Ágoston
ruhahttp://i172.photobucket.com/albums/w25/ikeL_cz/kago%20a%20tsuji/nozomi_tsuji130.jpg

Ezt nem hiszem el! Mikor lett apám ilyen.......ilyen elviselhetetlen? Csak egy saját baglyot kértem tőle, mert így is mindig - szerencsére nem sokszor - Lautól kérem kölcsön a baglyát, mert nekem nincs. Csak ezt az egyet kértem tőle, és erre mit válaszolt, na mit? "Vegyél magadnak." Ha tényleg azt akarja, hogy ismét olyan viszonyban legyünk mint rég, akkor elég rossz úton halad.
Egy cseppnyi haraggal, amit apám keltett bennem, indulok el a szobámból. Egy olyan helyet keresek, ahol ki tudom szellőztetni a fejem,és némileg le tudok nyugodni. Erre szerintem a legalkalmasabb hely az erkély, így az felé vettem az irányt.
Szerencsémre senki nincs itt, így nyugodtan össze tudom szedni gondolataimat. Nekitámaszkodok a korlátnak, onnan nézek le Bagolyfalvára. most kifejezetten sok ember vám kinn az utcákon, ilyenkor szeretem figyelni őket, ahogy épp dolgukra sietnek, vagy épp gyerekeikkel mennek a játszótérre, vagy máshová.

Ágoston

Még nem voltam itt olyan sokszor, de szeretek itt lenni, és lenézni az emberekre, mert ilyenkor, ha csak illúzió is, de pár percre nagynak érezhettem magam.
Észreveszek egy kislányt, aki az apjával halad épp a játszótér felé, látszólag nagyon boldogok együtt. Ezt látva elgondolkozom azon, hogy hol romlott el a kapcsolatom az apámmal. Talán nemcsak csak az ő hibája, hanem az enyém is. Talán kicsit megértőbbnek kellett volna lennem akkor, amikor elment, mert neki a munka mindig is fontos volt, és mikor próbálkozott visszaállítani a kapcsolatot, nem kellett volna olyan elutasítónak lennem.
Gondolataim kavalkádjából egy srác hangja húzott ki.
- Szia, nem zavarsz - feleltem, egy mosoly kíséretében, majd végignéztem a fiún. A talárjában van, de nem értem miért, ma nincs tanítás.
Egy pár percig csendben nézzük a tájat, de a kíváncsiság elhatalmasodik rajtam, s elkezdek kérdezős ködni. Én nagyon kíváncsi vagyok, ezt anyámtól örököltem, de ez néha a káromra válik.
- Miért van rajtad a talár? - kérdem, s közben odafordulok hozzá, és kíváncsian nézek rá.

Ágoston

- És tényleg, milyen jól áll neked - nevetem el magam. - Velem ellentétben, mert az én méretemben már nem volt, így kicsit nagy rám, és elég hülyén néz ki - vigyorgok a srácra.
Első látásra kedvesnek tűnik, és egy kicsit vicces is, jó vele beszélgetni.
- Igen, látom. Én meg amúgy levitás vagyok - bólintok egyet, majd újra a távolba meredek.
A mai nap kifejezetten szép a táj, az eget is csak egy-két felhő rondítja el. A rét is, ahol sokat időztem a tavasszal, már nem virít a virágoktól, a színes kavalkádot a zöld vette át.
- Öhm... Japán származású vagyok..... Vagyis csak félig, de egész eddigi életemet ott éltem le - felelem,majd egy kis szünetet tartok, míg összeszedem a gondolataimat. - Hát... Végül is nincs olyan sok érdekesség Japánban - mondom én aki mindig is ott élt, így természetes hogy számomra nincs ott olyan sok érdekesség. - Az egyetlen ami fontosabb talán, az az hogy nagyon sok ünnep van, ami szerintem már kicsit túlzás és némelyik felesleges is. Az egyetlen ünnep, jobban mondva fesztivál, ami engem érdekel, az a cseresznyefák virágzásnak ünnepe. Sokat veszít az aki nem látja legalább egyszer - na jó, talán ez egy kicsit túlzás volt, de most már mindegy.
- Amúgy a nevem Keiko. Téged hogy hívnak? - kérdem, majd nyújtom felé a kezem.

