Szikrázó napsütésre keltem a minap. Pár hete sikerült végre három másik lánnyal egy külön szobába beköltözni. Az ágyam pont az ablak alatt van, így én vagyok az első, aki négyünk közül D-vitamint szívhat magába. Nem is lustálkodtam sokat, egyből kipattantam a puha fekhelyemből és villámgyors tempóban öltözködtem fel. A lányok még aludtak, szóval igyekeztem halk maradni.  A klubhelyiséget is elhagyva a folyosóra léptem. Minden kihalt, csak egy-két ember kószál fáradtan a kastélyban. Nem sokkal később jöttem rá, hogy még nagyon korán van, ezért ez a nagy üresség mindenütt. Nem aludhattam túl sokat, de ennek ellenére még sem vagyok fáradt. Ezt kihasználva lassan lépkedek végig a folyosókon és próbálom felidézni a helyeket, ahol már jártam. Elhaladok pár ismerős tanterem ajtaja előtt, viszont rengeteg idegen bejárattal is találkozom. Rendkívül hajt a kíváncsiság, hogy mindenhova bekukucskáljak, és megismerjem, mit rejtenek a falak. Azonban mégsem így teszek, csak rakom egymás elé a lábaimat, egy pillanatra se állok meg. Egy fél óra bolyongás után, mikor már tudatába voltam annak, hogy teljesen elvesztem megtorpanok. A folyosó végén fényt látok. Lépteimet megszaporázva igyekszem a fényforrás felé. Hirtelen egy nagy, kétszárnyas ajtó előtt találom magam. Ahogy kilépek, egy gyönyörű szép terasz tárul elém. Noha a kastély többi részéhez képest ez igen kicsi, a hely hangulata kárpótol bennünket. Kisebb fotelszerű ülőhelyek és asztalkák foglalják el a terület nagy részét, na meg a rengeteg növény, mint valami kisebb műkert.  A fekete korláthoz andalgok, mely az erkélyt szegélyezi. A látvány egyszerűen elképesztő. Eláll az ember lélegzete a kilátástól, ahogy a hajnali fényben megcsillan a táj. Ha jól veszem ki, akkor Bagolyfalva utcáira kapunk rápillantást.
Mély levegőt veszek, szemeim lecsukom, a fejemet pedig hátrahajtom. A szikrázó kora reggeli napsütés ellenére elmondhatjuk, hogy csípős hideg van, de ez egyáltalán nem zavar, pont jól esik, én pedig kiélvezem minden egyes percét.

Lelkesen szívom magamba a friss levegőt és a nap sugarait. Örülök, hogy végre nem lustálkodok és kimozdultam. Kellett már ez. Talán kimehetnék a rétre futni, vagy csak sétálni egyet. Nagyon hiányzik már a mozgás. Mondjuk kellemesebb társasággal, ami pedig még nem nagyon akad. Csalódottan fújom ki a levegőt. Vállaimmal kisebb köröket írok le, kinyújtva az éjszaka elaludt izmaimat. Hátat fordítok a lenyűgöző tájnak, kezeimmel pedig mindkét oldalt megfogom a kerítés legfelső vékony fekete rúdját, s újra szemügyre veszem az erkély minden apró szegletét. Mikor magam mellé pillantok, egy leányzót veszek észre. Vajon mióta lehetett itt? Csak most érkezett, vagy már előttem is itt volt, csak nem vettem észre? Ha az utóbbi, akkor viszont kitűnő kém vagy akármi hasonló válna belőle. Egyáltalán nem vettem észre semmit, egyetlen hangot, egyetlen árnyékot sem. Talán ez inkább az én hibáim listájára írható, hogy ennyire figyelmetlen vagyok.
Mindenesetre a lány nem tűnik zavartnak, annak ellenére sem, hogy egyenesen a korláton ücsörög. Kicsit elkerekednek a szemeim, nem tudom, hogy ő hogy nem fél a leesés veszélyétől. Végül is az ő dolga, ennek ellenére azért nem szeretném, ha leesne, legyen ez a lány bárki. Nem utolsó sorban, biztos vagyok benne, hogy engem vonnának elsőként felelősségre, hogy miért nem figyelmeztettem a diáktársamat, mikor teljes tudatában voltam annak, hogy igen is veszélynek teszi ki magát. De hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Elég nagy lány, remélem, ő tudja, mit csinál.
Az ismeretlen felém biccent, majd köszönt.
