta, talán viszonozhatná, hátha Ricsinek is segít egy kicsit. Ahogy a másikat ölelte ujjaival mintákat kezdett rajzolni a hátára.
- Próbáld meg kitalálni, hogy mit rajzolok. Arra figyelj, ne a szekrényre - javasolta, míg ő arra igyekezett összpontosítani, hogy használhatóak legyenek az ujjal rajzolt vonalai. Viszont az idő egyre telt, és már ez sem volt elég, gondolatban újra számolni kezdett, ráadásul nem volt benne biztos, hogy meddig maradhatnak még így. Már ez is jóval több volt, mint ami illendő, legalábbis érzései szerint.
- Khm... - kezdte némi torokköszörüléssel. - Nem igazán akarlak elengedni... Attól tartok, hogy ha nem érzem, hogy van itt valaki, akkor összeomlok, túl rég vagyunk itt... - vallott halkan.

Ricsi és Gareth

Pozitív csalódás volt, hogy Ricsi is bocsánatot kért. Talán mégsem az a kis undorító féreg, aminek elsőre nézte. Nos... biztos, hogy nem az, mert akkor nem kapaszkodna éppen belé és nem abból próbálna erőt meríteni, hogy azért nincs teljesen egyedül, mert ott van vele a kelepcében a srác is. Igaz, annyival hamarabb fogy el a levegő... De már tökmindegy, csak ne eressze el, mert abból csúfos módon sírás lesz, és most Jared részéről.
Ahogy a fiú hátához ért az összerezzent, Jared pedig csitítva simította meg.
- Nyugi - mondta. - Nem akarok rosszat, csak muszáj figyelmet terelnem - magyarázta, miközben a firkákhoz látott.
Nem sokkal később már éppen annak a magyarázatához fogott, hogy miért is nem fogja elereszteni Ricsit, amíg itt vannak, mikor hirtelen zajt hallott kintről és egy pillanat múlva kitárult az ajtó. Be kellett csuknia a szemét, túl sok lett hirtelen a fény, de annyira megijedt attól, hogy esetleg az őket bezáró szemetek jöttek vissza, hogy teljes testében összerezzent. Aztán meghallotta a bátyja hangját és visszahuppant a szekrény aljára, hatalmasat sóhajtva közben. Oké, most már minden rendben lesz.
Aztán eszébe jutott, hogy milyen szituációban talált rájuk Gareth és érezte, hogy hirtelen az arcába tolul minden vér. Oké, mondjuk még mindig jobb, mintha olyanok jönnek, akik összeverni akarják őket, ráadásul a szekrény is végre nyitva van és most már nem fognak ott aszalódni össze a deszkák börtönében, de azért ez nem kicsit volt kínos. Hát még amikor Gareth meg is szólalt.
Jared az arca elé kapta két kezét. Tudta, hogy tőle kérdezett Gareth, még akkor is, ha azóta sem volt lelkiereje felnézni rá, úgyhogy előbb-utóbb valami válaszfélét kellett összehoznia.
- Mmmmnyüüühhh - Ennyire futotta első körben a tenyerei rejtekéből, aztán megpróbálta magát összekaparni annyira, hogy emberi nyelven is felelni tudjon. - Csak... nagyon féltünk és.... öhhh... - akadozott a mondanivalóval, míg nem végre elvette a kezeit az arca elől és segítségkérően Ricsire nézett. Az viszont láthatóan pont annyira zavarban volt, mint ő, szóval nem sokra számíthatott tőle.
Végül Jared nagy levegőt vett és felnézett a testvérére.
- Nem tévedsz - mondta kerek-perec, a következő pár percre részéről inkább mély csöndbe burkolózva. Legalább addig, amíg eldönti az arcbőre, hogy most akkor leég-e róla vagy sem.