Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

Igazán nem bánta, hogy néhanapján meglátogatta a szomorúság. Havonta egyszer, vagy félévenként? Ez már csak a lelkiállapotától függött. Mostanában gyakori vendége volt. Kora reggel beszivárgott az ajtó alatt, felébresztette legszebb álmából és egész nap vele maradt. Elkísérte minden órára, követte a szünetekben, még a mosdóban sem hagyta békén. Állandóan ott ült a vállán, kéretlen szavakat suttogott fülébe és nem hagyta élni. Aztán elérkezett a könnyes búcsú ideje. A szomorúság úgy döntött, ideje új barát után néznie és Sári megsiratta az eltűnését.
Ilyenkor általában menekült. Menekült a szobatársai kérdései elől, mert ő maga sem tudta volna megmondani, mégis mi baja. Egyszerűen csak néha olyan jól esett sírni, kiadta magából az össze felgyülemlett stresszt és negativitást és utána sokkal jobban érezte magát. De nem akarta, hogy akárki is meglássa így, vörös, duzzadt szemekkel, könnyfoltos arccal és az elfojt szempillaspirál festette pandamaci szemekkel. Magányra vágyott és nyugalomra. Egyetlen percig sem gondolkodott a tökéletes búvóhelyet illetően.
Vacsoraidőhöz illendően alig járt valaki a folyosón. Az aprócska erkély üres volt, mikor kilépett az esti sötétségbe. Megcélozta a fekete korlátot, fel akart ülni a tetejére, de a védőbűbáj nem engedte, visszadobta a földre. Mintha csak tudta volna hogy tériszonyának amúgy sem tenne jót ilyen magasan egy ilyenaprócska korláton való ücsörgés.
- Jól van már, nem akartam leugrani, nyugi – dohogott a földön ülve. Fel kellett volna öltöznie, meg fog fázni, egy szál rövidujjúhoz azért még nem volt elég jó idő. Karján végigfutott a libabőr, de nemfoglalkozott a hideggel, úgy döntött, ha meg fog fázni, hát majd meggyógyul, nem olyan nagy ügy az. Felállt, leporolta nadrágját és a tólféltő korlátra könyökölt. Csodás volt a kilátás. Elfelejtette levenni szemüvegét, így a legapróbb részleteket is megcsodálhatta. Kivételesen nem bánta, hogy vele van.Mostanában egyre többször hordta, nyilvánosság előtt azonban még mindig nem merte felvállalni. Olyan furán érezte volna magát, ha valaki meglátja szemüvegben. Sekélyes probléma volt, ezt elismerte, de őt akkor is zavarta.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801660#post801660][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.30. 11:11[/b][/url]

Igazán nem bánta, hogy néhanapján meglátogatta a szomorúság. Havonta egyszer, vagy félévenként? Ez már csak a lelkiállapotától függött. Mostanában gyakori vendége volt. Kora reggel beszivárgott az ajtó alatt, felébresztette legszebb álmából és egész nap vele maradt. Elkísérte minden órára, követte a szünetekben, még a mosdóban sem hagyta békén. Állandóan ott ült a vállán, kéretlen szavakat suttogott fülébe és nem hagyta élni. Aztán elérkezett a könnyes búcsú ideje. A szomorúság úgy döntött, ideje új barát után néznie és Sári megsiratta az eltűnését.
Ilyenkor általában menekült. Menekült a szobatársai kérdései elől, mert ő maga sem tudta volna megmondani, mégis mi baja. Egyszerűen csak néha olyan jól esett sírni, kiadta magából az össze felgyülemlett stresszt és negativitást és utána sokkal jobban érezte magát. De nem akarta, hogy akárki is meglássa így, vörös, duzzadt szemekkel, könnyfoltos arccal és az elfojt szempillaspirál festette pandamaci szemekkel. Magányra vágyott és nyugalomra. Egyetlen percig sem gondolkodott a tökéletes búvóhelyet illetően.
Vacsoraidőhöz illendően alig járt valaki a folyosón. Az aprócska erkély üres volt, mikor kilépett az esti sötétségbe. Megcélozta a fekete korlátot, fel akart ülni a tetejére, de a védőbűbáj nem engedte, visszadobta a földre. Mintha csak tudta volna hogy tériszonyának amúgy sem tenne jót ilyen magasan egy ilyenaprócska korláton való ücsörgés.
- Jól van már, nem akartam leugrani, nyugi – dohogott a földön ülve. Fel kellett volna öltöznie, meg fog fázni, egy szál rövidujjúhoz azért még nem volt elég jó idő. Karján végigfutott a libabőr, de nemfoglalkozott a hideggel, úgy döntött, ha meg fog fázni, hát majd meggyógyul, nem olyan nagy ügy az. Felállt, leporolta nadrágját és a tólféltő korlátra könyökölt. Csodás volt a kilátás. Elfelejtette levenni szemüvegét, így a legapróbb részleteket is megcsodálhatta. Kivételesen nem bánta, hogy vele van.Mostanában egyre többször hordta, nyilvánosság előtt azonban még mindig nem merte felvállalni. Olyan furán érezte volna magát, ha valaki meglátja szemüvegben. Sekélyes probléma volt, ezt elismerte, de őt akkor is zavarta.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801828#post801828][b]Csonka Zsombor - 2020.03.30. 22:45[/b][/url]

