Lencsi, Gryllus, Ben

Mestermű. Fűszeres ízvilág. A bors, petrezselyem, babérlevél, vöröshagyma, paprika, oregánó, rozmaring és az olaj szédítő, izgalmas keveréke. Pulyka és csirkemell apróra vágva, kellemesen pirosra sütve. Lágyan vágható, puha fehérhús. Mmmmmm...Paradicsomos, salátás, hagymás, mozzarellás, ananászos, uborkás saláta. Tzaziki. Ahw. Ropogós sültkrumpli és piták. Ahwmmmhhmmm.
Gyros házilag.
A gyrosnak hagyománya van, a gyros bármikor jó. Ínycsiklandó. Gondos, gyors elkészítéséhez Keith még a festékes kezeit is megmossa, és az adagok összeállításához még a haját is hátratúrja, olyannyira nagyon, de nagyon koncentrál a tökéletes kivitelezésre. Sütés közben rak még hozzá egy kis borsot, a krumplihoz kis sót. Az olaj oliva, extraszűz.
Sokat csinál, mert Leonie mindig megpróbálja megenni az ő részét is, aminek a vége rendszerint, hogy mozdulni se tud, olyannyira teletömi magát, de persze másnak is ígérte, hogy hagy az eridonos konyhában (amit már Leonie remélhetőleg a saját maga teletömése után lát meg, különben nagy a valószínűsége, hogy azt is eltünteti). Persze ő és az ő elsőként elkészített extrahúsos gyrosa leginkább édes magányra vágyik; ez az az öt perc, mikor Keith maradéktalanul kiélvezheti gasztronómiai remekelését, mikor magának nyammogva és nyummogva megveregetheti a vállát, kezdetben izgatottan nekiesve, jó alaposan megrágva, néha aprólékosan szétszedve a darabokat, hogy egészben s külön-külön is élvezhesse őket, a tökéletes boldogságban úszva teletömött pofazacskókkal, hogy a végén már nyögni-nyelni nem tudván hátradőlhessen valami puha fűben, amikor már csak a tzazikibe mártogatott hüvelykujját nyalogatja boldogan...De szörnyű sors, ezt kiélvezni mégsem tudja teljesen, mert a réten, mikor már épp az utolsó szakaszba ér, mennyországába idegen tolakszik; egy Zénó névre hallgató kis elsős.
Zénó, miután nagy sietve előadta zavaros történetét valami szertárról, egy erőszakos barna hajú negyedikesről, Leonie-ról meg arról, hogyan követte Keith nyomát egészen idáig az Eridonból, ahol azt mondták, hogy épp most lépett le valami irdatlan nagy tányérral, boldog gyermeki mosollyal, gyorsan közli is Keith-szel, hogy többé nem vállalkozik küldönci feladatokra - nem neki való furcsa utasításokat vinni mindenféle furcsa szerzeteknek.

Keith igen nagy s saját véleménye szerint díjat érdemlő erőfeszítéseket tesz, hogy lerángassa szellemét és gyomrát az imént megnyíló végeláthatatlan gyrosparadicsomból, de mindezt csak azért teszi, mert Zénó viszonylag a történet elején kiejtette Leonie nevét. Leonie ügyei, annak ellenére, hogy már számtalanszor, megszámlálhatatlanul sokszor meggátolták őt a gyros-katarzis elérésben, mindig elsődleges figyelemben részesülnek; természetes, hogy most se halogatja az indulást, s eszébe se jut, hogy esetleg Sárkánytanon lenne a helye.  Tanul ő egyáltalán olyat? Itt van egyáltalán az iskolában? Az épület most csak a Szertárból áll, ahol a vörös lobonc randalírozik.
Biztos megint megpróbálta gyeppé változtatni a köveket és minden csupa sár meg kosz lett, és el kell játszanunk, hogy ő a prefektus, én meg utána viszem a jelvényét. Gondolja ímhol Keith naivan, de nézzük el neki; tele a hasa.

