Scarlett

Péntek. Végre. Egyre jobban tudok örülni ezeknek a hétvégéknek, amiket legszívesebben átaludnék. Ez persze lehetetlen, hisz a házi feladataim és a lemaradásom alól ki sem látszok. Igaz, nem szívesen, de elszántam kaptam fel a bűbájtan könyvemet, és átvágva a klubhelyiségen megindultam egy nyugodt helyet keresni, ahol valamennyire tudnék koncentrálni a tanulásra. A kastély falai között kicsit hűvös volt, így megháláltam magamnak, hogy volt elég eszem ahhoz, hogy a zöld vastag felsőmet is magamra rángassam. A szürke-fekete-zöld kockás, térd fölé érő szoknyámat viseltem, a vastag fekete harisnyámmal, lábamra pedig rövid szárú csizmát vettem. Így csoszogtam át az iskolán, nem figyelve merre megyek, hisz tudtam, hogy előbb utóbb csak kiakadok valahova. Híven megérzésemnek pár perc múlva a folyosó egyik elágazásából halvány fényt pillantottam meg. Kíváncsian fordultam be az új úti célom felé, és hamarosan egy erkély szerűségen találtam magam. Pár percig csak álltam és bámultam a kellemes hangulatú helyet, és magamban nagyon sajnáltam, hogy csak most találtam rá.
Elégedetten levetettem magam az egyik fotelbe, szokásomhoz híven keresztbe nyúltam rajta, majd egy mélyet sóhajtva fellapoztam a könyvem, és bele kezdtem az olvasásba.

Scarlett

Péntek. Végre. Egyre jobban tudok örülni ezeknek a hétvégéknek, amiket legszívesebben átaludnék. Ez persze lehetetlen, hisz a házi feladataim és a lemaradásom alól ki sem látszok. Igaz, nem szívesen, de elszántam kaptam fel a bűbájtan könyvemet, és átvágva a klubhelyiségen megindultam egy nyugodt helyet keresni, ahol valamennyire tudnék koncentrálni a tanulásra. A kastély falai között kicsit hűvös volt, így megháláltam magamnak, hogy volt elég eszem ahhoz, hogy a zöld vastag felsőmet is magamra rángassam. A szürke-fekete-zöld kockás, térd fölé érő szoknyámat viseltem, a vastag fekete harisnyámmal, lábamra pedig rövid szárú csizmát vettem. Így csoszogtam át az iskolán, nem figyelve merre megyek, hisz tudtam, hogy előbb utóbb csak kiakadok valahova. Híven megérzésemnek pár perc múlva a folyosó egyik elágazásából halvány fényt pillantottam meg. Kíváncsian fordultam be az új úti célom felé, és hamarosan egy erkély szerűségen találtam magam. Pár percig csak álltam és bámultam a kellemes hangulatú helyet, és magamban nagyon sajnáltam, hogy csak most találtam rá.
Elégedetten levetettem magam az egyik fotelbe, szokásomhoz híven keresztbe nyúltam rajta, majd egy mélyet sóhajtva fellapoztam a könyvem, és bele kezdtem az olvasásba.

Timi

A mai sem volt épp egyszerű, egész nap borzalmasan éreztem magamat, ettem össze-vissza, persze, utána rögtön rosszul lettem, nem nagyon tudom magamban tartani a kaját. A délelőtt elég gyorsan eltelt, utána meg a délután is, ki nem találtad volna mi? Szóval, mivel most már egészen jól éreztem magamat úgy éreztem tennem kell valamit, különben becsavarodok a négy fal között. Így indultam el egy kellemes esti sétára. Na jó, a kellemes annyira nem is ideillő, mivel borzalmasan hideg van, én kis naiv persze megint egy ruhát választottam de legalább az ujja hosszú, de ez ugyan nem segít azon, hogy combközéptől lefelé libabőrös vagyok. Továbbá, fogalmam sincs merre megyek, ez azért nem elhanyagolható szempont. Annyiszor jártam ezeken a folyosókon, hogy csukott szemmel is képes voltam bárhová eltalálni, de most, mintha kicserélték volna az egész kastélyt. Összevonom a szemöldökömet és elkanyarodok a folyosó végén és a szellő azonnal meglibbenti a hajamat. Talán erre van szükségem, egy kis friss levegőre. Valójában azonban hiába  táplálok aziránt reményeket, hogy jobban leszek, sajnos ennek semmi köze ahhoz, hogy mikor láttam a napot utoljára. Óvatosan lépek ki az erkélyre és rögtön összeborzongok. Nem épp őszies az idő így kora este. Körbenézek, járkálok és szegény kislányt még csak észre sem veszem. Majd megállok és annyi friss levegőt kényszerítek a tüdőmbe amennyit csak tudok. Végül hanyagul meglibbentem a hajamat és akkor veszem a kis drágát aki könyvvel a közében ücsörög itt. Felvonom a szemöldökömet és egy kissé értetlenül nézek rá. Miért pont itt? Túl hideg van ahhoz, hogy valaki itt magoljon, bár a furcsa tanulási szokásokba inkább nem megyek bele.
  -Nincs itt túl hideg a stréberkedéshez?-
Nincs a hangomban semmi negatív, semmi lenéző, ez csupán egy szimpla kérdés ami nem épp társalgás kezdeményező na de nem vagyok épp hétköznapi így hát a beszélgetésnek sem kell olyan csekélységekkel kezdődnie, mint például a köszönés.