Sok ember, tömérdek kaja. Energikus zsongás, fesztelen beszélgetések. Ez lenne a normális. Minden diáknak megvannak a társai, akikkel együtt ehetnek, és közben kibeszélhetik magukból az aznap történteket. Zsombor számára csak egy ilyen lett volna, Thomas. De ő hazajárt. Ezt az űrt pedig csak a háta mögötti suttogások és összenézések tetőzték. Utálta a vacsorát. Általában ki is hagyta. Most is csak állt a nagyterem bejárata előtt. Hosszú percekig. Próbálta rávenni magát, hogy bemenjen, de nem. Majd később lenéz inkább a konyhába.
Elindult vissza a Navine klubhelyiségébe. Lassan, némán szelte át a kastélyt. Senki nem volt rajta kívül, aki az ellenkező irányba ment volna. A nagy sétálás közepette majdnem el is haladt az erkély mellett, mikor fülét megütötte az ismerős hang. A lány hangja, aki egy másik Zsombort ismert meg. Valakit, aki nem ennyire szomorú. Kalandosat, valakit, aki mélyen benne lakik, mégsem tud mindig a felszínen lenni.
Megtorpant, és nézte. Elmosolyodott, szemében valamiféle kívánság csillant. Legszívesebben odament volna, hátulról átölelte volna a vékonyka testet, és úgy melegítette volna fel. De nem lehetett. Elbúcsúzott tőle. Most pedig csak mögötte állva figyelhette, ahogy keze helyett a hűvös szél kap a hajába.
Két nap. Fogalma sem volt róla, hogy lehet valaki ekkora hatással rá két nap alatt. Lehorgasztotta a fejét. Ideje volt menni. Nincs itt számára semmi. Semmi, amit megkaphatna. Továbbindult a folyosón. Ez mindig ilyen nehéz lesz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801835#post801835][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.30. 23:11[/b][/url]

"The other night dear, as I lay sleeping/I dreamed I held you in my arms/But when I awoke, dear, I was mistaken/So I hung my head and I cried" énekelte csapni való kiejtéssel elég hamiskásan. A dallam itt-ott azért felismerhető maradt, de a báját mégis csak az adta, ahogy ott állt egyedül, a sötétben és csak énekelt bele bátran a vakvilágba, úgy, ahogy normál esetben sosem mert volna. Teljesen bekattant. Vékony ujjai akaratlanul is a nyakában függő pengetőt babrálták, mint az elmúlt napokban olyan sokszor. Már egészen hozzászokott az aprócska műanyag tapintásához. Nem vol szíve levenni a nyakláncot, pedig lehet, ez lett volna a helyes döntés. Eltementi oda, ahova a fiú emlékét szerette volna - egy mély, sötét, hermetikusan lezárt dobozba. De egyikkel sem volt képes ezt megtenni. Túl boldog volt. Túl felszabadult. Túlságosan önmaga abban a két napban. Vissza kellett szereznie Zsombort, pedig még az övé sem volt.
Hozzászokott, hogy figyelik őt. Táncosként és zenészként muszáj is volt megszoknia, milyen az, ha több tíz, vagy esetleg több száz ember figyeli. De azt megérezte, ha valaki bámulta. A hátába fúródó tekintet gazdáját keresve hátranézett a válla felett, s mikor meglátta az ismerős hajkoronát egy pillanatig sem tétovázott, rohanni kezdett a folyosó felé és az ajtót feltépve elkapta a távozni készülő fiú karját. Hosszú, színesre festett körmei lehet, hogy belemélyedtek Zsombor felkarjába, ahogy vasmarokkal próbálta tartani, de ez volt a legkisebb problémája.
- Beszédem van veled. Most - nézett rá szigórúan szemüvege fölött. Arcán még egyértelműen látszottak a sírás nyomai, de hangja határozottan csengett. Határozottabban mint valaha.
- Ígérem, hogy nem tartalak fel sokáig. Egyetlen kérdésre azonban muszáj választ kapnom - engedte el megadóan a másik karját. Hirtelen már nem is tűnt annyira jó ötletnek ez a beszélgetés,hogy itt álltak szemtől szembe. A nyitva felejtett erkélyajtó beengedte a kint uralkodó hideget,de Sári már annyira átfagyott, hogy észre sem vette. Igazából a fiún kívül már semmit nem vett észre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801845#post801845][b]Csonka Zsombor - 2020.03.30. 23:47[/b][/url]