Ágoston

- Ja, lehet - felelem, s közben végig mosolygok. - Bár szerintem nem fogok olyan sokat nőni, mert az anyám sem olyan nagyon magas. Nem is lesz gondod velünk. Legalábbis velem nem. De a többiektől.... Hát... Ki tudja - mondom, és ravasz tekintetére, szintúgy ravasz tekintettel válaszolok, majd elnevetem magam. Remélem nem veszi komolyan, és ő is tudja, hogy a rellonosoktól kell csak tartani. Meg amúgy is csak viccnek szántam.
- Öhm... Igen, legtöbbször, de nálunk általában egybeesik a cseresznye virágzás a tanév kezdetével, így annál nem, de van amikor az órát kinn a cseresznyefák alatt tartjuk - fejtem ki, és az utolsó mondatnál elmosolyodom. - Majd egyszer. Talán ha kijártuk a sulit. Biztos tetszene neked is.
Úgy látom ő nagyon odavan az ünnepekért. Ezt meg is tudom érteni, mert régen én is nagyon imádtam az ünnepeket.Na nem mintha most nem szeretném, csak már nem annyira mint régen.
- Hát azt nem tudom, de nagy valószínűséggel van. - mondom. - Hisz gondolj csak bele, Csernobilban is talán még máig is van egy kis sugárzás. Amúgy még egész kis koromban voltam ott, de szerintem már nem is fogok oda visszatérni - kicsit elhúztam a szám, mikor erről beszéltem, de aztán mikor bemutatkozott, a mosolyától nem is mosolyognom kellett.
- Éés, mióta vagy itt a suliban? Van már sok barátod? - kérdem, s beszédem végigkíséri egy - szerintem - kissé idióta mosoly

Ágoston

- Hát, félig magyar vagyok - felelem nevetve. - Apám magyar - ebben az utolsó mondatban hangom elkomolyodik, és talán egy kis megvetést is lehet benne hallani. Ha jó a felfogóképessége, akkor ebből az egy mondatból rájöhet, hogy nem épp a legjobb a viszonyom az apámmal. -Hát igen, szerintem a szabó lesz a megoldás, van majd megkérek egy jó varázslót hogy segítsen, mert ha én csinálnám abból csak baj lenne - nevetek.
Örülök, hogy valaki érdeklődik az országom kultúrája iránt, és szeretne róla néhány dolgot megtanulni. Eddig még senki nem volt kíváncsi ennyire Japánra, de be kell vallanom, örülök is neki, nagyon, s érdeklődését egy mosollyal viszonzom.
- Szóval te nemrég tudtad meg, hogy varázsló vagy? - kérdem, egy kíváncsian. - én már 6 éves korom óta tudom magamról az igazságot. Nem, nem vagyok aranyvérű. Félvér vagyok. Apám varázsló, anyám mugli. És te? - Kicsit azért reménykedem abban, hogy nem aranyvér, mert a másodunokatesóim,akik aranyvérűek, és nagyon beképzeltek, meg kétszínűek. Bár biztos vannak kivételek, és ő kedvesnek tűnik, és nem hiszem hogy kétszínű lenne, mégha aranyvérű is.
Mikor a barátairól kérdezem, kicsit zavartnak látszik, de azért válaszol.
- Hát, nincsen olyan sok barátom - kicsit habozok a válaszadással, és remeg is a szám, miközben beszélek, amit valószínű, hogy ő is észrevett. - Az igaz, hogy már egy ideje itt vagyok, de az első pár héten nem igazán akartam senkivel sem barátkozni, csak azt akartam, hogy valahogy bírjam ki ezt a pár évet. - mondom, egy félmosollyal kísérve.
- Ésúgy mit szeretsz szabadidődben csinálni? - kérdezek rá, mert engem nagyon érdekelnek az ilyen dolgok. Talán még az is kiderül, hogy vám közös pontunk.

