Túszdráma

Mióta arcon böffentette az az érdekes növény, megszállta elméjét az őrület, s egyre inkább kisebb-nagyobb fekete lyukak keletkeznek a rövidtávú memóriájában. Kitágult pupillákkal, zavaros tudattal rohangál a folyosókon, miközben a lehető legfurcsább kellékeket gyűjtögeti össze innen-onnan, és halmozza fel mind ebben a szépséges penészszagú szertárban. Van itt kötél, elemózsia, ruhaanyag, az ütője, amit Fynncikétől kapott, de belebegtetett az ajtón nem egy padot is, amit a folyosón található egyéb termekből lopott. Azaz minden, amire csak a nap folyamán szüksége lehet, plusz még jóval több, hála a helyiség adottságainak. Mázli, hogy túl korán van még ahhoz, hogy a kisdiákok ellepjék a folyosókat, s a tanítás kezdetéig akad bőven ideje mindent feltűnésmentesen becipelni ide. Bár gonosz tervének egyetlen bökkenője is a korai óra lehet csupán. Megeshet, áldozata még alszik, így nem kapta meg a neki írt levelet, s nem fog eljönni a találkozójukra. Pedig muszáj! Különben kénytelen lesz levadászni a folyosókon, ami egy sokkal bonyolultabb feladat volna. Esetleg szemet szúrhatna a többieknek, hogy egy kábult tetemet ráncigál végig a kastély folyosóinak padlóján. Nem! Nem csúszhat számításaiba baki, mert akkor mindennek vége! Odavész mindene, ami fontos a kis életében! Majd most jól megmutatja nekik, hogy óvakodni kell a vörös törpétől, mert az nem adja magát egykönnyen. Igen, bizony!
Képtelen tökéletesen tisztán gondolkodni. Megmasszírozza halántékát, majd mérgesen rácsap az egyik padra. Luca el akarja venni a legjobb barátját, ez egészen egyértelmű, hiszen egyre többet járőrözgetnek együtt. Keef pedig nem látszik vonakodni ezektől a közös programoktól. Az áruló!
De most majd szépen megmutatja, milyen az, ha elvesznek valamit az ember lányától. Túszul ejti Luca kedves bátyját, Benjámint, és addig nem adja ki, míg… meddig is? Ezt nem gondolta át teljesen.
Tulajdonképpen a rablás ötlete kora hajnalban villant fel agyában nagy hirtelenjében, mikor az üvegházban próbált egy gyógynövényt megkeresni, amiről este olvasott.  Az egyik pillanatban még vidáman turkált a zöldek között, és azt tervezgette, hogy készít valami finomat Keithnek reggelire, a következő percben pedig véletlenül beleszippantott az egyik gaz által kibocsátott gázfelhőbe. Agyát azonnal ellepték az enyhén paranoiás gondolatok, legfőképpen legkedvesebb barátocskájával kapcsolatban. Tény, hogy hajlamossá vált az őrült féltékenykedésre, de a mostani eset egészen más. Képtelen kontrollálni érzéseit; a kétségbeesés, a düh, a szomorúság, s a vad öröm felváltva árasztják el agyát amúgy is túlkapásokra hajlamos hölgyünknek.
De térjünk csak vissza arra az aprócska problémára, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni ezzel az egésszel? Rá akarja kényszeríteni Lucát, hogy soha többé ne menjen Keith közelébe. Igen! Luca meg fogja neki ígérni, hogy eztán nagy ívben elkerüli a szőkeséget, és akkor Keef csak az övé lesz! Különben Benji veszni fog!
Drakula legördögibb kacajával veszi fel ütőjét a földről - a biztonság kedvéért még a pálcáját is kéznél tartja -, miközben támadó állásba helyezkedik az ajtó egyik oldalán. Ha kell, órákat fog várni, míg végül belép valaki a szertárba, aztán HUSS! – lecsapja, mint egy legyet. Remélhetőleg ez a valaki Czettner Benjámin névre hallgat majd.

Túszdráma

Az elmúlt hetekben rengeteget kellett hajtanom magam. Az utolsó év azoknak is nehéz, akiknek nincs ilyen gyenge varázserejük, mint nekem, hiszen a tantárgyak is vészesen közelítenek az általuk elérhető legmagasabb fokozathoz, ezenkívül még ott van a VAV-val járó stressz is. Még nem tudom, hogy egyáltalán képes leszek-e átmenni ennyi mindenből , de biztosan nem az Átváltoztatástant meg a Bűbájtant választom ki vizsgatárgynak. Az elméleti terepen magabiztosabban mozgok, úgyhogy – mivel nem vagyok az a magolós típus- ezért elég sokat éjszakázom a könyvek fölött görnyedve.
Ma sem volt ez másként, egészen egyig fennmaradtam és mindenféle csillagok állását próbáltam a fejembe tuszkolni. Érdekes, mert először nagyon furcsa volt az anyanyelvemen tanulni azután a sok év némettel való küszködés után.  Pedig azóta mindennél jobban vágytam arra, hogy az anyanyelvemen készülhessek fel a másnapi órákra, amióta az első napot eltöltöttem a sógoroknál. Mondjuk arra jó volt, hogy rendesen megtanuljam a németet, de teméntelen sokat kellett küszködnöm vele. Nem vagyok biztos benne, hogy megérte. De a fő, hogy most már itt vagyok. Éppen békésen szendergek a kegyetlen éjszakai agyatromboló edzésem után, amikor (nem) hallok valami éktelen kopogást a szobánk ablakán. Lábaim lazán szétvetve terülnek el a kényelmes matracon, míg az egyik karomat furán kitörve a törzsem alá gyűrtem, a balom pedig a fejem alatt pihen egyfajta párnaemelvényként funkcionálva.
Kopp… koppkopp… KOPPPPPPPPPPPPP
Kezdek valamit hallani. Valamelyik idióta megint nem jól zárta el a csapot és csepeg. KOPPPPPPP. Vagy csőtörés van? Szóljatok a manóknak! KOPPKOPP Mi a jó..?
Nyitom ki a szemeimet durcásan. Harci kínait játszva pislogok néhány laposat, majd amikor a szemem alakja beáll az rendes kerekvágásba, sőt némi értelem is látszik megjelenni a csillogásában szétnézek a zaj forrását kutatva. A többiek fortyognak-szuszognak, ők nem kopognak. Lassított tempóban felülök, nagyot nyújtózok az ágyban,  (KOPPKOPP) amitől roppan egyet a vállam. Ez mindig ilyen kis roppancs volt, úgyhogy mit sem törődve megindulok a fürdőszobánk irányába, amikor az ablaknál valami mozgásra leszek figyelmes.  Bambán odafordulok, és mit látnak szemeim, egy bagoly kukucskál a függöny mellett! Ki küldene üzenetet ilyenkor? Vagy ez még éjjel indult az útjára? Remélem nincs baj otthon és nem anyáék azok. Hirtelen kapott egy kis adrenalint a testem, így szinte feltépem az ablakot, hogy be tudjam engedni a jószágot. Levéve az üzenetet szembesülök azzal, hogy ez nekem szól, a szívemet lassan a torkomban érzem. Nem kaptam még rendkívüli időpontban baglyot, de nem jelenthet jót. Óvatosan felnyitom az üzenetet, melyben kiderül, hogy a húgomat baj érte, néhány rellonos elrabolta és a szertáraknál bántják. HOGY MICSODA?!!
A maradék álom rugóként pattan ki a szememből, a levelet a földre ejtve (dobva?) rohanok felkapni a tegnapi nadrágom, amit a manók még nem vittek el kimosni. Van rajta egy ragacsos lekvárfolt a fánktól, amit ettem, de most az a lényeg, hogy ne egy szál alsógatyában vegyem nyakamba a kastélyt. Az éjszakai pólóm jó lesz, a cipőmbe lépek még bele, abba könnyebb rúgni, mint papucsban. Magamhoz veszem a pálcámat, miközben szinte remegek az idegességtől. Nem tudom, hogy stresszhelyzetben hogyan fog működni az erőm, mi van ha elrontom? Mi van ha megsérül Luca és az én hibám lesz?  Most már nem csak random csillagok nevei és helyzetük kavarok a fejemben, hanem mindenféle negatív gondolat is úszkál. A klubhelyiségbe lépvén felkapom az egyik poros piszkavasat a kandalló mellől, valahogy a fizikai erőmben jobban bízok, mint a varázsban.  A szertár szerencsére egy szárnyban van a Navinéval, így gyorsan oda tudok érni. Mindezek ellenére futva teszem meg a távot, egyetlen egy fontos percet sem akarok elveszíteni. Tervem az még nincs, de ha kell beverek pár orrot. Nehezen megy, de próbálom nyugtatni magamat, muszáj valamennyire lehiggadnom, hogy le tudjam őket átkozni.
 Kicsit lihegve rontok be a szertár ajtaján Luca nevét kiáltva. Ekkor valamilyen hangot hallok, aztán minden elsötétül előttem.  Rongybábúként rogyok össze, arccal lefelé érkezve a hideg padlónak. A helyiség visszhangzik az ütésem erejétől meg attól, ahogy a piszkavas és a pálca kihullik a kezemből. A tarkómból lágyan kezd folyni a meleg vér. Mit tettél te nő?!