Akarta de nem lehetett. Már megtanulta kezelni ezt az érzést. Gyerekként szentül hinni akarta, hogy a szülei még élnek. Később hinni, hogy teljes életet él; hogy Kirill szereti és hogy soha nem hagyja el. Utazni akart, játszani, mint mindenki. De azt se lehetett. Már akkor is kinézték. Ha Zsombi volt, ha Márton. Bár be kell vallani, utóbbi sokkal népszerűbb volt, csak azok az indulatok nem kellettek volna.
Most pedig ott állt két méterre a lánytól, akit mindennél jobban akart, de most... most rá kellett gondolnia. Nem lehetett önző. Könnyebb az elején feladni azt, ami még nem volt igazán a miénk, mint elveszteni.
Elindult. Végre levette szemét a lányról, és újra nekieredt, csakhogy ez nem tartott sokáig. Nyílt az ajtó, és egy pillanattal később a lány hideg kezei ragadták meg karját. Bőre libabőrözött az érintés alatt, de nem annak hőmérséklete okozta, hanem az az elemi erő, mely Zsombort arra is ösztökélte, hogy elmenjen a meghallgatásra. Akkor.
Mélyen a lány kisírt szemeibe nézett. Nem tetszett neki, hogy így látja. Addig ölelte volna, míg el nem árulja mi a gondja, míg meg nem oldják és amíg meg nem nyugszik a szíve. De ezt sem tehette. Nem.
Nagyon nyelt, valószínűleg Rara is hallotta. - Most? - kérdezte Zsombor egy kissé bizonytalan hangon. De amint ő maga is rájött, hogyan hangzott, hirtelen felvette a szokásos féloldalas mosolyát. Mintha nem is történt volna semmi, és még mindig azon a vonaton lennének Pest felé. - Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy - próbálta elterelni az aggályait. Azokat, melyek az ELMÉben ücsörögve szinte az őrületbe kergették. És valljuk be, ez azért egy szint.
Nem kéne. Mégis megtette. Rara sziklaszilárd ábrázata egy bólintásra ösztönözte, és követte a lányt az erkélyre. - Tessék, vedd fel ezt - vette le pulóverét Zsombor, és a lány vállára kanyarította. Nem tudta nem észrevenni, hogy az eridonos a nyakában hordta a pengetőt, amit tőle kapott. Vajon ez mit jelent? Nem. Nem agyalhat ezen.
- Mit akartál kérdezni? - dőlt neki a korlátnak, mint aki egyáltalán nem fél tőle, mi következik most. Pedig az ereiben szinte meghűlt a vér az aggodalomtól, és félt, hogy utána nem fogja tudni fenntartani a lazaság látszatát. Hogy megtörik a kérdés súlya alatt. Hogy sutba vágja a szerződést, amelyet magával kötött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801856#post801856][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.31. 08:30[/b][/url]

Állta a fiú pillantását. Éreztetnie kellett vele, hogy komolyan gondolja, hogy most rögtön és azonnal muszáj beszélniük.
- A szobatársaimon kívül eddig senki nem tudta - vonta meg könnyedén vállait. Nagyot sóhajtott, ahogy meghallotta a fiú lépteit maga mögött. Nem pont így tervezte. Vagyis leginkább sehogy sem tervezte, de nem gondolta volna, hogy így fog alakulni. Kicsit kevésbé drámaira tervezte
- Zsombor, nekem már úgyis mindegy. Vedd vissza szépen, elég ha én beteg leszek. - Egyetlen pillanatig még kiélvezte a ruhadarabból áradó kellemes Zsombor-illatot, majd visszanyomta a pulcsit a tulajdonosa kezébe. Már igazából nem is fázott, annyira átfagyott a kint ácsorgásban. Tényleg nem akarta, hogy a fiú is beteg legyen miatta. Az hiányzott volna csak még.
Tisztes távolságban állt meg a fiú mellett. Talán most nem lett volna illendő belemásznia az aurájába. Végülis, mindegy honnan mondja el amit akar.
- Először is azt akartam mondani, hogy szerintem te félsz tőlem. Vagyis nem tőlem, hanem attól a lehetőségtől, hogy ellöklek magamtól vagy ártasz nekem. Nem retteghetsz egész életedben - fakadt ki elkeseredetten Zsombor kérdését figyelmen kívül hagyva. - Lökj el magadtól engem. De találj valakit magad mellé. Mert csodálatos vagy. - Észre sem vette, hogy mikor sétált közelebb a fiúhoz, de az utolsó szavakat már alig pár centire a fiútól állva mondta ki. A korlát nem hagyott a fiúnak menekülési útvonalat. Hangjában őszinte aggódalom és némi szenvedélyes düh csengett. Hosszú másodpercekig csak nézett a fiú szemébe, majd választ sem várva nagy léptekkel hátralépett és lekucorodott az egyik fotel szerű székbe.
- Egyébként csak azt akartam kérdezni, hogy nem ismerős-e ez a karkötő - mutatta felé a csuklóján függő ékszert. Tudta, hogy nem a fiútól kapta, hiszen aki épp minél messzebb akar kerülni tőle, az nem fog neki ajándékot küldeni, de kellett valamilyen ürügy, amivel elkaphatta a fiút és ez jónak látszott.
- Végeztünk. Ahogy ígértem mehetsz. - Szavai üresen és hidegen csengettek, mint az éjszaka ami körbevette őket. Pont úgy érezte magát, ahogy kinézett: elesetten és elkeseredetten. Érezte, hogy megint sírni fog, aznap már sokadjára, de eldöntötte, hogy a fiú előtt nem. Nem fogja sebezhetőnk mutatni magát, ha egyszer épp az előbb adta elő a megrendíthetetlenül erős jellemű lányt. Most már muszáj volt kitartania.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801891#post801891][b]Csonka Zsombor - 2020.03.31. 13:17[/b][/url]

