Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=32359#post32359][b]Samantha H. McSouthernwood - 2012.12.27. 23:08[/b][/url]

A karácsonyi szünet gyorsan telt. Már most tudtam, hogy cseppet sem olyan hosszú, mint hittem, vagy mint amire készültem. Elrepült felettem az idő, akárhogy is nézem a helyzetet. Haza akartam menni, elvégre ilyenkor mégiscsak a család mellett van a helyem, de még mindig olyannyira haragszik rám apám, hogy nem volt hajlandó megengedni. Akármennyire kemény és nemtörődöm tudok lenni, ez azért engem is rosszul érintett. Egyetlen vágyam volt, hogy ne kelljen ebben a magyar kis porfészekben töltenem az ünnepeket, dehát érdekel bárkit is, hogy én mit akarok? Nem igazán hiszem.
Harisnyába, pólóba és pulcsiba bújtam, majd elindultam a kastélyban. Nem kaptam semmit itt az iskolában, otthonról jött egy csomag, amiben pénz volt, a nővéremtől néhány új ruha, egy képeslap, na meg könyvek. Örültem neki a magam módján, például most is az egyik új pulóveremben indultam el, hogy kitaláljam, mit szeretnék. Célba vettem először is a konyhát, ahonnan szereztem egy bögre forró kávét és egy szelet tiramisut. Minden rossz ellenére legalább a manók finom ételeket készítenek, és ha lemegyek hagyják, hogy én készítsem el magamnak az italaimat. Bár lehet, hogy ebben szerepe van annak is, hogy első alkalommal leszúrtam az egyiket, azt hiszem valami Philly-t, hogy kevés cukrot tett bele. Azóta van egy olyan érzésem, hogy félnek tőlem. Persze ez hol zavarna? Miután magaménak tudtam mindkettőt, elfogyasztottam még lent a sütit, és a kávé egy harmadát. Ezután indultam csak el a déli szárny felé, vissza a rellonba. Félúton azonban megtorpantam, és körbenéztem. Valaki állt a korlátnál, meglehetősen kihajolva rajta, nekem pedig gonosz mosoly kúszott arcomra. Halk léptekkel, észrevehetetlenül indultam el az erkélyajtó felé, amit olyan lassan és óvatosan nyitottam ki, hogy nem lehetett hallani. Mikor kiléptem, figyeltem arra, nehogy a cipőm kopogni kezdjen, bár ennek nem sok esélye volt a vastag és puha talpával. Léptem kettőt, majd bal kezemmel meglöktem kicsit az ismeretlent. Mindezt úgy tettem, hogy abban a másodpercben, ahogy löktem, ujjaim összekulcsolódtak a pólóján, és vissza is rántottam. Nem vagyok gyilkos. Csak szadista. Mikor láttam, hogy már stabil lábon áll, mosolyogva léptem el mellette, és vetettem neki hátamat a korlátnak.
- Remélem nem ijedtél meg nagyon. - hangomból csak úgy sütött a szarkazmus, miközben ittam egy kortyot a kezemben szorongatott bögréből. Szómiszó, nagyon élveztem ezt a kis hülyeséget, habár nem nagy dolog, engem szórakoztat. Így legalább megtanulják azt az emberek, hogy miért ne hajoljanak ki ennyire óvatlanul, még egy ilyen magas korláton se.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=32418#post32418][b]Samantha H. McSouthernwood - 2012.12.28. 00:33[/b][/url]

Imádok gonoszkodni, imádok kellemetlen meglepetést okozni. És imádom, amikor ez kettő az egyben módon sikerül. Mint most. Mosolyogva kortyoltam a kávémba. Már leeresztettem a bögrét, mikor elkapta a csuklómat és az előbb említett tárgy nagy csörömpöléssel tört össze a padlón. Úgy tűnik, nem kezdő emberbe futottam, ugyanis meglehetősen bátran tologatott ide-oda. Nem lettem feszült a fenyegetéstől, sőt, mosolyogtam.
