Lelkesen szívom magamba a friss levegőt és a nap sugarait. Örülök, hogy végre nem lustálkodok és kimozdultam. Kellett már ez. Talán kimehetnék a rétre futni, vagy csak sétálni egyet. Nagyon hiányzik már a mozgás. Mondjuk kellemesebb társasággal, ami pedig még nem nagyon akad. Csalódottan fújom ki a levegőt. Vállaimmal kisebb köröket írok le, kinyújtva az éjszaka elaludt izmaimat. Hátat fordítok a lenyűgöző tájnak, kezeimmel pedig mindkét oldalt megfogom a kerítés legfelső vékony fekete rúdját, s újra szemügyre veszem az erkély minden apró szegletét. Mikor magam mellé pillantok, egy leányzót veszek észre. Vajon mióta lehetett itt? Csak most érkezett, vagy már előttem is itt volt, csak nem vettem észre? Ha az utóbbi, akkor viszont kitűnő kém vagy akármi hasonló válna belőle. Egyáltalán nem vettem észre semmit, egyetlen hangot, egyetlen árnyékot sem. Talán ez inkább az én hibáim listájára írható, hogy ennyire figyelmetlen vagyok.
Mindenesetre a lány nem tűnik zavartnak, annak ellenére sem, hogy egyenesen a korláton ücsörög. Kicsit elkerekednek a szemeim, nem tudom, hogy ő hogy nem fél a leesés veszélyétől. Végül is az ő dolga, ennek ellenére azért nem szeretném, ha leesne, legyen ez a lány bárki. Nem utolsó sorban, biztos vagyok benne, hogy engem vonnának elsőként felelősségre, hogy miért nem figyelmeztettem a diáktársamat, mikor teljes tudatában voltam annak, hogy igen is veszélynek teszi ki magát. De hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Elég nagy lány, remélem, ő tudja, mit csinál.
Az ismeretlen felém biccent, majd köszönt.
- Szia! – Üdvözlöm én is, habár ez így elég kínosan jött ki. Fogalmam sincs, mióta lehettünk egymás mellett, és hogy egyáltalán ő eddig észrevett-e, vagy neki se esett le, hogy nincs egyedül. Inkább tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna, és csak most léptem ki ide. Megköszörülöm a torkom és kinyújtom a kezem a lánynak. – Laduver Nerella Rodé! – Igyekszem minden egyes részletet lassan, érthetően és artikulálva kimondani, mert akadtak már problémák a nevemet illetően. – Félreértések elkerülése végett, még az elején mondom, hogy a Laduver a vezetéknevem. – Gondoltam még inkább ideje korán letisztázom, mert sokak számára, nem elég egyértelmű.

