Miközben némítóbűbáj leple alatt rohantak a folyosókon, szinte folyamatosan szitkozódott - a varázslat eredetileg a futás csapta zajt volt hivatott megszüntetni, de most ehhez is kapóra jött. Ffff..... Miért, ó, miért nem tudtak várni reggelig? Hogy Merlin verné meg azt a hülye fejét, minek kellett rögtön tesztelni a prototípust? A ketyere nagyon kezdetleges volt, csupán az emberek jelenlétét volt képes kimutatni kis körzetben, de már így is óriási előrelépésnek számított, hogy egy ilyen bonyolult bűbájt sikerült módosítania és működőképessé tenni. Evidensen nem kellett volna élesben bevetni, a fenébe is! Főleg nem idekinn, amikor az Eridon is elég lett volna! Murphy, hogy pont mire elunták a kóválygást és vissza akartak térni a toronyba, azonnal megjelent az addig hiába keresett karhatalom.*
- Locsolóbűbájt!-*Sziszegte oda öccsének, hogy aztán kockáztatva egy rövid megtorpanást, a maguk mögött hagyott jókora tócsát megfagyassza, megtoldva az egészet egy füstbűbájjal, hogy üldözőik ne kerülhessék ki az akadályt, mielőtt megpördülve nekirugaszkodott volna. Szerencse, hogy mindketten formában voltak, mert a prefektusoknál alighanem követelmény, hogy jó futók legyenek (vagy idővel ilyen foglalkozási ártalomként kifejlődik náluk), még így is kihívást jelentett akkora előnyt tartani, hogy ne lássák őket és ne tudják azonosítani. Megtehette volna, hogy leszedi őket, de nem akarta a szabályszegést párbajozással tetézni, épp elég mély katyvaszban vannak már, nincs szükség rá, hogy még hullámozzon is. Alighogy idáig ért gondolatban, Jared hirtelen lecövekelt és arca értetlenségről riadalomra váltott.*
- Oh, for f**k's sake!-*Fakadt ki hangosan, mert ilyen is csak velük történhet. Jobb ötlet híján a másik oldalon egy vonalban gáncsátkot szórt a járólapokra és a teljes folyosószakaszt beborította füsttel, amíg öccse kiutat keresett. Tétovázás nélkül követte a rántást, beugorva az ajtón és azonnal be is zárva maguk mögött, mielőtt követte a húzást, bár a sötétben csak tapogatózva haladtak, amíg bele nem ütköztek egy szekrénybe.
- Ha még egyszer ekkora marhaságot indítványozok, küldj rám csalánártást!-*Suttogta ingerülten, miközben bemászott Jared mellé - gondolatban végigfutott azon, mit tehetett volna, de ennyi idő alatt nem tudott jobbat, mint eltakarni még a szertár ajtaját is és elvenni a kedvüket a további hajkurászástól a csapdákkal. Mire idáig ért, visszanyerte a hidegvérét annyira, hogy ne üldözőik legyenek a legfontosabbak számára. Ekkor tűnt fel neki, hogy öccse nagyon sekélyen lélegzik, szinte kapkodja a levegőt és egy másodperccel később belehasított a felismerés - búvóhelyük minden, csak nem ideális számára, ha nincsenek kutyaszorítóban, valószínűleg sosem választja ezt. El kell terelnie a figyelmét valahogy...*
- Jared! Jared, figyelj rám! Megvan még a detektor?-*Próbált beszélni hozzá, de ha nem válaszol, akkor már elkésett ezzel.

