Meghallgatás

A mai nap folyamán, gondtalanul lapozgatom könyveim, majd hirtelen kezeim megállnak a mozdulat kellős közepén. Szemem kidülled, piciny verejtékcsepp ül ki homlokomra. A fene egye meg azt a szelektív agyamat. Komolyan kérni fogok valakit, hogy segítsen a memóriám karbantartásában. A meghallgatás esedékes, a könyvet hanyagul az asztalra dobom, nem is nézem, melyik oldalon nyílik ki. Ahogy felpattanok, egy bocsit intézek a könyv felé, majd sarkon fordulva, az ajtó felé indulok. Feltépem azt, majd rohanok lefelé, egészen a folyosókra. Következő úti célom a meghallgatás. Menet közben igazgatom magamon a ruhát, hajammal is próbálok valamit kezdeni. A terem előtt lefékezek, majd kifújom magam és remegő kezekkel az ajtó felé nyúlok. Ez remek benyomást fog kelteni a bizottság előtt. Szinte biztos, hogy azt fogják mondani, amint belépek, hogy: "köszönjük, fáradjon ki a teremből". Ettől gyomrom görcsbe rándul és újra kiver a víz. Csodás, hiszen meghallgatásra jönnék és egy véletlen késéssel el is buktam. Azután bátorságot merítek és belököm finoman az ajtót. Sokan vannak, állapítom meg a teremben lévő tömeg láttán.

- Sziasztok! Elnézésetek kérem, hogy késtem!

 Egy szabad széket kiszúrok, majd leülök. Míg várom a sorom, addig a többieket figyelem. Az megnyugtat, hogy vannak ismerős arcok is. Mindig is lámpalázas vagyok, amikor valamit tömeg előtt kell csinálni. Nem szoktam még hozzá, hogy mások figyelik minden szavam vagy épp mozdulatom. Belülről próbálom magam nyugtatni. Zavart mosolyt engedek el a rám szegeződő tekintetek felé. Már izgulok, hogy mit kell tennem.

Színjátszós próba teljesítés

Izgatottan lépek Nedrához, szinte a torkomban dobog a szívem. Ahogy átveszem tőle a feladatot, hirtelen lámpaláz kerít hatalmába. Remegő kézzel tartom a lapot, szemeim előtt fekete foltok ugrálnak, ahogy olvasom. Komótosan elindulok a színpad felé, hirtelen kiszárad a torkom, belsőm vágyakozik afelé, hogy most azonnal rohanjak ki a teremből. Ahogy felérek, szaporán veszem a levegőt, remegek mint a nyárfalevél. Agyamban vadul cikáznak a gondolatok, hogy most mit is, hogy is csináljak. Bátortalanul a zsűrire pillantok, de ezzel öngólt érek el, hiszen csak még jobban beparázok. Becsukom a szemem és próbálom magam megnyugtatni, hogy csak magam vagyok itt. Ahol kinyitom szemem igyekszem úgy irányítani gondolataim, hogy egyedül vagyok. ettől kicsit felbátorodok és annyit engedek magamnak, hogy megnyaljam a számat.
Reszkető hanggal mondom be a címét:  A motiváció...

Az első versszakot végig remegő hangon mondom el, hiszen muglik között sem szerettem soha szerepelni, de 14 éves koráig az ember megtapasztal ezt azt.

-A motiváció...
A futást mindenki valamiért csinálja,
mindegy az, hogy mi is motiválja.
Valaki csak azért, hogy fogyjon,
valaki meg, hogy kikapcsolódjon.

A következő versszakban már a remegés alábbhagyj, bár ez csak a hangomra igaz, hiszen testem folyamatosan remeg. Emiatt félek, hogy padlóra esek a sok kilengéstől. Igaz, hogy egy tulajdonságtól megszabadultam, mégis még nem nagyon merem kiengedni a hangom, így egy szende szűzhöz hasonlóan hagyják el a szavak ajkaim.

-Más így jó formába hozza magát,
így fittebben csinálja a mozdulatát.
Ugye a futást sokan szeretik,
és csinálják is, ha tehetik.

Itt annyi időm van, hogy levegőt vegyek, majd egy kicsit megakasztom a versmondást. Éppen annyi időre, hogy a feladatra visszaemlékezzek. Az első két variáció kihúzva. Csak vigyázzak, ne agyaljak annyit hogy milyen stílusban mondjam tovább, hogy elfelejtem a verset. A következő versszak első felében újra érezhető a reszketés, de aztán az első kviddics meccs során tapasztalt szurkolói hangzavar eszembe jut, magam is fellelkesülök és képzeletbeli zászlóm a levegőben lengetem, közben a második felétől érezhető ez az átélés, egészen az utolsó versszakig.

-Mert hasznos a testnek, a léleknek,
ma már fontos része az életnek.
Persze motiváció nélkül nehéz,
no meg sokkal keményebb az egész.

-Ezért motiváld közben magad,
új futócipővel lesz majd vasakarat.
De egy futópartner sem rossz ötlet,
vele futhatsz is már többet.

Itt egyszerűen annyira felbátorodok, mint valami vérszemet kapott harcos, hiszen a jelképes és láthatatlan láncom imitálva letépem magamról, hangom pedig olyan mély harcias érzelemmel telítődik meg, hogy egy pillanatra magam is megijedek, hogy már majdnem ordítom az utolsó versszakot.

-Nem beszélve az álmodról.
Vagyis a kitűzött célodról.
E nélkül nem leszel sikeres,
ha nincs célod, akkor magadra vess.
Vágj bele! HAJRÁ!

Mikor végeztem a verssel, zihálok, patakokban folyik rólam az izzadtság, de nem a félelemtől, hanem a felfokozott állapotom miatt. Az utolsó mondat még visszhangzik a fejemben, majd lassan és fokozatosan lenyugszok. Ráeszmélek, hogy nem is vagyok magam a teremben, így kicsit összekapva magam, de megrázom a testem, majd a zsűri előtt meghajlok és lassan és magamtól döbbent képpel távozok a színpadról.