A hold ezüstösen csillogta be az iskola tornyait, melyek sziluettje feketén rajzolódott az éjszakai égboltra. A hűvös őszi éjszakában nem jutnak el idáig a környező erdő zajai. A csendet pusztán halk verdesés töri meg, ahogy egy denevér ide-oda cikázva közeledik az egyik torony erkélye felé. Alakja helyenként kirajzolódik a hold előtt, máskor a sötétségbe vész. Láthatóan Bogolyfalva felől érkezik, röptének néha a falu pislákoló fényei adnak hátteret. Egy denevértől kissé talán szokatlan módon nem kezd el az erkélynek helyet adó torony körül röpködni, hanem egyenesen a korlátok fölé repül. A verdesés zaja hirtelen marad abba, s a következő pillanatban az árnyak közül Eugene sápadt arca világlik elő. Testének többi részét fekete ruha fedi, így alakjának kontúrjai továbbra is a sötétségbe vesznek. Lassan lép a korláthoz, s köpenye alól elővillannak hófehér kezei, melyek a kisvártatva a korláton pihennek meg. Mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakad fel, miközben másik keze egy fehér zsebkendőt halászik elő egyik mellső zsebéből, mellyel értő gonddal törli meg a szája szélét. Értő szemek felismernék azt a nappal vörösen rikító folyadékot, amitől megtisztítja arcát. Eugene azonban úgy tudja, hogy nincsenek jelen értő szemek.
A zsebkendő rövidesen ismét eltűnik a férfi egyik zsebében, mialatt Eugene kedvtelő pillantást vet az elé táruló látványra. Ezen az éjszakán nem kellett órát tartania, mondhatni maga rendelkezett az idejével. Ki is használta az éj minden percét, s most jólesőnek érzi a szemlélődést, miközben az éjszakai hűvös lég lágyan simogatja arcát.

Woodarn

Könnyed, meleg és nyárias idő köszöntött be a mai nap  reggelén, bár már az előző napok is folyamatos felmelegedést sejtettek. Alapjába véve gyűlölöm, és ki nem állhatom ezeket a szikrázó nappali fényeket, de meg kell barátkozzak vele, mert kéne némi energiát belevinnem ebbe a fáradt és nyomott napba. Már csak megszokásból is figyelmesen méregetem a diákokat, akik bármiféle ostoba csínytalanságot vihetnek véghez. Ezek a mai ördögök ugyanis bármiből gúnyt űznek, és sajnálatos módon ha rajta kapom őket valamin, kegyetlenül meglakolnak.
Az erkélyre kiérve máris hunyorítani kényszerít a napfény, ami erőteljesen hatol felém. Naná, hogy ezt kellet választanom! Lenézve a korláton megpillantom a réten leledző embereket, és konstatálom, hogy milyen magasan is vagyok. Nem is gondolná az ember. Elvégre a folyosóablakokat nehezen lehetne nyitogatni... A korlát egyik részén zöld virágok és egyéb növények kaptak helyet, és ezen a részen egy fotel van elhelyezve. Tehát odaülve kevésbé vakítana a napfény, de egyelőre boldogulok, és a fekete korlátot markolva gondolkodom az élet nagy dolgain, többek között azon, hogy vajon idén is megpályázzam-e a repüléstan tanársegédi posztot. Igazság szerint a szívemhez nőtt túlságosan is, de félek, hogy bírom-e még szusszal a feladataim terheit.

