Iván

Hűvös reggelre virrad. Az ablakok bepárásodtak, és beszéd közben látni a leheletemet. Éjszaka csak forgolódtam az ágyban, és képtelen voltam aludni. Mindig járt valami a fejemben. Hol egy kósza gondolat, hol egy megválaszolatlan kérdés...
Mire valamelyest kivilágosodott, már készen voltam arra, hogy órára menjek, bár még a többiek durmoltak a paplanok alatt.
Hátrahagytam hát a szobát, hogy ne zavarjam az alvó társaimat. Egy ideig bolyongtam a folyosókon, aztán a Déli Szárnyban végre megtaláltam a helyet, amire éppen szükségem volt. Hogy kiürítsem a fejem.
Az erkély mindig is alkalmas volt arra, hogy eltöprengjek.
Kiléptem a teraszra, ahol a vártnál picit hűvösebb volt, így zsebre dugott kézzel álltam meg a korlát mellett.
A terasz egy bogolyfalvai utcácskára nyílt.
Eltöprengtem azon, vajon mennyire hiányzom az otthoniaknak? Igazából másik két gyerek mellett nem igazán voltam a figyelem középpontja sosem, amit amúgy teljesen megértek, amúgy sem szeretek feltűnősködni.
Kifújtam a tüdőmben maradt levegőt. Észre sem vettem, hogy bent tartottam a lélegzetem. A számból apró felhő tört elő.

Iván

Mindig utáltam ha megijesztettek. Olyankor a szívverésem kihagy egyet, és összerezzenek.
Miközben komótosan kifújtam a levegőt, megfordultam, hogy az illetőhöz vágjak valamit, aztán végül lefagytam. Na, nem csak a hidegtől - bár az ujjaim a zsebemben összefagytak - hanem a fátyolos emlékekből rémlő alaktól. Sötét, kesze-kusza haj, sötét szem, sima bőr.
A félmondat a torkomon akadt, és nagy szemeket meresztve próbáltam felidézni a fiút valamilyen emlékemben. Az egyetlen emlékfoszlány a könyvtári incidens volt, amiről eddig azt hittem csak álmodtam.
- Te elkábítottál a múltkor?
Hangom sokkal inkább csodálkozó, mintsem szemrehányó. Érdeklődve tekintek végig a fiún. Olyan vonását keresem, amiben benne van a féktelen mersz. Hogy gondolta, hogy nem fogom felismerni?
Az emlékeim lassan kezdenek visszatérni a helyükre az aznapi délutánról, de csak apránként.
Igyekszem titkolni az érzéseimet az aznapra vonatkozóan, így nem pirulok el az emlékre, amikor... kicsit közelebb kerültünk egymáshoz a kelleténél.
- Miből gondoltad, hogy nem ismerek rád?
Hangom és arckifejezésem még mindig csodálkozásról árulkodik.

Teo

Alig vártam már, hogy találkozzak Teóval. Mióta Bogolyfavában éltem, elválaszthatatlanok voltunk, mostanság azonban... másképp vagyunk elválaszthatatlanok.
Lassan lépkedtem végig a folyosókon, kiélvezve az izgalmat, hogy újra láthatom.
Még délelőtt érkezett a bagoly, hogy várni fog az Erkélyen. A szívem majd' kiugrott a helyéről. A folyosón végig ablakok voltak kitárva, így a hideg szél mardosta a bőrömet.
Végre befordultam a megfelelő sarkon, és apró fényecskéket láttam meg az üvegen keresztül. Gyertyák fényét. Elmosolyodtam. Teo mindig is romantikus típus volt.
Kiléptem az erkélyre, Ő pedig ott ült. A gyertyák megvilágították az arcát, árnyékot vetve a falra.
- Jó estét, uram. Szabad az a hely?- mosolyogtam és a mellette álló fotelre böktem az ujjammal.
Meg se várva a válaszát, közelebb léptem hozzá, várva, hogy felálljon, és átöleljen.

Teo

Sajnos hamar letelt az időnk. Megvacsoráztunk és táncoltunk a halk dallamra. Az idő lehűlt, én pedig kezdtem fázni. Összességében jól telt a kis meglepetés, annak ellenére, hogy tudtuk, ez az utolsó. Teo tegnap kapta az értesítést bagolyban, hogy az édesapját külföldre küldték dolgozni, és az egész család utazik. Persze a hangulatra rányomta a bélyeget, de mégsem akartunk köszönés nélkül elválni.
- Mi lesz velünk ezután?- kérdeztem.
Persze tudtam mit fog válaszolni. A távkapcsolatok sosem működnek...