Szikrázó napsütésre keltem a minap. Pár hete sikerült végre három másik lánnyal egy külön szobába beköltözni. Az ágyam pont az ablak alatt van, így én vagyok az első, aki négyünk közül D-vitamint szívhat magába. Nem is lustálkodtam sokat, egyből kipattantam a puha fekhelyemből és villámgyors tempóban öltözködtem fel. A lányok még aludtak, szóval igyekeztem halk maradni.  A klubhelyiséget is elhagyva a folyosóra léptem. Minden kihalt, csak egy-két ember kószál fáradtan a kastélyban. Nem sokkal később jöttem rá, hogy még nagyon korán van, ezért ez a nagy üresség mindenütt. Nem aludhattam túl sokat, de ennek ellenére még sem vagyok fáradt. Ezt kihasználva lassan lépkedek végig a folyosókon és próbálom felidézni a helyeket, ahol már jártam. Elhaladok pár ismerős tanterem ajtaja előtt, viszont rengeteg idegen bejárattal is találkozom. Rendkívül hajt a kíváncsiság, hogy mindenhova bekukucskáljak, és megismerjem, mit rejtenek a falak. Azonban mégsem így teszek, csak rakom egymás elé a lábaimat, egy pillanatra se állok meg. Egy fél óra bolyongás után, mikor már tudatába voltam annak, hogy teljesen elvesztem megtorpanok. A folyosó végén fényt látok. Lépteimet megszaporázva igyekszem a fényforrás felé. Hirtelen egy nagy, kétszárnyas ajtó előtt találom magam. Ahogy kilépek, egy gyönyörű szép terasz tárul elém. Noha a kastély többi részéhez képest ez igen kicsi, a hely hangulata kárpótol bennünket. Kisebb fotelszerű ülőhelyek és asztalkák foglalják el a terület nagy részét, na meg a rengeteg növény, mint valami kisebb műkert.  A fekete korláthoz andalgok, mely az erkélyt szegélyezi. A látvány egyszerűen elképesztő. Eláll az ember lélegzete a kilátástól, ahogy a hajnali fényben megcsillan a táj. Ha jól veszem ki, akkor Bagolyfalva utcáira kapunk rápillantást.
Mély levegőt veszek, szemeim lecsukom, a fejemet pedig hátrahajtom. A szikrázó kora reggeli napsütés ellenére elmondhatjuk, hogy csípős hideg van, de ez egyáltalán nem zavar, pont jól esik, én pedig kiélvezem minden egyes percét.

Szikrázó napsütésre keltem a minap. Pár hete sikerült végre három másik lánnyal egy külön szobába beköltözni. Az ágyam pont az ablak alatt van, így én vagyok az első, aki négyünk közül D-vitamint szívhat magába. Nem is lustálkodtam sokat, egyből kipattantam a puha fekhelyemből és villámgyors tempóban öltözködtem fel. A lányok még aludtak, szóval igyekeztem halk maradni.  A klubhelyiséget is elhagyva a folyosóra léptem. Minden kihalt, csak egy-két ember kószál fáradtan a kastélyban. Nem sokkal később jöttem rá, hogy még nagyon korán van, ezért ez a nagy üresség mindenütt. Nem aludhattam túl sokat, de ennek ellenére még sem vagyok fáradt. Ezt kihasználva lassan lépkedek végig a folyosókon és próbálom felidézni a helyeket, ahol már jártam. Elhaladok pár ismerős tanterem ajtaja előtt, viszont rengeteg idegen bejárattal is találkozom. Rendkívül hajt a kíváncsiság, hogy mindenhova bekukucskáljak, és megismerjem, mit rejtenek a falak. Azonban mégsem így teszek, csak rakom egymás elé a lábaimat, egy pillanatra se állok meg. Egy fél óra bolyongás után, mikor már tudatába voltam annak, hogy teljesen elvesztem megtorpanok. A folyosó végén fényt látok. Lépteimet megszaporázva igyekszem a fényforrás felé. Hirtelen egy nagy, kétszárnyas ajtó előtt találom magam. Ahogy kilépek, egy gyönyörű szép terasz tárul elém. Noha a kastély többi részéhez képest ez igen kicsi, a hely hangulata kárpótol bennünket. Kisebb fotelszerű ülőhelyek és asztalkák foglalják el a terület nagy részét, na meg a rengeteg növény, mint valami kisebb műkert.  A fekete korláthoz andalgok, mely az erkélyt szegélyezi. A látvány egyszerűen elképesztő. Eláll az ember lélegzete a kilátástól, ahogy a hajnali fényben megcsillan a táj. Ha jól veszem ki, akkor Bagolyfalva utcáira kapunk rápillantást.
Mély levegőt veszek, szemeim lecsukom, a fejemet pedig hátrahajtom. A szikrázó kora reggeli napsütés ellenére elmondhatjuk, hogy csípős hideg van, de ez egyáltalán nem zavar, pont jól esik, én pedig kiélvezem minden egyes percét.

