30. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Évnyitó ünnepély a Nagyteremben!

Megjelent az Edictum legújabb száma!

Elkészült a discord szerver, elérhetőség ITT!
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidékA kastély

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Araczki Endre
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 12. 20:11 | Link

Ágota

Wir werden sehen ~ Talán neked is olyannyira fog tetszeni, mint amennyire nekem.

Az újév beköszönte nem hozta a kellő elvárásokat, így a navinés nem sok kedvet mutatva indul el, hogy kiszellőztesse fejét. Mélabúsan, kedvtelenül készül, arcát finom borosta takarja. Öltözéke távol áll az elegánstól, a bálok sorozata után egy időre elege lett a dicső elegancia követelményeiből. Egyszerű ruhadarabokat aggatott magára még kora délelőtt, és ez mostanra sem változott. Fehér póló, egy farmer, és hosszú ujjú szürke pulóver. Hosszú léptei visszhangja zeng a kastély kiszámíthatatlan, olykor rejtélyes folyosóin, úgy tűnik senki nem jár erre; olyan kihalt minden. Magát is efféleképp érzi, kihaltnak, tévelygőnek, és valami megmondhatatlan, rossz érzés is elfoglalta nemrégiben elméjének trónszékét. Ott lakozik, birizgál, s motoszkál, jelen van, majd elsuhan. Azután ismét kopogtat, betér, helyet foglal, és ötleteket ad. Nemes, mérhetetlenül gonosz, a navinéstől elvárhatatlan terveket sző, majd dolgavégezetlenül tovalibeg; visszatér még végül, hamar, vagy sokára, nem tudni. Endre gondolatai nem tiszták, a rossz kedv árnya teljesen elfedi őt, beférkőzik lelke leghozzáférhetetlenebb zegzugába is. Pálcáját egyik kezéből a másikba dobálgatva, szürke szempárját a semmibe engedve halad, és arra gondol, hogy keres egy festményt, dühét és rossz kedvét rajta élve ki. Tönkreteszi, fájdalmat okoz lakójának, kitépi keretéből, elégeti vásznát, csak hogy önmagának jobb legyen. Hogy kedve javuljon, dühe alábbszálljon, és ismét jó lehessen. Mert nem rossz. Ő nem rossz, egyáltalán nem az, csak elevenen érez némi indulatot, amit ki kell engednie testéből. Talán jó ötlet lett volna a szobájában hagynia pálcáját, és puszta kezével szétmarcangolni a kigondolt - festett - áldozatot. Még a hangosan hallható füttyszó is tőle származik, benépesítve az egyébként csendes környéket. Pálcájának markolata kezd melegedni tenyerétől, s talán a lélek vívódása is hatással lehet rá. Egy festmény megrongálása nagy bajba keverheti a fiút, de ez érdekli a legkevésbé. Egy idő után lépteinek visszhangja elhalkul, jelezve a magas fiatal megálltját. A negyedéves kiszemeli és felméri a festményt, és pálcáját felemelve a riadt tekintetbe mered. Talán nem kellene megtennie, van más módja is a felgyülemlett feszültség levezetésének, jobb hely, jobb idő.
- Haza kellett volna menned, ember! - szólítja fel magát hangosan, dühében hozzáérinti pálcája hegyét a képhez, egyenesen a lány bájos, finom arcához, és remegő állkapoccsal tartja ott pillanatokig, hogy végül dühös kiáltással forduljon el tőle. Gyors léptekkel megy tovább, már nem tudja hol van, csak halad, és teljes erejével ront neki vállával egy ajtónak, ami recsegve enged utat a lökésnek. Pálcáját eldobja, egy székbe belerúg, és egy már régen használt táblához sietve ökle aljával üt abba bele, majd fejét is ráhajtja. Valahogy ki kell engednie magából, és ez a hely egyáltalán nem alkalmas rá. Megrázza barna fejét, és visszasétál az előzőleg felrúgott székhez, miközben felveszi elhajított varázseszközét. Levágódik a felállított ülőalkalmatosságra, és nyugodalmat keresve, lassan lehajtja lüktető fejét.
Hozzászólásai ebben a témában
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
offline
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 12. 21:57 | Link

Endre

Zene ~ Köszönettel és egyben megtartva a hangulatot.

