Endre

Zene ~ Köszönettel és egyben megtartva a hangulatot.

Melankólia. Ebben az időszakban ez a legjobb kifejezés hangulatom és állapotom szemléltetésére. A hideg, a komorság, a kihaltság, mintha a lelkem és a gondolataim összehangolódnának a külvilággal, s persze minden percben ellenőrzöm, elmúlt-e már. Kinézek az ablakon, süt-e a nap, megcsillant-e már a tavasz reménységet és fellélegzést hozó sugara. Aztán megint az ürességre koncentrálok. Bárcsak elég napsütést szívtam volna magamba, ameddig lehetőségem volt rá, hogy átvészeljem a nehéz időszakot, ami tiltakozásom ellenére mindig felbukkant, és mindig ugyanazt eredményezte, s mintegy belső démonként előhozta életem minden negatív berögződését, és emlékeit.
Mindenki hazament, nincs körülöttem zsivaj, ami elterelné gondolataim, vagy mosoly, amelyből erőt meríthetnék. Pennámat kocogtatom naplóm üres lapjain, ami arra vár, hogy megtöltsem magammal. Mindennel, ami én vagyok. Hiszen később, ha majd előveszem és felidézi emlékeim, a régi önmagam fog visszanézni rám, mintegy tükörként. Mutatva a változásokat, amiken átmentem.
Szerettem írni. Szerettem biztonságban tudni gondolataim, összegyűjtve, egy helyen. Szerettem a javításokból keletkezett pacákat, amelyek örök vívódásomat és kétségeimet mutatták. Maradjon vagy áthúzzam?
Úgy éreztem, olyan idők járnak, melyek próbára tesznek. Elhitetik velünk, hogy a világ egy rossz hely, s te ezt megerősítheted vagy tehetsz ellene. Felálltam, s megkerestem az egyetlen tükröt a helységben. Megpróbáltam őszintén farkasszemet nézni magammal, mígnem választ nem kapok erre a kérdésre. Megmentő vagy túlélő?
Hasznosnak akartam érezni magam ma. Nem sokszor éreztem ezt, úgy véltem, éppen itt az ideje. Nem kell, hogy más is lássa, csupán én legyek elégedett. Eszembe jutott a szertár a déli szárnyban. Egyszer kellett levinnem oda holmikat, s hálát adtam, amiért nem keresnem kellett valami után, hisz az majdhogynem képtelenség lett volna. Csak lepakoltam egy szabadnak tűnő helyre, majd el is hagytam a helységet. Mi lenne, ha tudnék valami rendszert vezetni a káoszba? Lehet, hogy elmegy a kedvem, mire odaérek, mindenesetre a szándék az első lépés.
Magamra vettem fekete kardigánom és a hajamat feltűztem – nem hiányzott, hogy poros legyen. Naplómat a párnám alá helyeztem, bízva abban, hogy az magánterület annyira, hogy ott nem találja meg senki. Bakancsomat is szorosra kötöttem, kívülről úgy tűnhetett, nagy útra készülök. Ki tudja. Talán mire visszaérek, virágot bontok.
Lépteim súlyosnak tűntek nehéz lábbelimtől, kicsit arrogánsnak éreztem magam ettől, megpróbáltam halkabbra fogni – mintha csak felhőkön lépkednék. Máris szabadabbnak éreztem magam. Odaértem az ajtóhoz, ami előtt a dohos levegő már hírét adja, hogy jó helyen jár az oda érkező. Magabiztosan benyitottam – nem tudhattam, hogy van odabent valaki.
A félhomály és a doh nem javított kedélyemen, talán rossz ötlet volt lejönni ide. Annyira azonban jók volt a látóviszonyok, hogy felfedezzem, nem vagyok egyedül. Egy számomra ismeretlen srác ült a széken. Csak ült, lehajtott fejjel. Talán alszik. Magányosnak tűnt, s fehér pólója szinte fénylett a sötét szobában.
- Khm, a világért sem szeretnék zavarni – szólítottam meg óvatosan, de barátságosan.
- Ágota a nevem, s… nem is tudom, mit keresek itt – hirtelen nem tűnt olyan jó ötletnek a nagytakarítás, így mélyen hallgattam tervemről, vállalva, hogy kissé flúgosnak tart bizonytalankodásomért. – Téged mi szél hozott ide? – érdeklődtem, elterelve magamról a figyelmet, habár próbáltam leplezni kíváncsiságomat is. Tényleg nem számítottam társaságra, de valamiért örültem a fiúnak.