Laduver Nerella Rodé
Kora reggel

Nem nagyon tudtam aludni az éjjel. Április eljövetelével már nem volt annyira szükség a vastag hálóruhára, meg is bántam, hogy abban aludtam. Éjszaka totál úgy éreztem, hogy menten megsülök a takaró alatt. Gyorsan kimásztam olyan öt-hat óra fele, mikor már kezdett lassan világosodni, belebújtam fehér mamuszomba, magamra kaptam egy talárt, és kisétáltam a gólyalakból.
Úgy döntöttem, lenézek a klubba, de még mindenki az igazak álmát aludta - vagy másfelé csatangolt el. Nem csináltam belőle nagy ügyet, vállat vonva a folyosókat kezdtem el róni, mire megtaláltam egy apró fénysugarat, ami egy kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Mikor kiértem, a szám is tátva maradt a látványtól.
Egy csinos kis falura nyílt kilátás valami terasszerűségről, ha jól vettem ki a hajnali félhomályban.
A padló fából volt, elvétve akadt benne fehér márvány. Egy asztal körül fotelszerű székek és rendes, hagyományos ülőalkalmatosságok is fellelhetőek. Leginkább a míves korlát az, ami megfog. Micsoda rajz születhetne ebből! Vagy akár egy jó kis dalszöveg is, kár, hogy senkit sem ismerek, aki dallamot komponálhatna az eddig meglévőkre.
Két szóval élve: tökéletes ihletforrás. Kellőképpen romantikus, csendes, hangulatos kis hely annak, aki pihenni vágyik, vagy csak unalmában elütné valamivel az időt. Kissé még hűvös van, ezért jobban összehúztam magamon a vékonyka talárt, és már is jobb lett a helyzet. Ezt követően nem ám a székre/fotelszerű székre ültem, mint minden jól nevelt gyerek. De nem ám! Hanem egyenesen a korlátra. Időközben ki is próbáltam, hogy leesnék-e, de érdekes módon, valami visszarántott.
Gondoltam, ez is a mágia, de főleg a kastély egyik csuda-csodája, hogy megvédje a diákokat az esetleges balesetekről, meg a szintén előforduló kritikus pillanatkoról, bár nem hinném, hogy olyan sokan óhajtanának kinyiffanni a suliban. Minden esetre, sose lehet tudni, mikor mit szándékozik elkövetni ellenünk a sors nevezetű valami.
A tesztelés után nem aggódtam, lábamat lóbálva, a kezemmel támaszkodva bámultam a messzeségbe. Leírhatatlanul gyönyörű a környező vidék, érdemes lenne kirándulást szervezni a napirendembe. Mondjuk egy következő hétvégi napon, ha nem lesz túl sok tanulnivaló.
Hét óra fele arra lettem figyelmes, hogy mocorgás támadt a hátam mögött, Odafordítottam félig a fejem, hogy rásandíthassak az érkezőre. Egyáltalán nem volt ismerős.
- Szia! - üdvözöltem a leányzót. Idősebb lehetett nálam valamivel. Vártam egy kicsit a beszéddel, nem tudhattam, mennyire van kedve barátkozni, ismerkedni. Vagy esetleg közösen énekelgetni valamit. Na, igen. Zenemánia borítékolható a részemről.