Nem kért ebből az egészből. Se a mágiából, se ebből a középkorban leragadt kastélyból, se az itteni emberekből. Semmiből, amihez anno az anyjának is köze volt. Nem kérte, mégis így alakult. Különösebben nem is hatja meg a dolog, ez van, elfogadta. Idejött, bejár órákra, utánaolvas mindennek, aminek csak lehet, felzárkózik a többi ripacshoz, sőt, él benne az a tudat, hogy jobb is lesz valamennyinél. Nem mintha maximalista lenne. Hisz most sem erőlteti meg magát, soha nem is tette, nem is fogja valószínűleg. Nem, csupán a kíváncsiságát elégíti ki és az unalmát űzi el. Nagyon tanulnia sem kell -legalább is eddig- elég, ha az órákon odafigyel. Szerencsére ésszel nem fukarkodott a sors, mikor ő került sorra az osztogatásnál.
Viszont nem csak ennyiből áll az ittléte. Vannak barátai, amihez szintúgy a kisujját sem kellett mozdítania. Úszott az árral, közben meg mellé kerültek az emberek. Furcsa, de nincs ellenére a dolog. Olykor jól is jönnek az emberek, ha másra is vágyik, mint a könyvei, vagy épp a saját maga társasága. De még mindig nem állt le ennyinél. Gondolta ha már ez van, akkor kihozhatna belőle többet is, mondjuk egy suli utáni tevékenységgel. Persze, megfordult a fejében a kviddics, mint lehetőség, de azon nyomban el is vetette. Ő meg a sport két külön dolog. Egyrészt a tériszony problémáival ütközik, másrészt amilyen fizikai képességekkel meg lett átkozva, az első edzőmeccs után áshatták volna a sírját. Meg egészen egyszerűen nem az ő műfaja. A színészet viszont annál inkább. Na nem mintha nagy tapasztalatokkal rendelkezne, de egyszer mindent el kell kezdeni. Titkon mindig is érdeklődött eme világ iránt. És úgy látszik, most képes is lesz beteljesíteni ilyesfajta törekvéseit. Egyel kevesebb pont azon a bizonyos bakancslistán, ami olyan népszerű az utóbbi időben.
De még semmi sem biztos. Mert ki lenne az a hülye, aki mindenféle jött-mentet felvenne anélkül, hogy letesztelné? Máshogy nem is lenne értelme, akkor talán ő sem lenne itt. De itt van, nem mintha tudná mire számítson. Ezernyi gondolat száguld a fejében, különböző lehetséges szituációkat taglalva, de ahogy jönnek, úgy engedi is tova őket. Majd kiderül. Most ne fog előre eltervezni semmit, nem is tudna. Legalább egyszer az életben felmérheti, hogy a spontán reakciók mennyire mennek neki.
Habozás nélkül lép be a terembe, lesz, ami lesz alapon.

Bálint

Igazából fel se venné talán azt se, hogyha órákat késne is a másik. Türelemmel bőkezűek voltak vele, mikor osztogatták, így csak komótosan sétálgat a színpad előtt, bámészkodik mindenfelé, majd végül megállapodik valahol középen, a színpadnak támaszkodva. Elképzeli, hogy tele van a terem, ő meg valami fura gúnyában adja elő magát fent. Sosem volt ilyesmivel gondja, igazából szinte bármit rá lehet sózni, panaszkodás nélkül megcsinálja, ha megy neki. Nem is érti miért érzi egyesek magukat feszengve ilyen helyzetekben. De, talán érti. Félnek attól, hogy kinevetik őket, hogy cikizni fogják utána, ezért inkább beleolvadnak az átlagba, hátrahagyva az egyedi megmozdulásokat. Viszont ha valaki képes magabiztosan előadni magát egy átlagostól eltérő szituációban, akkor mások sem találhatnak rést rajta, amivel cukkolhatnák.
Alig észrevehetően rezzen össze és kapja a fejét az ajtó felé, ahogy kiszakítja a gondolataiból a betoppanó srác. Félig felvont szemöldökkel méri végig a helyzetet és megfordul a fejében, hogy ez már akkor része e a meghallgatásnak, vagy sem? Elég lestrapáltnak néz ki, legalább, mintha egy csapat oroszlán elől menekült volna. Végül inkább csendben löki el magát a színpad oldalától és megindul felé. A bocsánatkérésre csak vállat von, nem tűnik úgy, hogy nagyon meghatotta volna a dolog, sőt.
- Elvoltam. - Miatta igazán nem kellett volna rohanni, de ezt azért nem teszi hozzá. A névre biccent, majd el is fogadja a felé nyújtott kezet.
- Bence. Vagy Milán, mindegy, mindkettőre hallgatok. - Megereszt mellé egy lezser mosolyt, majd akkor visszamegy Bálinttal a színpad elé és megáll vele szemben. A kérdéseken kissé elgondolkodik, nem szólal meg egyből. Ez túlságosan is jellemző rá.
- Tartozni szeretnék valahová. A kviddics, meg úgy a sportok nem igazán tartoznak az erősségeim közé. A diáktanács nem igazán vonzz, ezzel szemben a színészkedéssel valahol mindig eljátszottam gondolatban. Tapasztalatom még nincs ezen a téren, gondoltam most, vagy soha. - Hagy egy kis szünetet egy halványabb mosoly kedvéért. - Játszom több hangszeren is, bár ez nem tudom mennyire számít ennél. Véleményem szerint viszont elég jól elő tudom adni magam, a szavakkal sem volt soha problémám. - Mása sincs, csak az esze és annak előadása, ami persze szavakban történik. Elég jó a meggyőző képessége is, pont emiatt. Viszont ennél többet hirtelen nem tud nyújtani, lévén nem volt még ilyen szituációban.