Lelkesen szívom magamba a friss levegőt és a nap sugarait. Örülök, hogy végre nem lustálkodok és kimozdultam. Kellett már ez. Talán kimehetnék a rétre futni, vagy csak sétálni egyet. Nagyon hiányzik már a mozgás. Mondjuk kellemesebb társasággal, ami pedig még nem nagyon akad. Csalódottan fújom ki a levegőt. Vállaimmal kisebb köröket írok le, kinyújtva az éjszaka elaludt izmaimat. Hátat fordítok a lenyűgöző tájnak, kezeimmel pedig mindkét oldalt megfogom a kerítés legfelső vékony fekete rúdját, s újra szemügyre veszem az erkély minden apró szegletét. Mikor magam mellé pillantok, egy leányzót veszek észre. Vajon mióta lehetett itt? Csak most érkezett, vagy már előttem is itt volt, csak nem vettem észre? Ha az utóbbi, akkor viszont kitűnő kém vagy akármi hasonló válna belőle. Egyáltalán nem vettem észre semmit, egyetlen hangot, egyetlen árnyékot sem. Talán ez inkább az én hibáim listájára írható, hogy ennyire figyelmetlen vagyok.
Mindenesetre a lány nem tűnik zavartnak, annak ellenére sem, hogy egyenesen a korláton ücsörög. Kicsit elkerekednek a szemeim, nem tudom, hogy ő hogy nem fél a leesés veszélyétől. Végül is az ő dolga, ennek ellenére azért nem szeretném, ha leesne, legyen ez a lány bárki. Nem utolsó sorban, biztos vagyok benne, hogy engem vonnának elsőként felelősségre, hogy miért nem figyelmeztettem a diáktársamat, mikor teljes tudatában voltam annak, hogy igen is veszélynek teszi ki magát. De hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Elég nagy lány, remélem, ő tudja, mit csinál.
Az ismeretlen felém biccent, majd köszönt.
- Szia! – Üdvözlöm én is, habár ez így elég kínosan jött ki. Fogalmam sincs, mióta lehettünk egymás mellett, és hogy egyáltalán ő eddig észrevett-e, vagy neki se esett le, hogy nincs egyedül. Inkább tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna, és csak most léptem ki ide. Megköszörülöm a torkom és kinyújtom a kezem a lánynak. – Laduver Nerella Rodé! – Igyekszem minden egyes részletet lassan, érthetően és artikulálva kimondani, mert akadtak már problémák a nevemet illetően. – Félreértések elkerülése végett, még az elején mondom, hogy a Laduver a vezetéknevem. – Gondoltam még inkább ideje korán letisztázom, mert sokak számára, nem elég egyértelmű.

Ella

Meglepetten reagáltam a nevére. AZ egészből csak az Ella maradt meg, még sosem hallottam ettől furább nevet.
- Ööhm, szia... - nyökögtem ki, kisebb fáziskéséssel, kínos csenddel fűszerezve. - Rimóczi Tímea Sára. Te külföldi vagy?
Ez a kérdés igazából vicces volt a részemről, mert már én is megkaptam jó néhányszor, főleg a tájszólás miatt. Hát még akkor mekkorát néznek egyesek, akik kevésbé tájékozottak a nyelvjárásokat tekintve, mikor közlöm velük, hogy palóc vagyok, nem külföldi. Erre jön a megrázkódtatás: de akkor most a palóc az magyar?
Érdekes szituációk szoktak ebből kisülni, többnyire pozitív a vége, elvétve akad, aki egy picit félrehallja a származásom. Azt viszont nem szeretem, mert nem azonos a két nép. Más nyelv, más kultúra, stb.
Kíváncsi voltam, erre vajon mit felel Ella.
Elfogadtam a felém nyújtott barátság jobbot, egyébként se úgy nézett ki, mint akitől tartanom kellett volna. Mindeközben, persze, eszem ágában sem volt lekecmeregni a kényelmes kis ülőhelyemről, noha a másik lány, akit mostantól Ellának fogok hívni, mert az könnyebben megjegyezhető, szemlátomást pont attól lehetett kissé kiakadva.
- Nyugi, nem esek le. Mágikus erőtérrel van védve, senki sem eshet le - magyarázom, mivel nemrég leteszteltem, hogy biztonságos-e. Persze, majd bolond lettem volna kockáztatni, ha tudnám, hogy nem biztonságos... a kastélyban a tanárok odafigyelnek ránk, vagyis, reméltem, hogy így tesznek, tuti ezt is ők húzták fel az erkély köré. Egy eridonos tulajdonság kipipálva, bátorságom folyamatosan fokozódott, ahogyan egyre jobban belemerültem a mágia, de főleg a suli rejtélyes világába.
Nem gondoltam, hogy le kéne szállnom onnét, lehet, hogy a fotelek, székek kényelmesebbek lettek volna, de így szebb a kilátás, és többet kaptam a friss, üde szellőből.