Egy pillanatig csak nézte a lányt, hogy komolyan gondolja-e. Nem akarta ő visszavenni a pulcsit. Azért adta neki, hogy ha meg is fázott már, ne rontson a helyzeten. Lehet, hogy azt mondta nem akar vele találkozni, de az nem jelentette, hogy nem foglalkozik vele. Sőt, talán jobban érdekelte, mint bárki más.
Szomorúan elmosolyodott és felvette a ruhadarabot. A kis közjáték annyira lefoglalta, hogy hirtelen elfelejtett félni. Talán egy percig. Vagy kettőig. Olyan könnyű volt a lánnyal lenni, hogy szinte úgy érték a következő mondatok, mint ha arcon csapták volna. Teljesen megfagyott, még levegőt se mert venni. Várta, hogy vége legyen ennek, hogy a lány ne mondja ki azokat a szavakat, de ehelyett csak közelebb jött hozzá, ő pedig teljesen hozzápréselődött a korláthoz. Hát látott már valaki ilyet? Az ember fia azt mondja neki, hogy maradjon távol tőle, mert úgy lesz neki jó, erre ezt teszi. Más már rég elmenekült volna tőle, hiszen ha még ő sem bízik magában, akkor más hogy is tehetné.
A karkötőre csak megrázta a fejét. Még mindig nem tudott mozdulni a döbbenettől. Vajon mit akart ezzel Rara? Azt, amit ő? De nem lehet. Nem és kész.
Mehet? Lehet. De még nem. - Rara... - kezdte Zsombor, és szép lassan levált a korlátról, hogy egy kicsit közelebb lépjen. A lányhoz és az ajtóhoz egyaránt. Mert amit most mondani fog, annak csak két kimenetele lehet.
- Én nem akarok senki mást magam mellé. De értsd meg, hogy nem lehet - próbálkozott újra a göndör. - Ha veled vagyok az tökéletes. De ha nem, akkor semmi sem rózsás. Az agyamban van a hiba, és nem tudhatom, hogy mikor romlik el a jelenlegi állapot. Egy időzített bomba vagyok - vallotta be aggályait. A szín tiszta igazat. Igen, félt attól, hogy valakit közel engedjen, hogy sérülni fog, mint azelőtt ezerszer, de még inkább rettegett attól, hogy ő okozza majd a fájdalmat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801898#post801898][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.31. 14:39[/b][/url]

Sejtése beigazolódott, tényleg nem tőle érkezett az ajándék. De akkor kitől? Ebbe inkább nem is gondolt bele, fontosabb dolga volt most mindenféle listák készítésénél a potenciális személyekről. Egy átlagos napon valószínűleg leült volna a barátnőivel és viháncolva kitárgyaltak volna mindenkit, aki meglephette. De most nem ért rá ilyenekre. Véghez kellett vinnie a lehetetlen küldetését.
Esetleg Sára, szaladt ki száján majdnem az elhangzó becenévre. Ha a közös történetük ott és akkor véget ért, igazán nem látta értelmét, hogy a fiú így hívja. De inkább nem szólt semmit, csak csendben nézte, hogy a fiú közelebb lép hozzá. Vagy inkább az ajtóhoz. Hát persze, hogy nem hozzá, akkor túl egyszerűen és boldogan érne véget a történet.
- Ezt már a múltkor is elmondtad. Akkor is megmondtam, hogy nem érdekel, most is csak magamat tudom ismételni, mint ahogy te is. Így nem fogunk előrébb jutni - csóválta a fejét lemondóan. A fiú szavai azonban megdobogtatták a szívét. Tényleg azt mondta, hogyha vele van, az egyszerűen tökéletes. Ez mondjuk tagadhatatlanul kölcsönös érzés volt, de mégis annyira lehetetlenül boldoggá tette ez az egy mondat.
- Figyelj, mikor azt mondtam, hogy nekem is vannak problémáim nem arra gondoltam, hogy elpityeredem, hogyha letörik a körmöm vagy ha nem találom a kedvenc szoknyámat - sóhajtott, szemüvegét a homlokéra tolta és megdörgölte a szemét. Valami olyat készült elmesélni, amit még soha senkinek és ez idegessé tette. Amennyiben Zsombor nem hagyta ott, intett neki, hogy üljön le, majd hosszas csend következett. Ki kellett találnia, hogyan fogjon bele az egészbe. Honnan kezdje el mesélni, mennyit áruljon el, milyen részletekről számoljon be.
- Kezeltek pszichiátrián - mondta ki lassan és megfontoltan a két szót. Elkezdhette volna elmesélni onnantól, hogy mi történt abban a buliban, meg hogy a depressziója miatt zárták be, de úgy döntött, megpróbálja megragadni röviden a lényeget. Hátha ettől a fiú tényleg úgy érzi, hogyha nem is teljesen, de azért valamilyen mértékben megérti mit él át. Élete talán legtanulságosabb egy hetét töltötte a kórház zárt osztályán, sok mindent gyökeresen megváltoztatott benne az az időszak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801942#post801942][b]Csonka Zsombor - 2020.03.31. 18:41[/b][/url]