Túszdráma

Szép és pontos ütés a tarkóra – pont, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Ezt látnia kellett volna Árminnak is, annyira gyönyörűre sikeredett. Egészen felderül az arcocskája Benji összeomló alakjának látványára. A terv legkockázatosabb részén túl van. Annál is inkább, mert nagyon úgy tűnik, a fiúcska felkészült a közelharcra. Mi a túrós csuszának hozott magával piszkavasat? Gyorsan arrébb is rugdossa a földre hullott pálcával együtt.
-Eszméletlen a buli, nem igaz, Benjámin? – vihog magában, miközben félredobja ütőjét, s már ugrik is a kötélért, hogy összecsomagolja vele a srácot. Jó szorosan a csuklói köré tekeri, majd még úgy, fektében hozzáköti egy masszívabb polcrendszer egyik lábához, megakadályozva ezzel még azt is, hogy szerencsétlen áldozata felüljön. Oké, annyi emberség maradt benne, hogy ne arccal a padlónak hagyja Benjit, hanem nagy nehezen a hátára gördítse. Még a lábait is összekötözi, nehogy nagyon rúgkapálni kezdjen.
-Így ni! Jajj, hát egészen összevérezted a padlót! A manók ennek nem fognak ám örülni! Remélem, azért nem öltelek meg, mert akkor Keef nagyon haragudni fog rám – motyogja maga elé, majd a srác fejéhez telepszik, és kissé felemeli azt, hogy meglesse, mekkora a baj. Nem látszik ki a koponyája, úgyhogy olyan durva nem lehet. Fogja a pálcáját, és a sebre irányítja.
-Valetudo! – s lám, Benji szépen megköszönheti, hogy rendbe tette a kobakját. Persze, csak akkor, ha felébred valamikor. Igen, valóban fel kéne őt kelteni, és megbizonyosodni felőle, hogy nem szenvedett-e komolyabb agyi sérülést. Lehet, hogy Luca kevesebbet ígérne egy debil bátyóért.
-Stimula! – hangzik az újabb ige, miközben rátelepszik a fiúcska mellkasára, és míg amaz éledezni próbál, elkezdi betömködni egy darab ronggyal a száját. Még csak az hiányozna, hogy elkezdjen sikoltozni, és odavonzzon mindenkit. Persze az már nem jut eszébe, hogy egy intéssel akár el is némíthatná.
-Jó reggelt! – köszön vidáman, amint meglátja, hogy Benjámin szemei elkezdenek nyiladozni. Odahajol a fiúcskához, és ködös tekintetét a másikéba fúrja. Pupillái olyan tágak, hogy félő, magukba szippantanak mindent, mint valami fekete lyuk.
-Hogy érzed magad? Nagyon kényelmetlen így? Várj, hoztam néhány ruhát, mindjárt sokkal jobban fogod magad érezni tőlük – lepattan a másik mellkasáról, és kisiet a képből, hogy egy fél perc múlva betuszkolja a fiú feje alá azt az említett néhány ruhadarabot, amit magával hozott.
-Ne félj, nem akarlak ám bántani! – nyugtatgatja túszát, miközben elkezd mindent az ajtó elé lebegtetni, amit csak talál, kezdve a már korábban ideszállított padokkal. Addig innen ki nem mennek, amíg Luca be nem adja a derekát. Hozott kaját, egy hétig is elélhetnek itt.
-Tudod, Luca megpróbálja elvenni tőlem az egyik legfontosabb embert az életemben, úgyhogy én is ezt teszem vele. Túl sok időt töltenek együtt! És a húgod olyan szép! Akkorák és olyanok a szemei, mint egy lónak!  Nekem miért nem lehet olyan szemem, mint egy lónak? Keef biztos jobban szeretne, ha olyan szemem lenne, mint egy lónak! De nem, mert Lucának van olyanja! – éppen egy nagy dobozt lebegtet az ajtó felé, de az indulatok hevében jó nagy csattanással vágja oda, miközben össze-vissza magyaráz.
-Keef az én legjobb barátom! – kiabálja, enyhe tébollyal a tekintetében. – Bizony! Engem kell szeretnie, nem Lucát! – félő, menten leátkozza Benji fejét, ahogy ott hadonászik felé szikrázó pálcával.
-Velem kéne mindig foglalkoznia, és nem Lucával! De majd most! Csak akkor adlak vissza a tesódnak, ha megígéri, hogy békén hagyja Keith-t – hirtelen felnevet, s roppant elégedetten fordul vissza, hogy befejezze az ajtó eltorlaszolását.
-Ugye, milyen fantasztikus ötlet? A húgodnak nem lesz más választása – elégedetten kacarászva sétál oda Benjihez dolga végeztével, majd leguggol mellé.
-Így kevésbé vagy érdekes beszélgető partner. Ha megígéred, hogy nem hangoskodsz, kiszedem a szádból – mutat a rongyra. Talán túl sok mugli akciófilmet látott a nagyszüleinél… Mindenesetre gondol egyet, s kioldja a szájzárat.
-Ha kiabálsz, kénytelen leszek megint leütni téged – bólogat hevesen, ahogy saját felvetésére helyesel. – Ugye, megérted, hogy ezt kell tennem? Különben Luca sosem fogja békén hagyni a legjobb barátomat! Az én legjobb barátom! Ő pedig magának akarja! – mérgesen a földre csap, majd idegesen beletúr vörös loboncába. Mégis mit képzel magáról az a lány?
-Az egyik manónak adtam egy levelet, hogy kézbesítse Lucának. Már valószínűleg tud róla, hogy nálam vagy. Hát nem mókás? Most végre minden megoldódik! – hisztérikus nevetésben tör ki, miközben felpattan, és elmegy megnézni, mennyire stabil az ajtótorlasz.

Túszosdi

Túszdráma

Lelkesen tesz-vesz a helyiségben, és tébolyult módjára magyarázza a Czettner srácnak, mekkora egy zseni, amiért ezt az egész tervet kifundálta. A legkevésbé sem zavarja, hogy túsza egyelőre gyanúsan csendes, pedig már megszabadította a szájpecektől is. Pár perc után azonban odasétál hozzá, ráül a gyerkőcre, és behajol a feje fölé. No, Benjinek majdnem ugyanolyan ködös a tekintete, mint az övé.
-Te jó ég! Csak nem agyalágyultat csináltam belőled? – kissé megrázza a vállait, hátha kap valami reakciót, de csupán a zavart szemek néznek vissza rá. Hát ez remek. Legalább a nyála nem folyik, mert így még el lehet hitetni róla, hogy nincsen semmi baja, csak meg lett félemlítve. Talán…
És akkor meghallja Luca hangját. Vagyis nem az övét, de túl kevésszer kommunikált eddig a lánnyal ahhoz, hogy felismerje a különbséget, meg aztán túl felspannolt állapotban van ahhoz, hogy ilyen apróságokra figyeljen. A vad öröm, hogy elérni látszik célját, hullámokban tör rá, és diadalittas kiáltás közepette felpattan túszáról.
-Látod! Eljött! – hisztérikus nevetése azonban csakhamar átcsap döbbenetbe, ahogy felfogja a fenyegetést. Hogy mi van? Álljunk már meg egy órás betonozásra! Hiszen itt most csak ő van olyan helyzetben, hogy bármit követelhessen, kérem szépen! Magából kikelve kezd visítani, miközben pálcájával az ajtó felé hadonászik.
-Itt csak az én szavam számít! Nálam van a bátyád! Itt az lesz, amit én mondok! Most én fenyegetek, és nem te, úgyhogy azonnal hagyd abba! – már majdhogynem a haját tépi a nagy hisztériában. Jajj, ez nem pont úgy alakul, ahogyan eltervezte.
-Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy tegye, amit mondok! – Visítozik Benjinek magából teljesen kikelve, miközben egy pálcahadonászással véletlenül felrobbant némi kacatot a polcon, aminek az aljához szerencsétlen áldozata van kikötözve. Vörös törpénknek azonban fel sem tűnnek ezek az aprócska afférok, tovább üvöltözik, mintha az agyát kispadra ültették volna.
-Ígérd meg, hogy békén hagyod Keith-t, különben a bátyádat beletöltöm ezekbe a fiolákba! – odarohan az egyik polchoz, és lekap róla egy doboznyi üres üvegcsét, majd jól megrázza őket, hogy odakint is lehessen hallani. Bár maga is rájön, hogy ez így valószínűleg nem működik, úgyhogy ismét rávetődik kábult Benji mellkasára, és meglóbálja a feje előtt az említett dobozt.
-Mondd el neki, hogy tényleg vannak nálam üvegcsék! – szól rá követelőzően, majd felpattan, kikap egy fiolát, és úgy nekivágja az ajtó előtti úttorlasznak, hogy az rögvest szét is törik.
-Én nem viccelek! – visítja. De amikor meghallja, hogy odakintről Lucabell épp a barátját dicsérgeti, földhöz vágja az egész dobozkát a tartalmával együtt.
-Te nem is ismered őt! – üvöltözik, miközben pálcáját újra használatba helyezi, és ismét azzal kezd hadonászni, veszélyeztetve ezzel túsza testi épségét. – Ő az én legjobb barátom, és nekem kell rá vigyáznom! Te pedig gonosz módon el akarod venni tőlem! Biztosan meg is igézted őt, hogy jobban szeressen nálam, te boszorka! – az ajtóhoz rohan, és elkezdi püfölni azt.
-Keef az én legjobb barátom, és soha többé nem állhatsz vele szóba! Ne is mondj szépeket róla! Vagyis mondhatsz, mert az biztos jól esik neki, de nem! Hogy merészelsz udvarolni a legjobb barátomnak? – Helló, gyógyszerek! Valahova nagyon messzire gurultatok. – Add a szavad, ééés… és, és, és… megszeghetetlen esküt kell tenned, különben többé nem kapod vissza a testvéredet! Éééés… mindjárt meg is kínzom, ha nem mész bele! Mi is az az átok? – ködös agyában hol feltűnnek, hol elmerülnek az információk. Az pedig egy cseppet sem zavarja, hogy ennél bolondabb szövegelést még talán sosem produkált életében.

Túszosdi

A sírás kerülget, de jó értelemben. Sőt, a legjobb értelemben. Végre egy kicsit visszaadhatok Lencsikének abból, amit velem művel „szeretetből”. Jó, ez most szimpla bunkóság, de sajnálom, élvezem. Ami viszont ledöbbent, hogy valóban túszul ejtette a srácot, mert máris kiabál neki. De akkor sem lesz képes bántani, hiszen nem egy pár Keith-tel Leonie, legalábbis… nem, tutira nem, mert az nagyon meglátszana hiperkirálynőn. Bár tény, hogy ragaszkodó, de nem láttam még őket annyira ellenni, hmm, de lehet, hogy tévedek. Ki tudja, hogy náluk mi a normális, vagy a járás, mert Keith sem százas szerintem, bár ki az? Mindegy.
- Tényleg? Mit fog szólni Keith, ha megtudja, hogy mit művelsz ártatlan emberekkel? – kiabálok vissza, túlságosan is belelovallva magam a szerepbe. Furcsa, hogy tényleg kicsit dühös is lettem rá, mert mit parádézik odabent, mint egy hisztérika. Hallom a hangjában, hogy teljesen kész van, lehet, hogy vigyáznom kellene, hogy miket mondok. Ez jó is lenne, ha nem élvezném az egészet, de ez van. Legalább a melodimágiát is gyakorolom. Közben Leonie igazolja magát Benjinél, ami még jobban meglep, mert nyilvánvaló, hogy itt vagyok. lehet, hogy szólnom kéne Keithnek?
- Ha Keith is szeret téged, nem kellene féltékenykedned, nem gondolod? Nem is érdemel akkor meg, ha… - a megcsal szót már nem merem kimondani, mert félek, hogy elszakadna a cérna a kis vörösnél, amit viszont nem tudom, hogy meg szeretném-e tudni, hogy mi van olyankor. Normálisan sem egész az én mértékemben, meghagyom másnak ennek a kipróbálását. De ekkor valami elszakadhat Leonieban, ami megrémiszt.
- Merlin segíts! – nyögöm magam elé, és az államat próbálom összekaparni a földről, miközben hátrébb lépek az ajtótól.
- Ez meghibbant, teljesen – folytatom a halk véleménynyilvánítást magam elé, nem hiszem, hogy bármit is hallana belőle a lány. Viszont ez pont elég, hogy kétségbeessek, mert gőzöm sincs, hogy mit fog tenni. Milyen eszetlen most, tényleg csinál valami baromságot, és azt én sem akarom. Ha tudom, hogy ez van, nem szórakozom vele. A fenébe, még a végén bűntudatom lesz!
Meglátok egy eridonos gólyát, nincs más választásom. A kis szőke fiú, könyveket szorítva a mellkasához sétál az Eridon torony felé, az én irányomba. Gyorsan elé sietek, és fél-Luca hangomon leszólítom.
- Szia! Segíts nekem, jó?! Fel kell menned a padlástérbe, ott lesz Keith. Szólj neki, hogy azonnal jöjjön a szertárakhoz, Leonie-s ügy. Jövök neked egyel cserébe, oké? De ha nem teszed meg, neked annyi! Siess! Ja, ha nincs a padlástérben, kérdezősködj, merre lehet, életbevágó az ügy. Nem baj, ha szaladsz! – villantom meg a szemeimet, mire a fiúcska egy rövid „oooké” eldadogása után elrohan a megbeszélt irányba. Addig viszont le kéne hűtenem a vörös törpénket, mielőtt kárt tesz Benjiben, vagy akár önmagában.
- Helló, ott vagy még? Kérlek, ne bántsd őt! Súlyos beteg, lehet, hogy fertőző… Tényleg – próbálok a szívére hatni, mert az legalább nagy van neki. Magamban pedig a varázslatokat kezdem számba venni, hogy mivel tudnék bejutni, ha Keith nem ér ide. De az biztos, hogy ha bejutok Leoniehoz lesz egy-két szavam. Vajon mit tehetett a sráccal? Inkább bele sem merek gondolni, a törpicsek hangja nagyon ijesztő!

