Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

Ethan
~ezt nem kellett volna~

Légy a cinkosom, és megsúgom a titkom. De tudod, mit kérek érte? A nyelved, az agyad, a szemeid, és a kezeid. Nem szabad elmondanod senkinek. Nem sejtethetsz, csak nekem válaszolhatsz, csak én kérdezhetek tőled, csak, csak csak... Érted? Amikor rád bízom a titkom, te a részemmé válsz. Akár akartad, akár nem.
Minden porcikája remeg a ki nem mondott undortól és haragtól. Ennyire még soha életében nem akarta Őt megölni, mint most. Lassan és fájdalmasan bevégezni a lényt, ami a legtöbb rémálmát okozta. De most elérte a tűréshatárát! Úgy tervezte, hogy rátöri az ajtót első impulzusában, mikor megszületett benne a kétely. Aztán leült, elszívott egy cigit, és elkezdett gondolkodni. Hagyta, hogy a nyugodtabb, hidegebb énje bukjon felszínre, és vegye át az irányítást felette. Az impulzív kölyök elment aludni. Annyira előtte volt, ahogy pozdorjára töri a csontokat, szétszaggatja az inakat perzselő bosszúból, amiért ezt meg merte tenni vele, és egyre csak dagadt és dagadt a benne élő vadállat vérszomja. Lassú, komótos mozdulatokkal haladt a folyosókon éjnek idején fejében pörgetve a ronda rémképeket, melyek mindegyike kuzinja végét jósolta.
Szereti a szunnyadó kastélyt a nyugodt lakóival, kitartó diákjaival, a lusta kölykökkel, a lefitymáló, vagy épp lelkes tanárokkal. Az egész olyan, mint egy miniatűr szociális atom. Mert az is. Az iskolákban -mint a többi, kicsinyke társadalmi modellben- az a szép, hogy szinte tökéletesen le lehet modellezni az emberi viselkedést. Így az étlapon ott foglal helyet az érdekütközés, az érdekegyezés, az árulás, a kitartás, és az aljasság is. Többek között. Ez csak néhány példa a megannyi közül. Amit most készül felhánytorgatni, az az aljas árulás kategóriában versenyzik nála. Hogyan fogja kezelni? Fogalma sincs még. Egyszerre akarja kitépni annak a szemétnek a beleit, és vonni kérdőre. A furcsán hűvös szellő, mi bensőjét nyalogatja, néha megérinti a benne forrongó vulkánt is. Percről percre más jövőképet vizualizál maga elé, s amikor elér az erkélyre, még akkor sem biztos benne, hogyan fog reagálni, ha megtalálja. Hogyan? Ahhoz előbb maga a kiszemelt is fel kellene bukkanjon a porondon...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501157#post501157][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.07.29. 00:28[/b][/url]

Ethan
~ezt nem kellett volna~

Légy a cinkosom, és megsúgom a titkom. De tudod, mit kérek érte? A nyelved, az agyad, a szemeid, és a kezeid. Nem szabad elmondanod senkinek. Nem sejtethetsz, csak nekem válaszolhatsz, csak én kérdezhetek tőled, csak, csak csak... Érted? Amikor rád bízom a titkom, te a részemmé válsz. Akár akartad, akár nem.
Minden porcikája remeg a ki nem mondott undortól és haragtól. Ennyire még soha életében nem akarta Őt megölni, mint most. Lassan és fájdalmasan bevégezni a lényt, ami a legtöbb rémálmát okozta. De most elérte a tűréshatárát! Úgy tervezte, hogy rátöri az ajtót első impulzusában, mikor megszületett benne a kétely. Aztán leült, elszívott egy cigit, és elkezdett gondolkodni. Hagyta, hogy a nyugodtabb, hidegebb énje bukjon felszínre, és vegye át az irányítást felette. Az impulzív kölyök elment aludni. Annyira előtte volt, ahogy pozdorjára töri a csontokat, szétszaggatja az inakat perzselő bosszúból, amiért ezt meg merte tenni vele, és egyre csak dagadt és dagadt a benne élő vadállat vérszomja. Lassú, komótos mozdulatokkal haladt a folyosókon éjnek idején fejében pörgetve a ronda rémképeket, melyek mindegyike kuzinja végét jósolta.