Olyan nagyon nehéz volt mindig ismételgetni. Mert igen, tudta, hogy ezt a beszélgetést már megtették, de nem tudta eléggé hangsúlyozni. Úgy tűnt az emberek nem akarják tudomásul venni, mennyire bizonytalan a létezése is. Egyik nap jobb, a másik rosszabb. És soha nem lehetett tudni, mikor fordul ez meg.
- Lehet, hogy téged nem, de engem igen - erősködött a fiú, és egy nagyot sóhajtott. Semmi értelme nem volt ennek. El kéne mennie. De valahogy mégsem akart. Mert érezte, hogy itt van valami más is.
Tudta, hogy Sára nem az a lány, aki a kinézete miatt sírna. Az is egyértelmű volt a számára, hogy a mostani sem egy olyan eset. Mégsem akart rákérdezni. Tudni akarta? Nem biztos. Félt a válaszoktól. Attól, hogy ő lesz benne.
Egy pillanatig még hezitált. Nem lehetett észrevenni, de mintha a fiú agyában valami átfordult volna. Nem értette, hogy Rara miért akarta ezt elmondani neki. Hogy min fog változtatni, csak azt, hogy végre valaki bízik benne. Közelebb ment, és leült. Nem nézett rá, még akkor se, mikor a pszichiátriát mondta. A kezét tanulmányozta, mintha minimum a válasz lehetne benne arra, hogy most mit kéne csinálnia. Általában mindenre van válasza. Vagy kérdése. Az ELMÉben töltött első időszakban megfigyelte hogyan viselkednek a pszichológusok, hogyan kell a jelekből olvasni, és az embereket manipulálni. De ez most más volt. Sára többet ért. Nem akarta felnyitni, azt akarta, hogy magától mondja el a történetet, ha akarja. Semmi trükk, semmi cél. Semmi válasz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801947#post801947][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.31. 19:53[/b][/url]

- Lehet, hogy nem ismerjük egymást. Sőt, igazából tényleg nem tudok rólad nagyjából semmit. De adj nekem egy esélyt. Es magadnak is. Ha meg sem próbálod, nem sikerülhet. Kérlek - pillantott fel rászomorú kiskutya ábrázattal. Hát idáig jutott. Könyörög egy fiúnak, hogy ne hagyja el. Álmaiban ez azért nem egészen így működött.  Ott járt egy kis boldogság,  még mielőtt véget ért volna az egész. De úgy tűnt, ez megmarad csak álomnak.
Egészen picire összehúzta magát, térdeit a mellkasához húzta. Így próbálta óvni magát a hideg ellen, mondanom sem kell, teljesen eredménytelenül. Állát térdeire támasztotta és a kilátást bámulta a fiú helyett. Ezek után nem mert ránézni. Abszurd helyzet volt, hiszen pont azért mondta el, mert tudta, hogy a fiúnál biztonságban lesz a titka. De talán túl nagy lépés volt számára.
- Te vagy az első, aki tud erről. – Inkább nem folytatta a történetet. Majd egyszer, talán, ha úgy hozza az élet. De most csak hagyta, hadd merüljön el a fiú a gondolataiban. Vajon merre járhat az esze? A másik arcát bámulva próbálta meg leolvasni, hogy vajon mire gondolhat. Nem nézett rá, csak bámult maga elé. Kissé aggasztotta a látvány, de annyiban hagyta. Csak hagyta békén. Majd ha a másik úgy gondolja, hogy mondanivalója van akkor azt nyilván a tudtára adja. Addig is, miért ne gyönyörködhetett volna az éjszakai égboltban? A csillagok fényesen ragyogtak, a Hold már majdnem teliholdként ragyogott az égen. Ha odafigyelt volna, mikor a holdfázisokat tanulták nyilván meg tudta volna mondani, hogy ennek az állapotnak mi a neve, de persze ha akarta se jutott volna az eszébe. Sosem stresszelte ezen magát, megbukni még sosem sikerült és amíg átment, addig nem zavarta különösebben hogy ilyenekre nem emlékszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801964#post801964][b]Csonka Zsombor - 2020.03.31. 20:37[/b][/url]

