Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

Mert az ígéretem nem szegem meg. Legalább is az utóbbit nem, hisz, mikor megkaptam a kezembe azt a bizonyítványt, hiába köszöntem el úgy, hogy nem csak ide nem teszem be a lábam, de iskolapadba se ülök be.
Az eufória elmúlt, a szabad vagyok érzés alább hagyott, aztán meg jöttek a kérdések. Mi lesz most? Volt időszak, mikor fogalmam sem volt arról, mi lesz, hisz bár hivatalosan is zeneszerzővé váltam, mégse mentek úgy a dolgok, ahogy én azt gondoltam. Talán kicsit kétségbe is estem, de ezt a világért se mondanám el senkinek. Na de a szülői ráhatás... mert, ha valami betalál, akkor az az. Ennek eredménye, hogy a nevem ott díszeleg az AMS hallgatói névsorán, és beülök a fránya padba. És Sebi miatt ezt a helyet se tudom teljesen magam mögött hagyni, hisz ha valami történik itt vele, nincs az a kapu, vagy erő, ami engem megállít. Hála égnek a vezetőség teljesen megértő, tudva, hogy mi történt vele, én pedig ezidáig ki sem használtam ezt.
Most is csak azért, hogy beteljesítsek egy ígéretet. A napom is annyira húzós, hogy még csak időm sincs átöltözni, így marad az, amiben az egyetemen voltam. Damient se keresem most fel, terveim szerint, én csinálom a vacsorát - és talán még a házat se gyújtom fel, vagy okozok gyomorrontást -, mert a pizza kezd már unalmassá válni.
Először az Üvegházba nyitok be, s várom is nagyapám jellegzetes hangját, amivel mindig rám ripakodott, mennyire értetlen tudok lenni, meg hogy a TILOS az nekem is TILOS. Ehelyett csend fogad, így a félreesőbb folyosókon haladva, a szertár felé veszem az irányt.
Óvatosan nyitok be, mert tudom, ez egy veszélyes hely, és a frászt hozni a bent lévőre nem épp ildomos.
- Jó napooooooot... - ér el a felismerés, hogy a nevét nem is tudom.
- Újprof - vonok vállat, letudva az apró hiányosságot, s amint úgy látom, biztonságos, beljebb is lépkedek.
- Csak ezt hoztam - nyújtom oda az ígért könyvet, miközben végigjáratom a tekintetem az ismerős helyen.
- Hah... azt mondta, hogy kidobta, mert haszontalan lett... tudtam, hogy nem - egy diadalittas vigyor kerekedik az arcomra, mikor meglátom a kis növényt a polcon.
- Azt én tettem az ajtaja elé, mikor jöttem... szétvisította az egész folyosót, látta volna az arcát... - most már csak mosolygok, szerényen... nem húzom ki magam, mint annak idején, mikor büszkén meséltem a többieknek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=818128#post818128][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.09.30. 21:32[/b][/url]

Mert az ígéretem nem szegem meg. Legalább is az utóbbit nem, hisz, mikor megkaptam a kezembe azt a bizonyítványt, hiába köszöntem el úgy, hogy nem csak ide nem teszem be a lábam, de iskolapadba se ülök be.
Az eufória elmúlt, a szabad vagyok érzés alább hagyott, aztán meg jöttek a kérdések. Mi lesz most? Volt időszak, mikor fogalmam sem volt arról, mi lesz, hisz bár hivatalosan is zeneszerzővé váltam, mégse mentek úgy a dolgok, ahogy én azt gondoltam. Talán kicsit kétségbe is estem, de ezt a világért se mondanám el senkinek. Na de a szülői ráhatás... mert, ha valami betalál, akkor az az. Ennek eredménye, hogy a nevem ott díszeleg az AMS hallgatói névsorán, és beülök a fránya padba. És Sebi miatt ezt a helyet se tudom teljesen magam mögött hagyni, hisz ha valami történik itt vele, nincs az a kapu, vagy erő, ami engem megállít. Hála égnek a vezetőség teljesen megértő, tudva, hogy mi történt vele, én pedig ezidáig ki sem használtam ezt.
Most is csak azért, hogy beteljesítsek egy ígéretet. A napom is annyira húzós, hogy még csak időm sincs átöltözni, így marad az, amiben az egyetemen voltam. Damient se keresem most fel, terveim szerint, én csinálom a vacsorát - és talán még a házat se gyújtom fel, vagy okozok gyomorrontást -, mert a pizza kezd már unalmassá válni.