Ágoston

- Hát nem igazán, vagyis csak az a bajom vele, hogy sokszor olyan elutasító szokott lenni velem szemben, mintha nem is a lánya lennék. Meg neki a munka fontosabb mint én.- felelem, de többet nem is mondok, mert igazából nincs is mit mondanom erről a témáról.
- Anyámat én is szeretem, csak apámmal vannak gondjaim. - mondom, és rávigyorgok Ágostonra, mert azért jó érzés, hogy vannak olyanok akiknek nincs gondjuk a szüleikkel. Végighallgatom, amit mond, s ebből le is esik, hogy sárvérű. Talán valami rosszat kérdeztem? Csak szólt volna, hogy ha zavarja őt a kérdés. Biztos csak valamin gondolkozik,és nem én bántottam meg. Remélem.
- Igen valóban jó a suli, erre én s rájöttem, bár csak az utóbbi időben. Barátaim azok vannak, és tényleg jobb ha nem egyedül vagyunk. - mosolygok rá.
Hű, milyen sokmindent csinál szabadidejében. Mondjuk neki biztos több volt mint nekem, mert neki nem kellett a képességét fejleszteni nap mint nap. Nekem azzal ment el az összes időm, így szórakozásra sok nem jutott.
- Nahát, én annyi mindent nem csinálok szabadidőmben, csak rajzolok, zenélek, írok, olvasok. És persze a kastélyán ugyanazokat, amiket te is. - felelem egy mosoly kíséretében.
Ezek után még egy ideig elbeszélgetünk, de mivel már kezd későre járni, így mindketten elmegyünk a saját házunk felé. Így utólag belegondolva jobb is, hogy nem voltam egyedül, és valakivel tudtam beszélgetni.

Milan

Ma szerencsére nem voltak vizsgáim, így egész délelőtt a szobámban, ágy a KH-ban lebzseltem. Kicsit azért unatkoztam, mert nem vót kivel beszélgetnem, de azért próbáltam magam valamivel lefoglalni. Rajzoltam, tanultam a következő vizsgámra, egészen mostanáig. De most, meglátogat egy bagoly, egy levéllel, minek tartalmát elolvasva először nem hittem a szememnek. Anyuék azt akarják, hog majd én adjak nevet a kicsinek. Ilyen nincs, komolyan, ilyet amúgy lehet? Látszik, hogy annyira megbíznak bennem, hogy rámbízzák ezt a számomra megtisztelő feladatot. De nem is értem, miért. Talán tudják, hogy mindenkinél - lehet még náluk is - jobban várom a kicsit. Így a levéllel a kezemben, és egy másik kis fecnivel indulok útnak, egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudok gondolkodni. És erre a legmegfelelőbb hely az erkély. Hamar elérek oda,legalábbis nekem úgy tűnik, hisz gondolataimba merülve haladok végig a folyosókon,és csak a lábaim visznek a célirány felé. Ott nem vagyok egyedül, mert egy másik srác is ott áll. Pár percig csak némán figyelem,biztos távolságból, hogy észre ne vegyen,de aztán egy mély lélegzetvétellel erőt veszek magamon, és mellé lépek, nekitámaszkodva a korlátnak, majd szemem a srácra téved, és elmosolyodom. Aztán újra a kis papírfecnit tanulmányozom,és gondolkodni kezdek a legszebb néven, amit egy fiúnak, vagy esetleg lánynak csak adhatnak, persze japán névben kell gondolkodni, de ez nem megy olyan könnyen, és pár perc után szüneteltetem, és Bagolyfalvát figyelem, de közben ismét neveken gondolkodom.

ruházat

Milan

Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy jó ötlet volt anyuéknak rám bízni a kistesó névválasztását, én nem hiszem hogy alkalmas lennék rá. De látszólag Ők nagyon megbíznak bennem, így nem akarok nekik csalódást okozni, köteles vagyok gondolkodni a neveken. Két név kéne, egy fiú, és egy lány név, de eddig semmire nem jutottam vele. Nagyon sok az eszembe jut, de közülük, sokat el is vetek, mert nem elég jók ahhoz, hogy a leendő öcsém, vagy épp húgom legyen. Viszont néhányat feljegyzek a cetlire, hogy majd azokon gondolkodom. Többek közötti  Akihiko, Hiro, Ryuu, és Aoi, mint fiú nevek, és Hikaru, Izumi, Karin, és Mei a lány nevekből. Ezeket mind felirom a listára, majd ezzel a kezemben megyek fel az erkélyre. Nem vagyok ott egyedül, de nem is igazán izgat, hogy ki van itt, vagy ki nincs, csak egy mosolyt villantok, mikor rápillantok a srácra, aki aztán köszön nekem.
- Szia. - köszönök vissza, egy halvány mosoly kíséretében. Tekintetéből először azt tudom kivenni, hogy azt várta, én köszönjek előbb,de ez nem történt meg, így ő kényszerült arra, hogy megszólaljon. Én el lettem volna enélkül is, de most már mindegy, végül is ez lenne az illendő, szóval jogos. Aztán az arckifejezése hamar átvált kicsit döbbentté, amitől kicsit elbizonytalanodom, és már nem is mosolygok, csak nézek le a falura. A kérdésére kicsit ledöbbenek, és ez az arcomon is meglátszik, majd a fecnire pillantok.
- Öhm... hát, ez csak.... csak nevek. Mi? Nem, dehogy, csak az tesómnak, mármint a leendő tesómnak keresek neveket. - Felelem és halványan elmosolyodom. Vicces, hogy ilyenekre gondol, hogy erre való ez a lista. Mondjuk nem feltétlenül hamis ez a feltevés, mert akadhatnak itt a kastélyon belül olyanok, akik képesek lennének ilyenre, de én nem vagyok olyan.
- Amúgy a nevem Keiko Sama. - mutatkozom be, ha már a köszönés az elején lemaradt, és kezemet nyújtom felé, ha elfogadja.