Igaza volt a lánynak. Nem ismerik egymást. Tényszerűen. Viszont a zene által már halványan sejlik bennük a másik képe. Ott motoszkál a lelkükben, újra-újra felfedve magát, hogy megsajdítsa a szívet.
Pszichiátria. Az elme csapdája. Várta a folytatást, de az nem jött meg. Nem is csodálkozott rajta. Hiszen miért nyílna meg az ember egy ismeretlen előtt? Miért hazudna érte, és mégis miért engedné meg, hogy bármilyen ismeretlen házba bevigye. Bizalom. Ez volt az ő kapcsolatuk rugója már az első pillanattal. Egy kincs, melyet olyannyira féltettek; a mellkasukhoz szorították, és szorongatták, míg nem összeroppant. Miért teszik ezt az olyanok, mint ők?
Mélyen beszívta a levegőt. Itt az idő. - Én... őöö...khm.. - megköszörülte a torkát. Nehéz. Talán az elejétől kéne kezdeni. Onnan, ahonnan ered a probléma. Ugyanis kevés ember tudta csak az igazat. Az iskolán belül pedig csak egy.
- Tizenegy éves voltam. A szüleimmel pedig elmentünk vakációzni. Volt egy faházunk fent a Bükkben. Imádtuk azt a helyet - mesélte érzelemmentes arccal. Egyszerűen csak igyekezett, hogy pontosan elmondja. Valamiért azt akarta, hogy a lány tudja. - Egyik este bent játszottunk. És ööömm... - ökölbe szorított kezét a szája elé tette. Még mindig felkavarták az emlékek, de ezt most meg kellett tennie. - ... egyszer csak vonyítás hallatszott. A szüleim gyorsan a szekrénybe rejtettek. Nem tudtam, hogy mi történik... - Tartott egy szünetet, szemének tükre vizessé vált, és látszott benne a mély szomorúság. - Hallottam, ahogy a vérfarkas kivágja az ajtót és a szüleimre támad. A sikolyuk, és... - elcsuklott a hangja. A tenyerébe fektette a kezét. Nem bírta folytatni. Képtelen volt rá.
Egy pár pillanat múlva összeszedve magát, és letörölve a könnyeket a szeméből a lányra nézett. - Azt akartam, hogy tudd - vont vállat. Nem tudta miért, azt sem, hogy annyi idő után miért pont a lánynak mesélte el. De most tett egy lépést azért, hogy a mellkasához szorongatott bizalmat ne fojtsa meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=801997#post801997][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.31. 21:59[/b][/url]

Bízott a fiúban. Jobban bízott benne, mint a saját nővérében. De ez sem tudta rávenni arra, hogy elmeséljen mindent. Túl fájdalmas lett volna feltépni a sebeket. Előbb-utóbb persze úgyis muszáj megtennie, de úgy volt vele, hogy inkább utóbb, mint előbb.
Figyelmesen hallgatta a fiú minden szavát. Majdnem ő is megsiratta a történetet, de ehelyett  rövid ideig turkált nadrágja hatalmas zsebében, majd előhúzott egy papírzsepit és Zsombor felé nyújtotta. Nem akarta ilyen szomorúnak látni. Szívfájdítóbb volt, mint mikor ő maga volt szomorú. Alapvetően mindenki iránt így érzett, ilyenkor félretette minden előítéletét és bizalmatlanságát, ha valakin látta, hogy maga alatt van. Mindig volt egy zsebkendője, egy vigasztaló ölelése és egy-két kedves szava az emberekhez, ezzel nemritkán bearanyozván mások napjait. Ilyenkor lépett előtérbe az az énje, akit csak kevesen ismernek. Az empatikus és segítőkész Sári, aki nem pletykálkodik meg ármánykodik, csak szimplán segíteni akar. Kiskorában orvos akart lenni, hogy segíthessen másokon, de ennek az álmának csapnivaló jegyei hamar véget vetettek.
- Megölelhetlek? - Előbb beszélt, mint gondolkodott, de ha átgondolta volna sem érzett volna máskép. Meg akarta nyugtatni a fiút és hagyni, hogy kisírja magát a vállán. De mégsem akart rögtön ráugrani és bepofátlankodni a személyes terébe, mert mostmár ott tartott, hogy tényleg nem tud eligazodni a Zsomboron. Az egyik pillanatban eltaszítja magától, majd rábíz egy olyan titkot, ami örökre összeköti őket. Totálisan összezavarodott. Ő pontosan tudta mit akar a másiktól és úgy tűnt, talán a göndört is sikerült meggyőznie, hogy adjon neki egy esélyt.
Nem tudhatta, mit fog válaszolni a másik. Felkészült mindkét eshetőségre. A nem már nem érintette volna meg annyira, visszatért az optimizmusa, amivel egészen eddig a Zsombor-kérdésre tekintett. Az igen pedig egyértelműen boldoggá tette volna. Mert nem csak a fiút akarta megnyugtatni, hanem magát is. Azzal, hogy magába szívja a fiú illatát, hogy szorosan tartja őt, hogy érti a közelségét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=802044#post802044][b]Csonka Zsombor - 2020.04.01. 00:02[/b][/url]