Szereti a szunnyadó kastélyt a nyugodt lakóival, kitartó diákjaival, a lusta kölykökkel, a lefitymáló, vagy épp lelkes tanárokkal. Az egész olyan, mint egy miniatűr szociális atom. Mert az is. Az iskolákban -mint a többi, kicsinyke társadalmi modellben- az a szép, hogy szinte tökéletesen le lehet modellezni az emberi viselkedést. Így az étlapon ott foglal helyet az érdekütközés, az érdekegyezés, az árulás, a kitartás, és az aljasság is. Többek között. Ez csak néhány példa a megannyi közül. Amit most készül felhánytorgatni, az az aljas árulás kategóriában versenyzik nála. Hogyan fogja kezelni? Fogalma sincs még. Egyszerre akarja kitépni annak a szemétnek a beleit, és vonni kérdőre. A furcsán hűvös szellő, mi bensőjét nyalogatja, néha megérinti a benne forrongó vulkánt is. Percről percre más jövőképet vizualizál maga elé, s amikor elér az erkélyre, még akkor sem biztos benne, hogyan fog reagálni, ha megtalálja. Hogyan? Ahhoz előbb maga a kiszemelt is fel kellene bukkanjon a porondon...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501172#post501172][b]Ethan R. Saint-Venant - 2015.07.29. 01:44[/b][/url]

Nem alakult jól az estéje és ez egy igen diplomatikus megfogalmazása annak a véleménynek, ami vizuálisan lefesthető lenne egy méretes kupac tehénvégtermékkel. Rémi valahol a szobában pihen lenn, és ezúttal remélhetőleg tényleg pihen, nem pedig rémálmoktól gyötörve forgolódik. Találnia kell majd egy bájitalt receptet, amit a fiúval együtt (vagy inkább Rémi, ő tehetségesebb a bájitalok terén) megfőzhetnek, tompítva az éjszakai lidércnyomásokat. Talán ő is érzi a viharfelhőket, amelyek furcsa módon nem az égen, hanem a folyosón trappolva közelednek afelé az erkély felé, amerre ül, mert egy pillanatra végigfut rajta a hideg. Hiába, most már bőven sötétedés után vannak, régen lement a nap, a levegő is lehűlt. Talán jobb lenne visszamenni most már a hálókörletekbe.
A zakóját jobban összehúzva magán csúszik le a korlátról, ahova kiült (a védelmi varázslatoknak hála kiesni úgysem fog), és egy könnyed mozdulattal ér földet. Annak ellenére, hogy ilyen késő van, a mozdulatai még frissek, bár az üdétől egészen távol áll. Most, hogy éjnek évadján nem kell figyelnie a gondtalan megjelenésre, sokkal könnyebben kivehető az izmaiban és tartása mögött húzódó feszültség. Távolról sem hasonlít egy kitörni készülő vulkánra ugyan, arról legalább tudni, hogy egyszer kitör és utána minden megnyugszik. Ez  a fajta feszültség rosszabb, mert az ember tudatában van, de azzal együtt egyértelmű az is, hogy valószínűleg sosem tudja meg mi a probléma. Egyszerűen minden nyugtalanító velejárójával együtt benne van a levegőben, a szemrebbenéseiben. Ujjait végigfuttatja a haján, hátratúrva a sötétbarna tincseket - talán a szembeérkező alsóbb éves prefektusok előtt legalább ennyivel kulturáltabbnak néz majd ki  -, majd kifordul az erkély külső részéről a folyosóra visszavezető szakaszra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501232#post501232][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.07.29. 13:52[/b][/url]

Kizárni, elbarikádozni a kínzó kényszert, megzabolázni az összeránduló ujjakat, mik szemvájásért könyörögnek. Pórázt rakni a bent dühöngő állatra, mielőtt széttéphetne valakit. Egy pillanatra a halántékának nyomja két ujját, hogy csillapítsa a bent keletkezett lüktetést, de hasztalan. Továbbra is meg akarja taposni Ethan koponyáját teste teljes erejével. Érezze, hogy elpattintotta a húrt, hogy átlépte a határt, viselje a következményeket. Szemét rohadék!