Ahogy gondoltam, a kínos hangulat megmaradt. Na de sebaj, majd kialakul ez még. Az ismeretlen bemutatkozott, így már nem ismeretlen többé. Neki is két neve van, én pedig kapásból a Sárát jegyzem meg. Legalábbis magamból kiindulva, én is inkább a második keresztnevemet szeretem jobban, sőt leginkább a Rodót, de ez esetben maradjunk inkább csak a Sáránál. Nem sok mindenki szereti, ha becézik, mi pedig körülbelül félperce vettük észre egymást, tehát nem gondolom úgy, hogy olyan viszonyban lennék, hogy becéznünk kéne egymást.
Külföldi? Én? Pff... Kezd unalmassá válni, hogy minden egyes alkalommal magyarázkodnom kell a nevemmel kapcsolatban. Legalábbis itt, a Mágustanodában. Bezzeg otthon, senkinek se volt idegen se a vezeték-, sem pedig a keresztnevem. Meg persze, már megvoltak a kialakított barátságaim, ők pedig már tudták nagyon jól, hogy miről is van szó. Nem hiszem el, hogy ennyire ritka nevem volna.
- Nem, nem vagyok külföldi. - Csalódottan sóhajtok egyet. - Magyar származású vagyok, a nevem is teljesen magyar. - Noha az meglehet, hogy az eredete nem magyar, mint például a Vanesszának, vagy a Krisztiánnak sem, ám nem hiszem, hogy tőlük valaha is megkérdezné akárki, hogy külföldiek-e? Lehet legközelebb bölcsebb lenne csak annyit mondani: Rodó vagyok. Ezzel le is zárhatnám a történetet és nem kellene magyarázkodnom, hogy "nem, nem Laduver a keresztnevem", és "igen, magyar származású vagyok". Habár se a szüleim, sem pedig a testvérem nem rendelkeznek hétköznapi névvel, lehet okosabb lett volna valami egyszerűbbet kitalálni. Na de majd legközelebb figyelmesebb leszek.
Sára elmondja, hogy a korlát egy mágikus erőtérrel van körbevéve, így ő biztosan nem eshet le. De ezt mégis miért mondja? Komolyan ennyire minden az arcomra lenne írva? Ennyire lerí rólam, amit gondolok? Ha valóban így van, az nem egy túl szerencsés dolog, inkább káros, mint hasznos tulajdonság. Kezd kicsit elmenni a kedvem...
Mindenesetre erőt veszek magamon és igyekszem nem ezt a látszatot kelteni. Halvány mosolyt erőltetek az arcomra, próbálok pókerarcot mutatni, nem szeretném, ha egy idegen olvasna belőlem.
- Na és te melyik ház tagja vagy? - Töröm meg végül a kialakult kínos csendet, bár a választ már sejtem. Legalábbis azt, hogy mi nem lehet a válasz, ugyanis a Navinések között még egyszer sem láttam őt, bár ki tudja? Lehet, csak a nagy tömegben elkerültük egymást.

Nerella
Reggel

Elmosolyodtam, amikor magyarázkodni kezdett, nem kicsit volt ismerős a szituáció.
- Nyugi, én se vagyok külföldi, még is megkérdezik mindig. Palóc vagyok, Rimócról jöttem - bátorítottam. Szerintem ebben semmi ciki nincs, bár tény, hogy a névnaptárban sehol se láttam ilyen neveket.
Nekem viszonylag könnyen megjegyezhető nevem van, de mindenki úgy szólít, amelyiken jól esik: Timi, vagy Sára. Néha Sacinak is szoktak hívni kiskoromban, de mára leszoktak róla.
Az öcsém a legaranyosabb, Zalán, ő kicsinek nem tudta kimondani a nevem, így a Timcsiből lett Tünci, azóta is rajtam maradt.
Mikor rákérdezett a házamra, büszkén kihúztam magam:
- Eridon. És te?
Már csak azért is voltam ennyire büszke, mert így simán hordhattam egymás mellett a két kedvenc színemet, és már jó okom is volt rá: a házam színe a piros, de a sárgát is szeretem mellette.
- Hányadikos vagy? Én elsős, nemrég érkeztem. Körülbelül egy-két hete - eredt meg a nyelvecském, s míg a válaszára vártam, halkan dúdolgattam. Új dalszövegeken kattogott az agyam, már csak találni kéne valakit hozzá, aki dallamot is írna rájuk. Meg jó hangja is van.
Mikor már kezdtem unni a korláton ücsörgést, leszállingóztam onnét, jól is jött már, legalább egy órát ültem azon a keskeny peremen.
Az idő egyre jobb lett, ahogy múlt az idő. Nyolc óra fele már hét ágra sütött a nap. Gondoltam rá, hogy vissza kéne ballagni a klubba, és talán átöltözni valami normális ruhába, mielőtt még valaki más is meglát, és komplett idiótának néz. Csakhogy itt volt a félig-meddig idegen lány, Ella. Illetlenség lett volna csak úgy angolosan lelécelni.