- Annabell, szia! - Közli jó hangosan már a folyosó közepén - kicsi rá az esély, hogy Leonie a szertárból pontosan meghallotta mit kiáltott, de talán megismerte a hangját, Keith pedig éppen nagyon vigyorog festékes haját menet közben újra összeborzolva, mert Gryllus-al, hiába évfolyamtársa, ezidáig nem beszélt sokat, s most úgy néz ki, végre lehetősége adódik.
- Mi a helyzet? Épp tegnap beszélgettem pár szót rólad a nővéreddel, valami olyasmit mondott, hogy sehogy se tud téged rávenni valami esszé megírására...Zénó rólad beszélt, amikor az agresszív barnát emlegette? Tudsz valamit Leonie-ről? - Milyen ártatlanul, nyugodtan mosolyog...milyen ártatlanul, nyugodtan nyúl a kilincshez...
- Miért van zárva a szertár?

Annabell, Lencsi, Benjamin

Azonnal gyorsabban kezd verni a szíve, mikor meghallja Leonie féktelen ordibálását, de az ajtó ezután se akar engedni, hiába ráncigálja holmi pótcselekvésként; fél füllel hallgatja a rágalmakat, miközben már az ajtó túloldaláról elkezd átragadni rá a barátja feszültsége.
- NEM IS SZERETED A SÁRGADINNYÉS SÜTEMÉNY HÉJÁT! - Kiáltja, miközben bent hatalmas reccsenések, roppanások és puffanások jelzik lakótársa útját. Luca nevére prüszköl egyet, jelezve, mennyire idejétmúlt téma került le újra a polcról, de leginkább most az idegesíti, hogy az ajtó makacsul tartja magát. Azt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy minden jel szerint van még valaki az elbarikádozott szertárban, de hiszen ez nem is fontos a sok szörnyűség mellett, amit Leonie kiordibál az ajtón, mert azok visszhangzanak a fejében, nem az, hogy túszul ejtett valakit.
- Leonie! - Azért ebben a panaszos felszólalásban se lehet figyelmen kívül hagyni Keith hangjából sugárzó sértettséget. Szóval Ben szebben fest nála?
- Micsoda, mit beszélsz?- Olyan hévvel fordul oda Annabellhez, mintha teljesen elfelejtette volna a lány jelenlétét - talán így is van. Egy pillanatig összehúzott szemöldökkel, morcogva veszi tudomásul a helyzetet, ami csak most vált teljesen világossá a számára, majd anélkül, hogy bármin alaposabban elgondolkozna azon kívül, hogy Leonie mással akar lakni, azonnal félreáll a robbantási kísérlet útjából. Közben azért ő is előveszi a pálcáját és hátrakeni az arcába hulló szőke tincseket.
Az ajtó teljesen és tökéletesen szétrobban, még Keith-nek is le kell guggolnia, hogy ne csapódjon frontálisan az arcába egy darab. Aztán meg se várva Annabellt elfut mellette, be egyenesen a portól átláthatatlanná vált szertárba - csak a két növekvő tüzet látja, meg Ben ájult alakjának a körvonalát maga előtt. Ben állapota hidegen hagyja. A tűz is.
- Láttam, hogy tegnap odaadtad egy navines fiúnak áfonyát, pedig tudod, hogy imádom! Jól vagy? - Gyorsan felállította magában a fontossági sorrendet. Mindazonáltal a kérdést már olyan kedvesen és aggódva mondja, főleg a méltán felháborító áfonya-ügy kontrasztjában, hogy az már zavarba ejtő.
- Leonie, normális vagy te? - Kérdezi csevegő hangon, önkéntelenül bujkáló kis mosollyal, miközben ide-oda forgolódik, keresve barátja alakját, és mivel már ismeri őt, a pálcáját is készenlétben tartja, hátha a későbbiekben szükségesnek tűnhet majd egy pajzsbűbáj magára, Annabellre (ami külön bonyodalom, hogy ő nem Luca), vagy Leonie-ra magára. A lány egészségi állapotának kérdése egy pillanatra félresöpörte benne a sértettségét, ami a felé irányuló bizalmatlanságból fakad (meg abból, hogy Leonie szerint van, akivel jobban érezné magát), de azért senki nem mondaná el róla, hogy most már kész békésen és ésszel kezelni a helyzetet. Felfordulás, káosz körülöttük, meg bennük is.
- Ha akarod, add csak vissza az összes képet, majd úgyis készítenek neked másikat! Ben biztos a palacsintát is jobban csinálja! És mondd el neki a jelszót, csak azért, mert Luca nekem elárulta a navineset, mikor megrajzoltuk a cikesz-mintát a tetoválására! Miért kellett leütnöd, miért nem szöktetek el valahová?!