Milan

 - Igen, de ez engem különösebben nem zavar. Sőt talán még örülök is annak, hogy most fog megszületni, nem pedig egy jópár éve. - Felelem, és elmosolyodom. Eszembe jutnak azok a pillanatok, mikor anyuékkal kint voltunk a játszótéren, és sok velem egykorú gyerek mind a kistesójával játszott vagy épp a nagytesójával, és én anyától kérdeztem, hogy nekem miért nincs tesóm. Erre csak annyit felelt hogy majd annak is eljön az ideje. Én minden karácsonykor ezt kívántam, de soha nem teljesült, így pár év múlva már nem is törtem magam, nem pazaroltam el a kívánságaim olyanra, ami úgyse teljesül. Már teljesen el is felejtkeztem erről a régi, régi kívánságomról, mikor jött a levél, hogy kistesóm lesz, s akkor madarat lehetett volna velem fogatni. Persze mostanra már valamelyest lecsillapodtak az érzelmeim, de még mindig nagyon boldog vagyok, és most meg végképp, hogy anyuék rám bízták a kistesó nevének kiválasztását.
- A Ryuu sárkányt jelent, a Mei jelentése pedig gyönyörű, vagy rügyecske, attól függően, hogyan írjuk.  - Felelem mosolyogva, majd ismét a fecnire pillantok. Úgy látszik elég jó ízlése van a srácnak, mert ez a két név tényleg jó választás, jól is hangzanak, és a jelentésük is bejön nekem. A név előjel, tartja a régi mondás, és ez nálunk sincs másképp, a szülők általában úgy nevezik el a gyermeküket, amilyennek szeretnék, hogy legyenek a kicsik. Ezért is furcsállottam, hogy ezt a fontos döntést rám bízták, de nagyon meg szeretnék nekik felelni, és a lehető legjobbat szeretném választani a kicsinek, ezért is olyan nehéz.
- Együttérző harcos. - mondom halkan lebámulva a falura. Igazából csak magamnak jegyzem meg, de valószínűleg meghallotta. - Egész jó az ízlésed. Ezek valóban nagyon szép nevek szerintem. - vigyorgok a srácra, aztán a bemutatkozásra is sor kerül,s mikor meghallom a nevét, kíváncsian,és kicsit döbbenten nézek az arcára, próbálom észrevenni a hasonlóságokat közte és az apja között. Elég furán nézhetek most ki, főleg hogy még a fejemet is oldalra billentem egy kicsit, mint egy kíváncsi kiskutya.
- Nem nagyon hasonlítassz az apádra. - jegyzem meg úgy hirtelenjében, de hamar rájövök, hogy ezt talán mégsem kellett volna kimondanom. Nem tudom, hogy ő milyen kapcsolatban áll az apjával, de itt, a kastélyban tudomásom szerint sokan nem kedvelik. Bár lehet, hogy az információim tévesek, így erről inkább nem mondok semmit. Mindenesetre nekem nincs semmi bajom az öreggel, bár igaz, hogy kicsit mogorva szerintem, de semmilyen kapcsolatot nem létesítettem vele még, az egyszerű tanár-diák kapcsolaton kívül. Eddig nem tettem semmi olyat, ami a tanár úr nemtetszését nyerte volna el, így én megúsztam eddig mindenféle rossz dolog nélkül, de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném ha ő büntetne meg.
- Levita. És te? -kérdezek vissza, de meg sem várva válaszát folytatom. - Bár ha tippelnem kéne, és a Rellont mondanám. - vigyorgok Milan-ra, és bízom benne, hogy a megérzésem helyes.