- Szia! – Üdvözlöm én is, habár ez így elég kínosan jött ki. Fogalmam sincs, mióta lehettünk egymás mellett, és hogy egyáltalán ő eddig észrevett-e, vagy neki se esett le, hogy nincs egyedül. Inkább tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna, és csak most léptem ki ide. Megköszörülöm a torkom és kinyújtom a kezem a lánynak. – Laduver Nerella Rodé! – Igyekszem minden egyes részletet lassan, érthetően és artikulálva kimondani, mert akadtak már problémák a nevemet illetően. – Félreértések elkerülése végett, még az elején mondom, hogy a Laduver a vezetéknevem. – Gondoltam még inkább ideje korán letisztázom, mert sokak számára, nem elég egyértelmű.

Ahogy gondoltam, a kínos hangulat megmaradt. Na de sebaj, majd kialakul ez még. Az ismeretlen bemutatkozott, így már nem ismeretlen többé. Neki is két neve van, én pedig kapásból a Sárát jegyzem meg. Legalábbis magamból kiindulva, én is inkább a második keresztnevemet szeretem jobban, sőt leginkább a Rodót, de ez esetben maradjunk inkább csak a Sáránál. Nem sok mindenki szereti, ha becézik, mi pedig körülbelül félperce vettük észre egymást, tehát nem gondolom úgy, hogy olyan viszonyban lennék, hogy becéznünk kéne egymást.
Külföldi? Én? Pff... Kezd unalmassá válni, hogy minden egyes alkalommal magyarázkodnom kell a nevemmel kapcsolatban. Legalábbis itt, a Mágustanodában. Bezzeg otthon, senkinek se volt idegen se a vezeték-, sem pedig a keresztnevem. Meg persze, már megvoltak a kialakított barátságaim, ők pedig már tudták nagyon jól, hogy miről is van szó. Nem hiszem el, hogy ennyire ritka nevem volna.
- Nem, nem vagyok külföldi. - Csalódottan sóhajtok egyet. - Magyar származású vagyok, a nevem is teljesen magyar. - Noha az meglehet, hogy az eredete nem magyar, mint például a Vanesszának, vagy a Krisztiánnak sem, ám nem hiszem, hogy tőlük valaha is megkérdezné akárki, hogy külföldiek-e? Lehet legközelebb bölcsebb lenne csak annyit mondani: Rodó vagyok. Ezzel le is zárhatnám a történetet és nem kellene magyarázkodnom, hogy "nem, nem Laduver a keresztnevem", és "igen, magyar származású vagyok". Habár se a szüleim, sem pedig a testvérem nem rendelkeznek hétköznapi névvel, lehet okosabb lett volna valami egyszerűbbet kitalálni. Na de majd legközelebb figyelmesebb leszek.
Sára elmondja, hogy a korlát egy mágikus erőtérrel van körbevéve, így ő biztosan nem eshet le. De ezt mégis miért mondja? Komolyan ennyire minden az arcomra lenne írva? Ennyire lerí rólam, amit gondolok? Ha valóban így van, az nem egy túl szerencsés dolog, inkább káros, mint hasznos tulajdonság. Kezd kicsit elmenni a kedvem...
Mindenesetre erőt veszek magamon és igyekszem nem ezt a látszatot kelteni. Halvány mosolyt erőltetek az arcomra, próbálok pókerarcot mutatni, nem szeretném, ha egy idegen olvasna belőlem.
- Na és te melyik ház tagja vagy? - Töröm meg végül a kialakult kínos csendet, bár a választ már sejtem. Legalábbis azt, hogy mi nem lehet a válasz, ugyanis a Navinések között még egyszer sem láttam őt, bár ki tudja? Lehet, csak a nagy tömegben elkerültük egymást.

Nem értem, hogy Sáráról miért gondolja azt bárki is, hogy külföldi származású. Talán van egy kis tájszólása a lánynak, de szerintem egyáltalán nem feltűnő. A nevéről nem is beszélve, ami teljesen "hétköznapi" és ismert. Mindenesetre jól esett ez a parányi együttérzés, habár biztos vagyok benne, hogy engem ez életem végéig el fog kísérni. Lehet, egyszerűbb lenne így bemutatkoznom minden egyes alkalommal: "Laduver Nerella Rodénak hívnak, a vezetéknevem a Laduver és akár hiszed, akár nem, magyar származású vagyok, ahogyan a nevem is". Mondjuk, nem tudom, hogy mások ezt mennyire értékelnék, valószínűleg komplett hülyének néznének, de úgy látszik így jártam..