- Úúú, és mi volt benne? Franc, kár az alkoholért.. - jelentettem ki, mintha nem is lenne ott, sokkal inkább saját magamnak szólt a második mondat, mint a velem szemben álló személynek. Halványan mosolyogva, fejemet enyhén rázva néztem fel az ismeretlen fiúra. Nem tudott meghatni, hogy ennyire felhúzta magát. Ő baja, én nem leszek miatta ideges. Sosem voltam kifejezettem befolyásolható, vagy félénk. Kivéve, ha pókokról van szó. Azoktól irtózom.
Nem mutattam ki, de meglepődtem, mikor nekitaszított a korlátnak. Attól egy pillanatig sem féltem, hogy esetleg ő  is megpróbálna kilökni, sokkal inkább az, hogy ennyire nem bír az idegeivel. Ha tudtam volna, hogy ennyire jó lesz a műsor, esküszöm még popcornt is hozok magammal a konyháról, hogy jobban élvezhessem. Ingyen mozi, amiben még szerepelhetek is, juhééj.
- Maga a Sátán megtestesítője. Probléma? - továbbra is mosolyogtam, kissé oldalra döntve fejemet, érdeklődést mutatva. Nem zavart meg a közelség egy kicsit sem. Ami egy kicsit kényelmetlen volt az maga a kiszolgáltatottság, hogy egy olyan pici helyen voltam nekitolva egy korlátnak, ami mögött egy egész emeletnyi mélység volt Nem tudom, ha kiugranék vajon túlélném e, bár  akár még esélyes is lehet. Elvégre, volt már rá több példa is, hogy valaki kiugrott a második, harmadik emeletről - rendes házról van szó -, ez pedig nem lehet magasabb, mint egy alacsonyabb panel második emeletének teteje. Körülbelül. - És te, Mr. Agresszív? - a franc szót úgy gondoltam elhagyom, legyen neki gyereknap. Nem vagyok sokkal kedvesebb magamhoz képest, csak most az egyszer ezzel a szóval. De mivel úgy érzem, még egy darabig itt kell majd dekkolnom, tartalékolnom kell pozitív energiáimból későbbre, még a végén kifogyok a gonoszságból, mint Télapó az ajándékból, akkor aztán kedves leszek és még a végén elterjed az a hír, hogy milyen aranyos vagyok. Én? Aranyos? Üldöz a hányinger. Már csak az kéne, hogy én osztogassam a cukorkát a mugli, illetve sárvérű gyerekeknek. Na jó, a fantáziálást azt hiszem jobb lesz abbahagyni, mert tényleg visszajön a vacsorám, és nem hiszem, hogy díjazná a velem szemben álló fiatalember, ha tiramisus lenne a cipője. Visszatérve a témához, elálldogálok én még a korlátnál, de ha sokáig ide leszek szorítva, biztos, hogy ellököm magamtól, idegesség ide, vagy oda. Nem fogok megijedni egy kis mufurctól, aki nem is tudom, rájátszik e, vagy valóban ilyen. Ahogy észrevettem elég sok ebben az iskolában a fellengzős diák, akik előadják magukat, hogy ilyenek, meg olyanok, aztán kiderül milyen kis tündibündi cukorbogarak. Hát persze. Na ez az, amit még nem bírok elviselni az emberekben. Általuk elnevezett "maszkot" húznak, és előadják, hogy milyenek, aztán amikor leteszik azt a bizonyos álarcot elvárják, hogy elfogadd olyannak őket, amilyenek valójában. Ezt nem. Ennyi erővel én is lehetnék vidáman mosolygós, kedves, barátságos, szerény és a többi, de kérdem én, mi a francnak? Ha elfogadnak így, ez van, ha nem, az ő bajuk. Még jó, hogy sosem érdekelt kifejezetten mások véleménye.
