Ez az a hely ami nem változik, raktárként kezdte és úgy is végzi talán. Ez a téglalap alakú ablaktalan hely a penész és a doh különleges keverékének lakhelye. Itt nem sokáig marad szívesen az ember, inkább csak egy éppen szabad helyre lehozza az összeszedett holmikat és már menekül is. A kezdet kezdetén volt rendszerezés, azonban ez mára eltűnt. A megsárgult pergameneken még látszik, hogy korábban mindennek megvolt a maga helye, tantárgyakra és szerepkörökre lebontva mára azonban a papírhalmazok, elhasználódott ketrecek és fiolák halmaza lett. Nem egy elhasználódott főzet által szétrobbant fiola darabjait lehet megtalálni és a levegőben is érződik, hogy van még adalék ami ezt a különleges aromát adja a levegőbe. A plafonról egyetlen olajmécses lóg le, melyet varázslattal nem lehet meggyújtani, csak mugli eszközökkel, talán azért, hogy a hívatlan vendégeket távol tartsa, elvégre akit ide leküldenek mind ismerik a meggyújtás módszerét. Nem ad nagy fényt, de annyira elég, hogy tájékozódni legalább tudjon az ember és ne akadjon bele az alacsony plafonról lelógó megannyi vastag pókhálóba és a pókok vacsoráiba, melyeket gondosan összefogdostak maguknak. A köves, poros földön se árt jó alaposan körülnézni, ha a szem megszokta ezt a félhomály állapotot, hiszen a fiolák tartalma nem csak a pergamenkupacokra, de sokszor a földre is jutott jócskán, melyek között egerek szlalomozva menekülnek vissza búvóhelyeikre.

Az újév beköszönte nem hozta a kellő elvárásokat, így a navinés nem sok kedvet mutatva indul el, hogy kiszellőztesse fejét. Mélabúsan, kedvtelenül készül, arcát finom borosta takarja. Öltözéke távol áll az elegánstól, a bálok sorozata után egy időre elege lett a dicső elegancia követelményeiből. Egyszerű ruhadarabokat aggatott magára még kora délelőtt, és ez mostanra sem változott. Fehér póló, egy farmer, és hosszú ujjú szürke pulóver. Hosszú léptei visszhangja zeng a kastély kiszámíthatatlan, olykor rejtélyes folyosóin, úgy tűnik senki nem jár erre; olyan kihalt minden. Magát is efféleképp érzi, kihaltnak, tévelygőnek, és valami megmondhatatlan, rossz érzés is elfoglalta nemrégiben elméjének trónszékét. Ott lakozik, birizgál, s motoszkál, jelen van, majd elsuhan. Azután ismét kopogtat, betér, helyet foglal, és ötleteket ad. Nemes, mérhetetlenül gonosz, a navinéstől elvárhatatlan terveket sző, majd dolgavégezetlenül tovalibeg; visszatér még végül, hamar, vagy sokára, nem tudni. Endre gondolatai nem tiszták, a rossz kedv árnya teljesen elfedi őt, beférkőzik lelke leghozzáférhetetlenebb zegzugába is. Pálcáját egyik kezéből a másikba dobálgatva, szürke szempárját a semmibe engedve halad, és arra gondol, hogy keres egy festményt, dühét és rossz kedvét rajta élve ki. Tönkreteszi, fájdalmat okoz lakójának, kitépi keretéből, elégeti vásznát, csak hogy önmagának jobb legyen. Hogy kedve javuljon, dühe alábbszálljon, és ismét jó lehessen. Mert nem rossz. Ő nem rossz, egyáltalán nem az, csak elevenen érez némi indulatot, amit ki kell engednie testéből. Talán jó ötlet lett volna a szobájában hagynia pálcáját, és puszta kezével szétmarcangolni a kigondolt - festett - áldozatot. Még a hangosan hallható füttyszó is tőle származik, benépesítve az egyébként csendes környéket. Pálcájának markolata kezd melegedni tenyerétől, s talán a lélek vívódása is hatással lehet rá. Egy festmény megrongálása nagy bajba keverheti a fiút, de ez érdekli a legkevésbé. Egy idő után lépteinek visszhangja elhalkul, jelezve a magas fiatal megálltját. A negyedéves kiszemeli és felméri a festményt, és pálcáját felemelve a riadt tekintetbe mered. Talán nem kellene megtennie, van más módja is a felgyülemlett feszültség levezetésének, jobb hely, jobb idő.