Scarlett

Péntek. Végre. Egyre jobban tudok örülni ezeknek a hétvégéknek, amiket legszívesebben átaludnék. Ez persze lehetetlen, hisz a házi feladataim és a lemaradásom alól ki sem látszok. Igaz, nem szívesen, de elszántam kaptam fel a bűbájtan könyvemet, és átvágva a klubhelyiségen megindultam egy nyugodt helyet keresni, ahol valamennyire tudnék koncentrálni a tanulásra. A kastély falai között kicsit hűvös volt, így megháláltam magamnak, hogy volt elég eszem ahhoz, hogy a zöld vastag felsőmet is magamra rángassam. A szürke-fekete-zöld kockás, térd fölé érő szoknyámat viseltem, a vastag fekete harisnyámmal, lábamra pedig rövid szárú csizmát vettem. Így csoszogtam át az iskolán, nem figyelve merre megyek, hisz tudtam, hogy előbb utóbb csak kiakadok valahova. Híven megérzésemnek pár perc múlva a folyosó egyik elágazásából halvány fényt pillantottam meg. Kíváncsian fordultam be az új úti célom felé, és hamarosan egy erkély szerűségen találtam magam. Pár percig csak álltam és bámultam a kellemes hangulatú helyet, és magamban nagyon sajnáltam, hogy csak most találtam rá.
Elégedetten levetettem magam az egyik fotelbe, szokásomhoz híven keresztbe nyúltam rajta, majd egy mélyet sóhajtva fellapoztam a könyvem, és bele kezdtem az olvasásba.

Bogár *.*
vasárnap reggel

Már hét óra óta fel vagyok, s fekszem az ágyamon. Magam sem tudom, hogy miért keltem fel, hiszen még visszaaludhattam volna. De valamiért mégsem tudtam újra lehunyni a szemem, aztán pedig mély álomba szenderedni. Ám mégis jó, hogy felébredtem, mert újra áttudom gondolni az Amirás ügyet. Tisztában vagyok azzal, hogy a lány még mindig nem bocsájtott meg. Pedig már milliószor kértem tőle elnézést. Mit csinálhatnék még? Lepjem meg valamivel? Nem, elég volt az ajándékokból. Így is kapott tőlem már egy csomó kis cuccot. Nem tudom, hogy mivel kéne őt kiengesztelnem.
Sóhajtok egyet, majd felülök s beletúrok a hajamba. Mint mindig, most is kócos a hajam. A pizsamám pedig nem egy rövidnadrágból és pólóból áll, hanem hosszúnadrágból, és hosszú ujjúból. A nyári szerelésemet jobban szerettem/szeretem, mint a mostanit.
Kikászálódok a pihe-puha ágyikómból és a nagy szekrényhez lépek, ahol Yarista meg az én ruháim találhatóak. Pedig régebben még Leo és Malclom göncei is itt voltak. Bizony. Ha jól tudom az utóbbi fiú elment a Bagolykőről, Leo pedig elköltözött David-hez. Pedig Leo tök jó szobatárs volt, imádtam vele hülyülni. Tehát kiveszek a szekrényből egy farmernadrágot, meg egy pólót és pulcsit. Magamra öltöm ezeket a ruhadarabokat, felhúzom a lábamra a cipőm s kimegyek a Monstersből. Mivel még nincs kedvem reggelizni, arra gondoltam, hogy elmegyek az erkélyre. Ott már úgyis olyan rég voltam. Ámde mielőtt még odamennék, befordulok a konyhába, s a manóktól kérek egy kis kávét. Ők pár percen belül elkészítik nekem a fekete italt. Ott hagyom őket, s most már tényleg az erkély felé veszem az irányt. Pár perc alatt meg is érkezek. Leülök az egyik székbe, s iszogatni kezdem a kávémat.