- Mondd csak, nem akarsz "véletlenül" hátrálni egy lépést? - ugyanúgy néztem rá, ahogy eddig is, nem is az zavart, hogy közel van, még mindig a hátamnál támogató korlát volt a hibás. - Vagy rángass magaddal, csapj a falhoz, pont nem érdekel, csak cseréljünk helyet. Vagy esetleg a flaskád után mennél, mert azon is segíthetek ám.. - közben persze az is megfordult a fejemben, miként csavarom majd ki a kezeimet az övéi közül, szerencsére több ötlet is megfogott, így egy fokkal egyszerűbben álltam a dolgok elé. Nem szokásom a könyörgés, most sem fogok, már az is nagy szó, hogy ilyet kértem. De zavar, és ezt nem fogom elnézni. A második mondatnál már fapofával beszéltem, színtelen, talán kissé lenéző hangnemmel. Így talán meggyőzőbb voltam, és segített. Vagy nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=32891#post32891][b]Samantha H. McSouthernwood - 2012.12.28. 19:34[/b][/url]

- Üres? Ahh. Most aztán beoltottál. Tudod, szokták mondani, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. - vontam vállat egyszerűen. Nem tudom, hogy van vele egy-két ember, biztos vagyok benne, hogy ő itt velem szemben a maga módján ért hozzá, így csak lecsaptam egy túl magasra dobott labdát. Lehet, hogy nem viccelt, de olyan sokszor hallja az ember ezt a sértést, hogy már nem nevet, nem sértődik meg rajta. Talán nem meglepő, hogy engem sem érintett meg túlzottan.
- Ki mondta? - kérdeztem egyszerűen, hiszen egyértelmű, hogy magáról beszél. Na és honnan tudni, hogy ő valóban rosszabb lenne e, mint én? Még nem mértük össze az erőnket, hogy úgy mondjam, így nem lehet tudni, melyikünk nagyobb bunkó. Vagy nagyobb Sátán, vagy hogy a francba mondják.
- Ha befogják. Másként - jelen pillanatban - erre nem sok esély van. Élvezem és élvezném. - mosolyodtam el újra, azzal a kis Sam-es mosollyal, amit mindig is irigyeltek tőlem. Mármint a testvéreim többek között. A nővérem sosem értette, hogyan tudok így mosolyogni. Ez olyan, mint, hogy úgy szemügyre tudok venni egy-egy embert, mintha a veséjéig látnék, pedig ez nincs így, mivel többek között nem nagyon érdekelnek más emberek. Visszatérve a szituációhoz, nem tetszett, hogy konkrétan semmibe vesz. Oké, lehet, hogy a szemében kicsi vagyok, de ettől függetlenül nem kell lekezelni. Nem tudom, ki volt az, aki kijött ide, és meglökte. Gyerekes csínyek ide, vagy oda, akkor még olyan mérges volt. Hihetetlen.
- Visszaszerzem, ha kapok belőle. - billentettem oldalra fejemet. Nem vagyok az a nagy ivós-alkoholizálós, mert az olyan menő, de mivel árat kell a segítségemért kérnem, így egyszerűbb ebben üzletelni. Nem akarok belebonyolódni a többi dologba, ami szóba jöhet, plusz amúgy is, ha már "kicsi" vagyok, így is épp eléggé le fog nézni. Na nem mintha most nem ezt tenné. De kit zavar? Miért adnék más emberek használhatatlan véleményére, ha egyszer van sajátom is? Ráadásul az sokkal jobb, mint holmi ismeretlen jöttmenté.
- A bibi csak az, hogyha ez így alakulna, te is jössz velem. - jelentettem ki félmosollyal arcomon. Közben mindkét kezemet a nyaka köré fontam, úgymond "kapaszkodtam", így bebiztosítva a zuhanást. Ha dobna, esik velem. Amúgy nem mocorogtam, nem is maga a felszólítás miatt, de mit ne mondjak, kényelmes volt. Szerencsére nincs tériszonyom, disznó sem vagyok, így tökéletesen elvoltam a Nevenincs gyerek kezében. Nem tudom, mit hisz, de nem vagyok valami betoji, így nem fog tudni egykönnyen rám ijeszteni. Az eddigi próbálkozásai meglehetősen gyengék voltak, még az sem segített, hogy sötét van. Ennél azért több kell. Lenéz engem, s én is őt. Ez egy igaz barátság kezdete.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=32943#post32943][b]Samantha H. McSouthernwood - 2012.12.28. 21:06[/b][/url]

Nem tetszett, hogy nem reagál semmire. Mármint oké, én is kihagyom általában a reakcióra nem érdemes dolgokat, de a ki mondta kérdésre elvártam volna egy választ. Ez a minimum. Ezért nem jó, ha két hasonló kaliberű ember botlik egymásba, mert csak idegesítik a másikat. Megszoktam, hogy én vagyok fölényben, és furcsa, hogy most majdnem azonos szinten vagyunk. OMFG.