Először az Üvegházba nyitok be, s várom is nagyapám jellegzetes hangját, amivel mindig rám ripakodott, mennyire értetlen tudok lenni, meg hogy a TILOS az nekem is TILOS. Ehelyett csend fogad, így a félreesőbb folyosókon haladva, a szertár felé veszem az irányt.
Óvatosan nyitok be, mert tudom, ez egy veszélyes hely, és a frászt hozni a bent lévőre nem épp ildomos.
- Jó napooooooot... - ér el a felismerés, hogy a nevét nem is tudom.
- Újprof - vonok vállat, letudva az apró hiányosságot, s amint úgy látom, biztonságos, beljebb is lépkedek.
- Csak ezt hoztam - nyújtom oda az ígért könyvet, miközben végigjáratom a tekintetem az ismerős helyen.
- Hah... azt mondta, hogy kidobta, mert haszontalan lett... tudtam, hogy nem - egy diadalittas vigyor kerekedik az arcomra, mikor meglátom a kis növényt a polcon.
- Azt én tettem az ajtaja elé, mikor jöttem... szétvisította az egész folyosót, látta volna az arcát... - most már csak mosolygok, szerényen... nem húzom ki magam, mint annak idején, mikor büszkén meséltem a többieknek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=818421#post818421][b]Farkasházy Rudolf - 2020.10.03. 15:51[/b][/url]

Mivel hamarosan kezdődik az új tanév, már megkaptam az engedélyt a bejárásra. Fisher kisasszonnyal, aki mostanra már Bianchi asszony mindent megbeszéltünk, mielőtt távozóra fogta volna, így most már az elméleti tudásom kielégítő. A gyakorlat? Nos, az majd adja magát. Ha meg mégsem, akkor is kihozzuk valahogy kettesre. A lényeg viszont, hogy szeretnék teljesen felkészülni és nem én lenni az a tanár, akkor a nulladik percben beégeti magát a diákok előtt, így néhány nappal az indulás előtt, amikor még viszonylag béke van, a szertáam rendezésével ügyködöm. Több féle rendszer egyvelege ez, először is, külön vannak az általános és a ritka hozzávalók, azokon belül a könnyű és nehéz bájitalok, valamint a növényi és állati eredetű összetevők, méghozzá abc sorrendben. Ez az én rendszerem, az én agyamnak megfelelő rendszer, de pontosan tudom, hogy az úgynevezett normális emberek nem így gondolkoznak. Nekik a bejárattal szembeni hosszú polcot tartogatom, ahol külön az állatiak és a növényiek vannak betűrendben. Emellett elhelyezek egy kis puskát, ugyanis az öt polcos, ajtó holtterében lévő rendszert felosztom évfolyamokra, és nem rendes méretekben, hanem bemutatócsomag jelleggel állítom össze az adott évfolyamon tanult bájitalok összetevőit. Mondhatjuk, hogy ezek a csomagok elég csinosak, gondos női kéz jelenlétére utalnak, és valóban így is van. Noha a női kéz nem az enyém, és a nő sem hozzám tartozik, hiszen hamarosan polgármesterasszonnyá avanzsálódik. Ezen éppen elmerengek egy picit, amikor megszólítanak, és ajkaimon talán egy leheletnyi idilli báj tükröződik.
- Rudolf.
Adom meg a titkot, ami nem is tudom, hogy miért titok, talán mert olyan hamar távozott a múltkor, és csak mert én tudom a nevét, nem mutatkoztam be, oedig az emberek elvárják az efféle "normális" viselkedést. Milyen unalmas. Most viszont, már tudja, hogy ki vagyok, legalábbis tudja a keresztnevem, és hogy a következő tanévtől a nyugdíjba ment nagypapája helyét veszem át.
- Jó napot, Charlotte.
Mivel köszönt, én is köszönök neki, illő, ezt elismerem, de nem vagyok az a fajta, aki minden újabb és újabb találkozásnál köszön azoknak, akikkel reggel találkozott. Sok lenne, úgy vélem.
- Haszontalan?
Furcsa, hogy a bájitalok nagy tudora éppen a farkasölőfű egy ilyen ritka példányára mondaná azt, hogy haszontalan. Kicsit összevonom a szemöldökömet, és megcsóválom a fejem.
- Nagy becsben pihent itt, arra gondoltam, hogy átviszem az asztalomra, mindenképpen több fény kellene neki, de ha visszakapnád, visszaadom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=820207#post820207][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2020.10.27. 21:25[/b][/url]

- Hmmm... erre pont nem gondoltam... próbáltam kitalálni, hogy hívják, és nekem olyan Andrásnak tűnt - mosolyodok el félszegen. Nem, nem kezdtem őrült módon kutatásban, miután találkoztam a férfivel. Talán csak a hazaúton járt a fejemben, hátha a nagyapa mesélhetett róla, de egyszerűen nem találtam ilyen emléket.