Ráfordul az erkélyhez vezető folyosóra, léptei halkan koppannak a kövezeten. Nem is törekszik a halk járásra, csak el akarja érni azt a körvonalak nélküli, lelki szemei előtt lebegő képződményt, melyet érzései gyúrtak össze, és raktak elé, és a kuzinját jelképezik. A hosszú séták sokat segítenek a higgadásban is, de az a probléma, hogy amint meglátja Ethant, nem csak most, régebben is azonnal hangulatváltozás volt a következmény. Ő sem tudja előre megjósolni, hogy le akarja-e majd tépni a fejét, vagy szimplán üvölt-e vele. Jobb lett volna később, a Rellonban találkozni vele. Ehelyett a lépések elfogynak, elhalnak, mert szembekerül Ethannel a következő percben. Amaz épp kilép az erkélyről ide, a folyosóra.
Ijesztő semmi terül szét a mellkasában, miután útjára indítja az utolsó, indulatgőzös szusszanását. Semmi. Az agya megállt a működésben, a fókusztávolsága kinyúlt a végtelen felé, a teste ellazult. Látja Ethant, és mégsem; az ember képét helyettesítette az undor manifesztációja. Leredukálódott egy kiiktatandó célpontra. Megindul a folyosón szemhéjait kissé leeresztve, tekintetét elernyesztve, és ráirányítva Ethan vállára. Mintha félrenézne. Egy kicsikét. Már karnyújtásnyira van tőle, amikor reflexből indul meg a bal, erősebbik keze Ethan torka felé, hogy elkapja, és annál fogva belevágja a padlózatba, kisodorja az erkélyre, belapítsa a kövezetbe. Hogy elkezdje pozdorjára törni. Ethan reflexei biztos megedződtek az évek alatt, esélyesen most sem fogják cserben hagyni... de persze megtörténhet, hogy Mihael célba talál, és ádámcsutkán ragadja a rellonos mestertanoncot. A következő tizedmásodpercek mindjárt választ adnak mindenre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501248#post501248][b]Ethan R. Saint-Venant - 2015.07.29. 15:01[/b][/url]

Kilépve az erkélyről, szinte azonnal szembetalálkozik Mihaellel. Ennyit arról, hogy az üres folyosóknak hála elengedheti magát; már görbül is vissza a szájára az a szokásos diplomatikus mosolya. Görbülne, ha nem venné észre a fiú különös viselkedését. Gyermekkoruk óta ismerik egymást, tudja már betéve Mihael arcvonásait, a rezdüléseket, mikor zaklatott, mikor gyűlöli minden kis részével, mikor feszülnek meg a tagjai, mint egy ugrásra kész vadállatnak. De ugyanúgy tudja azt is, mikor enyhül meg, mikor sebezhető, mikor tudna elevenbe nyúlni vagy épp elterelni a figyelmét arról, ami nyomasztja. Nem gondolatolvasó, ez olyasmi, amire hosszú évek tanítják meg. Ahogy arra is, hogy meddig mehet, mikor nyom túl forró vasat a túl eleven sebbe, ezt pedig jobbára általában igyekszik elkerülni.