Lencsi, Gryllus, Ben

Mestermű. Fűszeres ízvilág. A bors, petrezselyem, babérlevél, vöröshagyma, paprika, oregánó, rozmaring és az olaj szédítő, izgalmas keveréke. Pulyka és csirkemell apróra vágva, kellemesen pirosra sütve. Lágyan vágható, puha fehérhús. Mmmmmm...Paradicsomos, salátás, hagymás, mozzarellás, ananászos, uborkás saláta. Tzaziki. Ahw. Ropogós sültkrumpli és piták. Ahwmmmhhmmm.
Gyros házilag.
A gyrosnak hagyománya van, a gyros bármikor jó. Ínycsiklandó. Gondos, gyors elkészítéséhez Keith még a festékes kezeit is megmossa, és az adagok összeállításához még a haját is hátratúrja, olyannyira nagyon, de nagyon koncentrál a tökéletes kivitelezésre. Sütés közben rak még hozzá egy kis borsot, a krumplihoz kis sót. Az olaj oliva, extraszűz.
Sokat csinál, mert Leonie mindig megpróbálja megenni az ő részét is, aminek a vége rendszerint, hogy mozdulni se tud, olyannyira teletömi magát, de persze másnak is ígérte, hogy hagy az eridonos konyhában (amit már Leonie remélhetőleg a saját maga teletömése után lát meg, különben nagy a valószínűsége, hogy azt is eltünteti). Persze ő és az ő elsőként elkészített extrahúsos gyrosa leginkább édes magányra vágyik; ez az az öt perc, mikor Keith maradéktalanul kiélvezheti gasztronómiai remekelését, mikor magának nyammogva és nyummogva megveregetheti a vállát, kezdetben izgatottan nekiesve, jó alaposan megrágva, néha aprólékosan szétszedve a darabokat, hogy egészben s külön-külön is élvezhesse őket, a tökéletes boldogságban úszva teletömött pofazacskókkal, hogy a végén már nyögni-nyelni nem tudván hátradőlhessen valami puha fűben, amikor már csak a tzazikibe mártogatott hüvelykujját nyalogatja boldogan...De szörnyű sors, ezt kiélvezni mégsem tudja teljesen, mert a réten, mikor már épp az utolsó szakaszba ér, mennyországába idegen tolakszik; egy Zénó névre hallgató kis elsős.
Zénó, miután nagy sietve előadta zavaros történetét valami szertárról, egy erőszakos barna hajú negyedikesről, Leonie-ról meg arról, hogyan követte Keith nyomát egészen idáig az Eridonból, ahol azt mondták, hogy épp most lépett le valami irdatlan nagy tányérral, boldog gyermeki mosollyal, gyorsan közli is Keith-szel, hogy többé nem vállalkozik küldönci feladatokra - nem neki való furcsa utasításokat vinni mindenféle furcsa szerzeteknek.

Keith igen nagy s saját véleménye szerint díjat érdemlő erőfeszítéseket tesz, hogy lerángassa szellemét és gyomrát az imént megnyíló végeláthatatlan gyrosparadicsomból, de mindezt csak azért teszi, mert Zénó viszonylag a történet elején kiejtette Leonie nevét. Leonie ügyei, annak ellenére, hogy már számtalanszor, megszámlálhatatlanul sokszor meggátolták őt a gyros-katarzis elérésben, mindig elsődleges figyelemben részesülnek; természetes, hogy most se halogatja az indulást, s eszébe se jut, hogy esetleg Sárkánytanon lenne a helye.  Tanul ő egyáltalán olyat? Itt van egyáltalán az iskolában? Az épület most csak a Szertárból áll, ahol a vörös lobonc randalírozik.
Biztos megint megpróbálta gyeppé változtatni a köveket és minden csupa sár meg kosz lett, és el kell játszanunk, hogy ő a prefektus, én meg utána viszem a jelvényét. Gondolja ímhol Keith naivan, de nézzük el neki; tele a hasa.

- Annabell, szia! - Közli jó hangosan már a folyosó közepén - kicsi rá az esély, hogy Leonie a szertárból pontosan meghallotta mit kiáltott, de talán megismerte a hangját, Keith pedig éppen nagyon vigyorog festékes haját menet közben újra összeborzolva, mert Gryllus-al, hiába évfolyamtársa, ezidáig nem beszélt sokat, s most úgy néz ki, végre lehetősége adódik.
- Mi a helyzet? Épp tegnap beszélgettem pár szót rólad a nővéreddel, valami olyasmit mondott, hogy sehogy se tud téged rávenni valami esszé megírására...Zénó rólad beszélt, amikor az agresszív barnát emlegette? Tudsz valamit Leonie-ről? - Milyen ártatlanul, nyugodtan mosolyog...milyen ártatlanul, nyugodtan nyúl a kilincshez...
- Miért van zárva a szertár?

boldogságban (T)úszkálva

Annabell azt hiszi, ez a szituáció mókás, és Leonie csupán viccből cselekszik - képtelen lenne bántani ártatlan áldozatát. A helyében talán mindenki ugyanilyen naivan vélekedne a kis törpintyóról, de az a nagy helyzet, hogy vöröskénk be van kattanva. Súlyosan. Sosem fékezte magát túlzottan, legfőképpen azért, mert a belőle áradó világszeretetnek nincs miért gátat vetnie, csakhogy most igen szélsőséges és viharos érzelmek dúlnak kicsi lelkében, amivel jobb óvatosan bánni. A józan észt messzebbre dobta magától, mint ameddig a fedett pályás távolba nézés világbajnoka ellát.
-Ő nem ártatlan! – pálcájára csavarja éppen a haját, miközben fel-alá rohangászik az ajtó és Ben között.
-A bátyád, úgyhogy neki kellett volna téged jó modorra tanítani! – mert az nyilván nem vall jó modorra, ha valaki kisajátítja mások legjobb barátját. Sőt, nagyon is önző dolog! Önzőbb, mint amit most Leonie művel. Hümm… oké, annál talán mégsem.
-Keef meg fogja érteni, hogy ez szükséges! Én csak segítek neki megszabadulni a rossz befolyásodtól! – még maga sem hiszi el, amit mond, így hangja fokozatosan elhalkul a mondat végére. Odasétál Benjihez, és lepillog a kába srácra. Szükséges ez? Akár dönthetne úgy is, hogy ezentúl másokkal barátkozik, és Lucáékat békében hagyja. Akár dönthetne úgy is, hogy…
-Igaza lehet a húgodnak – ismét rátelepszik Benji mellkasára, hogy rendesen az arcába tudjon bámulni vadul villogó tekintetével. Kócos haja a srác fejecskéjét söprögeti, mint afféle jó kis háziasszony. Arcán komoly töprengés ül, s ha Lucabell elég hangosan beszélne, valószínűleg akkor sem hallaná szavait. Új terv körvonalazódik a távolban, s már tapogatózik a távcsöve után, hogy jobban rálásson.
-Tudod mit, Benjámin? Talán Keith nem is szeret eléggé. Ha olyan legjobb barátja lennék, mint nekem ő, akkor engem vinne járőrözni Luca helyett, és akkor a múltkor nekem adta volna a sárgadinnyés süteményének a héját, és nem Lucának. Igaz, hogy nem szeretem… - megvonogatja a vállát, és testsúlyát kissé leveszi a srácról, miközben bárgyún belevigyorog az arcába.
-…de akkor is nekem kellett volna adnia. Szóóóval… arra jutottam… mert rájöttem ám az igazságra! Szóval ezentúl te leszel a legjobb barátom! – őrült kacaj közepette ráhasal a fiúcskára, és megpróbálja átölelni. A művelet egészen nehézkes, és az érzéssel sincs makulátlanul megelégedve. Nem az igazi. De működnie kell, mert ha Keef eztán a Czettner lány legjobb pajtása lesz, akkor törpénk sem maradhat le, és be kell szereznie egy Czettner fiút magának. Az egyetlent.
-Örülsz neki, hogy ezek után már mindig együtt fogunk kalandozni? – nevetgélve lekászálódik az úriemberről, s már éppen elindulna az ajtó felé, hogy közölje a jó hírt Lucával, mikor meghallja Keef hangját. Azt nem érti, mit mond, mert agyában lekapcsolnak a villanyok egy pillanatra. Gyomra olyan toe-loopot ugrik, hogy egy pillanatra szinte kinéz belőle a reggelije.
-Keiiiith! – üvölti el magát, s haragja egy szempillantás alatt újra fellobban.
-Teeeee! – visítja a haját tépve. – Azt mondtam, nem hívhatod ide Keefet! Ő nem lehet itt! – szavainak nyomatékot adva egy intéssel felrobbant egy újabb dobozt, s kissé sem figyel rá, hogy lángra kapott egy kisebb tócsányi furcsa bájitalmaradvány.
-Ezért most elbúcsúzhatsz a bátyádtól! Esküszöm, hogy... hogy soha többé nem kapod vissza! Itt fogunk élni ezután! Csak mi ketten! - rikácsol bolond módjára.
-És veled sem beszélek soha többet, Keef! Már nem vagy a barátom többé! - egy nagyobb hangzavar jelzi, hogy az ajtót eltorlaszoló padok közül az egyiket sikerült egy intéssel széttörnie.
-Ezután már Benji a pajtásom! Te gonosz vagy és szívtelen! És Lucát jobban szereted nálam! És neki adtad a sárgadinnyés süteményed héját! Ésésés...! - hatalmasat sikít, agya kezdi ledobni az ékszíjat. Azt viszont nem volna hátrány észrevennie, hogy az imént sikerült begyújtania egy polcot.
-Keeeef! Te nem lehetsz itt! Benji az én új barátom! Sokkal viccesebb nálad, és érdekesebb! Ésésés... biztos sokkal szebben is fest nálad! Most már csak vele fogok festeni, és veled soha többé! Te meg menj csak Lucához!