Nem értem, hogy Sáráról miért gondolja azt bárki is, hogy külföldi származású. Talán van egy kis tájszólása a lánynak, de szerintem egyáltalán nem feltűnő. A nevéről nem is beszélve, ami teljesen "hétköznapi" és ismert. Mindenesetre jól esett ez a parányi együttérzés, habár biztos vagyok benne, hogy engem ez életem végéig el fog kísérni. Lehet, egyszerűbb lenne így bemutatkoznom minden egyes alkalommal: "Laduver Nerella Rodénak hívnak, a vezetéknevem a Laduver és akár hiszed, akár nem, magyar származású vagyok, ahogyan a nevem is". Mondjuk, nem tudom, hogy mások ezt mennyire értékelnék, valószínűleg komplett hülyének néznének, de úgy látszik így jártam..
Tehát Sára Eridonos, tudhattam volna. Reakciójából azt veszem észre, hogy ő erre nagyon is büszke. Valójában csak egy másik Eridonost ismerek, ő viszont teljesen más személyiséggel rendelkezik mint a mellettem ücsörgő Sára.
- Navinés vagyok. - Jelentem ki én is büszkén, hiszen szeretem a házamat és a tagjait is. A legjobb és leginkább nekem való helyre kerültem, persze túl sok más házba tartozó személyt nem is ismerek, de én tökéletesen megvagyok elégedve a sajátommal.
- Én másodikos, pont a vizsgák előtti utolsó pár hétben érkeztem. - És ismételten boldogsággal tölt el a tudat, hogy sárvérűségem és gigantikus lemaradásaim ellenére, sikeresen vettem az akadályokat és feljebb kerültem a szamárlétrán. Remélem minden egyéb nehézséget hasonló könnyedén veszek majd.
Sára hirtelen lepattant a korlátról, amit én egy nagyon jó ötletnek tartok. Varázslat ide, vagy oda, azért biztonságosabb, ha az ember két lábon áll a biztos, szilárd talajon. Aztán mintha menni készülne. Lehet, hogy már nem is áll le olyanokkal beszélgetni, akik nem Eridonosak? Elképzelhetőnek tartom. Ez esetben tessék, menjen csak, én aztán nem fogom feltartani. Ha valakit ennyire zavar, hogy nem egy házba tartozunk, akkor én nem állítom meg. De az is lehet, hogy talán más dolga akadt. Talán órára sietne én pedig akadályozom. Vagy megbeszélt valakivel egy találkozót. Vagy egyszerűen csak nem vagyok neki szimpatikus. Legyen szó bármiről, nem akarok az útjába állni.

