Helen néni

Olyan rég ücsörögtem már a friss levegőn. Oké, igazából tegnap este volt az a régen, akkor is csak azért mentem vissza a falak közé, mert egy prefektus fenyegetőzött. Nekem meg csak nem lehet nagy szám, már az első heteimben, hát én normálisan lettem nevelve, kérem szépen. Így nem volt mit tenni, behódoltam egy felsőbb hatalomnak, cserébe megúsztam az ágytáltakarítást. Ja, mert a delikvensre rá volt ám írva, hogy azt akarja velem csináltatni. Ismerem én a fajtájukat, a volt sulimban szétszívattak, nem mintha nem röhögtem volna folyton, de az más. Nekik eltűrtem, de ezek az európaiak… Tényleg furák ám.
Azt se értem, miért akarják a kint lévők, hogy ne járkáljak a vékonyka korláton. Hát nem látják, hogy tökre uralom a helyzetet? Apró titok, a nyalóka a számban, segít nekem a koncentrálásban, ezért nem zúgok le, és töröm agyon magam. Error biztonságos helyen ücsörög, nem még most sem kerül bagolyházba, nem is fog, ezt megmondtam ám már egy tanárnak.  Sétálgatás közben, megnézem a muníciót, és elégedetlenül horkantok, mikor szembesülök a ténnyel, kifogyóban a nyalóka készlet. Amúgy a zsebpénzemet arra költöm, már amikor Shanianak nem kellenek hennás cuccok. Nem vagyok én zsugori, bármimet odaadnám a nővéremnek, még a bal vesém is, így hát nem kell meglepődni az önzetlenségen, tudom, hogy az mostanság kuriózum.
Hirtelen kell hapciznom, és csak a reflexemnek köszönhetem, hogy még idejében sikerül megfognom azt a kiálló oszlopot, és nem kerülök közelebbi viszonyba a talajjal. Viszont a nyalókám kiesik a számból, pedig az a kedvenc ízem.
Mivel sose bővelkedtünk pénzből, tudom, hogy az ételre vigyázni kell, és pocsékolás lenne, ha csak ott hagynám, ezért akasztom be a lábam, és próbálok leereszkedni, hogy az épp csak lógó nyalókámat elérjem. Tyű, ha most Shan látna, tuti leordítaná a fejem, mázli, hogy nincs itt.

Helen néni *-*

Még szerencse, hogy nekem nem kell semmiféle tanulással törődnöm. Nem mintha nem tenném, szoktam ám, csak most pihi van, na. És ki kell még pihennem a meglógásom okozta fáradalmakat. El se tudom mondani, hány határon léptem át, ha nem lennénk az Euban, ezt buktam volna, vagyis nem.. vettem volna útlevelet, azt csak lesz valahogy.
Igazából nem sok dolog hat meg, jelenleg is csak az, hogy a nyalókám nem ott van, ahol lennie kléne neki. Még szerencse, hogy Shaniaval sokat jógáztam, na meg a gimnasztika is ott van, amit éveken át űztem, a parkourral együtt, így nem olyan nehéz felvenni ezt a testhelyzetet, mint amilyennek tűnik ám.
- Héj, ez nem ér- sikkantok fel, mert már majdnem elértem volna a finomságot. Nem kerül sokba rájönni ezek után, hogy már nem is vagyok egyedül. A szemem felcsillan, mert én amúgy marha társasági lény vagyok.
- Nekem is eszembe jutott ám volna... na jó, nem... néha tökre elfelejtem, hogy varázsló vagyok- vakarom meg a tarkóm, szigorúan az után, hogy normális állásba tornásztam magam.
A néni, tuti, hogy tanár, de igazából nem diszkriminálok senkit, így most is szemet hunyok e felett a tény felett, mert én már csak ilyen jótét lélek vagyok.
- Epres-joghurtos. Visszakaphatom?- kérdezem párhuzamosan azzal, hogy ő nyújtja is felém.
- Köszönöööööm- virulok fel, mert mégse rolex, nem kéne csak úgy elvenni tőlem, akkor úgyis rossz kedvem lenne, és azt senki se akarja.
- Kér egy nyalást?- érdeklődöm, miközben megtörölgetem, és a tanárnő reakcióját várva, tekintek rá, mielőtt újból bekapnám.
- Amúgy Aisha vagyok, Aisha Nayar... és nincs középső nevem. Gondolom a szüleim kreativitása kiveszett, mert mind az öt nagy tesómnak van, de nekem meg öcsinek már nem adtak- vonok vállat, nem is gondolva arra, nem kéne ennyit beszélni.
- A néninek hány neve van?- neeeeem, nem hogy hívják, az annyira sablonos kérdés lenne.  

Camerooooon

Vééégre, soha nem örültem annyira a visszatérésnek, mint most, de komolyan. Jó, jó volt a sziget, de mégis csak ez az otthonom, és hiányzott is nagyot.
Nem is csoda hát, hogy a padlásra cuccolva, visítottam egy akkorát, hogy csoda, nem özönlöttek oda a navinések.
Na, de a kedélyek lenyugodtak, és már én is nyakamba veszem a kastélyt. Első utam  a konyhába vezet a kávémért, amit a kedvenc manóm, elég lelkesen is ad a kezembe, hisz nem hiába a kedvencem. Már annó megtaláltuk a közös nevezőt, így nem kevés protekcióval rendelkezem, legalább is nála. Kezdve azzal, hogy hallgat, mikor én tilosban mászkálok, míg a többiek alszanak. Bár szerintem ezt a kártyát majdhogy nem az összes diák ellövi, így annyira vétkesnek mégse érzem magam.
Bögrémmel a kezemben haladok az erkély felé, hogy jó féle magyarországi levegőt szívhassak, mert szó mi szó, az is hiányzik.
Így más. Teljesen más úgy járkálni, hogy tudom, nem fognak iderontnai a szüleim, eltoloncolni, és hozzáadni valami idegenhez. Azt a problémát is letudtam, szóval most már száz százalékosan is szabadnak mondhatom magam.
Mondjuk azért nem, hisz a kviddics lett az, amiért élek-halok, és ez máig se változott semmit.
- Véééégre - sóhajtok fel elégedetten, ahogy kiérek, majd fel is pattanok a korlátra. Igen, az ajtónak, és a biztonságot jelentő talajnak háttal, hogy simán nagyot tudjak zuhanni, ha netalántán rám ijesztenek.
Persze ez velem jár, ahogy sokan megmondták már... nem telik el úgy egy nap, hogy én ne nyírnám ki majdnem magam, de persze elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy ezt elkerüljem. Vagyis mások szerint, nekik fogalmuk sincs arról, hogy ennek semmi köze a szerencséhez.