Leolvad arcáról a mosolykezdemény, mert most valami történik. Ténylegesen, nem csak úgy, amit félvállról véve elengedhet maga mellett egy rövid, diplomatikus vagy szurkálódó megjegyzéssel. Nem nagyon tudja elképzelni, hogy mi ütött Mihaelbe, mi volt az, ami most ilyen égető haraggal töltötte el, hogy kiabálás és átkozódás helyett neki ront. Azonban az biztos, hogy ez minden csak nem vicces.
Látja lendülni Mihaelt, egyértelműen a nyaka felé közeledik a keze, nem pálcával, ököllel támad. Nem kaphatja el a nyakam. Ez fut át a fején, és ez a különös, nem várt jelzés arra készteti, hogy ösztönösen húzódjon arrébb, ezzel térjen ki a mozdulat elől.
- Mégis mi a fene... ?
De ha Mihael így, akkor ő sincs másképp, a pálca a keze ügyébe kerül - ha a fiú elhatározta, hogy rátámad, akkor meg fogja magát védeni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501719#post501719][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.07.31. 01:13[/b][/url]

Ethan
~...and you start to run just as I'm having fun
and it's awfully hard to stop
it's just too hard to stop
I don't think I can stop~

Lábaiban az inak megfeszülnek, lendületet vesznek a vetődéshez, és már tolja is tovább a súlyát egy egész, összetett mozdulatsorban kiélve az energiát: megpróbálja torkon kapni Ethant, és belevágni teljes erőből a talajszintbe. Ha sikerült volna ez a manőver, a kuzinja biztosan agyrázkódást kap, ha nem súlyosabb sérülést. Van az a pont, amikor már semmit sem ér a dühöngés, és az ordítozás; csak felesleges szócséplésként hat, és időpazarlás, semmi egyéb. Amikor nem használnak a szavak, vagy a gesztikuláció, a nyílt inger és a grandiózus színpadiasság, amit rendszerint öntudatlan viszünk bele a mozdulatainkba, akkor érkezünk meg egy mélyebb, sokkal összetettebb válaszközponthoz agyunk bugyraiban kalandozva. Itt átváltanak a racionális érvek ösztönreakciókba, s az eddig visszatartó erőként szuperáló gátak elvesztik jelentőségüket, elpárolognak. Az egész ember egy nagy ösztönorgánummá fejlődik még működő tudattal; olyan tudattal, mely az adott, elménkben fáklyaként égő célra fog összpontosítani.
Ez történik most Mihaellel is: jelenlegi kötelességének Ethan összemorzsolását érzi, amiért gyanúja szerint olyasmit művelt vele, amihez nem adta beleegyezését. Megannyi előzmény szolgál például kisebb-nagyobb összetűzésekre közöttük, de mindezidáig egyiknél sem történt meg, hogy ne ismerte volna a pontos körülményeket. Itt pedig, ha igaza van, Ethan elhallgatott előle valamit, és anélkül cselekedett, hogy Mihael áldását adta volna. Akárhogyan is, vörös ködben úszó elméjének bőségesen elég a gyanú halvány árnyéka is egy összetűzéshez, mint láthatjuk.
Ütése- egyáltalán nem meglepő módon- nem ér találatot. Annyit verekedtek már kiskoruktól, hogy Ethannek külön kialakult reflexei vannak a felbőszült Mihael elkerülésére. De Mihael sem tétlenkedett az elmúlt évek alatt, és várta, hogy csak Ethan nőjön fel a fizikai feladatokhoz. Jelenleg is folyamatosan edz, fejleszti önvédelmi tudását, ennek tudható be, hogy amint Ethan kitér előle, és készül előhúzni a pálcáját, az alatt az ő teste is fenntartja a mozgást: egyensúlyközpontját áthelyezi a jobb lábára, a ballal pedig fordulatból rúg ki Ethan álla felé, hogy ütést mérjen a szépre szabott, precíz vonásokra. Rühelli minden porcikáját, és az a tudat, hogy talán most kiütheti egy-két fogát, olyan adrenalinlökettel látja el, mintha a Himalaya-ra készülne felkaptatni oxigénmaszk nélkül.