Endre

Várakozón néztem a fiúra, aki mintegy kábult, túlvilági tekintettel nézett maga elé, akár mély álomból is ébredhetett volna. Nem sürgettem őt a válaszadással, a fiú látványa mintha saját érzelmi világom kivetülése lett volna. Mintha tükröt mutatott volna a lelkemnek. Egy percre az is átfutott az agyamon, hogy kettőnk között valami láthatatlan fonal képződött, és lelkünk egy helyen van. Szívünk együtt dobban. Szinte láttam futkározó gondolatait, elméjének harcait a koponya csontján belül. Vagy a négy falon belül.
Nem tudom, éreztem-e valaha ilyen mértékű együttérzést; szárnyaszegetté és üressé tettem magam – ráhangolódva a fiú gondolataira, amelyek épp olyanok lehettek, mint ez a dohos, félig sötét szoba, ahol a tárgyak árnyai kísértetszerűen lebegnek, és az éles körvonalak elmosódnak. Megpróbáltam megérteni őt, tudtam, hogy nem ítélkezésnek, vagy hamis valóságok kreálásának van itt az ideje, nem is állt szándékomban. Koncentrálásomat azonban pár perc múlva megzavarta a fiú mély hangja, de még nem hozzám beszélt. Hagytam, hogy visszatérjen ebbe a világba, a kis zegzugos terembe, még abban sem voltam biztos, hogy tudomást szerzett jelenlétemről.
Lassan azonban megmozdult, felállt, és mivel bemutatkozott, jelezte felém, hogy hallott ez ideáig, nem kell bemutatkoznom még egyszer. Feltevésem beigazolódott – ugyanolyan elveszett bárány, mint én. Akár ebben a szobában, akkor elméjében, akár a világban.
Nem akart itt tartózkodásáról beszélni, én pedig még kevésbé, így nem erőltettem, s nem is tartottam fontosnak. Endre körülnézett, mintha most tudatosult volna benne először, hogy hol van, s mivel javasolta, hogy menjünk máshova, rájöttem, hogy nem szívesen maradna itt. Ahogy én sem. Nem is tudnánk itt mit csinálni. Habár sok jelenet lejátszódott a fejemben.
Pakolgatni kezdjük a fiolákat, a poros könyveket, az egymáshoz csiszolódó pergameneket, melyeknek fülsértő zaja hangosabb beszédre késztet minket, és közben megbeszéljük, mi játszódik le testünk legmélyebb zugaiban, ahol tiltótáblák emelkednek, és korlátoznak szabadságunkban. Majd rájövünk, hogy annyira hasonló helyzetünk, hogy mintegy egymás vigaszaként menedéket találunk a másiknál, mondván ő jobban ismeri a világot, vagy ha eltévedünk is, ketten könnyebb megtalálni a fényt az alagút végén. Kedvem lett volna megölelni a fiút, hogy érezzem, belé vethetem-e biztonságomat. Reméltem, hogy nem lát bele a fejembe, és illúzióimból fel is ébresztett kérdése, amelyhez bók is járt, minek következtében szám széle mosolyra húzódott. Másra sem vágytam most, mint az ő társaságára, ebben legalább biztos voltam.
- Ezer örömmel, és máris rohanok a kabátomért, találkozzunk a kastély bejáratánál. – vázoltam fel Endrének a tervet, hogy aztán együtt folytassuk utunkat a faluba. Olyan izgatott lettem, hogy faképnél hagytam, megpördültem a tengelyem körül, és hátrahagyva a továbbra is káoszt idéző szertár helyiséget, rohantam fel a szobámba, hogy átöltözzem, és magamhoz vegyem táskámat, amely a szokásos női dolgokat rejtette. Belenéztem a tükörbe, elégedett voltam az arccal, aki visszanézett rám, hátamra csaptam zöld bőrkabátomat, és el is indultam a kastély bejárata felé. Én voltam a gyorsabb, izgatottságomból eredően ez nem is meglepő, így ujjaimat magam előtt kocogtatva várakozó álláspontba helyeztem magam. Nekidőltem a faajtónak, valamiféle lazaságot mutatva ezzel.