Tolland

Visszatértem óta csak a szobámban ücsörögtem és küldtem néhány baglyot anyámnak –már azok közül, akik nem végezték a szobám padlóján...undorító. Eltűnésem estéje óta nem találkoztunk és ennek jó oka volt. Azonnal rájött volna, hogy mi történt, ahogy belépek a kastélyba. A nappalokat egyébként sem tölthettem volna vele, ez pedig egy újabb árulkodó jel. Nem egyszerű eljátszani, hogy semmi sem változott. Hogyan viselkedik egy ember? Eddig annyira természetesnek tűntek a mozdulatok, a szavak és a gondolatok, azonban jelenlegi képességeimmel ez már cseppet sem könnyű. A mozdulataim túl gyorsak lettek volna a szemének –már amíg nem tudtam kontrollálni magam-, a gondolkodásmódom pedig gyökeresen megváltozott.
Már nem félek. Eddig rettegtem attól a valakitől, akit az apámnak nevezek. Bántott másokat, végzett David családjával, én pedig életemben nem láttam őt. Hogyan nevezhetnék egy ilyen embert egyáltalán az apámnak? Hogy várhatja el tőlem, hogy tiszteljem mindazok után, amit tett? Miért uszított rám valakit? Miért nem jött ő maga és intézte el a dolgot?
A könyveim éktelen robajjal landoltak a padlózaton. Észre sem vettem, hogy dühömben levertem őket, ahogyan azt sem, hogy már ki tudja, mióta rohangálok oda-vissza a helyiségben. Az érzelmeim erősebbek lettek, az engem körülvevő világ tisztább. Nem bírtam tovább a bezártságot, márpedig nekem senki sem parancsolhat.
Végigszáguldottam az iskola folyosóin és pontosan tudtam, hová akarok menni. Elegem volt a négy falból, látni akartam az eget, a holdat. Megállíthatatlanul meneteltem előre, és mint fuldokló, aki partot ért léptem ki az erkélyre. Szabadság. Azt mondják, a mi fajtánk áll a tápláléklánc csúcsán –és itt most nem a csillogó szépfiúkra gondolok-, mégis folyton csak falakba ütköztem. Önuralmat kell tanulnom, ami borzalmasan nehéz. Nem mintha lenne más választásom. Egyszerűen vigyáznom kell az engem körülvevő emberekre, még ha ez néha lemondással jár is.

Maximilian

Szokásom szerint, ma is idegesítően korán keltem. Amíg a többiek horpasztanak, jobban megy az alkotás. Napok óta nyűgös vagyok, mert nem találom azt amit keresek. Pedig érzem, hogy közel van. Egyszer ha már meglátok valamit akkor könnyen le tudom rajzolni persze, csak ha kellően megihlet. De most...lassan kezdem úgy érezni, hogy ez egy válság. Az ujjaim alatt szinte égnek az eszközök de semmit nem tudok lerajzolni. Mégis mi a fene bajom van? Emiatt egész nap feszült és ideges voltam, kiabáltam egy sort Zoraval, aki sértődötten elvonult. Nem egyszerű művészléleknek lenni, illetve, csak akkor ha válságban vagyok és ez határozottan az volt. Estére már majd megőrültem a szoba ürességétől a tárgyak szinte ordibáltak velem, így megfogtam a rajzfüzetemet és a cezuratartomat és világgá mentem. Na jó, annyira azért nem messzire, csak kimozdultam. A folyosókat róttam, nyitott szemmel jártam hátha látok valamit ami majd feloldja a csomót a gyomromban, de semmi. Legnagyobb elkeseredésemben valamilyen csoda folytán a erkélyre vetődtem, de ha már itt vagyok, körülnézek. Ledobom az egyik puffra a rajzcuccomat és a sötétséget kémlelem. Hát ez nem épp a megfelelő időszak, ugyanis nem látok semmit. Próbálom kifűrkészni a csillagokat, azok is sikertelenül, hát igen, ez az én szerencsém. Mérgesen visszavonulok és büntetésképp a földre ülök, az ölembe veszem a füzetemet és a hátamat nekidöntöm a fotelnek. Előveszek egy grafitot és ütögetni kezdem vele az üres lapot, közben pedig halkan énekelek. Bárcsak itt lenne a hárfám...akkor legalább játszanék egy sort rajta és az egy kicsit könnyítene a lelkem, legalábbis ebbe a ringatom magamat. Mire észbekapok a kezem már tiszta grafit, nem akarom beletörölni a nadrágomba, ugyanis a világosbarna nadrágon elég durván meglátszódna. Kétségbeesésemben lenézet a felsőmre, de ha meg halványkék, hát ez kellemetlen, de legalább nem látja senki a szenvedésemet, az még kellemetlenebb lenne.