- Varázsoltál. A beleegyezésem nélkül. – Megrendítően furcsa a szavait kísérő üres, kopár tónusa, és a melléjük társuló kifejezéstelen arca. Átlépte azt a szintet, amikor csipkelődéssel letudhatják a vitáikat. Ha a rúgás nem sikerül, már készül a következő támadással: kirúgni a lábat egy kaszálással Ethan alól, és leteperni a földre. HA nem sikerült…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501724#post501724][b]Ethan R. Saint-Venant - 2015.07.31. 03:11[/b][/url]

Épp hogy csak sikerül kitérnie az egyik mozdulat elől, de már jön is a másik, ahhoz pedig nem elég harcedzett és gyakorlott a fizikai, puszta kézzel vívott harcban, hogy azt is gond nélkül hárítani tudja. Kettejük közül, amikor hasonló harcról van szó, nincs kétség, hogy Mihael az erősebb fél: ő a gyakorlott, a jobb reflexekkel megáldott, a kviddicsnek hála edzettebb, ráadásul terelőként a karjai is nagyobb erőkifejtésre képesek. Ezért nem lett volna most jó, ha testének és haragjának minden lendületével belé csapódik. Az már világossá vált, hogy pillanatnyilag Mihael nem gondolkodik. Mármint nem arról van szó, hogy hideg fejjel, megfontoltan teszi azt, amit, hanem egyszerűen kikapcsolt. Nem is jut más szó eszébe most erre, minthogy egyáltalán nincs most odabenn senki; senki olyan, akire számíthat, hogy megállítja a fiú mozdulatait. Máskor könnyen épít a régre visszanyúló kapcsolatukra, hogy Mihael a maga módján terelgethető - vagy ha mégsem, az is mindig kellemes és szórakoztató meglepetés, mert az unokatestvére mindig tud valami újat mutatni neki, amivel egy újabb szintre emeli a csatározásukat.
Ez is valami új, de nem mondhatná, hogy a legkisebb mértékben is szórakoztatónak találja. Ebben az állapotban nem tud semmit megragadni Mihaelben, nem tud belekapaszkodni egyetlen gondolatfoszlányába, érzelmébe a másiknak, mert nincs ott. Szokásos játékainak fegyverkészlete mind oda, ő pedig egyedül marad a folyosó hideg kövén állva, fegyvertelenül az előtte álló esztelen erőszakkal szemben. Alig van viszont mindezt ideje végiggondolni, mert a következő rúgás egyenesen az arcát éri és csak a szögnek köszönhető, hogy nem ugrik ki az állkapcsa. Az mindenesetre biztos, hogy hasonló mértékben fájdalmas a találkozás. Elesik a hirtelen érkező ütéstől - bárki, aki nem a fizikai harcra edzette magát, így tett volna. Van az úgy, hogy csak úgy nem kapcsolhatja ki a fájdalomérzékelését valaki - Ethan pedig olyan rég érzett tényleges, szúró, sajgó, vörösen harsogó fájdalmat, mint most. Érzi, ahogy egy langyos vércsík serken ki a szája szegleténél, a becsapódástól a szája belsején lévő vékony réteg felszakad és nyelvét is elönti a sós, vasas íz. Előbb nyeli le, minthogy kiköpje, nem szánt szándékkal, hanem automatikus reflex tőle, helyet kell csinálnia ugyanis a következő varázsigéhez. Az esés közben elejtett pálcája után nyúl és azonnal kimondja a varázslatot, Mihael azon lábára célozva, amivel az előbb megrúgta:
- Brahium Ermando.
Ha minden jól megy, kuzinja lábából az átok létrejöttét követően minden csont eltűnik, Ethan pedig a alkarjával törli le szája sarkából a vért, miközben felül és rögtön próbálja hátrébb tolni magát az érdes kövezeten, centiről centire. Sajog az arca, borzasztóan fáj, az a rúgás erős volt és jól célzott és biztos benne, hogy ha nem is kiugrott állkapocscsonttal végezte, de nem úszta meg ennyivel, meg enyhén szédül és hányingere van. Nagyszerű.