Túszizé

Annabell, Lencsi, Benjamin

Azonnal gyorsabban kezd verni a szíve, mikor meghallja Leonie féktelen ordibálását, de az ajtó ezután se akar engedni, hiába ráncigálja holmi pótcselekvésként; fél füllel hallgatja a rágalmakat, miközben már az ajtó túloldaláról elkezd átragadni rá a barátja feszültsége.
- NEM IS SZERETED A SÁRGADINNYÉS SÜTEMÉNY HÉJÁT! - Kiáltja, miközben bent hatalmas reccsenések, roppanások és puffanások jelzik lakótársa útját. Luca nevére prüszköl egyet, jelezve, mennyire idejétmúlt téma került le újra a polcról, de leginkább most az idegesíti, hogy az ajtó makacsul tartja magát. Azt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy minden jel szerint van még valaki az elbarikádozott szertárban, de hiszen ez nem is fontos a sok szörnyűség mellett, amit Leonie kiordibál az ajtón, mert azok visszhangzanak a fejében, nem az, hogy túszul ejtett valakit.
- Leonie! - Azért ebben a panaszos felszólalásban se lehet figyelmen kívül hagyni Keith hangjából sugárzó sértettséget. Szóval Ben szebben fest nála?
- Micsoda, mit beszélsz?- Olyan hévvel fordul oda Annabellhez, mintha teljesen elfelejtette volna a lány jelenlétét - talán így is van. Egy pillanatig összehúzott szemöldökkel, morcogva veszi tudomásul a helyzetet, ami csak most vált teljesen világossá a számára, majd anélkül, hogy bármin alaposabban elgondolkozna azon kívül, hogy Leonie mással akar lakni, azonnal félreáll a robbantási kísérlet útjából. Közben azért ő is előveszi a pálcáját és hátrakeni az arcába hulló szőke tincseket.
Az ajtó teljesen és tökéletesen szétrobban, még Keith-nek is le kell guggolnia, hogy ne csapódjon frontálisan az arcába egy darab. Aztán meg se várva Annabellt elfut mellette, be egyenesen a portól átláthatatlanná vált szertárba - csak a két növekvő tüzet látja, meg Ben ájult alakjának a körvonalát maga előtt. Ben állapota hidegen hagyja. A tűz is.
- Láttam, hogy tegnap odaadtad egy navines fiúnak áfonyát, pedig tudod, hogy imádom! Jól vagy? - Gyorsan felállította magában a fontossági sorrendet. Mindazonáltal a kérdést már olyan kedvesen és aggódva mondja, főleg a méltán felháborító áfonya-ügy kontrasztjában, hogy az már zavarba ejtő.
- Leonie, normális vagy te? - Kérdezi csevegő hangon, önkéntelenül bujkáló kis mosollyal, miközben ide-oda forgolódik, keresve barátja alakját, és mivel már ismeri őt, a pálcáját is készenlétben tartja, hátha a későbbiekben szükségesnek tűnhet majd egy pajzsbűbáj magára, Annabellre (ami külön bonyodalom, hogy ő nem Luca), vagy Leonie-ra magára. A lány egészségi állapotának kérdése egy pillanatra félresöpörte benne a sértettségét, ami a felé irányuló bizalmatlanságból fakad (meg abból, hogy Leonie szerint van, akivel jobban érezné magát), de azért senki nem mondaná el róla, hogy most már kész békésen és ésszel kezelni a helyzetet. Felfordulás, káosz körülöttük, meg bennük is.
- Ha akarod, add csak vissza az összes képet, majd úgyis készítenek neked másikat! Ben biztos a palacsintát is jobban csinálja! És mondd el neki a jelszót, csak azért, mert Luca nekem elárulta a navineset, mikor megrajzoltuk a cikesz-mintát a tetoválására! Miért kellett leütnöd, miért nem szöktetek el valahová?!

Szertelentár

~Keith. Itt van. Keith! Az nem lehet! Luca átvert. Ezt még meg fogja keserülni! Meg! Keith itt van! Hogy teheti ezt velem?! Keith! Hazudott. Nem is, mert mind a ketten hazudtak! Mind a kettőjüket gyűlölöm! Rajtam nevetnek. Igen! Nem. De! Luca egyből őt hívta: a legjobb barátomat! Áruló! Vajon Benjámin él még? Luca nem érdemli meg. Pedig él, és csöndes. Miért nem helyesel? Ő is ugyanúgy akarja, hogy a legjobb barátja legyek, de csak néz bután! Majd Keith milyen bután fog nézni, ha rájön, hogy soha többé ölelem meg! Soha! Soha? Gyűlölöm! Átvert. Azt hazudja, én vagyok a legjobb barátja. Nem is! Luca az! Mert ő olyan szép! És cuki is! Meg vicces. Oké, Keefnek igaza van, mert Luca tényleg nagyon jó legjobb barát alapanyag. Lehetne akár az enyém is. Gyűlölöm!~

Hátsójára huppan a robbanás következtében, mert váratlanul telibe találja egy szék lába. Nagyot nyög a bal kezét ért ütéstől, és zavartan pislog fel a porfelhőbe. Ha nem tudná, hogy Keith és Luca érkezett, azt hinné, katonák jöttek E. T.-ért. Run, E. T.! Run! De csakhamar meghallja barátja rágalmazó kijelentését, és kénytelen dühösen villogó szemekkel felpattanni a földről. Bárcsak lenne nála egy tehén! Most úgy a szőkeség fejére ejtené, hogy csak, na! Ha ezen túllesznek, feltalál egy varázslatot, amivel teheneket lehet pottyantani mások fejére, és meggazdagszik belőle.
Viszont egyelőre jóval nagyobb problémája, hogy mihez kezdjen legjobb pajtásával, aki szépen lassan előtünedezik a porfelhőből. A látvány maga a csoda, s Leonie úgy zihál mellé, mint egy kéttonnás ember, ha eljáratják vele a kacsatáncot.
-Noooormááális? – Margit! Miközben vélhetően Keith alakja felé masírozik, útközben felkapdos mindent, ami a keze ügyébe kerül, és megpróbálja hozzávágni a fiúcskához. Nem hiába nem lett hajtó, roppant bénán dob, így a legtöbb törött fadarabka valószínűleg elsuhan Keefli mellett.
-Luca nem normális, hogy idehívott téged! Megmondtam neki, hogy ne tegye, különben sosem látja viszont a testvérét! Hát most látja, az igaz, de már nem sokáig! – Belluca felé pislog, és nem kicsit esik le az álla, hogy hát… akárhogy is nézi a kavargó poron át, ez itt bizony nem az a lány, akire ő gondolt. Sőt! Grillhusit kifejezetten kedveli… /-te. Eddig.
-Te mit keresel itt? – visítja magából kikelve, miközben egy óvatlan mozdulattal a lány felé suhint pálcájával, s tőle alig egy félméternyire újabb polc kap lángra.
-Te hazudtááál! – kiállt fel elkeseredetten. Szép. Mindenki hazudik neki. Hát ezt érdemli? Hiszen vörös törpénk maga a megtestesült ártatlanság. Egy legyet sem volna képes bántani, s most mégis vele bánnak galádul.
-Nem is vagy Luca! Őő… Ő NINCS IS ITT? – üvölti őrült módjára. Mi a csípősszószos kebabnak fáradozott annyit, ha az egyetlen célszemély még csak ide sem dugta az orrát? Igazán kis puffancs módjára viselkedik egészen addig, míg Kíí bele nem rúg. Igazán Chuck Norrisos pörgő rúgást mutat be, amitől kis törpénk egészen hátratántorodik. A legkevésbé sem érdekli, hogy ő maga kezdte a sértegetést, a rágalmazást és a csúnya-csúnya viselkedést, most mégis úgy érzi, mintha a fiúcska felnyitotta volna a koponyáját, és még csak helyi érzéstelenítést sem kapott, mielőtt eltávolították az agyát.
-Te… Te… - nyögi, mert egyelőre nem tud mit reagálni a hallottakra. Még ködös tekintetéből is le lehet szűrni, hogy a tetoválásra vonatkozó infó nagyon betalált.
-Nem szeretlek már! Soha többé nem birizgálom a lábujjaidat – jelenti be csalódottságtól csöpögő hangon, majd hátat fordít a kettősnek, és odasétál Benjihez, hogy ismét a mellkasára telepedjen. Vagyis inkább ráfekszik, és – már amennyire ez lehetséges – átöleli.
-Te vagy az én egyetlen barátom – mondja neki, miközben megtámaszkodik a feje mellett, és egy puszit nyom a kábult srác orrára vörös hajfüggönye takarásában, majd ismét a fiúcskához simul. Messze nem olyan kielégítő érzés, mintha Keith-t ölelgetné, de ez is valami. Apropó, Keef! Még mindig itt van?
-Mit keresel még itt? – pattan fel ismét dühösen, s az egyre jobban lobogó tüzek fényében ráirányítja a pálcáját. – És Te? – Fordul Grillhús felé. S a felismerés újabb hidegzuhanyként éri. – Rá vársz, igaz? Te is jobb barátja lettél, mint én! – kiabálja az arcába az őrület határát rég túllépve. Talán kezdi elvetni a sulykot. Némiképp.
-Hát már Te is! El akarod venni a legjobb barátomat! Vagy már sikerült is! Szívtelen és gonosz lelkek vagytok mind!
-Percipius! – Hangzik hirtelen a varázslat Keef felé. Itt az ideje, hogy a fiúcska átérezze a káoszt, ami vörös törpénkben dúl éppenséggel... ha egyáltalán sikerül eltalálnia őt.