- Tudja... nagyon furcsa ezt hallani. Mindenki máshogy hív... Charlie, Lotte, apa Lizinek... senki nem használja a rendes nevem, ez meg most jól esett. Mindig úgy gondoltam, ha az emberek Charlottenak hívnak, akkor már felnőtt leszek.. komoly, és érett - igen, pontosan ezért esett jól, bár feltételezem nagyapám utódja pusztán csak az illemet követi. Körbenézek a szertárban, de nem... még ez sem az a pillanat, amikor nosztalgiázhatnékom támad, leszámítva a mandragórát. Arról egyből eszembe jut az első itt töltött évem, ami most olyan távolinak tűnik. Nem biztos, ha újra lehetőséget kapnék, ugyanazt tenném. Csomó mindentől megfosztottam magam a dacom és a lázadásom miatt. De talán jobb is így... talán mindaz kellett ahhoz, hogy Ricsi betoppanjon az életembe.
- Valószínűleg csak dühében mondta. Megértem. Már bocsánatot is kértem tőle, mert olyasmivel játszottam, ami számára értékes. Tudja... kamaszkor - forgatom meg a szemem, hálát adva annak, van mire azt fogni. És tényleg, főleg az játszódhatott le bennem.
- Nem köszönöm, nálam tényleg csak elpusztulna, az asztalon tuti jobb helye lesz... Hintse el, hogy Fela ezen keresztül figyeli a jövő nemzedékét - vigyorodok el, mert magam előtt látom az itt tanulók reakcióit, meg azt, hogy a legnagyobb ívben kerülik el az asztalt.
- Kérhetek viszont egy szívességet? - visszaveszek, halkan kérdezem meg, miközben kicsit beljebb sétálok, nekidőlve óvatosan az egyik polcnak.
- Vagyis igazából tanácsra lenne szükségem, de Ön ismeri nagyapát, és apuhoz hiába fordulok vele - szontyolodok el, mert ez egy olyan helyzet, ami számomra érthetetlen, és őszintén bízom benne, a férfi se tud tapasztalatból beszélni.
- Hibáztam.. újra... engem annyira maga alá gyűrt a gyász, hogy vele nem is törődtem. Nagyi miatt hagyta abba, tudom... hisz imádta a munkáját, de egyszerűen... és segíteni szeretnék neki, de fogalmam sincs, hogyan tehetném. Begubózott, senkit nem enged még annyira közel sem, mint amennyire eddig. És én még csak elképzelni se tudom, ő mit élhet át most - hajtom le a fejem, mert igazán nem akarom ezt Rudolfra zúdítani, de egyszerűen már nem tudom, kihez fordulhatnék vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=820804#post820804][b]Farkasházy Rudolf - 2020.11.05. 12:12[/b][/url]

- Rudolf.
András? Érdekes elgondolás, de nem hiszem, hogy én olyan Andrásos lennék. Habár ezt ugye nem nekem kell tudnom, hanem annak, aki engem lát, én hiába nézek bele az üvegbe, csak azt látom, amit mindig, Farkasházy Rudolf arcát. Bennem nem sok különleges van, sem lovagszerű nem vagyok, sem jóképű, inkább az átlagos férfit képviselem. Hogy bánom-e? A legkevésbé sem, hiszen nem magammal akarok kitűnni a tömegből, sőt, még csak kitűnni se szándékozom. Így igazán elégedett vagyok a nekem szánt fizimiskával, és a ténnyel, hogy nem kell megküzdenem azzal, aki vagyok.
- Akkor… üdv a felnőttek világában.
Pillantok rá mosolyogva, miközben két üvegcsét felemelek és a megfelelő polcra sorolom be őket. A bájitalok és alapanyagok sosem voltak olyanok, melyekkel ne tudtam volna foglalkozni, miközben beszélek valakivel. Hogy miért is hagytak el? Nos, azt hiszem, pontosan ezért. Mert nem figyeltem a másikra száz százalékosan. De megtanultam a leckét, azt hiszem.
- Bár ez is inkább hozzáállás kérdése szerintem. Én világéletemben Rudolf voltam, gyűlölöm a becézést, ellenben az egyik legkedvesebb barátnőm Lizi, és mégis felnőtt, sőt polgármesterné. Szóval, hogy hol az igazság ebben, az azt hiszem, fejben dől el.