- B*****g, Mihael, b*****g. - Egyáltalán nem szokott káromkodni, nem az ő stílusa, nem az ő habitusa, de még mindig nem tud napirendre térni az előbbiek fölött. Most kezdi csak igazán felfogni, hogy ha ott a másik elkapja őt, ahogy eredetileg tervezte, tényleg képes lett volna lehet, hogy megfojtani őt. Nekiveti a hátát a falnak, de nem ereszti le a pálcáját, még mindig a másik fiúra szegezi, hogy az első alkalommal, hogy annak pálcája netán előkerül, egy capitulatusszal lefegyverezhesse.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501735#post501735][b]Markovitsné Győri Barbara - 2015.07.31. 08:51[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501872#post501872][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2015.07.31. 23:06[/b][/url]

A meleg, emberközeli, tudatos énje megsajnálná Ethant. A szívvel rendelkező fele azt mondaná, rendben, ennyi elég volt, végül is az ő hibája is. Miért kellett megkísérelnie a köpést? Sosem jött volna rá a kis malőrre, ha nem akarja Roxy-t beavatni, de megtette, kinyitotta a száját, elkapta a dadogás, aztán a keze folytatott heves rángógörcs csatát, mikor le akarta írni a tényállásokat egy csodálatos, hófehér papírosra. A felesége enyhén szólva ostobának nézte, mikor sokadjára sem működött a dolog. Nagyon beleépült az idegbaj, és mint a példa mutatja, addig vitte, túrázta, hogy nekiment Ethannek elég csúnyán, az állát becélozva. Igazság szerint a fogát akarta kiütni, és beleadott apait-anyait, de egyrészt a szög nem volt tökéletes, másrészt a bakancsa talpa bizonyára csúszós lehetett, és azért nem ért teljes találatot. Ennek ellenére elégedettség árad szét a lelkében Ethan esését és az ajka csücskében felgyöngyöző vércsíkot látva. Utálata még égőbb fokozatra vált, úgy érzi, most végre elpusztíthatná ezt a világra veszélyes pestist. Elismerésként is felfogható, hogy ennyire tart egy olyan embertől, aki a nagyközönség felé semmi mást nem mutat, mint tiszteletet és odaadást, néhány egyéb tulajdonság mellett persze. De ő, ő ismeri a velejét, az igazi arcát. Vagy mindezt csak ő képzeli oda? Valójában talán ő a paranoid, és Ethan teljességgel normális mindenkivel? Nehéz megkülönböztetni a paranoiát a valóságtól, főleg, ha utóbbit állandóan hajszolja, az előbbivel pedig együtt él egy minimális szinten. Nem nevezném paranoid betegnek, csupán szeret gyanakodni.
Önelégültség tölti el, hiú dölyfösség, bolond vigyor szegélyezi a száját, és az ostromolja elméje falait, hogy végre megkapja ez a ganajtúróbogár azt, amit megérdemel. Bár a a fogai bánták volna, bár a bordáig is eltalálhatná, szeretné atomjaira szedni. Vattatomjaira! A következő másodperc kiesik az agyából. Az egyik minutumban még voltak csontok a lábában, a másikban már nincsenek. Hallja Ethan szavait, elméje képes felismerni a latin szavakat, összerakni viszont nem sikerül, értelmet kovácsolni semmiképp. Enyhe meglepettség ül ki az arcára, miközben kártyavárként dől el a padló felé. Az egyetlen dolog, amiért nem hasal el így, hogy fél lábra kényszerült, azt a reflexei: bal keze valahogy felfogja az ütközést a padlóval, bár rögtön oldalra is dől, hogy ne roppantsa el a kezét. Nem történt törés, de most már ugyanúgy a földön köt ki, mint Ethan. Egy szintre érkezni? Mily szégyenletes! Sziszegő hangot szűr ki a fogai közül, és próbál ülő pozícióba vergődni. Az arcába visszatér az élet, végre a vonásai dühös fintorba torzulnak, és az ajka vicsorgásba kezd. A szép elméje végre hazatért.