Állia
~Ma délelőtt

Olyan gyönyörű napunk van nemde? Hát persze hogy az van, mert ez a vizsgaidőszak vége, az utolsó nap, az utolsó esetleges esély egy vizsga megírására, utána meg ismét pihenhetünk egy keveset. De nekem ez a nap nem csak emiatt olyan jó, és szép, hanem mert sikerült pont a vizsgaidőszak utolsó napjára időzítenem a születésnapomat. Hát ez milyen jó, nem? Így ma semmit az égvilágon nem fogok tenni, amit nem akarok, és élvezek. Na, hát ez azt hiszem sikerült is; egész nap csak az ágyamban feküdtem, és rajzoltam, vagy a két szőrmókkal játszottam. Viszont ez kezdett kicsit unalmassá válni, így az állatkákat behajítottam az állatsimogatóba - persze nem szó szerint, nem vagyok én állatkínzó - és a nyugati szárny felé baktatok. És hogy miért? Hát kérem szépen azért, mert a konyha arra található, ahol sok kedves manó van, és ami még fontosabb, sok-sok finomság. Kivéve persze mikor valamivel kísérleteznek a manók, és sikerül nekik szörnyű dolgokat összehozni. Brrr... bele se merek gondolni. Nah, ott a konyhában persze egyből vagy 10 manó körém gyűlik, s amint elmondom nekik hogy ma van a szülinapom, és valami finom édességet szeretnék, egyből a kezembe nyomnak egy nagy tálat, amin öt szelet torta van.
Aztán gyorsan visszamegyek a szobámba, ahol felkapom a talárom, ami alá egy bizonyos tárgyat dugok, és már ott sem vagyok, a tortával a kezemben még sem állok a déli szárnyban található erkélyig. Ott aztán a tálat elhelyezem a korláton, a talárom leveszem, és előhalászom abból a bizonyos ruhadarabból azt a bizonyos tárgyat. És vajon mi lehet az?Hm... senki nem találná ki, úgyhogy elmondom: Az a koponya, amit anyu műcsontvázáról loptam le, még otthon. És hogy miért van most nálam? Kérlek szépen azért, mert elvileg le lehet szedni a koponya felső részét. Legalábbis úgy néz ki. Kíváncsi vagyok van-e benne valami, de egyszerűen nem akar lejönni. Na de majd most! Van ott két kis pöcök, biztos azzal kell csinálni valamit. De mit?

Állia

Mégis miért ilyen nehéz ezt a vackot szétnyitni? Pedig elvileg tök könnyen kéne mennie, viszont ez nekem sehogy sem akaródzik. Na már most, akkor vagy én vagyok ilyen béna, hogy nem tudok egy koponyát felnyitni, vagy ez a koponya rossz, és ő nem akar kinyílni, és megmutatni, mit rejt. Egy külső szemlélő most tuti hülyének nézne, és elmebetegnek, hogy egy koponyát akarok szétszedni. Na igen, már csak a koponya látványa is elég bizarrul néz ki, és még amit művelek vele. Na, azon akadnának ki az emberek. De szerencsére teljesen egyedül vagyok, és nem zavar senki.
Az első sikertelen próbálkozások után végül megtalálom a titok nyitját, vagyis két pöcököt a csontváz részlet két felén, csakhogy az egyik beragadt, így nem tudom még mindig kinyitni. Épp azon erőlködöm, hogy az is kinyíljon, mikor egy hangot hallok magam mögött. Ettől persze kicsit megriadok, s a koponya kiesik a kezemből. És majdnem a mélybe zuhan. De csak majdnem. Jó reflexeimnek köszönhetően gyorsan utánakapok, és elkapom. Bár nem ment teljesen zökkenőmentesen, ugyanis a nagy igyekezetemben majdnem én is követtem őt. Mondjuk az itt lévő varázslat ezt megakadályozta volna, mindegy is.
- Szia, Állia! - Köszönök a lánynak vigyorogva, miután megfordulok, s kezemben szorongatom a koponyát. - Mi van a hátad mögött? - kérdezem kíváncsian tőle, mert mintha valamit dugdosna. Talán az enyém lesz? Áá az lehetetlenség. De akkor miért rejtegetné?

