Huh, hát hazaértünk. Végre. Voltak diákok, akik a pázsitot csókolgatták volna szívük szerint, de nem tették. Meg tudtam őket érteni, hogy miért. Amint kinyíltak az iskola kapui a diáktömeg azonnal megrohamozta a kastélyt, engem pedig nagy csomagjaimmal együtt sodortak befelé az épültbe. Mivel nem sokkal az érkezésem után mentünk kényszernyaralásra, így még nem igazán tudtam mi merre volt. Pár pirosat kiszúrtam magamnak, akik feltehetőleg az Eridon toronyba igyekeztek. Jobb terv híján követtem őket, legrosszabb esetben is csak edzésbe tartottam magamat, a ládám ide-oda cibálása közben.
A tervem bevált, szerencsésen megérkeztem a gólyalakba, ahol eddig is laktam. Ledobtam a ládám a földre a fekhelyem mellé, aztán az utóbbira – ágyamra- vetettem magamat, Hime pedig a hátamra ugrott. Igen, őt is hazahoztam, épp úgy, mint el. Úgy dőltem rá arra a pihe-puha bútorra, mint egy zsák krumpli. Párpercig ott fetrengtünk mind a ketten a pihe-puha ágyban, kellemes felüdülés volt a hálózsák után, ami a táborban volt a sátrakban.
Túl lusta voltam ahhoz, hogy felálljak, és kipakoljak, de sajnos mégis fel kellett tápászkodnom onnét, mert eszembe jutott, hogy szerettem volna kérdezni valamit Lanettától. Hosszas hason fekvés után erőt vettem magamon és felszenvedtem onnét. Kitúrtam a ládámból egy párcipőt, amibe bele is bújtam és elindultam lefelé, Himével a nyomomban. A kis kutya olyan büszkén lépdelt ismét a hazai pályán, mintha csak egy kis hercegnő lett volna.  Azt hiszem, találó nevet adtam a kis dögnek.
Mire leértem a klubhelyiségbe, ahol ott volt a lány is, teljesen elfelejtettem, hogy mit akartam tőle. Akárhogy törtem a fejem, semmi. Legyintettem egyet, azzal az ürüggyel, hogy majd eszembe jut, így ha már úgy is talpon voltam elindultam kifelé, hogy felfrissítsem a memóriámat. Nagy meglepetésemre Laz nézett velem farkasszemet, amikor kiléptem a klubhelyiségből.
Úgy rám hozta a szívbajt, a szemeimet nagyra meresztettem és hátraugrottam, majdnem ráestem Himére.
- Laz' a szívbajt hoztad rám! - kaptam a szívemre, mutatva, hogy majd kiugrott. - Be.. Beteg vagy?  Úgy mosolyogsz, mint én, amikor rá vagyok kattanva valamire. - ijesztően mosolygott, valami nem e világi volt benne, és már az is fura volt, hogy itt volt az eridon toronyban, a festményünk előtt. Ez nem rávallott. Na, mindegy, én örültem neki, hogy itt találkoztunk. - Látom, örülsz, hogy haza jöttünk! - felkacagtam, majd követtem a lányt a vakvilágba.
Addig tekeregtünk hárman a kastélyban, amíg ki nem lyukadtunk az erkélynél. Tökéletes volt a festéshez, és még az időjárás is Lazriellnek kedvezett. Nem tudom, én mindig is jobban szerettem, ha sütött a nap, de ízlések és pofonok.
- Öhm, nem hoztam cuccot. Lusta voltam kipakolni... - szégyelltem magamat, kicsit el is pirultam tán, de amikor egy biztató mosolyt kaptam Laztól, hogy válogassak az ő cuccából, ami kellett azt elvehettem. Az arcomra nagy mosoly húzódott és boldogan vetettem bele magamat a válogatásba. Valami nem stimmelt ezzel a nővel, de nem érdekelt, mindenhogy imádtam. Engem már nem fog magáról levakarni, az már hétszentség!

Jó volt látni, ahogy Laz' vigyorgott és jó kedélyű volt. Letelepedtem mellé én is, Hime pedig a lábaimhoz feküdt. Amint a kezembe nyomott a lány egy vázlatfüzetet, fellapoztam azt. Üres volt. Biztos ez volt az a füzet, amit Madagaszkáron mesélt, hogy tele fogja firkálni. - Huhú, én leszek a megrontója a füzetednek! - csillogó szemekkel visszalapoztam, ismét az elejére. Ha már megtisztelt ezzel, hogy én használhattam először, valami nagyon Stepheset kellett bele alkotnom. Így egy örök emléket hozhattam létre Laz' számára.
- Hallod, én annyira bamba voltam, hogy nem sikerült elkapnom a szalmonellát. Nem tudom, hogy csináltam, de amíg a legtöbben a vécét környékezték meg én vidáman bejártam a szigetet, nem is egyszer!- büszkén elvigyorodtam, a teljesítményemen, még ha csak szerencsém is volt, aztán folytattam. - És képzeld, láttam igazi szellemet. Nagyon durva volt és muglikalóz volt, akkor, amikor még élt. Sőt, még a találós kérdéseket is szerette... Láttad volta a fejét, amikor az orrárak kötöttem a megfejtést! –hadartam, majd a dumám végeztével felnevettem hangosan, ahogy visszagondoltam arra a pillanatra. Nem volt semmi az a morcos pofa, amit akkor bevágott.  Mondjuk, tényleg azt hittem, hogy meg fog ölni. - De nagyon is örülök, csak annak nem, hogy mindent elfelejtettem, mi merre is van. Megint azt érzem, hogy egy labirintusban mászkálok. - kidugtam a nyelvem, és rákacsintottam, majd, csak ami jött elkezdtem rajzolni. Én magam sem tudtam, hogy mit, de rajzoltam.
- Mond, benne lennél majd egy kis rosszalkodásban? Vagy csak repkedésben a kviddicspálya felett? Esetleg bemehetnénk majd a faluba is. Azaz… ellóghatnánk! - kacsintottam a lányra, hátha értette, hogy merre is szerettem volna kilyukadni. Hát persze, hogy a játszótérre!

