Martin R.
KATT


Nehéz nekem a nyári időszak, ezért nagyon megörültem amikor mondták a többiek, hogy hűvös van odakint, nem süt hét ágra a Nap és kimehetek én is anélkül, hogy az életemmel játszanék.
Az eső kopogását minden ablakon hallani lehetett. Széles vigyor terült el az arcomon ezt hallva és arra gondolva, mennyire tud örülni az ember egy-egy ilyen apróságnak is.
Ujjaimat a kőfalakon húztam végig szórakozásból és nem siettem el a sétát. Volt célom, az erkélyre igyekeztem csak úgy, kiélvezni a rossz idő nyújtotta lehetőségeket és még talán valakivel sikerül is termen kívül összefutnom.
Fütyörészve léptem ki a kis területre, ahonnan ellátni egészen a faluig. Mélyet szippantottam a friss, esőillatú levegőből, ezt követően ledobtam magam a szabad székek egyikére. Fejemet néhány percre hátra döntöttem, közben pedig kitaláltam, hogy otthonosabbá kellene tenni a helyet.
Kezemet feltartva a korlát irányába néztem, ahol szépen kezdett megjelenni a színtiszta, csillogó, nagyjából egy-két centiméter vastagságú jégtakaró, szépen lassan körbevéve az egészet, folytatva lefelé, minden részletet befedve. A korlát csak a kezdet volt. Néhány perccel később már az alattam levő szék is vékonyan havas volt, én pedig elégedetten dőltem hátra és néztem meg a művemet.

Martin R.
KATT

Alig, hogy nyugodtan befejeztem a művemet, valaki idegen megszólított oldalról. Szemöldököm megemelkedett, felpislogtam az ismeretlen fiúra. Kellett néhány másodperc, hogy eljusson az agyamig a kérdése, majd elvigyorodtam. Ja, hogy te nem tudod?
- Ilyen - feleltem egyszerűen, majd a tenyeremet felé mutattam, a következő pillanatban pedig a feje fölött elkezdett esni a hó nagy pelyhekben. Összesen talán tíz másodpercig hagytam, hogy ez így menjen, aztán felálltam a székből és a kezemet nyújtottam felé. - Jeges Dió, és te? - megesik, hogy az ember látásból ismer embereket, aztán semmit nem tud róluk, de azt hiszem, én még látásból sem ismerem a srácot.
Amint bemutatkozott és jól kezet fogtunk, visszaültem a helyemre és a fejemmel a szomszédos ülőhelyre mutattam.
- Leül?
Ha igen, akkor igen, ha nem, hát nem foglalt helyet. Én ettől függetlenül összefontam karjaimat a mellkasom előtt és mélyen beszippantottam a friss levegőt.