Vihogva rohan végig a folyosón, veszett tempóban, mintha épp vagy száz ember kergetné őt, vasvillákkal. Annyi nem is, de pár, felsőbb éves utána indult, amikor módszeresen kitolt velük, és bedugott az egyik mamlasz feneke alá – persze, még mielőtt leült volna, a Társalgóban egy pukipárnát. Hogy mekkorát szólt! És micsoda röhögés kerekedett, meg vörös fej. a csendes beszélgetések mellett túl hallható volt az, amit a párna eresztett, és könnyű volt meglelni azt is, merről jött, így, szerencsétlen akaratán kívül égett be. Ő meg csak azért bukott le, mert ő vihogott a legjobban, és hát, túl gyanús lett, de nem érdekelte, mert ő gyors, ha ilyenről van szó, és nem is tudja már, hogy egyáltalán követik-e, vagy leszakadtak a lépcsőnél, amikor felrohant az eggyel feletti emeletre. Lefékez lassan hát, de nem azért, meg megállni akar, csak kikerül pár embert, és fut tovább, hogy valami menő búvóhelyet keressen húsz percre, majd elbújva visszahúzzon a szobájába. Holnapra úgyis elfelejtik, hogy mit tett, vagy ha nem, hát elkapják, vagy meglóg előlük megint, nem nagy dolog. De a móka az móka, és minden pénzt megér.
Újabb forduló, újabb folyosó, érzi már, hogy pihennie kellene, szusszannia, így, a közepe fele meg is áll, és térdére támaszkodva fújja ki magát. Zihál eléggé, mert hát, végignyargalt a fél kastélyon, mint a veszett mókus, de még futna, ha arra kerülne a sor. Egy ideig áll így görnyedt, ziháló testtartásban, és csak akkor kapja fel a fejét, amikor hangokat hall közeledni. Nem, nem biztos abban, hogy azoké, akik épp most meg akarják fojtani, de az ösztön inkább nem alszik, így inkább lázasan nézelődik, hogy mit tudna tenni. És lám, a megoldás tálalva van. Pár pillanat kell hozzá, de kiszúrja az egyszerű ajtót, a semleges névvel, amely csak annyit takar: Szertár. Tökéletes! Kiegyenesedve nyargal az ajtóhoz, rántja meg, mert kissé szorul az ajtó, vagy a zár rossz, de nem kell sok, és már magára is csukja az ajtót, és néma csendben tapad fülével a falapra. A hangok nem hallatszódnak, nyilván elmentek, így megfordulva dönti hátát az ajtónak, és kifújja magát. Egy kicsit megpihen, de lusta arra, hogy kimenjen a dohszagos helyiségből, inkább fényt gyújt, és körbetekint. Nem is gondolta volna, hogy ilyen érdekes tároló is van erre, így, lustaságát legyőzve lépdel a rozoga, ámbár amúgy stabilnak tűnő asztalhoz. Régi könyvek, firkák, holmik, a történelem, titkok sokasága. Hümmögve nézelődik, pakol arrább olyan dolgokat, amiket van gusztusa megfogni kézzel, majd, végül egy megsárgult lapu könyvet kap fel, és úgy dönt, ezzel köti le magát. Nagy hévvel huppan fel az asztalra, kicsit meg is rezdül mellette a polc, de nem, nem figyel arra, hogy mint dönthetett össze, vagy mit nem, mert már lapozgat, és próbálja értelmezni, miféle könyvet talált, hogy pár percig lekösse, és indulhasson tovább.