Leonie, Annabell, Ben

Nem lép hátra, mikor Leonie elindul felé a maga "most ezekkel a fadarabokkal elvágom a torkod" stílusában, de azért félrehajol, ha véletlenül túl közel repül el mellette néhány holmi. És mi mást tehetne, ha nem védekezne, ha máshogy nem, hát szavakkal, hiszen ha Leonie ilyen ideges, ő is ritkán tudja megőrizni a hidegvérét - mindenesetre pajtija következő mozdulatát igazán övön aluli ütésnek érzi, látványosan le is fagy egy pillanatra, mikor ő a vörös haj takarásában valahová, nem tudni hová, puszit ad Bennek. Ezek után Keith részéről akár bent is éghetnek a szertárban, ami egyébként egyre lehetségesebb kimenetelnek tűnik; körülöttük, mögöttük a régi faládák és pergamenek úgy terjesztik a tüzet egymás között, mint a diákok a pletykát, ha megtudják, hogy egy tanár kikezdett egy diákkal.
- Nem lehet ő az egyetlen barátod! - Közli -kiáltja- feldúltan, miközben hátat fordít Leonie-nak és tesz néhány lépést előre. Közben megszokásból, ösztönből lendít egyet pálcás karjával, ledöntve ezzel az Annabell mellett álló polcot is, de mikor újra szembefordul a többiekkel, már leereszti a karját - mint utóbb kiderül, botor módon. Leonie bűbája telibe kapja a mellkasát, aminek erejétől Keith nekilökődik egy polcnak - és ezzel egy időben indul el valami furcsa, idegen szél, vagy talán energiahullám a többiek felé, felkavarva a port, a szőrt a hátukon, tovább gerjesztve a tüzet, mely most már néhol tényleg ijesztő magasságokba csap, és eloltva azt a picike hagyományos lámpát, ami eddig a fejük felett himbálózott, mint s józanság utolsó támaszpontja. Hogy ezután pontosan mi történik, arról Keith-nek fogalma sincs, talán mert most minden valahogy belőle fakad; ő jó ideig nem érzékel mást, csak azt a feldolgozhatatlan mennyiségű zavaros, egymásnak tökéletesen ellentmondó érzelmet, amit Leonie átültetett belé, és amit nem hogy különválasztani, de megnevezni se tudna igazán - még gondolkodni sincs rá ideje, a lelkébe helyezett tökéletes káosz átveszi felette az irányítást.
Egy ideig még talpon van, fejét fogva előretántorog néhány lépést, nehéz lenne leírni, milyen az, ha az embernek úgy túlcsordul a lelke, hogy aztán attól robban szét. Jól láthatóan remeg az egész fiú, utoljára még azt gondolja, hogy ebből nagy baj lesz, és ez a gondolat mindenre jó, csak arra nem, hogy megnyugodjon tőle. Jobb híján kiáltana egyet, kérdésnek szánva, de csak egy polcsor dől magába minden magyarázat nélkül. Mikor felemeli a kezét, hogy megtámaszkodjon a mellette sejtett falban, egy csapat régi könyv, játék és órai eszköz emelkedik a magasba vele a régi dobozokból kigurulva, amik aztán keringőzni kezdenek, míg valamennyien bele nem zuhannak a tűzbe.  