Türelem és megfontoltság. Valahogy mindig minden szituációban ezek a domináns jellemvonásai, ami vagy szimpátiát, vagy ellenszenvet vált ki másokból, ami idővel akár fel is cserélődhet. Legalább is eddigi tizenöt évében ezt a konklúziót sikerült levonnia.
- Gitározok, zongorázok és dobolok. De az utóbbit még csak tanulom. - Összegzi, viszont azt már nem teszi hozzá, hogy énekelni is szokott, ami elfér zuhanyon kívül is, egy ablak sem fog betörni miatta. Valamit tartogatni kell a későbbiekre is, hátha akad majd alkalma a demonstrálására. Bár talán ez az egy, amit nem szokott nagyon közönség előtt művelni.
A kapott feladaton ismételten elgondolkodik. Fejben pörgeti eddigi érdekesebb olvasmányait, verseit, ami helytálló lenne itt is. Az improvizáció ötletét egyből elveti, az ilyesmi egyáltalán nem az erőssége. Az ilyesmihez túlságosan is előre tervez.
- Egyik kedvenc olasz írónőmtől mondanék pár összevágott idézetet és egy Petőfi verssel zárnék. - Igazából csak hangosan gondolkodik, de ránéz Bálintra, hogy mi legyen. Ha bólint, akkor fel is megy a színpadra és megáll kissé balra húzódva a közepétől. Ő aztán nem lesz közhelyes és szokványos. Megköszörüli a torkát kissé, majd egy mély lélegzetet véve kezd bele.
- Amint belépett, megrohanták az emlékek. Arra gondolt, hogy semmi nem változott, amióta utoljára itt járt. Hosszú utat tett meg, mégis ugyanoda ért vissza. Értelmetlen volt az a sok küzdelmes év, hisz most is ugyan úgy szenved és menekül.
De az életben nincsenek rövid és könnyen járható utak. Mindenkinek végig kell járnia a számára kijelölt ösvényt, akkor is, ha meredeken felfelé megy, és tüskés bokrok szegélyezik. Viszont mindenki saját maga választja meg az útját, mindenki megváltoztathatja a saját történetét... - Kiérezni a hangjából,hogy tudja, hogy miről beszél. Mögé lát minden egyes szónak és magáévá tudja tenni. Viszont szakavatott szemnek feltűnhet még az is, hogy kezdő még az ilyesmiben. Minden egyes szava szépen csendül, de a színpadon még nem igazán tud mit kezdeni magával. Persze ez egy ilyen monológ félénél nem olyan feltűnő, mintha egy komplett jelenetet kéne eljátszania.
A Petőfi vers előtt hagy egy kis hatásszünetet.
- Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szivemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés. - Közel áll a szívéhez ez a vers, régóta úgy érzi, hogy ez akár szólhatna róla is. Benne van mindaz, ami benne nap, mint nap végbe megy.
Ahogy befejezi, egy pillanatra lehunyja a szemét, majd mióta a színpadra lépett, most először pillant Bálintra.