- Jó' van má', veszek neked másikat, ha túlságosan elcsúfítom. - barátosnémra kacsintottam és huncutul nyelvet öltöttem rá. Megragadtam az egyik rotringot és elkezdtem halványan jobbra-balra tologatni azt a tollszerű micsodát a papíron, egy pár pillanat múlva egy halvány vázlat kezdett kirajzolódni, néhol bele-bele radíroztam, mert egy két vonal nem akart úgy állni, ahogy kellett volna.
Miközben firkáltam, elkezdtem mesélni, Laznak az élményeimről, elhencegtem neki, hogy nem szedtem össze a szalmonellát, és hogy egy őrült kalóz szellemmel szórakoztunk az ősi romoknál a háztársammal. Persze mindezek még a kényszernyaralásunkon történtek.
- Aaaaaa, én nagyon nem vagyok jóban a találós kérdésekkel, olyan egyszerű némelyik megoldása, de én annyira sügér vagyok, hogy egyiket sem tudom megválaszolni. Még jó, hogy nem kerültem a levitába, mert én szerintem valamelyik folyosón aludnék minden éjjel, vagy a nagyobbak közt beslisszolnék a KHba.... Te aludtál már a portré előtt, amiért nem sikerült bejutnod? - kíváncsian vetettem oda lánynak a furcsa kérdésem, mire végre elkészültem végleges vázlattal. A vázlat egy lányt ábrázolt, akinek a haja fel volt kötve két kontyba, és le voltak hunyva a szemei és egy szemgolyós masni volt az egyik kontyában. Nem volt túl művészi, sem túl Stephes. Olyan... egyszerű volt.
- Festék bombákat? AAAAAAAAAAA. Ez jó ötlet! Miért nem mondtad hamarabb? Tudod, mi kell nekem? Vízi lufi. Azt megtölthetném festékkel, amit te finanszíroznál és...- az őzike szempilláimat megrebegtettem a kék arcában egy csábos mosoly társaságában, abban reménykedtem, hogy bele megy az őrültködésbe, amit kitaláltam.. Azaz kitalált-… megdobálnánk pár embert. Lehetne az random emberke, vagy nem szimpi diákok, aztán meg elbújunk és röhögünk. Te, ez az erkély tök jó helynek tűnik! –felpattantam, és körül néztem, kerestem az ideális helyet a bűntény megvalósításához.
Felvetettem még pár együtt lógós ötletet, hogy mit csinálhatnánk majd a közeljövőben, de ő Jó kislány, így valami mást kellett kieszelnem. A repülést.
- Én bármikor repülőképes vagyok, kivéve akkor, amikor alszom, mert akkor nagyon alszom! Mondjuk holnap délután? Az neked jó?- Már rég visszaültem a helyemre, és befejeztem a körvonalat is, így neki állhattam a tónusozásnak.