Leonie, Annabell, Ben

Nem lép hátra, mikor Leonie elindul felé a maga "most ezekkel a fadarabokkal elvágom a torkod" stílusában, de azért félrehajol, ha véletlenül túl közel repül el mellette néhány holmi. És mi mást tehetne, ha nem védekezne, ha máshogy nem, hát szavakkal, hiszen ha Leonie ilyen ideges, ő is ritkán tudja megőrizni a hidegvérét - mindenesetre pajtija következő mozdulatát igazán övön aluli ütésnek érzi, látványosan le is fagy egy pillanatra, mikor ő a vörös haj takarásában valahová, nem tudni hová, puszit ad Bennek. Ezek után Keith részéről akár bent is éghetnek a szertárban, ami egyébként egyre lehetségesebb kimenetelnek tűnik; körülöttük, mögöttük a régi faládák és pergamenek úgy terjesztik a tüzet egymás között, mint a diákok a pletykát, ha megtudják, hogy egy tanár kikezdett egy diákkal.
- Nem lehet ő az egyetlen barátod! - Közli -kiáltja- feldúltan, miközben hátat fordít Leonie-nak és tesz néhány lépést előre. Közben megszokásból, ösztönből lendít egyet pálcás karjával, ledöntve ezzel az Annabell mellett álló polcot is, de mikor újra szembefordul a többiekkel, már leereszti a karját - mint utóbb kiderül, botor módon. Leonie bűbája telibe kapja a mellkasát, aminek erejétől Keith nekilökődik egy polcnak - és ezzel egy időben indul el valami furcsa, idegen szél, vagy talán energiahullám a többiek felé, felkavarva a port, a szőrt a hátukon, tovább gerjesztve a tüzet, mely most már néhol tényleg ijesztő magasságokba csap, és eloltva azt a picike hagyományos lámpát, ami eddig a fejük felett himbálózott, mint s józanság utolsó támaszpontja. Hogy ezután pontosan mi történik, arról Keith-nek fogalma sincs, talán mert most minden valahogy belőle fakad; ő jó ideig nem érzékel mást, csak azt a feldolgozhatatlan mennyiségű zavaros, egymásnak tökéletesen ellentmondó érzelmet, amit Leonie átültetett belé, és amit nem hogy különválasztani, de megnevezni se tudna igazán - még gondolkodni sincs rá ideje, a lelkébe helyezett tökéletes káosz átveszi felette az irányítást.
Egy ideig még talpon van, fejét fogva előretántorog néhány lépést, nehéz lenne leírni, milyen az, ha az embernek úgy túlcsordul a lelke, hogy aztán attól robban szét. Jól láthatóan remeg az egész fiú, utoljára még azt gondolja, hogy ebből nagy baj lesz, és ez a gondolat mindenre jó, csak arra nem, hogy megnyugodjon tőle. Jobb híján kiáltana egyet, kérdésnek szánva, de csak egy polcsor dől magába minden magyarázat nélkül. Mikor felemeli a kezét, hogy megtámaszkodjon a mellette sejtett falban, egy csapat régi könyv, játék és órai eszköz emelkedik a magasba vele a régi dobozokból kigurulva, amik aztán keringőzni kezdenek, míg valamennyien bele nem zuhannak a tűzbe.  
- Akkor se lehet Ben! - Eztán a hörgés és a morgás furcsa keverékét hallatja, mire megreccsen valami ismeretlen dolog a falban. Csövek?
Keith nincs jelen, de szédül, fáj, fáj, fáj a feje, hiába próbálna ránézni a többiekre, ők is látják a ködös tekintetéből, hogy maximum foltokat lát.  
Harag, düh, szeretet. Harag önmaga felé, harag Leonie-ra, mindenkire, tehetetlen düh, szeretet, melyet nem lehet kezelni. Elrepül előttük egy szekrény, elzárja a kijáratot.
- Kell, kell! - Hadarja mindenféle artikuláció nélkül, homlokkal a falnak dőlve tűri a testét beterítő zsibbadást, miközben ágyútüzelésként elindul egy doboznyi bájitalos fiola feléjük; eltalálnak mindenkit, mindent, és ahol célt érnek, ott felrobbannak, valami fájdalmas, savas kis löttyöt eresztve magukból.
Félelem, féltékenység, magány. Félelem az emberektől, az emberek nélküliségtől, féltékeny a jobbakra, a magány összenyom.
Szépen egyenletesen feltörik alattuk a padló, végig, miközben Leonie furcsa dolgot tapasztal; olyan, mintha egy láthatatlan ember túrna bele a hajába, és emelné fel azt a levegőbe, majd tépni, húzni kezdené azt - persze ez még mindig jobb, mint Ben helyzete, aki bármerre is fordulna, mindig azt látja, hogy valami kemény tárgy igyekszik fejbe vágni - közben Keith is mintha akaratlanul lengetné a karjait ide-oda, groteszk és ijesztő módon hol hosszabb, hol rövidebb hajjal, hol sima, hol borostás arccal.
- Csak a tökéletes. - Közli rekedten a nagyvilággal, aztán hátát a hideg falnak döntve, melyről egyszerre az egész szobában kezd omlani a vakolat, egyszerűen lerogy a földre, mintha az összes életet kifelé kezdené pumpálni, izzik körülötte a levegő, arcáról meg csorog a lázas veríték, meg a könny. Annabell ruhája elszakad, a játékok felettük ütemesen verni kezdik magukat a falba, furcsa alapritmust adva a tűz ropogásának.
- Báhh...- Tesz egy olyan mozdulatot, mintha hányni készülne, ám végül csak négykézláb ereszkedik és magához reptet egy széthasított kartont, meg egy festéket, isten tudja melyik eldugott polcról, majd pacsmagolni kezd a lapon - Leonie ehhez hasonlót láthatott már, mikor alvajáró módjára felkelt éjszaka, de most képtelen kifejezni bármilyen összefüggő gondolatot egyrészt, mert vadul remeg a keze, másrészt pedig, mert nincs benne egy konkrét vezető érzés, ami támasza lehetne, így csak összekeni magát, s bármily meglepő, ahol ő összekeni magát, ott lesz festékes a tőle méterekre álló Leonie is.
Hőség van, oxigén nincs, félelem van, a magára hagyott, ketrecbe zárt állaté, de megváltás nincs, mert hülyeség, hülyeség. Újra megreccsen valami a falban.

Túsz(?), nem inkább csak dráma

A pokol gyöknullás bugyra

Az elburjánzó, súlyos állapotokat tekintve nagy valószínűséggel most, ebben a kis helyiségben teremtődik meg maga Khaosz. Viszont ha valaki sokat járt mitológia órára, tisztában lehet vele, hogy Khaoszból bizony Erósz is megszületik. If you know, what i mean…
Csakhogy ott még nem tartunk. A jelek szerint előbb mind tisztítótűzbe kerülnek, s mindezt csupán azért, mert Leonie egy önző kis dög, aki csak magával tud foglalkozni. Enyhítő körülménynek számíthat, hogy némileg be van kábulva agyilag, de ez csak abban másít a helyzeten, hogy kontroll nélkül mindent megtesz, amit éppen szükségesnek érez felfokozott érzelmi állapotában: a legkevésbé sem érdeklik a következmények. Még a többiek testi-lelki épsége sem, épp elég baja van lelki fogyatékos önmagával. Aztán meg fellép pluszban egy egészen aprócska probléma, miszerint az érzelmi káoszt átülteti legjobb pajtásába. Nagy hiba! Nagyobb, mint Rumpelstiltskinként anyakönyvvezetőhöz menni.
Lábujjától a feje búbjáig átjárja valami feldolgozhatatlan hidegség. Rosszabb, mintha egy szellemen sétált volna át véletlenül. Zavaros tekintetét körbejártatja a tűz által – igen, ez még mindig nem zavarja különösebben - bevilágított helyiségben, s az a bizonyos polc pont a szeme láttára roskad össze. Ijedten ugrik hátra; mi a hét törpe…? Mire feldolgozná az eseményeket, Keef újabb és újabb katasztrófát generál. No, most legalább megtapasztalja a kis huncut, Leonienak milyen kínszenvedés elviselnie saját magát, mióta a szőkeséget öntudatlanul kivette a barát zónából.
Rémülten kapkodja ide-oda a tekintetét Keef és az életveszélyessé váló terep között. Ha nem ropogna olyan vidáman a tűz, illetve nem recsegnének a csövek a falban, talán még kétségbeesett zihálását is lehetne hallani, meg azt a furcsán vijjogó hangot, ami tüdejéből szakad fel, mikor hirtelenjében telibe kapja pár szétrobbanó üvegcse, s tartalma jobb kezére, illetve a nyakára fröccsen. Tehetetlenül visít, miközben hevesen próbálja lesöpörni magáról a fájdalmat. Azonban a helyéről nem mozdul. Tökéletesen meg van zavarodva, nem fogja fel, mi és miért történik körülötte: gondolkodni lehetetlen vállalkozás volna a részéről, így menekülni sem próbál az egyre növekvő hőségből. Hőség! Ugyan már! Kispályás tényező ahhoz képest, hogy törpénk immár a hajánál fogva cibálódik ide-oda, miközben alatta még a padló is kezdi felmondani a szolgálatot. Sosem érzett rettegés kezd elhatalmasodni rajta. Kitágult szemekkel és pupillákkal, mereven bámulja pajtását, aki valami csodálatos, sámánista révületbe száll lassan alá. Bárcsak vele tarthatna, s kijuthatna ebből a pokolból. Zokogva kántálja Keith nevét – tisztára, mint egy szektás szertartás -, Annabell már fel sem tűnik neki, sem a felé küldött varázslatok. Az egyik pont a feje felett suhan el, mikor a hátsójára huppan a haját cibáló láthatatlan kéz fogságából való szabadulás után, a következő pedig a volt padlóba csapódik, pont azután, hogy sikonyálva felpattant onnan. Alakja immár csupa festék, s még mulatna is rajta, ha nem épp megfulladni készülne a tömény füsttől. Mennyivel barátibb volna, ha két ganja arc ücsörögne ekkora füst közepette…
De nem! Grillhusi – ahham, most lesz ideje jól átsülni – hangjára eszmél, amint éppen valami olyasmiről ordibál, hogy takarodjanak innen ki. Nem rossz ötlet! Azonban vöröskénk elméje még mindig nem tiszta, s Keef mozdulatlan alakja szinten tartja pánikrohamát. Üvöltözne ő is, csakhogy a krákogáson kívül semmi nem hagyja el ajkait. Azonban mikor meglátja, hogy Annabell elkezdi Keeflit ráncigálni, ismét elpattan benne valami. Két lépésből ott terem mellettük, és termetéhez képest becsületeset taszít a lányon.
-Ne fogdosd a legjobb barátomat! – kiabálja neki, miközben egészen groteszk, félig guggoló pozícióban próbálja magához szorítani a szőkeség még furcsábban ledermedt testét, hogy megvédje a gonosz és kiéhezett vadmacskáktól. Bent fognak égni; szinte már érezni lehet a megpörkölődött fülszőr szagát.
-Őt én mentem meg! Csak én! Csakis éééén! Az én legjobb pajtásom – igen, tudjuk. „Az enyém, a drágaszágom..”, ha jobban belegondolunk, ez a hely valóban kezd a Végzet Hegyéhez hasonlítani. S Leonie úgy dédelgeti barátocskáját, mintha ő lenne az Egy Gyűrű. Aztán meg úgy húzza őt maga után, mintha egy moai lenne. Annabellt persze nem engedi segíteni, mentse csak meg szépen Benjámint, nehogy a Czettner-klánnál beüssön a Szomorú Vasárnap effektus.
-Megölted Őőőőt! – zokogja Grillhusinak immár a folyosón két köhögés között. – Nem mozduuul! – üvöltözik egyre hangosabban, és úgy kezdi rázni Keefet, hogy minden másodpercben kétszer koccan a fejecskéje szerencsétlennek a padlón. Az nem jut el az agyáig, hogy pálcát használjon az élesztéshez. A szakácssuliban valahogy teljesen más élethelyzetben próbálkoztak ezzel a művelettel. Áhh, talán van más megoldás! Dobpergést kérünk, ugyanis eljött végre Csipkerózsika nagy jelenetének ideje. Szakadtan, félig átsülve, tébolyult állapotban, egy égő szertárral a hátuk mögött, de! Leonie nem lát más kiutat, így a fiúcska fölé hajol, egy fél percig csak pislog rá, majd úúú, igen, igen! Közelít! S végül ajkait hozzáérinti Keeféhez. Hogy ő milyen régóta várt erre pillanatra, a kutya meg a macska mindenit! Bár eddig még csak nem is tudott róla, most mégis örömteli kuncogással egyenesedik fel a gyors, aprócska puszi után, és várja szerelmes csókja hatását. És várja. Még mindig. Azonban az események nem Disney forgatókönyv alapján alakulnak.
-Na! Keljél fel! - szól rá Keefre, s újra elkezdi rázogatni. - Keeeeef! Neked most fel kell ébredned! - nyávog neki értetlenül, s egész lelkét elborítja a csalódottság, aztán már inkább mérgesen ráfogja a pálcáját.
-Trullus! Orchidessis! Alterrum! – próbálkozik mindennel, ami éppen eszébe jut. Mázli, hogy zavarodott elmével, és enyhén fulladozó beszéddel a fele varázslat nem sikerül, mivel vagy tízfélét eldurrogtat, mire rátalál a megfelelőre. Jó reggelt, Herci!