Szóval...bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy. Bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy. Bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy.
Oké, eddig tiszta. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok hülye, de az utóbbi időben annyira elhanyagoltam a tanulást, hogy őszintén szükségem volt egy kis tanulásra, mivel nem igazán állt szándékomban megbukni.
Elmélkedésemből léptek zaja riasztott fel, én meg az erős kísértés ellenére megpróbáltam nem odanézni. Tovább bújtam a könyvet, de nem fogtam fel egy sort sem, hanem inkább hallgatóztam. Reménykedtem, hogy az ismeretlen nem vesz észre, vagy épp hogy észrevesz, és távozik. Nem voltam társalgós kedvembe. Persze, nekem nincs ilyen szerencsém. Csak akkor emeltem fel a fejem amikor a lány-hang megszólalt. Egy nálam idősebb diákra esett a pillantásom, aki becslésem szerint olyan ötödikes, vagy talán mestertanonc lehetett. A kelleténél kicsit morcosabban válaszoltam neki, habár én is érzékeltem, hogy a kérdésében egyáltalán nincs gúny.
- Nem, nincs túl hideg. Miért, talán zavar, hogy itt vagyok?
Rendes ülésbe tornáztam magam az ülőhelyemen, és merően a lány szemébe néztem. Rellonos létemre elég komoly dologra volt szükség, hogy megrendítse hibátlan szemtelenségemet, és ez persze nem mindig vált hasznomra. Mikor arcizmaim kicsit megenyhültek, megpróbáltam kipréselni magamból egy valamivel kedvesebb választ.
-Csak..kicsit le vagyok maradva a tanulással, és egy nyugodt helyre volt szükségem.-az erőltetett mosoly az arcomról erősen grimaszra hasonlított, így felhagytam a próbálkozással, inkább a lányra néztem, arra számítva, hogy hogyha most kiderül hogy valami prefektus vagy kitudja mi, ki, akkor irány a büntihez.

Őszintén érdekel szegény kislány véleménye. Ki lehet olyan elvetemült, hogy a két legrosszabb dolgot a világon -a vacogást és a tanulást- ilyen tökéletesen összehangolja? Na de most komolyan, erre is csak egy Navines lenne képes de amikor a az ismeretlen visszavág, elismeréssel kell adóznom neki. Szóval nem egy idétlennel hozott össze sors, bár ne legyünk ennyire bizakodóak egy mondattal még nem kellene, hogy meggyőzzön arról, hogy elég jó fej ahhoz, hogy folytassam a társalgást. Összefűzöm magam előtt a karjaimat és oldalra billentem a fejemet.
  -Engem igazából nem, de téged zavarna ha itt teszem ki a vacsorámat.-
Egy megjátszott mosollyal fordítok neki hátat, abban a reményben, hogy látok valamit a tájból a sötétségen kívül, de csalódnom kell. Nem hiába jön a tél, már ilyenkor szinte korom sötét van épp csak a fák lombkoronái sejlenek ki az öntött sötétségből. Persze a rét nyomokban látszik, hála a kastélyból kiszűrődő fényeknek. Ámbár én békén hagytam a túlbuzgó lánykát, ő úgy döntött -valami csoda folytán-, hogy folytatja velem a társalgást. Kelletlenül fordulok ismét szembe vele és a kérdés hangszíne után kezdek kételkedni, hogy csakugyan jól tippeltem-e. Én a helyében biztos nem magyarázkodtam volna magamnak, de hát...ez én vagyok. Így kénytelen leszek nem megbántani az érzéseit és én is egy kicsivel kedvesebb hangnemre váltani, csakhogy lássátok nincs kőből a szívem.
  -Ohh értem...tanulás...-
Bólogatok egy sort és igyekszem nem nevetni. Hát, az nekem sosem ment túl jól, engem diák vagy akár tanár nem látott könyvvel a kezemben ahogy lázasan magolom a hozzávalókat a bájitalokhoz. Valahogy mégis eljutottam idáig, nem is olyan csúf eredményekkel, azt szokták mondani, van akinek ez a vérében van..de ebbe inkább ne  menjünk bele.
  -Választhattál volna melegebb helyet is.-
Vonom le a következtetést végül és megrántom a vállamat. Igazság szerint nekem édes mindegy hol jön rá a para, hogy még egy szót sem tud a vizsgáira ez csak egy egyszerű megállapítás.