De ezt mindenkinek magának kell megítélnie. Ha van olyan beceneve, melyet szívesen használ, akkor természetesen kész vagyok rá, hogy én is azon szólítsam, ami a szívének kedves. Nekem mindegy, nem szoktam ilyen apróságokon fennakadni, mint, hogy ki hogy legyen megszólítva, de mivel magamról tudom, hogy utálom a becézést, tudom, hogy másnak is fontos tud lenni, hogyan szólítják.
- Igen.
Nem. A helyzet az, hogy én nem igazán voltam kamasz, mert már akkor is nagyon határozott elképzelésem volt a jövővel kapcsolatban. Eridonosként meglepően nehezen szocializálódtam, így ahhoz csapódtam, aki szintén egy nehezen szocializálódó Eridonos volt, mi elvoltunk egymásnak. De nem mondhatom, hogy én nem voltam hülye kamasz, mert akkor mindenki furcsán néz rám, ezt már megállapítottam. A mandragóra történetére elmosolyodva biccentek, nem szoktam ilyen mesékkel áltatni, de ezt kifejezetten aranyosnak gondoltam, úgyhogy nem kizárt, hogy valóban ezt fogom mondani. A szívességkérésre felpillantok rá érdeklődve, de ahogy az tanácsba fordul, megint csak bólintani tudok. Nem igazán vagyok jó az emberi kapcsolatokban, de kivételesen ez egy olyan helyzet, ahol nem kell azt mondanám, hogy a bátyám kiváló pszichológus.
- Legyen ott. Más ilyenkor nem nagyon kell. Az embereknek, ha nincsenek erős kötelékeik a rokonaikkal, meg kell tenniük az apró lépéseket, hogy ez megváltozzon. Legyen ott, beszélgessen, kérdezze néha a múltról. Hogyan vette rá a nagymamáját, hogy randevúzon vele. Hogyan készültek az ünnepekre. Meséljen ön is kedves emlékeket, akár mindkettejükről, akár csak a nagyapjáról. Apró lépésekkel erősítse meg a kapcsolatot kettejük között, és legyen mellette, ameddig csak él. Én ezt tudom javasolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=825806#post825806][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2021.02.06. 21:48[/b][/url]

- Ezt végülis könnyebb megjegyezni. Azt a musicalt imádom, főleg ha Lili játsza Máriát - elfogult vagyok, de nagyon. Egyrészt Lili iszonyat jól játszik, és én az összes előadásért odavagyok, amiben szerepel, másrészt a musicalek meg amúgyis a gyengéim.
- Köszönöm. Meg kell vallanom, mikor erre vágytam, nem erre számítottam. A felnőttlét még úgyis szívás, hogy nem engedték el az ember kezét - és természetesen nem gondoltam volna, hogy az egyik számomra fontos személy elvesztésével köszönt be. Ráadásul úgy, hogy a klisé tiniproblémák kimaradtak az életemből. Nem hisztiztem pattanás miatt, nem voltam kiborulva, mert nem tudtam mit felvenni egy randira. Még csak meg se csaltak soha, pedig lehet akkor a zenéim is jobban elkelnének. Igazából csak pislogtam, és bumm. Annyira a zenét helyeztem előtérbe, annyira meg akartam mutatni, hogy nekem majd sikerül, hogy itt vagyok húszévesen egyetlen kellemetlen sztori nélkül, de még az osztálytásaim se tudnám még csak megnevezni sem, nemhogy felismerni őket. S bár már rajta vagyok, hogy változtassak ezen, nem egyszerű.
- Én a Lizire mondjuk harapok mástól. Úgy csak apu hív, egy jó barátom Lottézik, anya az ragaszkodik a Charlottehoz, nyilván mert azt ő adta nekem, de ne tudja meg, hogy képes kimondani, ha mérges rám - forgatom meg a szemem. És megesküszöm, minden szavam ellenére, anya nem egy szörnyeteg, épp csak elvár tőlünk dolgokat, és szigorú, gyanítom a mi érdekünkben.
- Hazudik. Megrándult a szemöldöke - közlöm vele, s bár vállat nem vonok, azért éreztetem vele, nekem aztán nem kell magyarázkodni, épp csak a hazugság jeleit már felismerem. Talán az első jelek voltak, amiket megtanultam más arcáról leolvasni.
- Köszönöm. Ön el tudja képzelni Feláról, hogy nekiáll nosztalgiázni? - mert számomra ez elég szürreális kép. De mindenképp kipróbálom majd, hátha a végén kellemeset csalódok.
- Viszont nem tartom fel tovább, nehogy szárnynra keljen a pletyka, hogy visszavágyok ide. És őszintén remélem, több hasznát veszi majd a könyvnek - egy bíztatónak szánt mosolyt küldök felé, majd egy köszönés után, el is tűnök a kastélyból, mintha ott se lettem volna.