- Haza kellett volna menned, ember! - szólítja fel magát hangosan, dühében hozzáérinti pálcája hegyét a képhez, egyenesen a lány bájos, finom arcához, és remegő állkapoccsal tartja ott pillanatokig, hogy végül dühös kiáltással forduljon el tőle. Gyors léptekkel megy tovább, már nem tudja hol van, csak halad, és teljes erejével ront neki vállával egy ajtónak, ami recsegve enged utat a lökésnek. Pálcáját eldobja, egy székbe belerúg, és egy már régen használt táblához sietve ökle aljával üt abba bele, majd fejét is ráhajtja. Valahogy ki kell engednie magából, és ez a hely egyáltalán nem alkalmas rá. Megrázza barna fejét, és visszasétál az előzőleg felrúgott székhez, miközben felveszi elhajított varázseszközét. Levágódik a felállított ülőalkalmatosságra, és nyugodalmat keresve, lassan lehajtja lüktető fejét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=42736#post42736][b]Araczki Endre - 2013.01.12. 20:11[/b][/url]

Az újév beköszönte nem hozta a kellő elvárásokat, így a navinés nem sok kedvet mutatva indul el, hogy kiszellőztesse fejét. Mélabúsan, kedvtelenül készül, arcát finom borosta takarja. Öltözéke távol áll az elegánstól, a bálok sorozata után egy időre elege lett a dicső elegancia követelményeiből. Egyszerű ruhadarabokat aggatott magára még kora délelőtt, és ez mostanra sem változott. Fehér póló, egy farmer, és hosszú ujjú szürke pulóver. Hosszú léptei visszhangja zeng a kastély kiszámíthatatlan, olykor rejtélyes folyosóin, úgy tűnik senki nem jár erre; olyan kihalt minden. Magát is efféleképp érzi, kihaltnak, tévelygőnek, és valami megmondhatatlan, rossz érzés is elfoglalta nemrégiben elméjének trónszékét. Ott lakozik, birizgál, s motoszkál, jelen van, majd elsuhan. Azután ismét kopogtat, betér, helyet foglal, és ötleteket ad. Nemes, mérhetetlenül gonosz, a navinéstől elvárhatatlan terveket sző, majd dolgavégezetlenül tovalibeg; visszatér még végül, hamar, vagy sokára, nem tudni. Endre gondolatai nem tiszták, a rossz kedv árnya teljesen elfedi őt, beférkőzik lelke leghozzáférhetetlenebb zegzugába is. Pálcáját egyik kezéből a másikba dobálgatva, szürke szempárját a semmibe engedve halad, és arra gondol, hogy keres egy festményt, dühét és rossz kedvét rajta élve ki. Tönkreteszi, fájdalmat okoz lakójának, kitépi keretéből, elégeti vásznát, csak hogy önmagának jobb legyen. Hogy kedve javuljon, dühe alábbszálljon, és ismét jó lehessen. Mert nem rossz. Ő nem rossz, egyáltalán nem az, csak elevenen érez némi indulatot, amit ki kell engednie testéből. Talán jó ötlet lett volna a szobájában hagynia pálcáját, és puszta kezével szétmarcangolni a kigondolt - festett - áldozatot. Még a hangosan hallható füttyszó is tőle származik, benépesítve az egyébként csendes környéket. Pálcájának markolata kezd melegedni tenyerétől, s talán a lélek vívódása is hatással lehet rá. Egy festmény megrongálása nagy bajba keverheti a fiút, de ez érdekli a legkevésbé. Egy idő után lépteinek visszhangja elhalkul, jelezve a magas fiatal megálltját. A negyedéves kiszemeli és felméri a festményt, és pálcáját felemelve a riadt tekintetbe mered. Talán nem kellene megtennie, van más módja is a felgyülemlett feszültség levezetésének, jobb hely, jobb idő.