Felkacagtam, ahogy elpirulva beismerte, hogy egyszer kint töltötte majdnem az egész éjszakát. Aranyos volt, és ha nem lett volna olyan morcos még, azt a puha arcát is megcsipkedtem volna, mint nekem dédnagyanyám, amikor kisebb voltam. - Ahogyan az előbb mondtam is, én biztos kint aludnék minden éjjel, mert bamba vagyok! – beismertem ismét, hogy nem a logikus gondolkodásomról voltam híres –ami engem nem igazán zavart- és csak rákacsintottam a kék barátnőmre.
Laz felhozta a festékbombákat, azonnal kaptam az ötleten, és már szövögetni is kezdtem egy tökéletes tervet a csíny végrehajtásához, ám ebbe Morci-Laz nem ment bele. Lebiggyesztett ajkakkal, és hatalmas kutyaszemekkel rápillantottam. - Akkor csak-csak-csak.... egy lufira valót! Kééééérleeeeek! Nem kell sok, csak egy kevés, felhígítjuk vízzel és jó lesz az, naaaaa! Lufit meg szerzek a faluból. Nuuuuuuuu~ - balkezem mutatóujjam hegyével bökdöstem a balvállát ezzel is próbáltam meggyőzni a lányt, gondoltam, ha sokáig nyekeregni fogok, bele megy az egy lufis megoldásba.
Idegesen matatott az előbb a radírja után, amit oda böktem elé a radírt, abban hittem, hogy el fog mosolyodni tőle. - Szipi-szupi! Akkor holnap tanítás után várlak a pályán! - örömömben tapsoltam, gyengén csaptam össze a két tenyerem, így igen csak halk volt. Tulajdonképpen ezzel is csak kifejezni akartam magamat, más célt nem igazán szolgált a tapsvihar.
A nyakam nyújtogattam, hogy megtudjam mit szeretett volna olyan hevesen kiradírozni, amikor megláttam egy csúnya fekete csíkot a papíron. Nagyon jól tudtam, hogy azt nem fogja egykönnyen eltüntetni, sőt sehogy sem.
- Bocsiiiiii, ha miattam került az a csík oda! - kicsit összehúztam magamat - Se.. Segíthetek kijavítani? - fogalmam sem volt, hogy miképp lehetett volna segíteni, így gondolkodnom kellett. - Mi lenne ha, azt a tesznye csíkot visszarajzolnád? És valami díszítést hoznál ki belőle? Mondjuk, növény inda lehetne, vagy virágok, esetleg valami olyan mi illik a rajzod témájához, na? – Kitalálgattam mindenfélét, amivel javíthattam rajta. Belenyúlni nem akartam, féltem, hogy csak rontottam volna a helyzetén. Arra törekedtem, hogy esetlegesen a félkész rajz nehogy a kukában landoljon.

- Az eridon nem spilázza túl. - vigyorodtam el a kérdése hallatás s folytattam. - Egy jelszó van, de azt is gyakran cserélgetik, így mire megjegyzem az egyiket, kezdhetem tanulni a másikat. Sz'al nálam elég gyakori az, ha kint ragadok. És tudod mi a leggázabb? - a mosolyom eltűnt, helyette valami hülye fancsali képet vágtam. - Az, hogy múltkor egy elsős segített nekem. NEKEM, a másodikosnak. - tettem hozzá, mintha még akkor is vérig lettem volna sértve.  Tényleg szégyelltem magamat, de nem tehettem róla, hogy szelektív volt a hallásom és az új jelszót, amit a szíves figyelmembe ajánlottak, nem hallottam meg. Miért is tettem volna? Én csak Steph’ vagyok.
Erősen dacolt, de megértettem, én sem hagytam volna, hogy a drága festékeimet ilyen hülyeségekre elpazarolja egy sügér, akinek túl sok a szabadideje. Ám én tudtam valamiről, amiről ő nem, egy gonosz mosoly húzódott a képemen egészen a fülemig ért.
- Le vagy maradva, cica. Nem rég nyílt egy művészellátó a faluban, ott pedig találhatunk annyi festéket, amennyit csak szeretnénk. Csak el kell menni érte. Sőt, lehet, ott is fogok melózni, a múltkor a kis tónál találkoztam a tulajjal és Himét bevetve –rámutattam a kis dögre – rákérdeztem, hogy esetleg nem-e lehetne, hogy ott dolgozzak. De rád nem mertem hivatkozni, nem tudom, hogy neked hogy van az órarended, és nem is biztos, hogy te abban az időkontinuumban tudsz dolgozni, amiben én. – magyaráztam körbe a mondandómat. – De ha eljössz velem, szerintem te is kérdezd meg, együtt fogunk dolgozni, meg együtt is kviddicsezünk meg járunk órákra… haaaah, de jó!- csillogtak a szemeim, ahogy elmerengtem ezeken a gondolatokon.
Aztán jött a nagy baj, meglöktem, és egy tesznye csík ott virított a rajzán. Falfehérré váltam, nem mertem róla levenni a már hatalmasra kidülledt szemeimet. ÚRISTEN. TUTI KINYÍR. Azonnal hadarni kezdtem, hogy mivel javíthatná, mert azt a radír nem valószínű, hogy maradéktalanul eltünteti. Mondjuk a tippjeim biztosan megfordultak a fejében, hisz nagyon tehetséges rajzos volt már akkor is.
- Tényleg? – megkönnyebbülten felsóhajtottam, attól tartottam, hogy a közelgő döntőn kapok tőle a fenekembe egy gurkót. Csak a poén kedvéért. Na, jó, nem. Laz túlságosan szeretett ahhoz… Ugye?
- Na, de akkor eljössz velem a művészellátóba és veszünk festéket, téged beintézünk és-és-és megdobáljuk a gyökerekeeet. MUHÁHÁHÁÁÁ – egyre jobban beleéltem magamat az ördögi tervembe, bár nem biztos, hogy a terv utolsó szakaszában a kékség is benne lesz. Lassan kezdtem elzülleni… ajaj.

Matt-rac ♡

-otthagytuk a bált- #NoMatterWhat

Matt-racom ♡

-otthagytuk a bált- #NoMatterWhat

Matt-racom ♡

-otthagytuk a bált- #NoMatterWhat

Kedves Kémények és Ricsi bátyó
#Tag,you're it  #felelősségteljesprefektusok #dramaisON?