Leonie, Annabell, Ben


Tűz - hatalmas füst, légszomj. Villanások, sikolyok. Kántálják a nevét...Leonie itt van. Valaki eltalálja - aztán kiszáll belőle az átok, Keith pedig megint csak Keith, egy meglehetősen meghökkent Keith, térdelve, félig a föld felé hajolva, egy olyan helyzetben, amiben az ember sok mindent szeretne, csak megfagyni és mozdulatlanul tűrni mi lesz, éppen nem. Az átok megszűnése persze azt is jelenti, hogy az utolsó polc nem omlik magába, hogy a csövek abbahagyják a recsegést, hogy a padló se törik tovább s hogy az összes játék, óra, eszköz, mely eddig a fejük felett lebegett, most rájuk esik. Most, hogy magánál van, nem azt jelenti, hogy ura lenne varázserejének, de lényegesen könnyebb mindenkinek a létezés, hogy átokmentes lett. Kiáltaná Leonie nevét, hogy hol van, menjen el, de még most se tud megszólalni, aztán erőszakos rántást érez - a háta mögé nézni nem tud - ordítást hall, majd bukkan fel, hogy megölelje, megnyugtató.  
Kiérve a hurcolás után - ami nem egy horzsolást és vágást okoz sóbálvánnyá merevedett térdén - a többiekkel ellentétben neki továbbra is fennáll egy lényegi probléma; nem tud köhögni, pedig a tüdejét ő is jócskán teleszívta füsttel. Így hát csak tehetetlenül próbálja szétfeszíteni Annabell varázslatát, míg a lány segítségért kiáltozik, Leonie pedig előtte tipródik. A szenvedést azután a barátja váratlan, meghökkentő, lehengerlő, újszerű, meseszerű, értelmetlen, örömteli, régen várt, meg valahogy mégis természetes gesztusa szakítja meg - ám a gyors szájpuszit Keith kénytelen ugyanolyan fapofával tűrni, mint eddig minden mást, habár szíve szerint elkerekedett szemmel dobna egy hátast itt a földön térdelve. Ezek után egyáltalán nem hibáztatja Leonie-t, amiért türelmét vesztve egy kissé agresszívabb megoldást talál, de hiába próbálja telepatikusan a tudtára adni, hogy a ráncigálásból maximum esés és agyrázkódás lesz, kitágult szemű pajtija (most már feltűnik neki) csak nagy sokára találja meg a megoldást. Keith addigra már jócskán tele van szórva virággal, és valószínűleg roppant könnyű fogást találni rajta (mármint ugye a ruháján, a markolássegítő bűbáj miatt), míg végre esélye nyílik a szabad mozgásra. Vajon mi más lehetne az első dolog, amit tesz most, hogy Leonie megcsókolta? Először is négykézláb ereszkedve kiköhögi a tüdejét, olyan hangon, mintha minimum 30 évet töltött volna el a szertárban aktív láncdohányosként éldegélve - innen nézve szerencse, hogy nem pont akkor múlt el a sóbálványátok, mikor a puszit kapta, különben tényleg nem tudnának sehogy pozitívan kijönni ebből az emberrablós helyzetből.
- Ne haragudj, hogy nem hoztalak át a küszöbön. - Mondja esetlenül köhécselve, miközben kissé méltóbb helyzetbe pofozva magát feláll, és Leonie-ra néz. Néz, néz, ott a káosz kellős közepén állva, majd felnevet. Sok puszi az ajkakra, puszi az arcra, orra, homlokra, hajra, megint a szájra és újra visszatérve, nagy vigyor, nagy, lelkes, kölyökölelés, fel is kapja egy pillanatra. Most barátja bűbája nélkül is túl van telítve érzésekkel, csak kissé más fajtákkal. Leonie vállát félig pajtin, félig bújósan átkarolva néz aztán újra szét maguk körül - a szertár lángokban, dől a füst, Annabell kétségek között, Ben alig él, a többiek körülöttük tátognak, valaki elrohant segítségért, néhányan meg locsolóbűbájokkal bombázzák a szertárt. Azután végignéz Leonien - szakadt ruha, tépett haj, csupa festék, korom, vágások, a savas mérgektől sebek. Önmagán is nagyjából ezeket tapasztalja - csak kár, hogy alig emlékszik rá, mi történt odabent.
- Ühhhhhm.... - Vonja le a következtetést, aztán újra végignéz a társaságon.
- Annabell, ha felkísérjük Bent a gyengélkedőre, nincs kedved eljönni velünk turmixot inni? - Kérdezi életvidám hangon, olyan arccal, mint akinek a világon semmi gondja nincs, egyrészt, mert borzasztó nagy kedve lett egy turmixra, másrészt pedig jó ötletnek tűnik lelépni, még mielőtt ideér egy tanár. A szertár most már teljesen mindegy, milyen állapotban van, elvégre kibékültek Leonie-val - és ez a hozzáállás olyan szemtelen módon tükröződik Keith vigyorán, ami egyáltalán, tényleg semmi jót nem ígér a jövőre nézve.

Érzelmiszer-tár

Véget ért a móka mára,
Zárul Miki mókatára

Sosem örült még ennyire Keith ébredésének. Ámbár reggelente is – ritka esetekben, mikor korábban pattannak ki szemei, mint pajtásának - ott szokott ücsörögni mellette, őt bámulva, alig várva, hogy felkeljen végre. S mikor ez megtörténik, azon nyomban visítva rávetődik, hogy egy üdítő nyomorgatással kezdjék a napjukat. Most is szeretné így kezdeni az akciót, de képtelen megmozdítani akár egyetlen porcikáját is; a mérhetetlen megkönnyebbülés teljesen letaglózza. Már nem számít, hogy kapar a torka, ég a bőre, a haja és ruhája itt-ott megpörkölődött. Eleinte, mint egy fogyi, csupán kuncog Keef mellett térdepelve a túlélés örömén, de jókedve gyorsabban elpárolog, mint két cent tiszta alkohol, s – meglepő módon – visszafogott pityergésbe kezd. Amekkora szerencsétlen, Keith most már biztosan egy életre megutálta, hiszen a kis törpe majdnem kinyírta. (Plusz két főt, de Grillhusit és Benjit, meg a többi bámészkodót jelenleg még nem érzékeli maga körül.)
Képes volt azt is mondani neki, hogy soha többé nem lesznek barátok! Szent avokádó! A pánik egyre inkább fojtogatja a torkát, s csak bámul felfelé kitágult pupilláival az immár vele szemben ácsorgó szösszenetre. Nem is érti, mit mond neki a másik, mert azzal van elfoglalva, hogy ismét felhergelje magát: Keef gyűlölni fogja most már örökké, és ki fogja nevetni a puszi miatt, amit ugyan csóknak szánt, megmentőnek, hercegesnek, csak nehéz egy hullamerevségben szenvedő alanyt csókolgatni, higgyétek el, kedves olvasók!
A döbbenet következő hulláma akkor csapja tarkón egy kétkilós ponttyal, mikor pajtása életében először kicsi pluszt adagol barátságukhoz, és nagyon cukin körbepuszilgatja. Leonie szíve pedig egyszerűen kiugrik a helyéről, körbetáncolja a testét, majd tűzijáték módjára szétrobban a boldogságtól. Akkor… most… Keith… mégis… az övé! Csakis az övé! Átkarolja az úriembert, s üdvözült mosoly kíséretében fordítja felfelé arcát, hogy szemrevételezhesse pajtása boldognak tűnő fejszerkezetét. Nem érti pontosan, s nem is érdekli egyelőre igazán, mi zajlik kettejük között; megelégszik annyival, hogy a szösszenet minden butasága ellenére ragaszkodik hozzá.
-Igen, menjünk turmixot inni! – boldog kiskutya módjára bólogat, bár ő maga még arra sem veszi a fáradtságot, hogy körbenézzen. Valószínűleg fel sem fogja, hogy honnan menekültek meg az imént. Picinyke mániákus világa ma csak és kizárólag Keef köré összpontosul, egészen addig, amíg Benre nem terelődik a szó. Ó, valóban! Ki fogja tovább örökíteni a méltán híres Czettner nevet, ha az egyetlen bak kihal a családból?
-Jajj, ugye nem öltem meg őt? – kérdi félve, s már majdnem ráveszi magát, hogy elengedje Keith-t, de inkább magával húzza őt Banános Joe-hoz. Úgy viselkedik, mintha a világvége jönne el azzal, ha most eleresztené a fiúcskát, s ezek után ki tudja…
-Ugye nem haragszol rám, Benjámin? Mégsem lehetünk legjobb barátok – jelenti be aggodalmas ábrázattal, ám amint pillantása újfent Keef derűs arcára siklik, egy másodperc alatt eldobja magától a kisebb-nagyobb problémákat. Nevetgélve dobja hátra loboncát, majd Annabellre tekint.
-Mehetünk? – ideje elhagyniuk a tett helyszínét, s másokra bízni a kármentesítést.