Melankólia. Ebben az időszakban ez a legjobb kifejezés hangulatom és állapotom szemléltetésére. A hideg, a komorság, a kihaltság, mintha a lelkem és a gondolataim összehangolódnának a külvilággal, s persze minden percben ellenőrzöm, elmúlt-e már. Kinézek az ablakon, süt-e a nap, megcsillant-e már a tavasz reménységet és fellélegzést hozó sugara. Aztán megint az ürességre koncentrálok. Bárcsak elég napsütést szívtam volna magamba, ameddig lehetőségem volt rá, hogy átvészeljem a nehéz időszakot, ami tiltakozásom ellenére mindig felbukkant, és mindig ugyanazt eredményezte, s mintegy belső démonként előhozta életem minden negatív berögződését, és emlékeit.
Mindenki hazament, nincs körülöttem zsivaj, ami elterelné gondolataim, vagy mosoly, amelyből erőt meríthetnék. Pennámat kocogtatom naplóm üres lapjain, ami arra vár, hogy megtöltsem magammal. Mindennel, ami én vagyok. Hiszen később, ha majd előveszem és felidézi emlékeim, a régi önmagam fog visszanézni rám, mintegy tükörként. Mutatva a változásokat, amiken átmentem.
Szerettem írni. Szerettem biztonságban tudni gondolataim, összegyűjtve, egy helyen. Szerettem a javításokból keletkezett pacákat, amelyek örök vívódásomat és kétségeimet mutatták. Maradjon vagy áthúzzam?
Úgy éreztem, olyan idők járnak, melyek próbára tesznek. Elhitetik velünk, hogy a világ egy rossz hely, s te ezt megerősítheted vagy tehetsz ellene. Felálltam, s megkerestem az egyetlen tükröt a helységben. Megpróbáltam őszintén farkasszemet nézni magammal, mígnem választ nem kapok erre a kérdésre. Megmentő vagy túlélő?
Hasznosnak akartam érezni magam ma. Nem sokszor éreztem ezt, úgy véltem, éppen itt az ideje. Nem kell, hogy más is lássa, csupán én legyek elégedett. Eszembe jutott a szertár a déli szárnyban. Egyszer kellett levinnem oda holmikat, s hálát adtam, amiért nem keresnem kellett valami után, hisz az majdhogynem képtelenség lett volna. Csak lepakoltam egy szabadnak tűnő helyre, majd el is hagytam a helységet. Mi lenne, ha tudnék valami rendszert vezetni a káoszba? Lehet, hogy elmegy a kedvem, mire odaérek, mindenesetre a szándék az első lépés.
Magamra vettem fekete kardigánom és a hajamat feltűztem – nem hiányzott, hogy poros legyen. Naplómat a párnám alá helyeztem, bízva abban, hogy az magánterület annyira, hogy ott nem találja meg senki. Bakancsomat is szorosra kötöttem, kívülről úgy tűnhetett, nagy útra készülök. Ki tudja. Talán mire visszaérek, virágot bontok.
Lépteim súlyosnak tűntek nehéz lábbelimtől, kicsit arrogánsnak éreztem magam ettől, megpróbáltam halkabbra fogni – mintha csak felhőkön lépkednék. Máris szabadabbnak éreztem magam. Odaértem az ajtóhoz, ami előtt a dohos levegő már hírét adja, hogy jó helyen jár az oda érkező. Magabiztosan benyitottam – nem tudhattam, hogy van odabent valaki.
A félhomály és a doh nem javított kedélyemen, talán rossz ötlet volt lejönni ide. Annyira azonban jók volt a látóviszonyok, hogy felfedezzem, nem vagyok egyedül. Egy számomra ismeretlen srác ült a széken. Csak ült, lehajtott fejjel. Talán alszik. Magányosnak tűnt, s fehér pólója szinte fénylett a sötét szobában.
- Khm, a világért sem szeretnék zavarni – szólítottam meg óvatosan, de barátságosan.
- Ágota a nevem, s… nem is tudom, mit keresek itt – hirtelen nem tűnt olyan jó ötletnek a nagytakarítás, így mélyen hallgattam tervemről, vállalva, hogy kissé flúgosnak tart bizonytalankodásomért. – Téged mi szél hozott ide? – érdeklődtem, elterelve magamról a figyelmet, habár próbáltam leplezni kíváncsiságomat is. Tényleg nem számítottam társaságra, de valamiért örültem a fiúnak.
Hozzászólásai ebben a témában

Araczki Endre
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 13. 17:17 | Link