Vihogva rohan végig a folyosón, veszett tempóban, mintha épp vagy száz ember kergetné őt, vasvillákkal. Annyi nem is, de pár, felsőbb éves utána indult, amikor módszeresen kitolt velük, és bedugott az egyik mamlasz feneke alá – persze, még mielőtt leült volna, a Társalgóban egy pukipárnát. Hogy mekkorát szólt! És micsoda röhögés kerekedett, meg vörös fej. a csendes beszélgetések mellett túl hallható volt az, amit a párna eresztett, és könnyű volt meglelni azt is, merről jött, így, szerencsétlen akaratán kívül égett be. Ő meg csak azért bukott le, mert ő vihogott a legjobban, és hát, túl gyanús lett, de nem érdekelte, mert ő gyors, ha ilyenről van szó, és nem is tudja már, hogy egyáltalán követik-e, vagy leszakadtak a lépcsőnél, amikor felrohant az eggyel feletti emeletre. Lefékez lassan hát, de nem azért, meg megállni akar, csak kikerül pár embert, és fut tovább, hogy valami menő búvóhelyet keressen húsz percre, majd elbújva visszahúzzon a szobájába. Holnapra úgyis elfelejtik, hogy mit tett, vagy ha nem, hát elkapják, vagy meglóg előlük megint, nem nagy dolog. De a móka az móka, és minden pénzt megér.
Újabb forduló, újabb folyosó, érzi már, hogy pihennie kellene, szusszannia, így, a közepe fele meg is áll, és térdére támaszkodva fújja ki magát. Zihál eléggé, mert hát, végignyargalt a fél kastélyon, mint a veszett mókus, de még futna, ha arra kerülne a sor. Egy ideig áll így görnyedt, ziháló testtartásban, és csak akkor kapja fel a fejét, amikor hangokat hall közeledni. Nem, nem biztos abban, hogy azoké, akik épp most meg akarják fojtani, de az ösztön inkább nem alszik, így inkább lázasan nézelődik, hogy mit tudna tenni. És lám, a megoldás tálalva van. Pár pillanat kell hozzá, de kiszúrja az egyszerű ajtót, a semleges névvel, amely csak annyit takar: Szertár. Tökéletes! Kiegyenesedve nyargal az ajtóhoz, rántja meg, mert kissé szorul az ajtó, vagy a zár rossz, de nem kell sok, és már magára is csukja az ajtót, és néma csendben tapad fülével a falapra. A hangok nem hallatszódnak, nyilván elmentek, így megfordulva dönti hátát az ajtónak, és kifújja magát. Egy kicsit megpihen, de lusta arra, hogy kimenjen a dohszagos helyiségből, inkább fényt gyújt, és körbetekint. Nem is gondolta volna, hogy ilyen érdekes tároló is van erre, így, lustaságát legyőzve lépdel a rozoga, ámbár amúgy stabilnak tűnő asztalhoz. Régi könyvek, firkák, holmik, a történelem, titkok sokasága. Hümmögve nézelődik, pakol arrább olyan dolgokat, amiket van gusztusa megfogni kézzel, majd, végül egy megsárgult lapu könyvet kap fel, és úgy dönt, ezzel köti le magát. Nagy hévvel huppan fel az asztalra, kicsit meg is rezdül mellette a polc, de nem, nem figyel arra, hogy mint dönthetett össze, vagy mit nem, mert már lapozgat, és próbálja értelmezni, miféle könyvet talált, hogy pár percig lekösse, és indulhasson tovább.

Julien

Azzal a lendülettel, amivel Julien felugrott az asztalra, és vállával megkoccolta a polcot, elindított egy folyamatot. Egy kisujjnál nem nagyobb üvegcse hangos gurulással kezdi meg lefelé vezető útját eddigi lakhelyéről, hogy egyenesen a srác kezében tartott könyvre pottyanjon. Ha az Eridonos felveszi, nem vehet rajta észre semmi különöset, kissé bizarr, zavaros kék színű lötty kavarog a fiola belsejében. Ő nem tudhatja, de valaha egy fiatalító főzet prototípusa volt ez a bájital, de ki tudja, mióta áll vajon ezen a polcon, és vajon az idő mennyit változtathatott a hatásán... Ha veszi a bátorságot, és van olyan merész, hogy belekortyoljon, akkor perceken belül kiderülhet.