Túszdráma
Részemről is vége


Nem is emlékszem semmire, annyira gyorsan történt az egész. Az előbb még Luca megmentésére siettem, most pedig itt fekszem a kövön. Valami hangot hallok, annyira távoli, annyira furcsán cseng, mintha nem is ebből a világból lenne való.  A nyakamon még mindig érzek valami tompa melegséget, a fejem élesen hasogat. A végtagjaim és a szemhéjam olyan furcsán nehezek, bárhogy erőlködöm, képtelen vagyok kinyitni a szemeimet, vagy akár szóra nyitni a számat. Luca! Ez a lány, mintha őt hallatnám. Jézusom, ha velem ezt tették, hol lehet a Vakarcs? Mintha a távolban hallanám a hangját, aszerint jól van. Nem igazán értem, hogy miket beszél, de ez a valaki egyre idegesebben viselkedik. Léptek zaja, egyre közeledik. Rémisztően közel kerül hozzám, de nem ismerem meg a hangját, ami még mindig annyira távolian cseng, pedig magamon érzem a leányzó leheletét. Fogalmam sincs így hangról, hogy ki lehet az. Valamit magyaráz Lucáról meg arról a Keith nevű fiúról, akit mindig olyan festékes ruhákban jár, és olyan furcsán viselkedik.  Ezután élesen belenyilall a fejembe a fájdalom és hirtelen elsötétül minden körülöttem, mintha beszippantott volna egy fekete lyuk. Nem is tudom, hogy meddig lehettem ilyen állapotban, egy hatalmas robbanás térített észhez, amire végre résnyire ki tudtam nyitni a szemem. Az a kis vörös eridonos volt ott, a flúgos eridonos meg egy lány, akit nem ismerek. De Luca? A résnyire kinyitott szememen keresztül próbálom felkutatni a húgomat, de sehol nem találom. Pedig mintha az előbb hallottam volna a hangját.
- Luhcah…
Motyogom alig hallhatóan - valószínűleg senki nem veszi észre a jelenlévők közül. Jobban megnézve egyikük sem rellonos. Újból elhomályosodik a látásom, amikor a vörös lény ismét a közelembe jön, és a barátságunkról hadovál. Ki lehet ez a csaj? De hol van Luca? Miért akarja bántani? Hol a francban van ilyenkor egy tanár?! A szóáradatot egy halk nyöszörgéssel tudom csak nyugtázni, úgy érzem, hogy megint hagy el az erőm. Hiába fekszem a hideg padlón, úgy érzem, hogy bármikor lezuhanhatok, egyszerűen forog velem a világ, a végtagjaim olyanok, mintha betonba öntötték volna őket. Csak fel szeretnék pattanni és elmenekülni ebből a tébolydából, de képtelen vagyok rá. Nem igazán értem, hogy miről veszekednek ezek ketten, meg hogy miért nem tudják végre eldönteni, hogy szeretik-e egymást, vagy sem. Fél füllel hallok valamit az egyetlen férfi jelenlévő szájából, még pedig azt, hogy Lucának valami cikeszes tetoválása készült. Megint megpróbálom szólásra nyitni a számat, ám ismét csak egy halk nyögést tudok kiadni. Valamit nagyon kiütöttek az agyamból, nem tudom, hogy melyik lehetett, de gyanítom, hogy az őrülten rohangáló vöröske. Ismét léptek közelednek felém, bambán a flúgos lányra emelem a tekintetem, melyből egyfajta „ne bánts, kérlek” tükröződik, ám valamiért kapok egy puszit.  Egyetlen pillanat erejéig azt hittem, hogy többet is akar, de szerencsére itt megállt. Ki kell szabadulnom. Arcomon hideg veríték kezd folyni, egyre hevesebben veszem a levegőt. El. Innen el. Ismét elsötétül minden és eltűnik a börtönöm. Forróság, füst, fulladás. Ez a következő, amit érzek. Valami éktelen erővel ég és nem kapok tőle levegőt. A tüdőm megtelik a fekete füsttel, nem értem, hogy mi történik körülöttem. A szemem marja a gomolygó füst, hiába nyitom ki, semmit nem látok. Ekkor valaki húzni kezd és hamarosan ismét a friss levegőn találom magam, ahol végre megpróbálom megtölteni tiszta levegővel a tüdőmet. Némi hörgő hangot adok, majd néhány perccel később tétova kísérletet teszek arra, hogy felüljek, ami ahhoz képest egészen jól sikerül, hogy eddig mozdulatlan voltam: csak pár másodperc után dőlök ki oldalra. Sűrűket pislogok, hogy végre kitisztuljon a látásom és végre felmérhessem mégis mi történt velem. A fejem olyan, mintha épp három- négy szöget ütnének bele, miközben éppen satuba fogva nyomnák össze. A füstszagú kezeimmel megdörzsölöm az arcom, majd felnézek a mellettem álló barna lányra pillantok.
- Khöszönöm… mi a..a.. csodah volt esz?
Kérdem alig halhatóan sípoló tüdővel, akadozó beszéddel. Ő tűnik az egyetlen ép személynek ebben az őrültekházában. Néhányan ideértek a ricsajra, így a segítségükkel lábra tudok állni, ám mind a két vállam alá kell valaki, aki megtart, mert borzasztóan szédülök, a lábaim reszketnek a rájuk nehezedő súlytól. Leonie sajnálkozására egy grimasszal reagálok, leginkább minél hamarabb ellátást szeretnék kapni, mert borzasztóan érzem magam, így segítséggel végül sikeresen elindulunk a gyengélkedő irányába, ahol lefekhetek és kipihenhetem ezt a borzalmat.

Jeges srác  

Evelin

Samu

Már megint kezdem, sétálgatok az éjszaka közepén. Pedig ezt nem kéne, már annyian mondták nekem, de igazság szerint ez sokkal jobb időtöltés, mint az unalom. Az utam most a szertárakhoz vezetett. Egy gyertyával lófráltam a folyosón. Először síri csönd, aztán valami kopogó hangot hallottam. Valaki dobálózik, ez furcsa volt. Azt hiszem lesz társaságom, ez milyen jó hír. Volt valami rossz előérzetem is. Azt nem tudom miért, viszont úgy sem hallgatok rá soha. Kissé közelebb kocogtam az emberhez aki pakolászott, ott volt a szertárban. Be is menten hozzá és odaálltam mellé.
- Mi járatban erre? Segíthetek valamiben?
Természetemtől fogva kíváncsi voltam. Valamikor még a félelemérzet is kiesik a repertoáromból, mint ahogyan most is tette. Bámultam a mellettem lévő illetőt. Mostmár erősen kétlem, hogy a mellettem lévő személy ember volt. Valószínűbb, hogy szellem, pontosabban egy kopogószellem. Az iskolában tudtom szerint csak kettő van, amiből az egyiket ismerem. Kizárásos alapon ő csak Samu lehet, a másik. Ilyen sem volt még, hogy tudtam, hogy kivel találkoztam szembe. Sejtettem, mire számítsak tőle, hiszen mégis csak egy szellem és, mint köztudott a szellemeket boldoggá teszi, hogy megijesszenek másokat. Szerintem ő is azon foglalatoskodott. A szertárban észre vettem egy páncéldarabot a sok kacat közt. A folyosókon lófrálva is sokkal találkoztam. Ezt egy kicsit furcsálltam a dolgot, így rákérdeztem.
- Esetleg van közöd a szétszórt páncéldarabokhoz a folyosókon? Találkoztam párral a sétám közben. Elmentem mellőle és közelebbről szemügyre vettem a páncéldarabot. Vajon mit keres itt? Már megint elkalandoztam ezen a kérdésen. Lenne egy-két tippem.

Evelin

Samu

Már biztossá vált számomra, hogy kissé defektes ember vagyok. Gyárilag kimaradt belőlem a félelem... erre kitűnő példa volt a mostani helyzetem. Elvégre nem féltem egy kicsit sem, pedig egy szellemmel futottam össze. Talán kellett volna? Erősen kétlem, mert nem bántott még. Végül is nem is telt el sok idő, mióta itt vagyok. Megörültem amikor észrevett, viszont arra amit mondott nem számítottam egy kicsit sem. Még hogy én szolga, álmodik a nyomor... Ezt a mondást az egyik barátnőntől sajátítottam el még anno...
- Szóval a szolga nem kérdez az urától...
Elgondolkodtam, akkor ez bizonyára nem nekem való állás, szemtelen lenni viszont nem szeretnék vele.
- Akkor ez nem nekem való, mert én szeretek kérdéseket feltenni...
Egy kicsit mosolyogtam is közben, utána még ő az esküről beszélt átgondoltam.
- Ha eltekint a kérdéseimtől és kérdezgethetem, vállalom. Nem azért, mert azt mondta kísért, attól nem tartok, sőt kimondottan örülnék neki.
Kíváncsi voltam erre mit válaszol. Nem akartam megbántani, de ha valaki kísértene, nem unatkoznék. Nem tudom mire az eskü... de mindegy is.
- Most viszont azt hiszem szaladok a dolgomra, mert késő van és még elkapnak a prefektusok. További szép időtöltést!
Egy gyors hátraarcot követve indultam meg, egy reménnyel... hogy prefektus tényleg ne keresztezze az utam.

Kicsi Aisha

A napjaim egész jól telnek a Bagolykőben. Megismertem már néhány embert, és voltam olyan szemfüles, hogy még arra is rájöttem, az iskola nagy része tanulással tölti az idejét, mert vizsgaidőszak közeleg. Nekem ilyen gondom nem akadt, csak pár órára mentem be kíváncsiságból, de csak a következő tanévtől tanulok igazán itt.
Addig marad a szórakozás, a csajozás. Annyi szép lány után fordultam már meg, hogy hm, csak el ne hagyjam közben a fejem, mert aztán szólnom kell Dimi...Dominicnak, hogy javítson meg.
Mindgy is, az idő megy, én meg sodródom az árral. Történt egyszer...
A pletyka elterjedt, miszerint valami hideg gyökér lakik a Rellonban, és mindenhol havat csinál. No, ez nem pont így van, és amúgy is, imádják a trükkjeimet. Annak viszont nem örültek, mikor séta helyett a csúszva közlekedést választottam, és jeget varázsoltam a padlókra.
- Huhhúú! Vigyázz, utat, bocsi, sajnálom! - kiabáltam végig, míg én nagy sebességgel, mezítláb csúsztam a padlón, ők meg csapódtak a falhoz ijedtükben.
Csak mentem, le a lépcsőn, balra, jobbra, egyenesen, keresztül-kasul, magamra aggatva pergameneket, és...fogalmam sincs, hova lyukadtam ki, csak láttam, ahogy egy csini csajszi bement egy ajtón. Követtem. Nagy teremre számítottam, erre? Valami büdös, ócska, egérlyuk nagyságú helyen találtam magam.
Lábujjaimat mozgatva szoktam meg, hogy nincs már jég a talpam alatt. Nem volt nehéz megtalálni a lányt, ott ült az asztalon, térdünk összeért. Nem figyelt rám, és ez rosszul esett, viccből csináltam hát egy kisebb hógolyót a feje fölé, és elengedtem. Hangosan felnevettem, a hasamat fogtam közben.
- Te megijedt? Nem figyelsz rám, gondol... - megvontam a vállaimat, és a lehető legártatlanabb tekintetemet vettem elő.

Vihogva rohan végig a folyosón, veszett tempóban, mintha épp vagy száz ember kergetné őt, vasvillákkal. Annyi nem is, de pár, felsőbb éves utána indult, amikor módszeresen kitolt velük, és bedugott az egyik mamlasz feneke alá – persze, még mielőtt leült volna, a Társalgóban egy pukipárnát. Hogy mekkorát szólt! És micsoda röhögés kerekedett, meg vörös fej. a csendes beszélgetések mellett túl hallható volt az, amit a párna eresztett, és könnyű volt meglelni azt is, merről jött, így, szerencsétlen akaratán kívül égett be. Ő meg csak azért bukott le, mert ő vihogott a legjobban, és hát, túl gyanús lett, de nem érdekelte, mert ő gyors, ha ilyenről van szó, és nem is tudja már, hogy egyáltalán követik-e, vagy leszakadtak a lépcsőnél, amikor felrohant az eggyel feletti emeletre. Lefékez lassan hát, de nem azért, meg megállni akar, csak kikerül pár embert, és fut tovább, hogy valami menő búvóhelyet keressen húsz percre, majd elbújva visszahúzzon a szobájába. Holnapra úgyis elfelejtik, hogy mit tett, vagy ha nem, hát elkapják, vagy meglóg előlük megint, nem nagy dolog. De a móka az móka, és minden pénzt megér.
Újabb forduló, újabb folyosó, érzi már, hogy pihennie kellene, szusszannia, így, a közepe fele meg is áll, és térdére támaszkodva fújja ki magát. Zihál eléggé, mert hát, végignyargalt a fél kastélyon, mint a veszett mókus, de még futna, ha arra kerülne a sor. Egy ideig áll így görnyedt, ziháló testtartásban, és csak akkor kapja fel a fejét, amikor hangokat hall közeledni. Nem, nem biztos abban, hogy azoké, akik épp most meg akarják fojtani, de az ösztön inkább nem alszik, így inkább lázasan nézelődik, hogy mit tudna tenni. És lám, a megoldás tálalva van. Pár pillanat kell hozzá, de kiszúrja az egyszerű ajtót, a semleges névvel, amely csak annyit takar: Szertár. Tökéletes! Kiegyenesedve nyargal az ajtóhoz, rántja meg, mert kissé szorul az ajtó, vagy a zár rossz, de nem kell sok, és már magára is csukja az ajtót, és néma csendben tapad fülével a falapra. A hangok nem hallatszódnak, nyilván elmentek, így megfordulva dönti hátát az ajtónak, és kifújja magát. Egy kicsit megpihen, de lusta arra, hogy kimenjen a dohszagos helyiségből, inkább fényt gyújt, és körbetekint. Nem is gondolta volna, hogy ilyen érdekes tároló is van erre, így, lustaságát legyőzve lépdel a rozoga, ámbár amúgy stabilnak tűnő asztalhoz. Régi könyvek, firkák, holmik, a történelem, titkok sokasága. Hümmögve nézelődik, pakol arrább olyan dolgokat, amiket van gusztusa megfogni kézzel, majd, végül egy megsárgult lapu könyvet kap fel, és úgy dönt, ezzel köti le magát. Nagy hévvel huppan fel az asztalra, kicsit meg is rezdül mellette a polc, de nem, nem figyel arra, hogy mint dönthetett össze, vagy mit nem, mert már lapozgat, és próbálja értelmezni, miféle könyvet talált, hogy pár percig lekösse, és indulhasson tovább.