Ágota

~ Montreal, isteni élmény, pont ide való Smiley

Melankólia? Nem biztos, hogy éppen jó szó, hogy képes volna magába foglalni a negyedéves érzéseit, amelyek elöntve fiatal testét, egészen lelkéig hatolnak. Szívében fogant, testéből kitörő foszlányok, melyek első ízben a lélekkel végeznek. Mindazt, ami gondolatait leláncolva tartja fogságban. Körbe sem néz, - amikor vállalva, hogy ha bármiben is kárt tesz, neki kell elszámolnia vele - hova is tér be, az sem érdekelné, ha valaki már bent tartózkodna, és akaratán kívül végig kellene néznie az enyhébb ámokfutás kezdetét. Érzi, ahogyan lüktető fejében áramlanak a dühös gondolatok, mintha az érzések is oda vándoroltak volna, hogy egyenesen ott kapcsolják le az útmutatással szolgáló fényeket. Percek telnek el, csendben peregnek a homokszemek, a nyugvó fiatal mozdulatlanul ül, lelki szemei előtt a festmény rémülete játszik, a meleg barna szemek néznek rá, a felsebesített arc fájdalma vonaglik előtte. Azután fokozatosan erősödő léptek zaja töri meg az óráknak tűnő perceket, és hamarosan társasága akad a magát szégyenlő navinésnek. Egyelőre nem néz fel, csupán hallja diáktársának betértét, érzi annak nyugtató jelenlétét. Mint kiderül, jelenlétéhez méltón, hangja is hasonlóan szelíd a lánynak, akinek ugyanitt akadt dolga, ugyanebben az időben. Endre felemeli a fejét, és megköszörülve torkát maga elé kezd beszélni.
- Mégis mit számít ilyenkor a világ? - kérdez vissza halkan, hangja recés, mély, talán heves dühe ragadt hangszálaira. Jobb volna nem beszélni, csak hagyni az elmúlásnak, hogy folytassa megsemmisítő munkáját. Még nem néz társaságára, szürke szemei hol a homályba merednek, hol lehunyva égnek szemhéjaik alatt. Gondolatai szabadon cikázva őrjítik meg, követésük elszédítik a borostás arcú ifjút. Jó volna átugrani ezt a napot, hetet, vagy talán évet, és kezdeni egy újabbat, amiben nincsen semmi; nihil állapotban ébredni, kiégetve az összes zavaró tényezőt. Egyedül vagy közösséget vállalva másokkal, ott már mindegy lesz. Az elért állapot jelentősége lesz a fő. Feleszmélve éber homályából emeli fel lebukott fejét, és összerogyott vállait is kihúzza, erőre kapva emelkedik fel ülő helyzetéből. Nem mozog gyorsan, de lomha agressziója sem mutatkozik a levitás előtt.
- Endre - vallja be nevét, és a lányéról tudattalanul is valaki más mosolya veti meg lábait emlékeiből idézve.
- Hogy őszinte legyek - állához érinti hosszú ujjait, és kínjában még el is neveti magát . - Én sem igazán tudom, mit is keresek itt valójában.
Körbenézve nem lát mást, csak régen használt, ám ma már csak poros magányukba mélyedt tanszereket, bájitalos üvegcséket, térképeket, régi könyveket és a diákok figyelmét felkelteni vágyó eszközöket. Valószínűleg még egyszer sem járt erre mióta itt tanul, vagy ha mégis, úgy suhant el az egyszerű ajtó előtt, hogy észre sem vette azt.
- Ne azzal kezdjük ismeretségünket, hogy az én ittlétemről beszélgetünk - feleli dühét szóba sem hozva, immáron a lány tekintetét keresve. - Kérlek.
A félhomály akár erotikus bódultsággal is eltölthetné a navinést, és talán a levitást is, de úgy tűnik, ez nem az a helyzet, amiben megengedett volna az effajta kábultság. Helyette feszültséget kelt, hunyorgó szemeket eredményez, és bár Endre nyugalma kezd visszatérni, elvágyik innét.
- Van kedved esetleg velem meginni egy forró csokit? - kérdezi hirtelen támadt ötlettől vezérelve, és azonnal a cukrászda jut eszébe. Milyen régen is volt már, hogy látta Veronikát! Sok dolog történt azóta, és a barnaság gondolata ezekben a pillanatokban nem vált ki semmit a negyedévesből. Furcsa, a hideg futkos a fiatal gerincén, és ha hagyná, letörné őt a világ percről percre való változása. Mosolyra húzódik végül ajka, és így emeli pillantását Ágotára. - Átöltözhetnénk, bár... te nagyon csinos vagy így is, de egy kabát nem ártana, azután pedig elmehetnénk a faluba. Szívesen meghívnálak valami finomságra.
Hozzászólásai ebben a témában
Fodor Ágota
INAKTÍV


Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
offline
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
Írta: 2013. január 14. 09:52 | Link

Endre

Várakozón néztem a fiúra, aki mintegy kábult, túlvilági tekintettel nézett maga elé, akár mély álomból is ébredhetett volna. Nem sürgettem őt a válaszadással, a fiú látványa mintha saját érzelmi világom kivetülése lett volna. Mintha tükröt mutatott volna a lelkemnek. Egy percre az is átfutott az agyamon, hogy kettőnk között valami láthatatlan fonal képződött, és lelkünk egy helyen van. Szívünk együtt dobban. Szinte láttam futkározó gondolatait, elméjének harcait a koponya csontján belül. Vagy a négy falon belül.
Nem tudom, éreztem-e valaha ilyen mértékű együttérzést; szárnyaszegetté és üressé tettem magam – ráhangolódva a fiú gondolataira, amelyek épp olyanok lehettek, mint ez a dohos, félig sötét szoba, ahol a tárgyak árnyai kísértetszerűen lebegnek, és az éles körvonalak elmosódnak. Megpróbáltam megérteni őt, tudtam, hogy nem ítélkezésnek, vagy hamis valóságok kreálásának van itt az ideje, nem is állt szándékomban. Koncentrálásomat azonban pár perc múlva megzavarta a fiú mély hangja, de még nem hozzám beszélt. Hagytam, hogy visszatérjen ebbe a világba, a kis zegzugos terembe, még abban sem voltam biztos, hogy tudomást szerzett jelenlétemről.
Lassan azonban megmozdult, felállt, és mivel bemutatkozott, jelezte felém, hogy hallott ez ideáig, nem kell bemutatkoznom még egyszer. Feltevésem beigazolódott – ugyanolyan elveszett bárány, mint én. Akár ebben a szobában, akkor elméjében, akár a világban.
Nem akart itt tartózkodásáról beszélni, én pedig még kevésbé, így nem erőltettem, s nem is tartottam fontosnak. Endre körülnézett, mintha most tudatosult volna benne először, hogy hol van, s mivel javasolta, hogy menjünk máshova, rájöttem, hogy nem szívesen maradna itt. Ahogy én sem. Nem is tudnánk itt mit csinálni. Habár sok jelenet lejátszódott a fejemben.
Pakolgatni kezdjük a fiolákat, a poros könyveket, az egymáshoz csiszolódó pergameneket, melyeknek fülsértő zaja hangosabb beszédre késztet minket, és közben megbeszéljük, mi játszódik le testünk legmélyebb zugaiban, ahol tiltótáblák emelkednek, és korlátoznak szabadságunkban. Majd rájövünk, hogy annyira hasonló helyzetünk, hogy mintegy egymás vigaszaként menedéket találunk a másiknál, mondván ő jobban ismeri a világot, vagy ha eltévedünk is, ketten könnyebb megtalálni a fényt az alagút végén. Kedvem lett volna megölelni a fiút, hogy érezzem, belé vethetem-e biztonságomat. Reméltem, hogy nem lát bele a fejembe, és illúzióimból fel is ébresztett kérdése, amelyhez bók is járt, minek következtében szám széle mosolyra húzódott. Másra sem vágytam most, mint az ő társaságára, ebben legalább biztos voltam.
- Ezer örömmel, és máris rohanok a kabátomért, találkozzunk a kastély bejáratánál. – vázoltam fel Endrének a tervet, hogy aztán együtt folytassuk utunkat a faluba. Olyan izgatott lettem, hogy faképnél hagytam, megpördültem a tengelyem körül, és hátrahagyva a továbbra is káoszt idéző szertár helyiséget, rohantam fel a szobámba, hogy átöltözzem, és magamhoz vegyem táskámat, amely a szokásos női dolgokat rejtette. Belenéztem a tükörbe, elégedett voltam az arccal, aki visszanézett rám, hátamra csaptam zöld bőrkabátomat, és el is indultam a kastély bejárata felé. Én voltam a gyorsabb, izgatottságomból eredően ez nem is meglepő, így ujjaimat magam előtt kocogtatva várakozó álláspontba helyeztem magam. Nekidőltem a faajtónak, valamiféle lazaságot mutatva ezzel.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidékA kastély