Elmondta. Vagyis... maradjunk annyiban, hogy többnyire elmondta. A végére kicsit összeomlott, de mivel ez volt a második alkalom, hogy kénytelen elmondani, így nehéz volt még. A történet súlya újra a vállára nehezedett.
Elmosolyodott a felajánlott zsebkendőre, de ahelyett, hogy elvette volna, megszorította a lány kezét. Nem akart ennél többet sírni. Az a pár könnycsepp bőven elég volt egy régi múlt emlékéért.
Valahogy könnyebb volt a mellkasa most, hogy kint volt a történet. Eddig belülről emésztette, de most, mintha egy kissé felszabadult volna.
- Még... nincs vége - jelentette ki. Nem akart az ölelésre se nemet, se igent mondani. Nem szerette őket, de tudta, hogy más mennyire szívére tudta venni, ha ezt elutasítják. - Másfél napot töltöttem a szekrényben, mire valaki rám talált - fejezte be. Ez az utolsó információ fontos volt. Ha azonnal kimentik, még lett volna esélye egy teljesebb életre, de azalatt az idő alatt az agya kifordult magából, és soha nem lett ugyanolyan, mint volt.
- Ez... most egy szelete volt a múltamnak. Azért, hogy jobban megismerhess - vallotta be a fiú. Elmondhatta volna, hogy mostanában újra visszatértek erről a rémálmai, hogy hogyan hatott rá a ház látványa. Esetleg megemlíthette volna a tizennyolcadik születésnapját, de nem bírt olyan gyorsan haladni. Képtelen volt még egyszer ennyi infót átadni. Nem azért, mert félt, hanem mert az agyában egy gát megállította benne.
Fogalma sem volt róla miért teszi azt, amit. Csak végre kiakarta próbálni ezt a bizalom dolgot. Újra. A kezdetektől.
- Ha pedig te szeretnél valamit megosztani, én itt leszek, mikor készen állsz - rezdült egy mosolyba a szája, majd vissza. Semmiképpen nem akarta erőltetni Rarát, neki is csak a sok kezelés hatására volt ereje ezt megtenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=802137#post802137][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.04.01. 09:29[/b][/url]

Mosolygott. Merlinre, Zsombor végre mosolygott. Mintha a csillagok fényesebben ragyogtak volna és már nem is lett volna annyira hideg. Ez a mosoly és az aprócska kézszorítás megmelengette a szívét. Lehetetlenül romantikus énje belül már tovább szőtte a történetet, de erővel elnyomta magában a ponyvaregényekbe illő folytatásról szőtt álmait.
A végül használatlan papírzsepit visszarejtette eredeti helyére és kinyújtotta elgémberedett lábait. Kicsit kellemesebb hőmérsékleten valószínűleg tovább bírta volna az egy pozícióban való üldögélést, így viszont már nem esett olyan jól. Agyonhasznált ízületei nem értékelték ezt az időjárást, normál esetben télen például mindig vastagharisnyát húzott vastag nadrág alá, így próbálván menteni, ami menthető.
Másfél nap. Másfél nap egy sötét szekrényben egyedül, miután végig hallgattad, ahogy a szüleidet megölik. És a fiú még mindig itt van és mosolyog. Felnézett rá azért, hogy képes volt megtenni, amit ő nem. Szembenézett a múltját és jelenét tragikusan és drasztikusan megváltoztató emlékkel. Neki is meg kellett volna tennie, de képtelen volt rá. A szavak egyszerűen csak megtagadták, hogy szolgálatára álljanak.
- Köszönöm, hogy elmondtad. - Szóval tényleg bízik benne. Rábízta élete legféltettebb titkát három nap alatt. Ezt jó jelnek vette a továbbiakra nézve.
- Várj... Mit is mondtál? Az előbb még itt akartál a hagyni és kerülni az idők végezetéig. Ne legyél ilyen határozatlan. - Csak heccelte a fiút, a szájszegletébe költözött mosolyból egyértelműen kiderült. Nem biztos, hogy a legjobb időpont volt a göndör szekálásra, de hiányzott az a játékosság, ami Pesten körül vette őket. Mennyivel könnyebb volt akkor. Olyanok voltak, mint az átlagos kamaszok. Hülyeségeket csináltak, viccelődtek, nevetgéltek és úgy tűnt, semmi problémájuk nincs, csak élvezik az életet, úgy ahogy ők azt jónak látják. Most meg itt ültek egymás mellett és a tökéletesség látszatát meg sem próbálták visszahozni. De mégis volt valami csodálatos az egészben, valami bennsőséges.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=802179#post802179][b]Csonka Zsombor - 2020.04.01. 11:08[/b][/url]