Átkozta a saját fejét - mivel eddig sosem kerültek hasonló szituációba, egyszerűen megfeledkezett arról, hogy testvére retteg a szűk, zárt, sötét helyektől, jobban, mint bármitől. Át tudta érezni ezt a félelmet, bár számára teljesen más jelentett leküzdhetetlen rettegést, pontosan ismerte, hogyan képes megbénítani az embert. És az egész elkerülhető lett volna, ha képes megülni a valagán, de neeem, neki ugrik az abrak a s*ggébe és egy ilyen idióta dolog miatt vannak most itt.
Még mozdult, ha nehezen is, és reagált a hangjára, bár értelmes feleletet már nem tudott kipréselni magából - az utolsó pillanatot kaphatta el, épp csak megelőzve egy teljes erejű pánikrohamot. Ez azonban nem azt jelentette, hogy ennyiben is hagyhatta, ha így hiperventilál, akkor tovább fog romlani az állapota. Ahogy lekuporodott, szinte azonnal mellette volt, úgy helyezkedve a szűk térben, hogy az ölébe tudja húzni és magához ölelni.*
- Itt vagyok, Sebby. Lassíts, lélegezz...-*Halk, tőle telhetően nyugodt hangon számolt - ismert gyakorlat volt már ez, hogy segítsen átvészelni a nehezét és megakadályozni a legrosszabbat.*- Minden rendben, nem lesz baj.-*Szüntelenül beszélt, hol halk utasításokat adva, hol csak azért, hogy magára vonja az öccse figyelmét. Amennyire a tér engedte, tagjai mozgatására ösztönözte, hogy ne érezze magát teljesen csapdába esve, egymás után feszítve meg és lazítva el az izmokat. Nem volt ideje bocsánatot kérni, vagy lamentálni a hülyesége fölött, bár érezte, hogy ha most bárki rájuk talál, valószínűleg csuklóból átkozza eszméletlenre, különösebb gondolkodás nélkül. Elviszi egyedül a balhét, ha kell, de nem hagyja magára a másikat.*
- Ha felérünk a toronyba, csinálok egy óriási bögre kakaót, pehelycukorral és tejszínhabbal. Aztán fogjuk ezt a vacakot és kidobjuk az ablakon, vagy szilánkosra törheted, vagy odaadhatod Sherlocknak, hogy játsszon vele, amit csak szeretnél. Aztán kitalálhatod, mit érdemel az a bűnös, aki ezt az egészet ilyen istentelenül eltolta, felírhatod világítós betűkkel a homlokára, hogy IDIÓTA, vagy akármi...-*Ringatta finoman öccsét, izzadt homlokából kisöpörve a szőkés tincseket, miközben légzését és pulzusát figyelte aggódva. Negyed füllel hallgatta csak a beszűrődő neszeket, azt találgatva, hány prefektust is csődítettek össze és hol, mit csinálnak épp.

- Alapból nekem illene vigyáznom rád, nem fordítva.-*Dohogott halkan válaszképp, mert mégis ő volt az idősebb és az okosabb, legalábbis elméletben neki kellett volna lennie (de mint tudjuk, elmélet és gyakorlat közt elméletben semmi különbség). Legalább Jared beszélt hozzá, ami jó volt – addig is tiszta maradt a tudata és kapaszkodott a jelenbe, mert az egész szekrényben való bujkálás csupán mókás csínytevés lenne, ha nincs a múlt. Azonban nyílt a helyiség ajtaja és hirtelen dermedt némaság telepedett mindenre, ahogy a lépéseket hallgatta, fejben látva maga előtt, merre jár odakint a prefektus. Csak egy ember jött be, tétován téve egy kört, idegőrlő lassúsággal, ő pedig végig támadásra készen markolta a pálcáját. Ebben a pillanatban szinte kívánta, hogy lehetősége legyen valakit megátkozni, mert annyira dühös volt – magára, a szüleikre, mindenre és mindenkire, mert még azt sem tudta eldönteni, van-e valamiféle Sors, vagy csak egyszerű véletleneknek köszönhetnek mindent. Ez viszont olyan önzőség lett volna a részéről, amit egyszerűen nem engedhetett meg magának, úgyhogy nyugalmat erőltetett magára és szemét a detektor szikráira szegezte, amik most az ajtó felé vándoroltak, majd némi tétlenség után kétfelé váltak. Valószínűleg megpróbálják őket a szomszédos folyosókon keresni még egy ideig, hátha a füst leple alatt csusszantak ki a kezük közül. Még nagyjából fél percbe tellett, hogy a prefektusok kiérjenek a szerkezet hatósugarából és a szikrák kialudjanak. Mély sóhajjal engedte ki az eddig bent tartott lélegzetet, bár a feszültség nem múlt el azonnal.*
- Sebby!-*A másik még mindig úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.*- Gyere, már elmentek.-*Kitárta a szekrény ajtaját, lumost mormolva és várva, hogy öccse kicsit magához térjen, mert nem tudott csak úgy kimászni alóla, ahhoz kevés volt a hely. Nem siettette, de bátorításképp megsimogatta a fejét, beleborzolva egyébként is kócos hajába. Egyébként sem indulhattak el most rögtön vissza, mert újra a prefektusokba botlottak volna.

