David


A régi, jó ismeretségek, ugyebár. Elég sok akad belőle, szerencsére, de persze külön vannak olyanok, amelyek még jobbak. Mert ők azok, akik nagyon, és régóta a szívem csücskei. Ezek tudatában érzem azt, hogy nem maradtam magamra, hogy nem kell egyedül lennem sosem, hacsak én nem úgy akarom azt. Márpedig kezdek feltámadni hamvaimból, mint valami főnix, aki igazából el sem ment, csak a színfalak mögé húzta be magát. Hogy ez rossz tett volt-e, vagy sem, nem mérlegelem, nekem jó, másoknak meg.. krumplibogár.
De mégsem szőttem világmegváltói terveket, sem csak-úgy-jött, spontán beütő dolgokat. Remeteként húzódtam vissza a szobámba, mélyedtem bele a szépirodalmi művekbe, és átmásztam egy kitalált, ámbár roppantul érdekes világba. Sajátos szórakozásnak tökéletes volt, jobb volt a semminél. Mélyen viszont éreztem, hogy ez nem fog így maradni, hogy nem lesz nyugodt, csendes a mai, nem is bántam, nem erről volt szó. Elsőre ugyan volt semmi, peregtek a percek, lassan az órák is, és az ajtó egyszeriben nyílt meg. Elsőre szobatársaimra gondoltam, hogy bizonyára ők tértek vissza, hogy lepihenjenek, vagy csak mert szükségük volt valamire, de a röpke pillantásból az ajtó felé egyhamar kiderült, hogy tévedtem. David keresett fel, hosszú idő óta elsőre, és nem kertelek, igencsak megörültem neki. A gyors köszöntés után jött az ok, amiért megtette a látogatást, az ötletet, hogy mit eszelt ki. Remeteéletemnek már unalmas volt az ücsörgés amúgy is, és ő aztán tudja jól, hogy az ilyesmikben általában készségesen benne vagyok, és mióta lekerült rólam a jelvény, még jobban. Így, nem is volt kérdés arra, mit válaszolok, megtárgyalva a részleteket, ki ment a maga dolgára, én még ücsörögtem, olvastam kicsit, majd csak azután készülődtem. Tőlem szokatlanul időben megindultam a megbeszélt találka helyszínére, nem volt nálam semmi, csak a pálca, és én, de nem is emlékeztem olyanra, hogy bármint vinnem kellett volna. A kastélyt egyhamar átszelve, már közeledtem is a cél felé, késést mellőzve érkeztem a ajtóhoz, ami mögött már bizonyára várt, és már csak a bejutás volt hátra. Nem volt nehéz - tekintve, az általam amúgy nem ismert előzményeket -, megnyílt a terem, ugyan, volt egy olyan érzésem, hogy ha kicsivel erősebben lököm az ajtót, a kezemben marad, de nem riadtam meg. Bezártam magam mögött, vagy inkább betámasztottam, és körbetekintettem. David már bent volt, ahogy sejtettem, már készült arra, amit kitervelt, amit véghez akart vinni, így közelebb lépkedtem hozzá.
- Hahó, hahó, Művészúr. - kúszott egy árnyalatnyi vigyor a képemre, amikor leparkoltam mellé, és a motyóra tekintettem. Felszerelkezett rendesen, amint látom, semmit nem bízott a véletlenre.
- Akkor, pontosan mi is a terv, amihez patyolat tiszta kezeim kellenének? - tettem fel a kérdést visszatekintve rá, és vártam, startra készen a választ, hogy mit, hogyan, és merre teszünk. A miért engem már nem is érdekelt.