Törődött vele. Hogy pontosan miért, azt nem tudta megmondani. Általában az emberekkel közönséges viszonyt alakít ki, amiből könnyű kilépni, vagy bármelyik percben otthagyni őket. És mégis az a kicsi eridonos képes volt az agyába férkőzni, egész szünetben ott furkálódni, és megváltoztatni mindent a szimpla jelenlétével.
- Oh, ne legyél olyan biztos benne, hogy most nem hagylak itt - vonta fel játékosan a szemöldökét a fiú. Belül azért még mardosta valami furcsa érzés, de jobb volt nem arra gondolni. Így is túl sokat volt szomorú.
- De amúgy is jobb lenne, ha felfüggesztenénk ezt a kis meetinget. Egyrészről mert jégcsappá fogsz fagyni, másrészről pedig mert lemaradsz a vacsoráról - jelentette ki Zsombor, és felállt, hogy jelezze ideje menniük.
Az ajtóhoz sétált, és amennyiben a lány jött mögötte, kinyitotta előtte. - Mellesleg legközelebb ha megint zenélünk, neked is énekelned kell - utalt arra a göndör, hogy hallotta, amikor a történtek előtt dalolászott a lány. Be kellett vallania, hogy nincs is olyan rossz hangja Rarának, mint ahogy azt ő beállítja.
Beléptek a meleg kastélyba, és megálltak a folyosón. Vajon hogy kéne elválni? Ez most mi volt? Lesz még belőle, vagy ezt ennyiben fogják hagyni? Nem akarta. A karjai között akarta tudni a lányt, és nem foglalkozni a fejében lévő baljós gondolatokkal. Ilyenkor ment is neki... többnyire. De mikor egyedül volt, akkor nem tudott küzdeni a feltámadó kétségek ellen.
- Én.. ömm... nem ... - intett a Nagyterem felé. Nem mondhatta, hogy már evett, hiszen nem. Hazudni pedig nem akart. De odamenni sem. Semmiképpen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=802195#post802195][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.04.01. 12:09[/b][/url]

- Már mindegy, ezen a részén már túl vagyunk - vigyorodott el. Aznap először érezte jól magát. Arcáról eltűntek a sírás után maradt nyomok, nagyjából minden normalizálódott. Igyekezett legalább nagyjából letörölni szétfojt sminkjét, ha már a szemei végre nem egy nyúléra hasonlítottak. Így már szinte meg sem lehetett állapítani, hogy két órát zokogott a párnáját ölelgetve.
- De igazad van, ideje lenne bemennünk. Ha éhes lennék a konyhát választottam volna célpontul. De azért édes vagy, hogy így aggódsz - tápászkodott fel kényelmes helyéről. Tényleg nem volt túlzottan éhes, szóval nem volt tervben, hogy meglátogatja a nagytermet. Majd maximum az Eridonban összedob magának valami szendvics félét. Borzasztóan főzött, jobban tették, ha nem is engedték konyha közelébe. Kivéve, ha karamellás tejet kívánt, azt viszont páratlanul tudta elkészíteni. Közel sem olyan jól, mint az imádott nagyikája, de az iskolában még senki nem ért a nyomába.
- Szóval lesz legközelebb? Mikor? Egyébként nem. Erre nem veszel rá. Féltem a hallásod. - Kuncogva kilépett a fiú előtt az ajtón, be a jó meleg folyosóra. Lehet, hogy igazából bent sem volt nyári hőség, de a kinti időjáráshoz képest mindenképpen pozitív előre lépésnek számított. Megdörzsölte karjait, mintha ez bármit is segítene testhőmérséklete normalizálásában. Igazából csak nem akart állni ott tök szerencsétlenül és kínosan bámulni a fiúra, hogy most akkor mi lesz. Megölelje? Vagy ne? Csak hagyja ott és kész? Vagy mondjon valamit? De akkor mégis mit? Végül vett egy nagy levegőt és elszánta magát a cselekvésre. Valamit lépnie kellett.
- Hát... Jó éjszakát, Zsombor! - Olyan könnyedséggel ölelte meg, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mielőtt elengedte volna a göndört arcára egy rövid puszit nyomott, mint akkor, a vonaton, majd rámosolygott és hátat fordítva mintha mi sem történt volna elment.