Ha jobban belegondol, talán egyszerűbb lett volna hagyni, hogy őt elkapják – nem tudta ugyan, mik a következményei annak, ha éjjeli sétája egy prefektus karjai közé vezet, de valószínűleg semmi komoly. Most már késő ezen törni a fejét, akkor és abban a pillanatban megszokásból ösztönösen mindent elkövetett azért, hogy egérutat nyerjen, ez ivódott belé az évekkel, és a legrosszabbat még így is sikerült elkerülni, elvégre senkinek sem esett baja. Öccse utolsó mondata emlékeztette rá, hogy Jared az egyetlen, aki meg tudja védeni őt saját magától, de nem mondta ki hangosan – talán akkor sem tette volna, ha az ajtó túloldalán épp nem jár senki.
Ha lassan is, testvére összeszedte magát, apránként mozdulva és amint a görcsös feszültség engedett, kimászott a szekrényből. Követte, mellette guggolva várva meg, amíg lecseng a pánikroham és minden elcsitul, fél kézzel világító pálcáját tartva a fejük felé.*
- Nincs mit.-*Már nem bocsátkozott vitába azt illetően, ki milyen mértékben volt hibás és mennyire érdemelt köszönetet, örült, hogy maguk mögött tudhatják a nehezét, mert innen visszajutni a toronyba már nem kellene, hogy nagy kihívást jelentsen. Jared fokozatosan visszanyerte a hangját is és ahogy érdeklődni kezdett a helyiség iránt, úgy fordította ő is a polcok felé tekintetét. Elsőre ugyan nem látott semmit, ami felkeltette volna a kíváncsiságát, de ez nem azt jelentette, hogy nincs is semmi érdekes a tengernyi polcon.*
- Ha már itt vagyunk, miért ne?-*Egy kis ideig még jobb, ha itt maradnak, mielőtt újra a folyosókra merészkednének, azt eltölthetik keresgéléssel. Felegyenesedett, több erőt áramoltatva a pálcába, hogy növelje a lángot és nagyobb részt bírjon bevilágítani – meglehetősen nyomasztóan hatott a berendezés állapota, az állott levegő és maga a gondolat, hogy minden, ami feleslegessé vált, itt végzi. A legközelebbi polchoz lépett, a detektort úgy téve le, hogy időről időre vethessen rá egy pillantást, csak a biztonság kedvéért.*
- Azt hiszem, ez a prototípus megbukott.-*Jegyezte meg, szinte mellékesen, miközben pálcáját mozgatva kutakodni kezdett.

Az itteni dolgok nagy része tényleg olyasmi volt, amivel ő sem tudott mit kezdeni, de tudta, milyen alaposan el tud bújni az az egy-két darab, ami remek lehetőségeket rejt magában, így nyugodtan haladt polcról polcra, kikerülve az ismeretlen bájitalokat rejtő fiolákat – ezekhez puszta kézzel semmiképp sem akart nyúlni, arról nem beszélve, hogy hasznukat se nagyon vette. Semmi érzéke a főzéshez, hogy ebédről vagy varázsfőzetről volt-e szó, már egyrement. Inkább folytatta a tűkeresést a szénakazalban, időnként öccse felé is pillantva, de az teljesen belemerült a kutakodásba. Hagyta, mert mostanra elmúlt a sápadtsága és úgy tűnt, meg is feledkezett a félelmetes percekről, mert érdekesebb volt a szemétkupacon kapirgálni. Ami őt illette, mindössze egy törött pálcát talált, aminek magját unikornisszőr alkotta – ki tudja, mióta hevert itt érintetlenül, így valószínűleg már veszített erejéből, de kísérletezéshez még jól jöhetnek a szálak. Alaposan utána kell viszont olvasnia, de amennyire emlékezett, pálcakészítő-képzés is szerepelt a mestertanonci szakok kínálatában, úgyhogy csak akad megfelelő szakirodalom a könyvtárban. Ha az este eddigi nem olyan szerencsétlen, amilyen, talán most azonnal megkockáztatta volna, hogy elzarándokoljon tenni egy próbát, de jobbnak látta elvetni ezt az ötletet. Épp elég volt mára.
A nevére felkapta a fejét, kérdőn nézve öccsére, tenyerét tartva várta, mit talált. Apró tárgyat hullajtottak bele és ahogy megpillantotta, szinte azonnal belényilallt a felismerés, pedig réges-régi emlékek fűződtek hozzá, amiket valahova elméje legeldugottabb zugaiba száműzött. Egyszerre volt kedves és kínzó a szinte súlytalan gömb – olcsó, tizenkettő egy tucat játék, kékes üveggolyó, amit százszámra öntöttek valahol.*
- Emlékszem...-*Suttogott, mert nem tudta levenni a szemét a karcos, parányi repedésekkel és csorbákkal tarkított kékségről. Bőrébe fúródott üvegszilánkokat érzett, fájdalmat és azt, hogyan törik valami más is miszlikbe.

