Melanie

 Takarodó előtt gondoltam, sétálok még egyet. Mielőtt erre az elhatározásra jutottam volna, épp a zsonglőrködést gyakoroltam, szóval zsebre vágtam a labdákat, és úgy indultam neki. Ha akkor valaki megkérdezett volna, miért élvezem azt, hogy labdákat dobálok, vállat rándítottam volna, vagy hasonló. Ha belegondol az ember, tényleg nincs semmi értelme, de jó, és fejleszti a reflexeket. Amióta nem kviddicsezem, kétségtelen, hogy ellustultam, és kellett valami, amivel lekössem a figyelmemet, és fejlesszem a koncentrációmat. A zenéléshez persze épp elég koncentráció kell, de az megint más, kevesebb mozgással jár. Persze van, hogy állva zongorázom, vagy unalmamban lábbal, de ez a ritka események egyike. Eszembe jutott, hogy készíthetnék egy sportágat, amiben guggolás és fekvőtámaszozás közben kéne eljátszani a Holdfény szonátát.
 Ezen, és ilyesmiken filóztam, amikor elsétáltam az erkélyig. Talán nem a legideálisabb hely a zsonglőrködéshez, és meglehet, hogy leejtem a labdát, de legalább a szabadban van, és nem kell lekutyagolnom a kastélyból. Megkerestem a zsebemben a labdákat - valami bő tunika volt rajtam, aminek a zsebeiben komolyan keresni kellett három labda után -, és azokkal a kezemben csináltam pár kar- és csuklókörzést. Végigmértem a labdákat, amik feketén pompáztak. Még évközi szünetben megkértem a bátyámat, hogy bűvöljön rá kolibriket, amik most vidáman szállingóztak a labda anyagán. Eleinte kettővel kezdtem; az egyik kezemmel átadtam a másikba a labdát, míg a másik labda a levegőben szállt, hagyva, hogy megcsillanjon rajta a lemenő nap sugara, hogy aztán elkapjam a szabaddá vált kacsómmal. Egészen lefoglaltam magam, és igyekeztem fokozni a tempót.