29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyElső szint
Erkély - Andrássy Tamás Milán hozzászólásai (7 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:45 | Link


- anno domini 24. tanév; előzmény -

És… becsöngetnek. Nem értem. Összedőlt a világ, Milán pedig itt sincs? Tán kihagyná az órát? De nem - nyílik az ajtó, hamarosan pedig leül mellém valaki. Nem merek felpillantani egy jó ideig. De nem szól hozzám. Nem szólal meg…
Beharapom az alsó ajkam, hogy visszafojtsak valamit - a kitörni készülő kétségbeesést, vagy egy sóhajtást, magam sem tudom.
Egy apró pergamendarabot tépek le a sajátomból, hogy lassan, nagyon lassan írni kezdjem a szavakat.
“Légyszi, órák után találkozzunk valahol, jó?” - Ha ezt kimondanám, nagyon halkan és kétségbeesve tenném, de most csak átnyújtom neki a pad alatt. És remélem, belemegy.
És belemegy. Én meg nagyokat sóhajtozok emiatt, és próbálom visszafogni a könnyeimet gyakorlatilag. Persze nem fogok sírni, mert így tényleg nem tudok, sosem tudtam, nagy tömeg előtt civilben legalábbis. De az egész órát csendben ülöm végig. Aztán az összes órámat így ülöm végig, egész nap. A többiek kérdezgetik, mi van velem, de csak megrázom a fejem és mosolygok rájuk. Óraközi szünetekben ukulelézek halkan, valami félreeső helyen.
Aztán a szívem a torkomban dobog, mikor elköszönök a többiektől, hogy elinduljak a megbeszélt helyre. Az erkélyre. Szinte futok, na jó, azért nem, de igencsak gyorsan sétálok, hogy minél távolabb kerüljek az ismerős arcoktól. Leülök egy puffra, a szívem még mindig a torkomban dobog… és megint piros lesz a szemem, érzem.
Milán, hol vagy már?
Szál megtekintése


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:49 | Link


Ott ülök teljesen összezavarodva. Örülök, és ez valahogy félelemmel tölt el, hogy akkor most mi lesz - mert most jöttem rá valamire, ami tökre nem oké, és most ezzel hirtelen nem tudok mit kezdeni és világvége van. Komolyan. Nem hittem volna, hogy ma reggel, amikor felkelek, este teljesen máshogy fekszem le aludni. Most más. Minden máshogy van.
Már épp azon gondolkozom, hogy megfutamodok, és gyáva módjára inkább a KH felé veszem az irányt, hogy ki se jöjjek onnan napokig, de aztán kinyílik az ajtó, és már megint zavarba jövök. Felpillantok, de még mindig piros szemem, úgyhogy lesütöm a tekintetem. Basszus. Ez így nagyon nem oké.
- Hali - motyogom magam elé, mint egy búbánatos kutya. Na. Na, most mi legyen?
Tök kétségbe vagyok esve. Már sötét is van, meg minden, lehet, hogy még havazik is odakint, szóval az idő is depressziós, és most én sem érzem olyan jól magam. Nagyon, nagyon össze vagyok zavarodva.
Végül csak felállok a földről, és - még mindig ügyelve, hogy ne nézzek rá - kitárom a karjaim, amolyan ölelésváró-formán, mert most kellene egy kis vigasztalás vagy megerősítés, vagy bármi, ami igyekszik helyretenni ezt a kusza káoszt odabent. Mert most ez így jól esne, és eljutottam a kétségbeesés meg a zavarodottság egy olyan fokára, amikor ezek sokkal erősebbé válnak holmi büszkeségnél vagy zavarnál. Most ez úgy fontosabb. Kicsit szomorú vagyok, és tulajdonképpen pánikba is estem. Úgyhogy most megérdemelném.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2018. április 5. 20:50 Szál megtekintése