Olyan kicsik voltak még – csak visszatekintve értette igazán, mennyire kicsik is, amikor a varázserejük még meg sem mutatkozott. Nem nevezte volna idillinek a gyerekkorukat, de ezeknek az éveknek, dacára minden feszültségnek és lappangó dolognak, egészen más lenyomata maradt, főleg a későbbiek árnyékában. Esténként, ha magukra maradtak, meséket talált ki Jarednek, minden este valami másat, halkan, susmorogva szőve a szavakat, hogy nehogy meghallják őket. Amikor megkapta az üveggolyót, egyszerűen elvarázsolta a parányi játék, ami sokat láthatott már, mielőtt hozzá került, s minden csorbának külön története lehetett, legalábbis ő így képzelte. Ezeket mesélte aztán sokáig, amíg el nem kezdett szertehullani a világuk.
Kettejük közül ő próbálta tovább fenntartani annak látszatát, hogy nincs semmi baj. Összeszorítani a fogát, tűrni és arra gondolni, hogy ha kibírja, leszáll az est és megint csak ketten lesznek. Tartotta magát, az üveggolyóba kapaszkodva, abba, amit számára jelentett – egészen, amíg ostoba módon rajta nem kapták.

Nem akarta megmutatni, mert tudta, hogy elkobozzák, vagy helyben meg is semmisítik. Neki fel kellett nőnie, nem játékokra pazarolni az idejét, mert nem volt korához való. Naiv volt. Túl naiv.

Összerezzent a hangra, hirtelen rádöbbenve, hogy teljesen elragadták emlékei, amik most csaknem olyan frissen lüktettek, mint amikor eltemette őket. Bólintott és hümmögött, mert csak a mondat végét hallotta, de nem tért vissza a kereséshez. A golyóval együtt nyomuk veszett a meséknek is, de nem tudott egyetlen alkalmat sem felidézni, amikor Jared nyafogott volna emiatt, vagy kérdezősködött volna. Soha, egy szóval sem. Egészen mostanáig.*
- Ő...megpróbáltam elrejteni előle és...felrobbantotta a markomban.-*Üres jobbjának tenyerét mutatta – nem látszottak hegek, nem maradt látható nyoma, arra Ő kínosan ügyelt. De számára csak a felszín volt fontos.
Mégis, az üveggolyót látva nem ez kerítette igazán hatalmába. Tudta, hogy törékeny, mint a béke, szépsége illúzió, mint a szabadságé, hogy gyerekes szorongatni, mert nemhogy varázsereje, jóformán értéke sincsen, de nem tehetett mást. Szorította, amilyen erősen csak bírta, elfehéredő ujjai közt tartva azt, amiről azt hitte, végleg elvesztette. Mert lehet, hogy ez nem ugyanaz az üveggolyó, lehet, hogy többtucat, vagy többszáz másik ilyen van még, de ez az egy az övé és visszaadott neki valamit.*
- Menjünk vissza...-*Suttogta.