- Te b**** meg. Nem kellett volna megbűvölj a tudtom nélkül, te rohadék! - Az igazat megvallva még mindig csupán találgat. Ethan könnyűszerrel letagadhat mindent, nincs kézzel fogható bizonyíték semmire, és Ethant ismerve ezt meg is fogja tenni.
Lépések hangjai. Sietős, gyorsan közeledő léptek zaja veri fel a tőlük származó alapzaj monotonítását. Valaki erre jön, és nem lesznek képesek kimagyarázni, mit keres Ethan a földön, vérző szájjal, ő pedig egy hússzerű tekervénnyel maga alatt, ami valaha a jobb időket megélt bal lába volt, míg a kuzinja ki nem varázsolta belőle a csontokat. Markovitsné Győri Barbara... mHát ez remek, a saját HVHjuk. Kellhet ennél nagyobb balszerencse mára? Csak holtra szerette volna verni Ethant, semmi egyéb. Erre megjelenik a Igazságosztók BK változatának egyik oszlopos tagja. Öklendezést színlel Barbi háta mögött, míg az Ethant vizsgálgatja, nincs-e baja. Az, sajnos nincs, pedig bár lenne harminckét vagy harminchárom foggal kevesebbje. Rohadt mocsok!
Barbi nyilván hozzá beszél ennyire éles és célirányos hangon, másként nem nézne rá és csakis rá tüntetően, miközben beszél. Szenvtelen arckifejezést próbál felölteni, de nem tudja elrejteni a dacosságát, és Ethan felé érzett haragja maradékát. Minden ott virít az arcán a közömbösség igen vékony hártyája alatt.
- Ki akartam ütni az állkapcsát. Családi vita. A rellonos HVH-t ez aligha érinti, nem? - Feszegeti a pofátlanság és a visszaszólás határait, mint egy utolsó, tizenéves, paraszt kölyök. Ez is jelzésértékű, mennyire kiborítja Ethan puszta jelenléte, de voltaképp összefoglalta a lényeget. Megpróbál közben lábra vergődni, de egy lábon megállni igen nehéz feladatnak bizonyul. Hosszú másodpercekbe kerül, hogy feltornázza magát állóhelyzetbe a fal mentén kapaszkodva. Egy lábbal nehéz. És persze az sem könnyíti meg a helyzetük, hogy Barbi kilakoltatással fenyeget. Akkor sem hagyná el a Rellont, ha Avada Kedavrával fenyegetnék. Túlságosan hozzánőtt a házához, ezt nem fogja hagyni, hogy elvegyék tőle. Soha! És ez az a pont, amikor magasról lesz*rja ebben a felfokozott lelkiállapotában, hogy Barbi fenyegeti őket, de a minimális józan esze diktál annyi önuralmat, hogy ezt kifelé ne mutassa arcmimikával.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501877#post501877][b]Ethan R. Saint-Venant - 2015.07.31. 23:20[/b][/url]

Minden idegszálával azon dolgozik, hogy kövesse Mihael mozdulatait. Egyáltalán nem akar neki lehetőséget adni arra, hogy varázsoljon, nem, mert akkor ennél rosszabbal kéne visszavágnia – és megtenné. Ha önvédelemről van szó, akkor ugyanúgy működik, mint akármely másik sarokba szorított élőlény. Érzi a kezén a nedvességet és lepillant a ruhaujjára, amit megfogott a vére, s gyors tempóban szárad bele az anyagba, megkeményítve azt is. Mindvégig nem ereszti le a pálcát, Mihaelre szegezi, de újabb varázsige nem hagyja el a száját, csak a zihálását hallgatja és a fülében doboló szívverését. Szívesen válaszolna valamit a rokon szavaira, de egyszerre most minden nem működik: vagy koncentrál a varázslataira (illetve, hogy ne küldjön még egy átkot a fiúra, igen, inkább az önuralma megtartásáról, és a zaklatottsága csillapításáról van szó) vagy válaszol Mihaelnek. Előbbit választja. Beszélni majd később fog, higgadtabb fejjel.