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:00 | Link


Nem merek felnézni először, mikor kitárom a karjaim. Mi lesz, ha felnézek? Milyen tekintettel fogok találkozni? És amúgy is… amúgy is, annyira nem értem, mi is történt most bennem pontosan, mármint érteni értem - felfogni nehéz. És csak akkor pillantok fel egy röpke másodpercre, mikor érzem magamon a tekintetét, és akkor is összetalálkozom a rikító kék szempárral, amitől megint megdermedek egy pillanatra, mert elfog az az érzés, hogy nagyon-nagyon sokáig nézném legszívesebben ezt a színt és a tekintetet, ami mögötte van. De inkább lesütöm a szemem. Annyira meg vagyok zavarodva.
Végül mégis megölel, és annyira jól esik, hogy tényleg magához ölel, nem csak úgy, ahogy egyesek szokták, hogy meglapogatják az ember vállát és akkor jól van, el van intézve. Rendesen megölel, én pedig - némi dermedt ijedtséget követően - odafúrom a vállához az arcom, és úgy vagyok csak, és gyakorlatilag beleremegek abba, hogy ez most tényleg megtörténik, és tényleg így érek őhozzá, az ő szürke pulcsijához meg a vállához meg minden, és hogy ez úgy most tényleg megtörténik, ez számomra alapból már egy jelentős pulzusemelkedést és valami kellemes, de mégis félelmetes érzést hordoz magában, főleg, hogy még az illatát is érzem. És nem csak azért, mert most jöttem rá nagyjából egy órája, hogy én képes vagyok így nézni őrá és ezt érezni, amikor ő megölel - hanem azért is, mert ennek az ölelésnek mindjárt vége van, és mi lesz az után?
És tényleg. Már vége is van. Egy aprót sóhajtva eresztem le a karjaim - ereszteném…
De az arcunk egymással szembe kerül, és van egy, egyetlen egy darab meghatározhatatlan, végtelenül hosszúra nyúló pillanat, amikor nézek a szemébe, ő is néz az enyémbe, és így valahogy megakadunk az ölelésből való kibontakozásban, és nézünk egymásra. Tényleg csak egy pillanat, mert utána érzem, hogy a hátamról a keze teljesen máshova, a csípőmre siklik, és a másik keze meg a tarkómon… És a szívem eszeveszett iramba kezd, és hirtelen mit tenni se tudok, ahogy egyszerűen… megtörténik.
Tényleg csak megtörténik. Megtörténik velem, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, vagy mi van, bármilyen sablonosnak is hangzik. Felfogni sem tudom, mi történt, mert mire rájönnék, vagy érzékelnék bármit is, már vége is van. Kihagyott az agyam, ez lehet a magyarázat, bár én nem gondolok ezekben a pillanatokban olyasmire, hogy bármit is meg kéne magyaráznom.
És aztán így vége lesz. És egymással szembe kerülünk megint. És valami megmagyarázhatatlan dolog történik az arcomon, amit én sem értek teljesen - tudjátok, mint amikor valakinek sírásra torzul az arca, de közben megjelenik egy mosoly is, és az egész teljesen ellentmondásos, pont, mint amilyen most én vagyok belülről, és ezt reprodukálni se lehetne semmilyen módon soha, annyira belülről jött. Aztán kicsit elnyílnak az ajkaim, ez pedig azt eredményezi, hogy tulajdonképpen tátott szájjal nézek rá, még ha nem is ennyire radikálisan meg nagyon feltűnően.
És megnémultam. Tökre.
Szál megtekintése


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:10 | Link


Elenged. Kicsit nagyobbra nyílnak a szemeim, és egy pillanatra össze is préselem a számat, lesütöm a szemem. Annyi minden van most a fejemben, és tuti, hogy valamit rosszul csináltam… és amúgy is… A szívem úgy zakatol, mint valami nagyon gyors vonat, és most nagyon, nagyon sok dolog van a fejemben meg bennem. Szipogok egyet.
Aztán meghallom Milánt, mire felnézek rá; aztán amint észbe kapok, már azt veszem észre, hogy megint átölelem (tulajdonképpen szinte “rávethettem” magam, vagy valami ilyesmi), és a vállához fúrom az arcom, és erősen szorítom. Megrázom a fejem, ez azt hivatott jelenteni, hogy “egyáltalán nem volt rémes”, de arra még várni kell egy kicsit, hogy valami értelmeset tudjak kinyögni, mert most… most úgy minden olyan…
Inkább csak ölelem magamhoz, miközben érzem, hogy a szívem mindjárt kiszakad a helyéről. Csak egy kis idő után tudok megszólalni, de még akkor sem merek felnézni rá.
- Csak… tudod… ma délután jöttem rá tulajdonképp, hogy… szóval… hogy… nem csak a lányok… tudod… - nyökögöm ki nagy nehezen az igazságot, mert ez azért egy kicsit durva így. Persze, az ilyen nagy rádöbbenéseimmel az a helyzet, hogy valahol belül már biztosan tudtam, mi a helyzet, de ilyenkor ez csak így sokkolja az embert. Nagyon. De és nézzenek oda! Milán… akkor ezek szerint ő ezt már biztosan kellett, hogy tudja magáról. - És most össze vagyok zavarodva egy kicsit. De nagyon jól esett amúgy. Jó. Mármint, így. - Jó így, ezt akarom mondani. Jó így most vele. Remélem, azért valamennyire érthető voltam, és nem kell még ennél is jobban elmagyaráznom. A végén még én is belezavarodnék, aztán meg nézhetünk…
Szál megtekintése