- Engem leszámítva, így az ötlet elvetendő. - egyszerű voltam, lényegre törő. Lehet, sok idiótát megkímélne a szenvedéstől, sírástól, és megszeppenéstől, ha nem lenne hangom, vagy ha nem tudnék beszélni, de nem kell ettől félni. Szerencse, hogy a Roxfortban megtanítják a nonverbális varázslást korábban, így nagy előnyöm van a többiekkel szemben, bár azt meg nem mondanám, hogy ő itt éppen mennyi idős, de akkor se vinne rá a lélek, hogy megkérdezzem, ha csak ő lenne a világon. Elég hülye és értelmetlen példa, főleg tőlem, de nem jutott most jobb az eszembe.
- Mit kell ezen megbeszélni? Csacsoghatok még, elvégre téged ez zavar. Ha szeretnél ellene tenni - a nyelvem kitépése nélkül -, rajta. - mosolyogtam továbbra is. Röviden mondtam el, amit akartam, de most fog csak kiderülni, valóban zavarja e, és ha igen, akkor biztos, hogy nem fogok röviden fogalmazni. Mindent körbe lehet írni, még azt is, hogy fapapucs, így nem lesz vele nehéz dolgom. Az idegeire menni, látni, ahogy ketyeg a bomba, majd végül felrobban.. imádom azt az érzést.
Hagytam, hogy a korlátra tegyen, és az sem kerülhetett túl nagy erőfeszítésébe, hogy leszedje magáról a kezeimet, mivel magamtól is elengedtem. Megkapaszkodtam magam mellett, keresztbe fontam lábaimat, és ott ülve néztem rá vissza. Nincsenek egyensúly problémáim, így elücsörögtem a vékony kis fémrúdon gond nélkül, plusz, ha dőltem volna, akkor befele dőlök, mert úgy helyeztem el a súlypontomat.
- Enyém? Remek. - bólintottam, majd leugrottam onnan, ahol eddig ültem, lehajoltam, és elővettem a cipőmből a pálcámat. Szerencse, hogy nem ejtettek a fejemre, és nem vagyok komplett idióta. Hacsak nem járt lenn valaki, pillanatokon belül a kezemben foghatom azt, ami leesett.
- Invito flaska! - pár másodpercen belül már a kezemben tartottam, ugyanolyan egyszerűen lehajoltam, és visszadugtam az ogreláb cipőbe pálcámat. Ezután felegyenesedtem, és olyan közel léptem a fiúhoz, hogy csak néhány centi választott el minket egymástól.
- Ó, nézd csak.. mit hozott a Jézuska! - megrebegtettem a szeme előtt a flaskát, majd egy gyors mozdulattal beleittam. Persze nem úgy, hogy félrenyeljek, vagy fulladozni kezdjek, csak úgy, hogy ne kaphassa ki a kezemből. Két korty után el is emeltem ajkaimtól, és csábos mosollyal pillantottam fel a colosra. Most ha kell neki, már elveheti, nem fogom ellenezni. Elvégre az árát, annak, hogy megszereztem, megfizette. Ittam belőle.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=96592#post96592][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.04.02. 21:55[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=161698#post161698][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.08.11. 21:11[/b][/url]

Évvége. Nyár. És minden, ami megadja ezt a feelinget. Az emberek éreznek, és változnak, az utóbbi időben nem is keveset, hogy finoman szóljak. Mostanság, a kezdeti nehézségek ellenére nem nagyon hallani felőlem, meghúztam magam egy csendes kis sarokban. Ez talán azt jelenti, hogy kezdek felnőni? Kötve hiszem. Talán ez egy kisebb fajta jelzés, egy elfogadás kezdete az iskolával szemben. Még Alexával is eljutottunk a köszönés szintjéig. Nem csak veszekedni tudunk, illetve én otthagyni, bár a beszélgessünk elmélyülten szinttől még nagyon messze vagyok. Hogy is mondjam, nem éppen az én terepem, de ki lepődne meg ezen annyi testvér mellett, amennyi nekem is van? A nővérem az egyedüli bizalmasom, és nagyjából ekkora a lista.