Egy női hang zökkenti ki abból a beszűkült állapotból, amibe minden porcikája tömörült. Annyira meglepi, hogy még a pálcát is elfelejti lejjebb vonni, csak a tekintete rebben a tanár felé, aztán vissza az unokatestvérére. Nyugalom Ethan.. nyugalom. Kicsit sokat mondogatod manapság magadnak ezt, nem igaz? Nem egy szerencsés időszakát éled az életednek. Idegesen megnedvesíti a száját, nyel egyet, az ádámcsutkája fel s leszalad a mozdulattól, aztán csak lassan engedi le a varázsfegyvert a kezében, hegyét elfordítva Mihaeltől. Átgondolja pillanatnyi lehetőségeit, mostanra sikerült visszazökkennie, a nő jelenléte elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát és a gondolatait, majd rendezze sorait. Úgy, ahogy. Arcvonásai valami hálás megkönnyebbülésfélébe váltanak, egyáltalán nem feltűnő a gesztus, épp csak halványan kiszúrható apróság.
- Igen, azt hiszem. Nem igazán tudom, hogy mi történt, egyszer csak nekem esett. Önvédelemből kimondtam az első varázslatot, ami eszembe jutott. Sajnálom. – A tanárnőnek szólnak a szavai ugyan direkte, de a végére Mihaelre is átpillant, így nehéz eldönteni, hogy a felfordulásért kér elnézést vagy azért, mert minden csontot eltüntetett a kuzin lábából. Talán kicsit mindkettő, mert láthatóan nem állt szándékában egy ilyen komoly ártást kimondani a másikra. Apró betűs megjegyzés, hogy azt nemigen tagadhatja le, hogy rellonos lett, ha az első eszébe jutó átok ez volt. Az egyik szó kimondásánál kissé megbicsaklik beszéd közben, az állkapcsához kapva felszisszen. Van benne annyi józanság, hogy belássa, ha folytatnák, annak semmi értelme nem lenne, de nagyban rásegít az a tény is a döntésére, hogy egyelőre beszélni is fájdalmas.
- Értem.
De nem, nem lehet ennyire egyszerű, mint eddig, Mihaelnek muszáj tovább rontania a helyzetükön. Felhúzza magához az egyik térdét és nekidönti a homlokát. Mostanra már kevésbé szedi gyorsabban a lélegzetvételeket, vérének zubogása is alábbhagyott az ereiben, minden újra csendes és.. zavaros, amit valahogy rendbe kell tennie.
- Ne nehezítsd meg még jobban a tanárnő dolgát, Mihael. Azt teszi, amit kell, semmi szükség arra, hogy még mindezen felül sértegesd. Tényleg, rendben leszünk, nem igazán vonz a házcsere gondolata.  - Tényleg szívesen fűzne hozzá egy vérszegény mosolyt, de egyrészt jelenleg túl sok vér került ki a bőre alól ahhoz, hogy a „vérszegény” jelző ne legyen röhejes, másfelől pedig nem kockáztatná meg azt a sajgást, ami most egy ehhez hasonló mimikával járna; inkább letesz róla. Óvatos pillantást vet Mihaelre mindeközben, amit nemrég látott belőle, az most a szokásosnál sokkal nagyobb óvatosságra inti vele szemben. Gyerekes csatározásaik során ezt a komolyabb, veszélyesebb oldalát még sosem látta, de az biztos, hogy jó időre megjegyezte a mostani tapasztalatot.