A lány pillantásából kiolvasom, hogy csak egy szerencsétlen kisgyereknek tart, de megpróbálok ezen nem idegeskedni.
-Hát igen, nem lennék túl boldog ha elárasztanál a gyomrod félig megemésztett tartalmával.-válaszolok egy fintorral az arcomon. Persze, ha csak a könyvemet borítaná el, akkor még meg is tudnék bocsátani neki, de inkább ne tegye ki a taccsot tőlem 10 méteres körzetbe.
-Minden "melegebb" helyet elárasztanak a vihogó diákok. Meg úgy is friss levegőre vágytam.-mondom mint egy tárgyilagosan, és visszafekszem eredeti helyzetembe, ezzel is próbálva érzékeltetni, hogy én sem kívánom folytatni a beszélgetést.
-Amúgy nem csoda, hogy fázol, ugyanis már ősz van, te meg egy szál ruhácskába sétálsz.-vetem még oda a vállam fölött, majd visszafordulok a nyitott könyvemhez. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, nyilván nem túl sikeres eredménnyel. Láttam rajta, nem tart teljesen komplettnek, hogy ilyenkor, itt tanulok, de hát az ő baja, engem nem izgat túlságosan. Igaz, lenne jobb dolgom is, abban egyet értek, hogy nem a legnormálisabb dolog itt gubbasztani, és ismételgetni, de hát ha egyszer ezt is kell. Egy erősebb szélfuvallat borzolja fel a hajam és a könyvem lapjait átlapozza attól a fejezettől ahol éppen tartottam. Egy nem túl nőies szócska hagyja el a számat, majd idegesen visszalapozok a varázspálcákról szóló leckéhez. Kicsit összehúzom magam, mivel a hideg szellő amely áttáncolt a fák sárguló levein, hozzám is eljut. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, amikor belegondolok, hogy iskolatársam mennyire fázhat. Nem figyelek rá, abba sem vagyok biztos, hogy még ott van. Megpróbálok újra a tankönyvre összepontosítani.

  -Na látod...én sem lennék tőle elragadtatva.
A végét inkább csak elsuttogom és hátat fordítva neki megint a sötétséget kezdem bámulni. Nem is tudom miért vagyok még itt, hiszen a társaság borzalmas, sötét van és hideg. De biztosan a friss levegő az oka, kitisztítja a fejemet és jobban tudok  gondolkodni, könnyebben veszem a levegőt és az étvágyam is megjön. Elő is kotorom a szoknya zsebe mélyéről a gumicukrot és leülök a lány melletti ülőalkalmatosságra. Nem érdekel ha zavarom, nekem most beszélhetnékem van. Ha nem tetszik neki valami akkor majd elhúz. Itt most nem ér semmit az "én voltam itt előbb" szabály, nincs itt senki aki engem innen ki tudna tenni, főleg nem egy kislány aki nem hogy fiatalabb nálam, de még két fejjel alacsonyabb is lehet, ahogy nézem. Szemezgetem a gumicukorból, majd, hogy megtörjem a csöndet a lányka felé nyújtom a zacskót.
  -Kérsz gumicukrot? De csak a pirosakat vedd ki, mert azokat utálom.-
Nevetve várom mikor fogja ezt a kihagyhatatlan ajánlatot elutasítani, vagy épp mikor veri ki az édességet a kezemből. Reflexszerűen megszorítom egy picit a zacskót, mivel ez az egyetlen kaja nálam, már ha ezt a műanyag izét egyáltalán kajának lehet nevezni. Türelmes vagyok a végtelenségig, főleg ha ezzel a másik agyára megyek, mert úgy néz ki szegény nem vágyik más társaságra mint a könyvére.
  -Melegebb ez a ruha mint azt gondolnád.-
Mondom kicsit sértetten, majd végignézek magamon. Az ujja elég meleg a szoknya részében is sok az anyag, de azért be kell vallani egy picit fázom, de annyira nem, hogy feladjam és visszamenjek aludni.
  -Amúgy, nem ehhez az éghajlathoz vagyok szokva.-
Ezt azért még muszáj volt hozzátennem. Igaz itt ősz van, sőt...a tél már gyerekcipőben jár, de a gondolataim egy melegebb tájakon járnak, és a választásomból ítélve a kezeim is.