Állia

Én aztán tudom hogy kell leégetni, kínos, vagy épp vicces helyzetbe hozni magam. Most is épp ez történt, de szerencsére nem egy vadidegen van itt társaságképp, hanem egy ismerős, aki méghozzá a barátom is. Így már mindjárt kicsit jobb a helyzet, és még nevetni is tudok a saját bénaságomon. Hát igen, már tudok nevetni azon hogy milyen béna vagyok. Régen ilyen nem történt volna meg, de azóta persze változtam, ahogy gondolom sokmindenki más is.
Úgy látszik nem akarja elmondani, hogy mit rejteget. Talán lehet, nem rám tartozik, valami titkos, spenótos akarom mondani rellonos dolog lehet. Bár nem tudom, Álliát én nem úgy ismerem. Hacsak nem zsarolta meg valamilyen naaagyon gonosz spenótka. Na mindegy is, ha nem, hát nem. Majd ha akarja úgyis elmondja, addig meg kár erőltetni, azzal talán épp az ellenkezőjét érném el. Meg látom, hogy nem is akar róla beszélni, hisz gondolom azért tereli más irányba a témát.
- Épp a Hamletet játszom. - Vigyorgok, majd a magasba emelem a koponyát, és így folytatom. - Lenni, vagy nem lenni... Ez itt a kérdés. - Teljes átéléssel mondom ki ezt a néhány szót, de a végén már nem bírom ki, és elkezdek nevetni. Annyira hülye vagyok, de komolyan. - Amúgy meg itt van egy kis pöcök, azt próbálom kiszedni, mert beragadt, és ha az kijönne, akkor le lehetne szedni, és elvileg van benne egy műagy. - magyarázom, és mutatom, végig vigyorogva. Olyan jó lenne már, ha sikerülne leszedni, és remélem Állia a segítségemre lesz.
-Nem, dehogy. Nemrég voltam otthon, és akkor bukkantam rá a padláson. Bár akkor még egy egész csontváz volt, de nekem csak a feje kellett. Ja meg az egyik karja. - nevetek, hisz olyan vicces az egész szitu. - De anyu nem tudta hogy elhoztam, bár szerintem azóta már rájött. - sőt, tuti rájött. Bár.... amilyen gyakran felmegy ő a padlásra. Így már annyira nem vagyok biztos benne.

Állia

Nem sok levitás van, aki olyan hülye lenne, mint én. Sőt, ha jobban belegondolok, asszem egy sincs rajtam kívül. Na jó talán Ruru, és Hanka, de amúgy senki. Bár az is kétes hogy ők ketten ennyire hülyék lennének. Én jót nevetek rajta, és szerintem ez a lényeg, vagy nem? Fő az önirónia, és tudni kell saját magunkon nevetni, és ez nálam abszolúte megvan. Nagyon sokat változtam azalatt a két év alatt, mióta itt vagyok, és ezt az ittenieknek köszönhetem. Nem is tudom mi lett volna, ha nem lennék varázsló,de kár ilyeneken gondolkodni. Ezek a "Mi lett volna ha..." kezdetű kérdések úgyis feleslegesek.
Hamlet. Hát igen, ennél eredetibbet ki sem találhattam volna. Na, hát bocsi, ez van. De kinek nem az jut először az eszébe? Mondjuk annak, aki nem olvasta, vagy látta. Én speciel olvastam, és szerintem nem volt olyan rossz, mint ahogy egyesek mondják, sőt... Nekem legalábbis tetszik.
Nem bírom megállni, hogy ne nevessek a saját hülyeségemen, és úgy látszik sikerül Álliát is megnevettetnem. És szerencsére az ő nevetése nem olyan gonosz nevetés, hanem jókedvű, és érzem rajta, hogy ő is jut szórakozik rajtam.
- Tessék! - nyújtom felé vigyorogva. - Csak ép picit van beragadva. Meg szerintem kicsit rozsdás is, végülis már.... legalább 15 éves. - Remélem sikerül neki a másik pöcköt kiszedni. Az egyik már megvan, és ha sikerül a másik, akkor végre le lehet szedni a tetejét, és akkor fény derül, hogy mi van benne. Egy agy. Persze nem igazi, az már tényleg fura lenne, de így vicces.
- Hát igen, vicces lenne. Bár anyuéktól még nem jött meg az ajándék, szóval ki tudja, lehet megkapom a csontváz többi részét. - viccelődöm egy picit, és nem bírom ki nevetés nélkül. De ennek kicsi a lehetősége, szóval mindegy is. Hm... Mintha túlságosan is foglalkoztatná a szülinapom. Ez miért van? Talán jobb lenne rákérdezni.
- Miért érdekel ennyire, hogy mit kaptam szülinapomra? - kérdezem, de ezzel lehet nagyon félreértek valamit. De remélem nem.