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:18 | Link


Szóval most ott vagyok, hogy… nem tudom. Így ölelem, és nagyon jó is, hogy érzem az illatát - milyen finom van neki! -, és most sokkal jobb, hogy tudom, mi volt ilyen összezavaró és érthetetlen ebben az egészben. Mégsem nyugodtam meg a megoldástól. Nem, mert most fogalmam sincs, anya mit fog szólni - vagy hogy apa… a család. Mert most így nekem jó. És úgy fest, neki is jó, szóval… Teljesen össze vagyok zavarodva. Lett egy titkom. Még egy titkom.
Aztán elhebegem, mi is a baj, és a reakció, amire számítok, az teljesen elmarad - Milán válaszol ugyan, de semmivel sem lesz jobb, nem nyugtat meg, vagy ilyesmi, hogy minden rendben van, pedig az most jól esne, ha erről valaki megnyugtatna… Mert tudom, hogy az, mégis hirtelen szorító érzés van a torkomban, mert most már nem csak vérfarkas vagyok, hanem meleg is, és ez a kettő együtt így hirtelen túl soknak tűnik. Mert nekem már tetszettek lányok is. Voltam szerelmes lányba, szóval nem is igazán vagyok meleg - csak úgy félig...
Mégis, ez most nem számít, hogy “csak félig”, mert most ez a helyzet, hogy itt vagyok így egy fiúval, és rá kell jönnöm, hogyan tudnám ezt rendezni odabent - mert nem támaszkodhatok mindig másra, ha valamit, ezt már megtanultam. És nem rohanhatok mindig valakihez, hogy baj van, mert akkor havonta rohanhatnék mondani legalább kétszer, és most megint mehetnék, sokat. Mert ez kérdéseket is felvet bennem. Nagyon sok kérdést…
- Mhhh - szűkölök panaszosan, ahogy a vállára hajtom a fejem, és tényleg összeszorult a torkom. Ez most krízis. - Most mi lesz…? - kérdem, és választ is várok; de nem arra értem, hogy most mi lesz velünk, hanem hogy most velem mi lesz. Most mi lesz velem? Most mit csináljak? Egyáltalán - ez az egész hogy működik…?
Szál megtekintése


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 22:27 | Link


Jó így most, elrejtőzni ebben az ölelésben, csak azt nem tudom, hogy mi lesz most. El sem tudom képzelni. Lepereg előttem a kép - kézenfogva, a folyosón, mi, és rögtön elfog a félelem, iszonyúan félek ettől. Nem tudok arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok igazából - hogy ő már tudja, hogy farkas vagyok, legalább ezt nem kell elmondanom például -, csak az idéződik folyamatosan elém, hogy mit fognak gondolni. És különben is, milyen is vagyok én, ha nem olyan, mint eddig hittem? Azt hittem, teljesen biztos vagyok benne, és most kiderült, hogy mégsem. Ez azért elég ijesztő.
Kicsit hitetlenkedve nevetek talán, de csak halkan, ilyen szusszanósan, ahogy megrázom a fejem.
- Mindenkitől - hangzik a pontos válasz, mert ez az igazság. Úgy érzem, a végtagjaim görcsbe álltak, nem tudom eléggé megölelni, egyszerűen mert hirtelen megijedtem. Olyan, mintha teljesen sokkos lennék. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megtudtam, hogy mi történt azon a bizonyos estén, ami után a kórházban ébredtem fel, és tájékoztattak, hogy a következő teliholdak alkalmával már egy erdőben fogok. - Így... hogy mit fognak rólam gondolni. Itt is, a suliban. - Próbálom elmagyarázni érthetően. - Meg otthon is... apa... Apa, azt hiszem, nem lenne túl boldog, ha ilyesmit megtudna. Anya sem. - Érzem a hideg verítéket a tenyeremen, ahogy Milán szürke pulcsijával találkozik. Csak nem lehet ennyire borzalmas ez az egész, hogy megijedjek. Láthatóan ő tökre nem érti, min akadtam most fenn pontosan. - Meg hogy... ha zenész akarnék lenni, tudod, ez is olyan... rizikós, úgy érzem, és... ha egyszer valaha... a közvélemény... Likantróp vagyok, és még... ez is.
Pár pillanatig csendben maradok, aztán szinte rémülten pillantok fel rá, még mindig ölelve őt (bár, valljuk be, ezt is kicsit bénán teszem, hogy ölelem).
- Nem úgy értem, nem veled van a baj, egyáltalán nincs baj... veled... csak... ez az egész olyan... Tudod, sokan nem szeretik ezt, és emiatt mondtam, hogy... - fúl el a hangom.
Szál megtekintése