- Akkor se lehet Ben! - Eztán a hörgés és a morgás furcsa keverékét hallatja, mire megreccsen valami ismeretlen dolog a falban. Csövek?
Keith nincs jelen, de szédül, fáj, fáj, fáj a feje, hiába próbálna ránézni a többiekre, ők is látják a ködös tekintetéből, hogy maximum foltokat lát.  
Harag, düh, szeretet. Harag önmaga felé, harag Leonie-ra, mindenkire, tehetetlen düh, szeretet, melyet nem lehet kezelni. Elrepül előttük egy szekrény, elzárja a kijáratot.
- Kell, kell! - Hadarja mindenféle artikuláció nélkül, homlokkal a falnak dőlve tűri a testét beterítő zsibbadást, miközben ágyútüzelésként elindul egy doboznyi bájitalos fiola feléjük; eltalálnak mindenkit, mindent, és ahol célt érnek, ott felrobbannak, valami fájdalmas, savas kis löttyöt eresztve magukból.
Félelem, féltékenység, magány. Félelem az emberektől, az emberek nélküliségtől, féltékeny a jobbakra, a magány összenyom.
Szépen egyenletesen feltörik alattuk a padló, végig, miközben Leonie furcsa dolgot tapasztal; olyan, mintha egy láthatatlan ember túrna bele a hajába, és emelné fel azt a levegőbe, majd tépni, húzni kezdené azt - persze ez még mindig jobb, mint Ben helyzete, aki bármerre is fordulna, mindig azt látja, hogy valami kemény tárgy igyekszik fejbe vágni - közben Keith is mintha akaratlanul lengetné a karjait ide-oda, groteszk és ijesztő módon hol hosszabb, hol rövidebb hajjal, hol sima, hol borostás arccal.
- Csak a tökéletes. - Közli rekedten a nagyvilággal, aztán hátát a hideg falnak döntve, melyről egyszerre az egész szobában kezd omlani a vakolat, egyszerűen lerogy a földre, mintha az összes életet kifelé kezdené pumpálni, izzik körülötte a levegő, arcáról meg csorog a lázas veríték, meg a könny. Annabell ruhája elszakad, a játékok felettük ütemesen verni kezdik magukat a falba, furcsa alapritmust adva a tűz ropogásának.
- Báhh...- Tesz egy olyan mozdulatot, mintha hányni készülne, ám végül csak négykézláb ereszkedik és magához reptet egy széthasított kartont, meg egy festéket, isten tudja melyik eldugott polcról, majd pacsmagolni kezd a lapon - Leonie ehhez hasonlót láthatott már, mikor alvajáró módjára felkelt éjszaka, de most képtelen kifejezni bármilyen összefüggő gondolatot egyrészt, mert vadul remeg a keze, másrészt pedig, mert nincs benne egy konkrét vezető érzés, ami támasza lehetne, így csak összekeni magát, s bármily meglepő, ahol ő összekeni magát, ott lesz festékes a tőle méterekre álló Leonie is.
Hőség van, oxigén nincs, félelem van, a magára hagyott, ketrecbe zárt állaté, de megváltás nincs, mert hülyeség, hülyeség. Újra megreccsen valami a falban.