Ásított egyet. Ez a dohos levegő csak elnyomja, vagy inkább az a szitu, hogy biológiai szemmel igen oxigénhiányos, miután kiloholta a fél életét. A veszélyhelyzet úgy néz ki, teljesen elült, már nem kattog azon, mikor fusson újra. A kinti hangok is elcsendesednek, bár, idebent sokkal nehezebb bármit is meghallani, de legalább jól működik az álcája, a bunkere, mert senki nem rántja fel az ajtót, bizonyára senki nem is néz erre amúgy sem, ilyen is csak neki juthat eszébe, hogy egy szertárban húzza meg magát. De kellett, hiszen még mindig fel tudja idézni maga előtt a srác arcát, amint ránézett, és leesett, hogy mi is művelt. Veszélyes azért, nem is kicsit..
Újabb, és újabb ásításokkal tűzdeli meg eközben olvasását, vagyis azt, hogy lapozgatja a könyvet, bele-belekap egy bekezdésbe, de az idegen szakszavak láttán fordul a gyomra, és lapoz, hátha ott valami vicces kép fogadja. De nem egy képregényt tart ujjai között, ez tény, így nemigen köti le őt ez sem, már-már készül arra, hogy lemásszon, kiszagoljon, és elinduljon a további dolgaira, mikor érkezik az égi áldás. Megugrik kissé, mikor az üvegcse pottyan a könyvre, és megpihenjen a poros, megsárgult lapokon. Meglepve pillázgat le rá, majd felfele, körbe-körbe, mintha azt keresné, aki idedobta ezt, akitől ezt a meglepetést kapta. De hát hiába, csak ő van idebent, senki más, még szellem jelét sem látja, így csak megrántja vállát, és visszapillant a löttyre. Szép színe van, mit ne mondjon, de hogy mi az.. fogalma sincsen. A könyv egyhamar csattan az asztalon, mikor ledobja, és ujjai közt már az üvegcsét szorongatja. A címke nem árul el semmit, aligha maradt belőle, és csak pár, valaha betűnek írt valami látszik rajta. Julien viszont túl kíváncsi. A dugót kiszenvedve szagol bele, mivel gyönyörűen azt hiszi, hogy valami gyógylével keveri a dolgot, sőt, mikor beleszagol, szájvíz-szerű illatnak fogja fel. Lehet, hogy az is. Nem tudhatja, és nem is fogja másként megtudni, viszont, méregnek nem hiszi, azok nem ilyen kellemes dolgok. Vagyis, amit ő ismer, aztán lehet, hogy ez az utolsó felvonása. De csak egy korty volt, egy nagy fintor, hogy nem, nem szájvíz, és már tenné is lefele, hogy nem él vele többet. Nagyon hasznos hobbi ismeretlen löttyökbe kortyolni. Mondtam már, hogy nem ép ésszel áldották meg?

Julien

Nagyon úgy tetszik, hogy Julien nincs igazán tisztában néhány íratlan varázslószabállyal. Például azzal, hogy cimkézetlen, ismeretlen bájitalokat nem húzunk le. Vagyis hazudunk, ha azt mondjuk cimkézetlen, mert van rajta egy sárgára fakult kis pergamendarab, de abból senki sem lesz okosabb, megrágta már a feliratot az idő vas foga.
Nem téved nagyot, ha szájvíznek titulálja az illatot, ugyanis enyhén mentolos szaga van a löttynek. Az íze viszont keserű és kellemetlen. Hát, nem biztos, hogy bele kellett volna inni.
Néhány másodpercig nem tűnhet fel neki semmi különleges, aztán egyszer csak, mintha elkezdene kitágulni a tér körülötte, megnőnek a tárgyak, a távolságok. A folyamat fél percen belül befejeződik, majd érezheti, hogy ruhái mintha kissé nagyok lennének rá. Mintha reggel egy sötétítőfüggönyt húzott volna fel. Ha lepillant magára, feltűnhet, hogy lábai megrövidültek, ahogyan karjai is, éa ha megszólal, torkából gyermeki hang tör elő. Mert gyermek lett újra.

Gratulálok, most 4-5-6 napig élvezheted a gyermekkor csodáit.