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 23:05 | Link


Igazság szerint nem örülök neki, mikor elenged - valahogy egyszerre jó is viszont, mert azért az ember kölyke tisztábban lát, ha nem öleli át éppen az úgynevezett crusha (mert ha jobban belegondolunk - Milán valójában valami ilyesmi szerepet töltött be eddig, csak erről én valamikor nagyon lemaradtam), ugyanakkor mégis, azért szeretném, hogy mégiscsak... átöleljen.
De így, hogy szabaddá válnak a kezeim, a végén, amikor mentegetőzni kezdek, még ráadásul a tenyerembe is rejtem az arcom, szóval elég drasztikusnak tűnhet a helyzet. Igazából teljesen bele is lovalom magam a helyzetbe, úgy alapvetően ebbe a hangulatba és érzésbe, de Milán azért leállít egy idő után a mentegetőzésben, és közelebb is lép, és átölel. A puszitól az arcomra valahogy azért felsóhajtok, tulajdonképpen jólesően is, mert jól esett, de közben azért a feszültséget is kiadtam vele. Mint mikor kiereszti az ember a gőzt. Ez igazából, a sóhajtás, az ennek a szókapcsolatnak a szó szerinti értelmezése, nem?
Mindegy, tehát viszonzásul én is átölelem, bár még mindig kicsit bénán, de azért talán megteszi. Ígérem, nem leszek mindig ilyen kétbalkezes, csak most, ma még biztosan az leszek, szerintem.
Belesuttog a fülembe, ami egy merőben új tapasztalás, úgyhogy nagyra is nyílnak a szemeim, ez pedig instant szívrohammal és pirulással jár (őszintén remélem, hogy ez nem fog örökké tartani), és hirtelen úgy megtelek érzésekkel, egyszer csak úgy... paff, kész, és ott vannak hirtelen, és úgy csak azok vannak az eszemben. A pánik az agyam hátsó részébe húzódik.
- Hú - motyogom halkan, konstatálva a bennem zajló érzelmi viharokat. Kis csend, amíg egészen fel is fogom ezeket. - Igen, csak mi... - suttogom vissza olyan halkan, hogy szerintem csak azért hallhatja meg, mert tényleg ott van a fülénél közvetlenül a szám. Igazából tényleg. Csak mi vagyunk itt. És ebbe eddig, most jövök rá, valahogy bele se gondoltam, nem volt időm rá... hogy most így itt vagyok vele, ketten.
Jézusom, vele. Kedvem támad egyszeriben elvigyorodni és nagyon megijedni is.
Igazán jól esik az a hajcirógatás, imádom, ha simogatnak (ezt mindig a benső kutya-énemre fogom), így egy kicsit oda is bújok hozzá, mielőtt pontosan szembe kerülnék. Aztán hirtelen megint elnevetem magam.
- Most hozta le az Edictum! Tudja a fél iskola! - És tényleg nevetek, mert ez annyira vicces. - Biztos befogták a jóslástanprofesszort, hogy megírja... - teszem hozzá még mindig vigyorogva, mert egyszeriben most nagyon boldog lettem. Ugyanakkor a hitetlenség is itt van bennem, azért a feszültség is, ezért lehet, azt hiszem, hogy ilyen gyorsan változtatom azt, hogy hogyan reagálok, de ez majd elmúlik.
De ahogy így, nevetés után szembe kerülök vele, megint belenézek a kék szemébe, és akkor megint megijedek - nem, ez nem is ijedség, hanem hogy nagyot dobban a szívem, mint mikor annak a szemébe nézel, aki. Igen.
- De most tényleg sok időnk van... - teszem hozzá jóval halkabban, szusszanva egy nagyot. Fúha. Húha. Tényleg van most időnk...
Szál megtekintése


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Erkély - Andrássy Tamás Milán hozzászólásai (7 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyElső szint