Leonie, Annabell, Ben


Tűz - hatalmas füst, légszomj. Villanások, sikolyok. Kántálják a nevét...Leonie itt van. Valaki eltalálja - aztán kiszáll belőle az átok, Keith pedig megint csak Keith, egy meglehetősen meghökkent Keith, térdelve, félig a föld felé hajolva, egy olyan helyzetben, amiben az ember sok mindent szeretne, csak megfagyni és mozdulatlanul tűrni mi lesz, éppen nem. Az átok megszűnése persze azt is jelenti, hogy az utolsó polc nem omlik magába, hogy a csövek abbahagyják a recsegést, hogy a padló se törik tovább s hogy az összes játék, óra, eszköz, mely eddig a fejük felett lebegett, most rájuk esik. Most, hogy magánál van, nem azt jelenti, hogy ura lenne varázserejének, de lényegesen könnyebb mindenkinek a létezés, hogy átokmentes lett. Kiáltaná Leonie nevét, hogy hol van, menjen el, de még most se tud megszólalni, aztán erőszakos rántást érez - a háta mögé nézni nem tud - ordítást hall, majd bukkan fel, hogy megölelje, megnyugtató.  
Kiérve a hurcolás után - ami nem egy horzsolást és vágást okoz sóbálvánnyá merevedett térdén - a többiekkel ellentétben neki továbbra is fennáll egy lényegi probléma; nem tud köhögni, pedig a tüdejét ő is jócskán teleszívta füsttel. Így hát csak tehetetlenül próbálja szétfeszíteni Annabell varázslatát, míg a lány segítségért kiáltozik, Leonie pedig előtte tipródik. A szenvedést azután a barátja váratlan, meghökkentő, lehengerlő, újszerű, meseszerű, értelmetlen, örömteli, régen várt, meg valahogy mégis természetes gesztusa szakítja meg - ám a gyors szájpuszit Keith kénytelen ugyanolyan fapofával tűrni, mint eddig minden mást, habár szíve szerint elkerekedett szemmel dobna egy hátast itt a földön térdelve. Ezek után egyáltalán nem hibáztatja Leonie-t, amiért türelmét vesztve egy kissé agresszívabb megoldást talál, de hiába próbálja telepatikusan a tudtára adni, hogy a ráncigálásból maximum esés és agyrázkódás lesz, kitágult szemű pajtija (most már feltűnik neki) csak nagy sokára találja meg a megoldást. Keith addigra már jócskán tele van szórva virággal, és valószínűleg roppant könnyű fogást találni rajta (mármint ugye a ruháján, a markolássegítő bűbáj miatt), míg végre esélye nyílik a szabad mozgásra. Vajon mi más lehetne az első dolog, amit tesz most, hogy Leonie megcsókolta? Először is négykézláb ereszkedve kiköhögi a tüdejét, olyan hangon, mintha minimum 30 évet töltött volna el a szertárban aktív láncdohányosként éldegélve - innen nézve szerencse, hogy nem pont akkor múlt el a sóbálványátok, mikor a puszit kapta, különben tényleg nem tudnának sehogy pozitívan kijönni ebből az emberrablós helyzetből.
- Ne haragudj, hogy nem hoztalak át a küszöbön. - Mondja esetlenül köhécselve, miközben kissé méltóbb helyzetbe pofozva magát feláll, és Leonie-ra néz. Néz, néz, ott a káosz kellős közepén állva, majd felnevet. Sok puszi az ajkakra, puszi az arcra, orra, homlokra, hajra, megint a szájra és újra visszatérve, nagy vigyor, nagy, lelkes, kölyökölelés, fel is kapja egy pillanatra. Most barátja bűbája nélkül is túl van telítve érzésekkel, csak kissé más fajtákkal. Leonie vállát félig pajtin, félig bújósan átkarolva néz aztán újra szét maguk körül - a szertár lángokban, dől a füst, Annabell kétségek között, Ben alig él, a többiek körülöttük tátognak, valaki elrohant segítségért, néhányan meg locsolóbűbájokkal bombázzák a szertárt. Azután végignéz Leonien - szakadt ruha, tépett haj, csupa festék, korom, vágások, a savas mérgektől sebek. Önmagán is nagyjából ezeket tapasztalja - csak kár, hogy alig emlékszik rá, mi történt odabent.
- Ühhhhhm.... - Vonja le a következtetést, aztán újra végignéz a társaságon.
- Annabell, ha felkísérjük Bent a gyengélkedőre, nincs kedved eljönni velünk turmixot inni? - Kérdezi életvidám hangon, olyan arccal, mint akinek a világon semmi gondja nincs, egyrészt, mert borzasztó nagy kedve lett egy turmixra, másrészt pedig jó ötletnek tűnik lelépni, még mielőtt ideér egy tanár. A szertár most már teljesen mindegy, milyen állapotban van, elvégre kibékültek Leonie-val - és ez a hozzáállás olyan szemtelen módon tükröződik Keith vigyorán, ami egyáltalán, tényleg semmi jót nem ígér a jövőre nézve.