Park Ha Eun

A tanári kar tagjainak nevetségesen kevés hely jut arra, hogy egy-egy fárasztó tanóra után kiszellőztessék a fejüket. A kastélyban, ha a tanév teljes kapacitással zajlik, mindig nagy tömeggel számolnak. Az épület falait ritkán hagyhatják el, hiszen ügyelnek a rendre, foglalkozásokat tartanak, így nincs idő kiruccanásokra. A tanári szobához viszonylag közel esik azonban egy kényelmes kis erkély, amely Attilának aznap pont ideális volt arra, hogy két szünet között kiugorjon levegőzni. Kávét, teát nem hozott magával, s olvasnivaló sem akadt kéznél, de akkor éppen olyan fáradt volt, hogy valahogy még ez sem tudta érdekelni.
Érkezése után a második lendületből adódóan helyet foglalt az egyik, számára szimpatikusabbnak vélt ülőalkalmatosságon. Kényelmetlenebbül ült, hogy jó kilátást kapjon az innen nyíló panorámára, no meg hogy az idevezető bejáraton is rajta tudja tartani a szemét.
Tudta jól ugyanis, hogy nem néz ki túl szépen a henyélő tanár látványa, aki úgy punnyad az erkélyen, mintha valami délutáni napozógyík volna. Nem, ő csak pihenni jött ide néhány pillanatra. Szusszanni, egy levegővételnyi pihenőidőt nyerni, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, újból a mély vízbe ugorjon.
Nem volt körülötte senki. A vastag falak jól szűrték a zajt, a távoli zsongás tompított ricsaja ezúttal nyugtatólag, kikapcsolónak hatottak rá, mintha csak egy alfa rezgéshullámokat kibocsátó berendezésben tétlenkedne.
Azért mégiscsak hiányolt egy könyvet... Ott és akkor eldöntötte, hogy a következő tanítási nap alkalmával munkába indulás előtt hóna alja alá kapja az esti olvasmányt, mert ez így túlságosan unalmas lesz a későbbiekben.

Park Ha Eun

A tanár úr azon volt, hogy a lehető legrövidebb idő alatt sikerüljön kiüríteni elméjét. Bármennyire is igyekezett, úgy tűnt, aznap nem voltak kegyesek az istenek. Fejében megannyi gondolat nyugtalankodott, míg végül a helyzetet tetézte egy diáklány felbukkanása.
Villámcsapásnyi idő alatt sikerült végigmérnie. Könyvet olvas, művelődni próbál. Talán nem a legokítóbb könyv, így a borító alapján, de nem vagyunk egyformák.
Felkapta a fejét, nem tudta mire vélni a hallottakat. Őszintén sajnálta a lány modortalanságát, még ő érezte magát kényelmetlenül emiatt, de jobbnak látta egyszerűbben lerendezni a dolgot. Minek is idegeskedne, ha pihenni jött ide...
- Elnézést, kisasszony. - ült bele ezúttal olyan helyzetben az ülőalkalmatosságba, amelyben garantáltan nem fogja szúrni a leányzó szemét. Abban a reményben tehette ezt meg, hogy a tanár úr - az előbbi kijelentése alapján - nem az a fajta férfi, aki dühbe gurulna egy fiatal, szókimondó lány esetleges provokációjától. Ha az lenne, bizonyára sokkal ráncosabb ábrázattal tartózkodna most az erkélyen. A lány tehát reményei szerint érezni fogja, hogy rossz ajtón kopogtat, és hangnemet fog váltani.
- Remélem nem probléma, hogy kijöttem pihenni egy kicsit. Csak pár percig maradok, amíg szünetem van. Utána itt lesz az egész erkély szabadon... Nyugodtan átadom a helyem, ha azt szeretnéd.
Furdalta a kíváncsiság, vajon ezekre a szavakra megenyhül-e. Talán szemet hunyhat az elrontott belépő fölött.

Park Ha Eun

Sikerrel járt. Nincs kedve szidnia, sem előadást tartania a helyes viselkedésről, így is naphosszat teszi ezt. Jelenleg a jól megérdemelt szünetét tölti a közeli erkélyen. A lány bizonyára nem fog többet vele szórakozni, a tanár úr ugyanis csak az elején elnéző.
- Ha gondolod... - vonta meg a vállát akarata előtt, majd figyelni kezdte, ahogy a hozott könyvét újból kinyitja és olvasni kezdi.
Persze, a könyv... Attila otthoni könyvállományáról is lehetne áradozni, amire az évek alatt tett szert. Számtalan könyvsorozatot, képregényt, újságot, lexikont csapott már fel, legtöbbjének végére is jutott. Akkor kapott rá, amikor a keresztapjánál lakott, és jobb időtöltés híján mást sem csinált, csak ezeket bújta.
- Amikor nagyjából annyi idős voltam, mint te, én is rengeteget olvastam. Az ott mi, amit most fogsz? - próbált kicsit feljebb tápászkodni, hogy könnyedebben olvashassa el a borítón a címet.
Csak remélni tudta, hogy ezek után nem fog a torkának esni, amiért egy árnyalatnyival kíváncsibbá vette a figurát, de ha az ember olyan témát hoz fel, amit mindkét fél szeret, akkor abból általában nem szokott baj kisülni.
A végén még megkérdőjelezné az ifjúságba vetett hitét, és a saját emberismerő képességét. Tudja, hogy járnak ide nehezebben kezelhető diákok, de velük is olyan jól megtalálta eddig a közös hangot. Miért kell most csalódnia? Mi rosszat tett, szegény Attu bácsi? A remény hal meg utoljára...