Csend állt be, de igazából nem volt szükség most szavakra, amik csak felesleges ricsajt csaptak volna, zajosan vergődve, míg hiába próbálják kifejezni azt, amit nem lehet beléjük erőszakolni. Arcát felemelve farkasszemet nézett öccsével, egy pillantásba sűrítve mindazt, ami hiába marta a torkát, tüdejét, lényét belülről – csak az ezüstöskék, repedezett tükör adta ki titkait. Bal kezével csitítóan borzolta meg Seb haját, mert annak mindig rendezett, nyugodt vonásai most pattanásig feszültek, ahogy miatta, érte haragudott.*
- Köszönöm.-*Rámosolygott, szomorkás, de teljesen őszinte görbével. Nem érezte a szorítás melegét, erejét is éppcsak, de mostanra megszokta – megtanulta amennyire lehet, ellensúlyozni ezt a hiányosságot, odafigyeléssel, gyakorlással, ahogy tudta. Soha többé nem akarta engedni, hogy a múltja bármiben is korlátozza, bármennyire közel érezte is, bármennyire élőnek is tűnt még. Nem lesz egyszerű, de soha nem is volt az, s ahogy eddig is, most sincs egyedül. Az ölelés mindennél jobban emlékeztette erre, pár pillanatig erősen magához szorította testvérét, csak lassan engedve el.
Ahogy kiléptek a jobban megvilágított folyosóra, a detektort megint Jared figyelte, ő viszont alig bírta visszatartani a nevetést, ahogy meglátta az arcát.*
- Tiszta maszat vagy...-*Halk hangja derűt rejtett, mert valószínűleg ő sem úszta meg, viszont öccse kifejezetten úgy festett, mint aki most került ki győztesen egy porcicaharcból. Az út maradékát aztán némán tették meg, amíg fáradtan át nem másztak a portrélyukon.

...

Pár napra valóban eltűnt - hirtelen ötletként vágtak bele abba a kirándulásba, amin részt vett, így jóformán csak összekapta a holmiját és már indultak is. Jared még mindig tudomást sem vett róla, úgyhogy egy vállvonással úgy döntött, duzzoghat még két-három napot és majd akkor rágja át vele a történteket, ha visszajött, bár egyáltalán nem örült ennek.
Amikor befutott, lepakolás után rögtön az öccsét kereste és mivel a szokásos helyek egyikén sem találta, előkaparta az iránytűt - nagyon rossz előérzet kerülgette, még sosem fordult elő, hogy Jared ne a kedvenc búvóhelyeinek egyikén tartózkodott volna. A lelkiismerete most vette csak elő igazán, hogy nem beszélt vele és nem is figyelmeztette, meddig lesz távol - nagyon az élet humorérzékére vallott volna, ha most történik valami, amit aztán haláláig bánhat. Az ördög vigye el, hogy benne is ott volt a dac, hogy nem követett el semmit, ami miatt ilyen bánásmódot érdemelt volna! Miközben a tű forgását figyelte, hangokra lett figyelmes, pontosabban önelégült csevejre, ami máskor a legkevésbé sem érdekelte volna, azonban egyes frázisok miatt nem tudott csak úgy elsiklani felette. Egy illúzió rejtekébe húzódva állt meg hallgatózni. Három, feltehetőleg Rellonos, elsős-másodikosforma suhanc, egymással versengve hencegett azzal, hogyan zártak be két kis nyamvadt b***t a szekrénybe és hogy lassan már vissza is mehetnek, hogy kieresszék őket és megkapják, ami még jár nekik. Bár sürgette, hogy megkeresse Jaredet, mégsem hagyhatta ennyiben ezt - prefektussal vagy tanárral nem találkozott már két-három folyosója, így őket nem hívhatta segítségül, viszont az illúziómágiája tökéletes lehetőséget jelentett. Sorra véve a tanári kart végül Warrenre esett a választása, akihez mostanában nemegyszer volt szerencséje, úgyhogy könnyedén meg tudta alkotni alakját, bár a főattrakciót nem ez jelentette.*
- Hé! Mi a bánatot műveltek?-*A jellegzetes, máséval össze nem téveszthető hang úgy vágódik a folyosó csendjébe, mint egy elhajított fejsze, csak úgy reccsen. Bízott benne, hogy a kölykök gondolkodás helyett ösztönből csak nyakukba kapják a lábukat és elinalnak - aki gyengébbeken éli ki magát, annak a lelkiismerete nem elég tiszta, hogy hosszasan gondolkozzon ilyen helyzetben. Az alakot arra az esetre tartogatta, hogy ha hátrafordulnának, látható fenyegetés is legyen, de ahogy elszáguldottak mellette, egyikük sem bajlódott ilyesmivel. Amint eltűntek a következő sarkon, hagyta szertefoszlani mindkét illúziót és a szertárak felé sietett, hogy kieressze az áldozatokat, bárki is legyen az - nem nehéz megtalálnia a szekrényt, amiben már neki is volt szerencséje lapítani, előtte pedig két pálca hever. Elég egy pillantás, hogy belényillaljon, kihez is tartozik a nyírfa pálca és egy mozdulattal veszi elő a sajátját, hogy feloldja az ajtókra kiszórt bűbájt és feltépje őket.*
- Se.......-*A hosszú csönd leginkább amiatt állt be, hogy épp végignézte, amint Jared és Ricsi összebújva ülnek a szekrény aljában, megjelenésére előbb ijedtséggel, majd paprikavörös zavarral reagálnak, valamint sokatmondó hallgatással. Egy darabig némán cikázott köztük a tekintete, mint aki számba vesz valamit, aztán szemöldökei egy fokkal feljebb araszoltak.*
- Hmmm...-*A szőkébbik (és vörösebbik) öccsére meredt, nem haraggal, inkább fokozódó értetlenséggel.*- Most lehet, hogy csak képzelődöm, szóval javíts ki, kérlek, ha tévedek...de ti most fegyvernemet váltottatok?