Nerella
Reggel

- Navine? Nem ismerek egyelőre senkit onnan - gondolkodtam el egy pillanatra. - De most már igen.
Egy biztos, tartogatott még meglepetéseket számomra a suli.
- Szerinted kiröhögnek, ha így megyek végig a folyosón? Most már biztosan többen vannak kint. - kérdeztem kissé aggodalmasan. Nem minden nap lehet látni szombat reggel nyolckor diákot hálóing+talár+mamusz kombóban flangálni, reméltem, hogy azért nem tűntem olyan feltűnő jelenségnek.
A gyomrom jó nagy kordulással jelezte, hogy ideje lenne bepuszilni valami kiadós reggelit, amit öt óra körül elnyammogtam, az azóta már rég elfelejtődött.
- Hupsz, bocsi. Éhes vagyok, te nem kérsz valamit? - ajánlom fel, a nagyterem pedig sokkal közelebb lenne, de inkább a konyha felé venném az irányt.
Az idő picit hűvösebb lett, de talán csak a leheletnyi szélnek tudható.
Talárom összehúztam magamon, talán úgy senki se veszi észre, és gyorsan felsurranhatok átöltözni, úgy még kényelmesebb is lenne. Aztán meg visszajöhetnék ide lejegyzetelni a felmerült ötleteket.
Nem is késlekedtem sokáig.
- Mindjárt visszajövök, ha még szeretnél, beszélgethetünk - mosolyogtam rá Ellára, aztán gyorsan elszaladtam valami komfortosabb öltözet után.
ruha
- Itt is vagyok. Maradjunk itt, vagy körbenézzünk a kastélyban? Van valami programod mára? - kezdtem csacsogni, az a tea megtette a hatását.

A kora reggeli csípős hideg kezd kicsit melegedni, de azért ha egy nagyobb széllökés éri az erkélyt, azt igenis megérzi az ember és ez nem feltétlen kellemes.
Sára pedig elég lazára vette a figurát, ugyanis még mindig hálóing és mamusz van rajta, habár a talárja elég sokat eltakar, olyannyira, hogy eddig még fel sem tűnt az öltözéke. Önkéntelenül is kicsit elmosolyodom, de jobban belegondolva semmi különös nincs ebben. Ez egy bentlakásos iskola, teljesen természetes, ha olykor valaki a hálóruhájában flangál, habár az kevéssé kellemes érzés, mikor rajtad kívül mindenki a rendes napi öltözékét viseli. Olyankor bizony rád törhet az alul öltözöttség érzése... mondjuk legrosszabb esetben - legalábbis én biztosan, - ráfognám arra, hogy még viszonylag új vagyok, nem igazán tudom, mi a szokás. Persze ennél sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldás, ha simán csak átöltözne.
Hirtelen megkordul Sára gyomra én pedig halkan felnevetek. Mosolyogva ránézek:
- De igen, én is nagyon éhes vagyok. - Már egy jó ideje nem ettem semmit, a tegnap esti vacsorám is csak pár falatból állt, szóval ideje volna megtölteni a gyomromat. Mielőtt bármi mást szólhattam volna, Sára elrohant, de pár perc elteltével már vissza is jött. Csak pislogtam, hirtelen nem értettem miről van szó. Néhány pillanat után megvilágosodtam, hogy csak ruhát cserélt, vagy nem tudom mi mást csinált még, de a lényeg, hogy már itt is van.
Programom? Nekem? Bár úgy lenne..
- Teljesen szabad vagyok a mai nap - mondom egy erőltetett mosollyal az arcomon. - Szóval, ha van kedved körülnézhetnénk, ugyanis még mindig nem sikerült minden szegletét felfedezi a kastélynak, nem beszélve a kastélyon kívüli területekről. - És tényleg! Vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy teljesen biztosan eltájékozódjak egymagam is a kastélyban? Egyáltalán lehetséges ez? Biztosan beletelik jó pár hónapba, de ha ehhez ez szükséges én bevállalom. Hajt a kíváncsiság, a tudni vágyás, az akarat. Valami mélyen mindig motoszkál bennem és nem hagy nyugodni. Folyamatosan csak kérdéseket gerjeszt bennem, amikre úgy érzem, hogy egyszerűen muszáj megtalálnom a válaszokat. Amúgy meg, ki az, aki ne szeretne minél többet megtudni arról a környezetről, ahol élete következő jó pár évét el fogja tölteni?