Ha már nosztalgiázás. Mostanában sokat agyalok a régi dolgaimon, tetteimen, az embereken, akiket ismerek, akikkel volt valamiféle múltam, bármilyen. Talán ennek köszönhető, hogy a konyha felé vettem az irányt, és egy kisebb tál süteménnyel, meg egy hatalmas bögre kávéval indultam el a déli szárny felé. Van ott egy hely, amit nagyon, sőt annál is jobban kedvelek, nem egy emlék köt ide, és mondanom sem kell, hogy az összes örömmel tölt el. Itt kezdtem el pályafutásom a Bagolykőben, a flaskás esettel, meg Császár urasággal, így hát épp ideje kilesnem, mi újság is van a fedélzeten. Nem esik nehezemre felérni, csukott szemmel is odatalálnék. Levágódtam az egyik székbe, és csendes, nyugodt étkezésbe kezdtem, miközben mélázva iszogattam tovább a kávémat. Elővettem a pálcámat, és időűzés szempontjából, forgatni kezdtem ujjaim között. Így koncentráltam egyszerre több felé is, miközben a meleg ital csak úgy fogyott a bögréből, én pedig élveztem a magányt. Csend és nyugalom. Időhúzás. Erre volt most szükségem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=161730#post161730][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.08.11. 22:06[/b][/url]

Mindig megzavarnak. Még ilyenkor is, mikor közel a takarodó, kint pedig sötétedik, az ember pedig azt hinné, végre egy kis nyugta van, és lám mégsem. Nem különösebben zavar ugyan a társaság jelenlegi kedvemnek köszönhetően, de elgondolkoztató. Miért jó az embereknek ha odamennek egy idegenhez? Ezt még mindig nem értem, pedig már olyan sokszor próbáltam rájönni. És csodálkoznak, ha valaki visszautasítja őket. Minő rossz dolog. Pedig ez lenne a normális. Ez olyan, mintha az utcán szembejönne egy korombeli, és odamennék, hogy "ááá, hello, te is 15 éves vagy? téééényleg? dejóóó, énis!". De csak körülbelül.
-Rufus. Milyen különös csengésű név. - jegyeztem meg magamhoz képest kedvesen. Magyarul semlegesen, ó igen, ez tőlem már igazi kegy. Nem baj, majd csak belejövök, vagy ha mégsem, szerencséje lesz a kissrácnak. Csak ne fusson össze velem még egyszer. Annyira azonban nem talált jó kedvemben, hogy az igazi nevemmel szolgáljak, így néhány másodperc gondolkodás után kezet nyújtottam, ahogy azt illik.
- Charlotte vagyok. - mosolyogtam rá, mintha mi sem lenne egyértelműbb. Hiszen ez a nevem! Legalább is ezt kell elhitetnem vele, és a siker érdekében saját magammal is. Mivel meglehetősen franciásan hangzik a név, így nem csoda, hogy ezt választottam. Lehetett volna Vivienne, vagy például Susanne, de egyik sem illik igazán hozzám. Nem valószínű, hogy elhinni. Viszont ez a név, a hangzása, olyan selymes, lágy és nem utolsósorban simán ellehet hinni, hogy valóban így hívnak. Egy null nekem.
- Mi járatban erre? - egyszerűen kérdeztem, félig érdeklődve pillantottam fel, miközben ettem egy falatot a mellettem levő sütiből, és ittam egy újabb kortyot. Szerencse, hogy nem kötelező a talárt viselni ilyenkor, ugyanis az ember könnyen elhitethet magáról bármit. Valóban nem sokára járőrözni kezdenek a prefektusok, sőt, de addig még van egy kis elütni való időm, ami úgy tűnik társaságban fog eltelni. Azonban nálam az előny, hisz így, egyenruha és minden nélkül simán beadhatom a srácnak, hogy nem az vagyok, aki. Egy kis szerepjáték, élesben. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telne, hogy rájöjjön, csak szórakozok. Esetleg lebukjak. De a legjobb az lenne, ha simán átvészelhetném az egészet lebukás nélkül, én jönnék ki nyertesen a helyzetből, és innentől lenne egy Charlotte a kastélyban. Mosolygok. Mert én ilyen kis agyafúrt vagyok.