Julien

Azzal a lendülettel, amivel Julien felugrott az asztalra, és vállával megkoccolta a polcot, elindított egy folyamatot. Egy kisujjnál nem nagyobb üvegcse hangos gurulással kezdi meg lefelé vezető útját eddigi lakhelyéről, hogy egyenesen a srác kezében tartott könyvre pottyanjon. Ha az Eridonos felveszi, nem vehet rajta észre semmi különöset, kissé bizarr, zavaros kék színű lötty kavarog a fiola belsejében. Ő nem tudhatja, de valaha egy fiatalító főzet prototípusa volt ez a bájital, de ki tudja, mióta áll vajon ezen a polcon, és vajon az idő mennyit változtathatott a hatásán... Ha veszi a bátorságot, és van olyan merész, hogy belekortyoljon, akkor perceken belül kiderülhet.

Ásított egyet. Ez a dohos levegő csak elnyomja, vagy inkább az a szitu, hogy biológiai szemmel igen oxigénhiányos, miután kiloholta a fél életét. A veszélyhelyzet úgy néz ki, teljesen elült, már nem kattog azon, mikor fusson újra. A kinti hangok is elcsendesednek, bár, idebent sokkal nehezebb bármit is meghallani, de legalább jól működik az álcája, a bunkere, mert senki nem rántja fel az ajtót, bizonyára senki nem is néz erre amúgy sem, ilyen is csak neki juthat eszébe, hogy egy szertárban húzza meg magát. De kellett, hiszen még mindig fel tudja idézni maga előtt a srác arcát, amint ránézett, és leesett, hogy mi is művelt. Veszélyes azért, nem is kicsit..
Újabb, és újabb ásításokkal tűzdeli meg eközben olvasását, vagyis azt, hogy lapozgatja a könyvet, bele-belekap egy bekezdésbe, de az idegen szakszavak láttán fordul a gyomra, és lapoz, hátha ott valami vicces kép fogadja. De nem egy képregényt tart ujjai között, ez tény, így nemigen köti le őt ez sem, már-már készül arra, hogy lemásszon, kiszagoljon, és elinduljon a további dolgaira, mikor érkezik az égi áldás. Megugrik kissé, mikor az üvegcse pottyan a könyvre, és megpihenjen a poros, megsárgult lapokon. Meglepve pillázgat le rá, majd felfele, körbe-körbe, mintha azt keresné, aki idedobta ezt, akitől ezt a meglepetést kapta. De hát hiába, csak ő van idebent, senki más, még szellem jelét sem látja, így csak megrántja vállát, és visszapillant a löttyre. Szép színe van, mit ne mondjon, de hogy mi az.. fogalma sincsen. A könyv egyhamar csattan az asztalon, mikor ledobja, és ujjai közt már az üvegcsét szorongatja. A címke nem árul el semmit, aligha maradt belőle, és csak pár, valaha betűnek írt valami látszik rajta. Julien viszont túl kíváncsi. A dugót kiszenvedve szagol bele, mivel gyönyörűen azt hiszi, hogy valami gyógylével keveri a dolgot, sőt, mikor beleszagol, szájvíz-szerű illatnak fogja fel. Lehet, hogy az is. Nem tudhatja, és nem is fogja másként megtudni, viszont, méregnek nem hiszi, azok nem ilyen kellemes dolgok. Vagyis, amit ő ismer, aztán lehet, hogy ez az utolsó felvonása. De csak egy korty volt, egy nagy fintor, hogy nem, nem szájvíz, és már tenné is lefele, hogy nem él vele többet. Nagyon hasznos hobbi ismeretlen löttyökbe kortyolni. Mondtam már, hogy nem ép ésszel áldották meg?

Julien

Nagyon úgy tetszik, hogy Julien nincs igazán tisztában néhány íratlan varázslószabállyal. Például azzal, hogy cimkézetlen, ismeretlen bájitalokat nem húzunk le. Vagyis hazudunk, ha azt mondjuk cimkézetlen, mert van rajta egy sárgára fakult kis pergamendarab, de abból senki sem lesz okosabb, megrágta már a feliratot az idő vas foga.
Nem téved nagyot, ha szájvíznek titulálja az illatot, ugyanis enyhén mentolos szaga van a löttynek. Az íze viszont keserű és kellemetlen. Hát, nem biztos, hogy bele kellett volna inni.
Néhány másodpercig nem tűnhet fel neki semmi különleges, aztán egyszer csak, mintha elkezdene kitágulni a tér körülötte, megnőnek a tárgyak, a távolságok. A folyamat fél percen belül befejeződik, majd érezheti, hogy ruhái mintha kissé nagyok lennének rá. Mintha reggel egy sötétítőfüggönyt húzott volna fel. Ha lepillant magára, feltűnhet, hogy lábai megrövidültek, ahogyan karjai is, éa ha megszólal, torkából gyermeki hang tör elő. Mert gyermek lett újra.

Gratulálok, most 4-5-6 napig élvezheted a gyermekkor csodáit.

Grace

Már bánta, hogy ennyi kacatot összeszedett a nyáron. Peruban járt, és mindenféle tekercseket, régi térképeket vásárolt, mert azt gondolta jól néz ki. De az elmúlt pár hétben már értette miért voltak olyan olcsóak. Mindegyik térkép vagy festmény, amit felakasztott a falra olyan bűzt árasztott magából amit elég nehéz elviselni. Remélte, hogy Alina nem veszi észre amíg el nem tünteti.
Egészen jól elvoltak a szobájukban, bár nem volt sok közös órájuk, úgyhogy nem találkoztak sokat.
Összefogta a haját, hogy nehogy koszos legyen, felvett egy olyan pólót, ami nem baj ha koszos lesz, tudta, hogy úgyis az lesz.
Már elment egyszer emellett az ajtó mellett, de sosem tulajdonított neki nagyobb figyelmet. Ám most tudta, hogy hasznára lesz ez a hely. Fogta a bűzölgő térképeket és cuccokat, felpakolta a kezébe és szépen elindult. Valószínűleg elég nagy feltűnést keltett, de nem érdekelte. Meg kellett szabadulnia tőle. Minél tovább tartott az út, annál büdösebb lett körülötte, ráadásul az arcához közel voltak ezek a borzalmak, úgyhogy még rosszabb volt.
Mikor bekanyarodott arra a bizonyos folyosóra, már csak ő és a térképek tartózkodtak ott. Léptei visszhangot vertek az üres folyosón.
Hirtelen valami csípni kezdte a bal kezét. Nem igazán foglalkozott vele, de egyre jobban csípett, és már fájdalmassá vált. Hirtelen mintha valami égetni kezdené a kezét. Azonnal eldobta a térképeket a kezéből, még pont látta ahogy az egyik felizzik, majd visszaáll az eredeti állapotára. Egyre inkább úgy érezte, meg kell szabadulnia tőle, de lehet, hogy a Szertár nem lesz elég, és inkább el kéne pusztítania.
Elkezdte összeszedegetni a papírokat, mielőtt még bárki is észrevenné.
Keze teli volt a papírokkal, épphogy csak két ujjával tudta volna kinyitni a Szertár rozsdás kilincsét. De hiába, egyszerűen nem bírta kinyitni. Már teljesen ideges volt, úgyhogy az egészet a földhöz vágta, kinyitotta az ajtót, és elkezdte csak úgy bedobálni az ajtón. Nagyon remélte, hogy nem jár erre senki. Főleg nem egy prefektus, vagy tanár.

Még a nyáron tettem egy rövid kiruccanást Londonban, aminek során bizony megint vettem egy rakás használhatatlan cuccot. Na, ez igazából most tűnt fel, miután nem sikerült a ruháimat beletuszkolni a ládámba. Mit volt mit tenni, hát fogtam, odaültem a ládám mellé és elkezdtem kihajigálni belőle a göncöket. Volt benne egy rakás bögre, amitől nem voltam hajlandó megszabadulni, egy nagy táskányi reklámcucc. Átvizitáltam és jó sok nippet ki is selejteztem,  belegyűrtem őket a táskába. Hova kéne raknom ez a sok fölösleges cuccot? De most komolyan, rakjam a házkupába és gyújtsam fel? Úgysem meri soha senki megnézni, nem is tűnne fel nekik... Az ötletet mindenesetre elvetettem, mert már csak három évem volt hátra itt, nem volt kedvem hozzá, hogy Doleancé letépje a fejemet gyújtogatásért. Szóval összekötöttem a hajamat és a pálcámat a talárom zsebébe csúsztatva, felmarkoltam a táskát és elindultam utamra. Nem nagyon tudtam, hogy most mit csináljak, azon voltam, hogy most megyek és kalapácsvető módjára belevágom az egész hülyeséget a tóba. Aztán eszembe jutott, hogy tavaly még a szertárba eldugtam egy Troll dolgozatomat és hogy az a kis iromány már egészen biztos, hogy nagyon magányos. Így tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és arra indultam, hogy megszabaduljak a sok szeméttől, közben egy zacskó Cadburyt szemrevételeztem magamnak. Imádtam az angol édességek minden formáját, habár...mit nem szerettem, ami angol volt? Imádtam az angol királynőt - tuti, hogy anno Hollóhátas volt -, az angol zászlót, a Big Bent, a tejes teát és a Cadbury kétszázféle csokoládéját. Így elropogtattam egy krémmel töltött csokitojást, a szertár folyosója felé sétálva. A sarkon bekanyarodva vettem végül észre egy ismerős arcot, aki dühösen vágott le a földre egy kötegnyi papírt és felszabta az ajtót. Oldalra biccentett fejjel torpantam meg, még mindig édességet ropogtatva és lejjebb húzogattam az angol-zászlós pólóm. Lenyeltem az édességet, majd ismét közelebb léptem.
- Csak nincs gond, Nedra? - tettem fel a kérdést, bár nem nagyon vártam választ, hiszen ha minden oké lenne, nem dühöngene és hajigálna be papírokat a szertárba. Szórakozottan elvigyorodtam, majd odasétáltam hozzá, persze megtartva a tisztes távolságot. - Segítsek valamiben? Mintha kétségbeesettnek tűnnél... de mi ez a bűz?
Kétségkívül orrfacsaró szag áradt valamiből és a szemem a pergamenekre siklott. Grimaszolva pislogtam egy sort, majd lassan visszanéztem a lányra.
- Nem néz ki valami biztatóan. Kérsz Cadburyt? - nyújtottam felé a csokis tasakot, hogy legalább egy kicsit kevésbé legyen gázos a helyzet.