...

Jared reakciója tulajdonképp felért egy beismerő vallomással, bár semmiféle magyarázatot sem szolgáltatott és nem is úgy tűnt, hogy egyhamar képes lesz rá, Ricsi pedig jóformán rásimult a szekrény belsejére, úgyhogy előzékenyen hátrált két lépést és leguggolt, térdére könyökölve nézve a két srácot. A maga csendes módján tanulmányozta őket, gondolkodva, mihez is kezdjen ezzel a két... jómadárral.
Nem esett igazán nehezére megemészteni, amit látott, bár lesz hozzá egy-két szava, inkább tanácsokban és kérdésekben gondolkodott. Volt egy olyan érzése, hogy ebben a helyzetben illene legalább kiakadnia - vagy valami ilyesmi - de igazából még meglepetést is inkább csak amiatt érzett, hogy pár napja még legszívesebben elcsépelték volna egymást, így kissé nehezen ment a fejébe, hogyan jutottak a megvalósított ötletig. Tény, ha összezárnák egy másik, általa utált, vízfóbiás emberrel, mondjuk egy tó közepén ringó csónakban, valószínűleg neki sem lenne egyszerű olyasmivel rukkolni elő, ami kellő mértékben eltereli a figyelmét, hogy elkerülhesse a pánikrohamot, de határozottan úgy érezte, nem pont így próbálná megoldani a helyzetet. Végül csak sóhajtott egyet.*
- Örülök, hogy nem esett bajotok. Amikor megláttam a pálcád...-*Nem kellett befejeznie a mondatot, könnyen leolvasható volt arcáról a bűntudat és az aggodalom, még ha fel is oldotta némiképp a megkönnyebbülés. Ennek ellenére mégsem söpörhette a szőnyeg alá az egészet, úgyhogy adott még egy kis időt, hogy valamennyire megnyugodjanak, aztán feltápászkodott, két kézzel két különböző fejet borzolva meg.*
- Azt hiszem, ez megér egy beszélgetést. De menjünk máshova.-*Javasolta, mert nem vágyott sem társaságra, sem az örökkön éber falak hallgatózására - meg némi környezetváltozás is rájuk fért volna, akármilyen romantikus is a szertár a szekrényével.*
- Kívánságok terme? Kakaó?-*Vetette fel, az ajtó felé pillantva, bár más javaslatra is nyitott volt, mert bár legszívesebben az Eridonba ment volna, ez csak akkor jöhetett szóba, ha beszöktetik Ricsit - ebbe pedig most inkább nem bocsátkozott volna, amíg nem tisztázzák a dolgokat.