Tehát Sára Eridonos, tudhattam volna. Reakciójából azt veszem észre, hogy ő erre nagyon is büszke. Valójában csak egy másik Eridonost ismerek, ő viszont teljesen más személyiséggel rendelkezik mint a mellettem ücsörgő Sára.
- Navinés vagyok. - Jelentem ki én is büszkén, hiszen szeretem a házamat és a tagjait is. A legjobb és leginkább nekem való helyre kerültem, persze túl sok más házba tartozó személyt nem is ismerek, de én tökéletesen megvagyok elégedve a sajátommal.
- Én másodikos, pont a vizsgák előtti utolsó pár hétben érkeztem. - És ismételten boldogsággal tölt el a tudat, hogy sárvérűségem és gigantikus lemaradásaim ellenére, sikeresen vettem az akadályokat és feljebb kerültem a szamárlétrán. Remélem minden egyéb nehézséget hasonló könnyedén veszek majd.
Sára hirtelen lepattant a korlátról, amit én egy nagyon jó ötletnek tartok. Varázslat ide, vagy oda, azért biztonságosabb, ha az ember két lábon áll a biztos, szilárd talajon. Aztán mintha menni készülne. Lehet, hogy már nem is áll le olyanokkal beszélgetni, akik nem Eridonosak? Elképzelhetőnek tartom. Ez esetben tessék, menjen csak, én aztán nem fogom feltartani. Ha valakit ennyire zavar, hogy nem egy házba tartozunk, akkor én nem állítom meg. De az is lehet, hogy talán más dolga akadt. Talán órára sietne én pedig akadályozom. Vagy megbeszélt valakivel egy találkozót. Vagy egyszerűen csak nem vagyok neki szimpatikus. Legyen szó bármiről, nem akarok az útjába állni.

A kora reggeli csípős hideg kezd kicsit melegedni, de azért ha egy nagyobb széllökés éri az erkélyt, azt igenis megérzi az ember és ez nem feltétlen kellemes.
Sára pedig elég lazára vette a figurát, ugyanis még mindig hálóing és mamusz van rajta, habár a talárja elég sokat eltakar, olyannyira, hogy eddig még fel sem tűnt az öltözéke. Önkéntelenül is kicsit elmosolyodom, de jobban belegondolva semmi különös nincs ebben. Ez egy bentlakásos iskola, teljesen természetes, ha olykor valaki a hálóruhájában flangál, habár az kevéssé kellemes érzés, mikor rajtad kívül mindenki a rendes napi öltözékét viseli. Olyankor bizony rád törhet az alul öltözöttség érzése... mondjuk legrosszabb esetben - legalábbis én biztosan, - ráfognám arra, hogy még viszonylag új vagyok, nem igazán tudom, mi a szokás. Persze ennél sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldás, ha simán csak átöltözne.
Hirtelen megkordul Sára gyomra én pedig halkan felnevetek. Mosolyogva ránézek:
- De igen, én is nagyon éhes vagyok. - Már egy jó ideje nem ettem semmit, a tegnap esti vacsorám is csak pár falatból állt, szóval ideje volna megtölteni a gyomromat. Mielőtt bármi mást szólhattam volna, Sára elrohant, de pár perc elteltével már vissza is jött. Csak pislogtam, hirtelen nem értettem miről van szó. Néhány pillanat után megvilágosodtam, hogy csak ruhát cserélt, vagy nem tudom mi mást csinált még, de a lényeg, hogy már itt is van.
Programom? Nekem? Bár úgy lenne..
- Teljesen szabad vagyok a mai nap - mondom egy erőltetett mosollyal az arcomon. - Szóval, ha van kedved körülnézhetnénk, ugyanis még mindig nem sikerült minden szegletét felfedezi a kastélynak, nem beszélve a kastélyon kívüli területekről. - És tényleg! Vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy teljesen biztosan eltájékozódjak egymagam is a kastélyban? Egyáltalán lehetséges ez? Biztosan beletelik jó pár hónapba, de ha ehhez ez szükséges én bevállalom. Hajt a kíváncsiság, a tudni vágyás, az akarat. Valami mélyen mindig motoszkál bennem és nem hagy nyugodni. Folyamatosan csak kérdéseket gerjeszt bennem, amikre úgy érzem, hogy egyszerűen muszáj megtalálnom a válaszokat. Amúgy meg, ki az, aki ne szeretne minél többet megtudni arról a környezetről, ahol élete következő jó pár évét el fogja tölteni?