- Haza kellett volna menned, ember! - szólítja fel magát hangosan, dühében hozzáérinti pálcája hegyét a képhez, egyenesen a lány bájos, finom arcához, és remegő állkapoccsal tartja ott pillanatokig, hogy végül dühös kiáltással forduljon el tőle. Gyors léptekkel megy tovább, már nem tudja hol van, csak halad, és teljes erejével ront neki vállával egy ajtónak, ami recsegve enged utat a lökésnek. Pálcáját eldobja, egy székbe belerúg, és egy már régen használt táblához sietve ökle aljával üt abba bele, majd fejét is ráhajtja. Valahogy ki kell engednie magából, és ez a hely egyáltalán nem alkalmas rá. Megrázza barna fejét, és visszasétál az előzőleg felrúgott székhez, miközben felveszi elhajított varázseszközét. Levágódik a felállított ülőalkalmatosságra, és nyugodalmat keresve, lassan lehajtja lüktető fejét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=42857#post42857][b]Fodor Ágota - 2013.01.12. 21:57[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=43687#post43687][b]Araczki Endre - 2013.01.13. 17:17[/b][/url]

Melankólia? Nem biztos, hogy éppen jó szó, hogy képes volna magába foglalni a negyedéves érzéseit, amelyek elöntve fiatal testét, egészen lelkéig hatolnak. Szívében fogant, testéből kitörő foszlányok, melyek első ízben a lélekkel végeznek. Mindazt, ami gondolatait leláncolva tartja fogságban. Körbe sem néz, - amikor vállalva, hogy ha bármiben is kárt tesz, neki kell elszámolnia vele - hova is tér be, az sem érdekelné, ha valaki már bent tartózkodna, és akaratán kívül végig kellene néznie az enyhébb ámokfutás kezdetét. Érzi, ahogyan lüktető fejében áramlanak a dühös gondolatok, mintha az érzések is oda vándoroltak volna, hogy egyenesen ott kapcsolják le az útmutatással szolgáló fényeket. Percek telnek el, csendben peregnek a homokszemek, a nyugvó fiatal mozdulatlanul ül, lelki szemei előtt a festmény rémülete játszik, a meleg barna szemek néznek rá, a felsebesített arc fájdalma vonaglik előtte. Azután fokozatosan erősödő léptek zaja töri meg az óráknak tűnő perceket, és hamarosan társasága akad a magát szégyenlő navinésnek. Egyelőre nem néz fel, csupán hallja diáktársának betértét, érzi annak nyugtató jelenlétét. Mint kiderül, jelenlétéhez méltón, hangja is hasonlóan szelíd a lánynak, akinek ugyanitt akadt dolga, ugyanebben az időben. Endre felemeli a fejét, és megköszörülve torkát maga elé kezd beszélni.
- Mégis mit számít ilyenkor a világ? - kérdez vissza halkan, hangja recés, mély, talán heves dühe ragadt hangszálaira. Jobb volna nem beszélni, csak hagyni az elmúlásnak, hogy folytassa megsemmisítő munkáját. Még nem néz társaságára, szürke szemei hol a homályba merednek, hol lehunyva égnek szemhéjaik alatt. Gondolatai szabadon cikázva őrjítik meg, követésük elszédítik a borostás arcú ifjút. Jó volna átugrani ezt a napot, hetet, vagy talán évet, és kezdeni egy újabbat, amiben nincsen semmi; nihil állapotban ébredni, kiégetve az összes zavaró tényezőt. Egyedül vagy közösséget vállalva másokkal, ott már mindegy lesz. Az elért állapot jelentősége lesz a fő. Feleszmélve éber homályából emeli fel lebukott fejét, és összerogyott vállait is kihúzza, erőre kapva emelkedik fel ülő helyzetéből. Nem mozog gyorsan, de lomha agressziója sem mutatkozik a levitás előtt.
- Endre - vallja be nevét, és a lányéról tudattalanul is valaki más mosolya veti meg lábait emlékeiből idézve.
- Hogy őszinte legyek - állához érinti hosszú ujjait, és kínjában még el is neveti magát . - Én sem igazán tudom, mit is keresek itt valójában.
Körbenézve nem lát mást, csak régen használt, ám ma már csak poros magányukba mélyedt tanszereket, bájitalos üvegcséket, térképeket, régi könyveket és a diákok figyelmét felkelteni vágyó eszközöket. Valószínűleg még egyszer sem járt erre mióta itt tanul, vagy ha mégis, úgy suhant el az egyszerű ajtó előtt, hogy észre sem vette azt.
- Ne azzal kezdjük ismeretségünket, hogy az én ittlétemről beszélgetünk - feleli dühét szóba sem hozva, immáron a lány tekintetét keresve. - Kérlek.
A félhomály akár erotikus bódultsággal is eltölthetné a navinést, és talán a levitást is, de úgy tűnik, ez nem az a helyzet, amiben megengedett volna az effajta kábultság. Helyette feszültséget kelt, hunyorgó szemeket eredményez, és bár Endre nyugalma kezd visszatérni, elvágyik innét.
- Van kedved esetleg velem meginni egy forró csokit? - kérdezi hirtelen támadt ötlettől vezérelve, és azonnal a cukrászda jut eszébe. Milyen régen is volt már, hogy látta Veronikát! Sok dolog történt azóta, és a barnaság gondolata ezekben a pillanatokban nem vált ki semmit a negyedévesből. Furcsa, a hideg futkos a fiatal gerincén, és ha hagyná, letörné őt a világ percről percre való változása. Mosolyra húzódik végül ajka, és így emeli pillantását Ágotára. - Átöltözhetnénk, bár... te nagyon csinos vagy így is, de egy kabát nem ártana, azután pedig elmehetnénk a faluba. Szívesen meghívnálak valami finomságra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=421&post=44185#post44185][b]Fodor Ágota - 2013.01.14. 09:52[/b][/url]