Nagyon más lettem azóta, hogy Amirával és velem bizonyos incidensek megtörténtek, amik helyileg a Csikólakban játszódtak le. Eléggé kibuktam akkor hirtelen, de már örültem neki. Gyakorlatilag mosolyogva (!) vágtam neki a Kastélynak, most könyvvel a kezemben. Végre befejeztem az ,,Az" első részét, és alig vártam, hogy elkezdjem a másodikat, azonban kellett találnom hozzá egy ideális helyet, ahol egyedül lehetek. Már kissé elegem volt a Navine zsúfolt klubhelyiségéből, meg úgy az összes helyből, ahol tömeg volt. A tömegiszony részemről ezek szerint maradandó volt.
Hova is mehetnék máshova, mint az Erkélyre? Mostanában sűrűn látogattam ezt a helyet, ugyanis imádom a hűvös levegőt. Egy egyszerű dzseki volt rajtam, semmi más. Ezért volt jó, hogy a suli a hegyekben volt; mindig kicsit hidegebb volt, mint az átlag, én pedig csípem ezt a klímát. Dzsekim zsebéből a kiürülő cigarettásdobozom húztam elő, hogy aztán rágyújtsak egy szálra. Le kell szoknom, utálok cigarettázni; ezzel a gondolattal szívtam el az első slukkot, utána pedig már nem is nagyon jutott eszembe. Csak a saját szórakoztatásomra füstkarikákat eregettem lassan és megfontoltan. Teljesen nyugodt voltam; fura érzés volt. Ritkán vagyok nyugodt, teljesen nyugodt meg főleg, de érdekes érzés volt.
Végül elnyomtam a cigarettát, majd leültem az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságra, és kinyitottam könyvem a harmadik oldalon. Szemem mohón falták a betűket, agyam pedig kikapcsolt, és csak a történetre koncentrált. Kívülről elég furán nézhettem ki, nem nagyon szoktam nyilvános helyen... bármit csinálni, főleg olvasni nem... mindegy, szóval mindenkinek fura lehet, hogy olvasok. Csak az igazán bennfentesek tudják rólam igazából, hogy olvasok. Azt meg, hogy régen írtam, senki se. Csak Amira.

Derik
Nov. 21 este


Bonnie reggel alig bírt kimászni az ágyból, még arra is nehezen vette rá magát, hogy felöltözzön. Kissé kimerült. Még nem rázódott vissza teljes mértékben az itteni dolgokba, el volt szokva a folyamatos tanóráktól, szorgalmizásoktól, na meg, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor a társasági élettől is. Gyorsan kikapkodott a szekrényből pár ruhadarabot, felöltözött és megigazította a frizuráját, ami kibontva maradt. A tükörben nézegetve magát megfordult a fejében, hogy hajszínét ismét a szőkévé tegye. Itt így élte le fél életét, Alexa és ő a két szőke dili bogyó, igen, azok voltak a boldog évek.
~ Nem is tudom, annyira megszoktam már mind a kettőt, de valahogy mégis más így is meg úgy is. Talán… mondjuk nem biztos, sőt lehet nem is, na de lehet, hogy az a szőke mégis csak jó volt. Bár ki tudja, lehet meg tudnék lepni ár embert, arról nem beszélve, hogy ez a meglepetés lehet jó is meg rossz is… Mondjuk így is úgy is csinos. ~ Jegyzi meg magára kacsintva a tükörben, ad az egójának azért. Elmereng azon a dilemmán, hogy a szőke vagy a barna, de nem nagyon van ideje ezen, felkapja holmiját, és a szobát kissé rendetlenül magára hagyva nekiindul a napnak. Elkésett előbb a reggeliről, majd az órákról, de ennek a szerencsétlenségnek már majdnem vége, és a Nap is lement, már a Hold az, ami irányítja az eget.
A kastély falai között ballag a lányka, egy két diákot lát lézengeni, de senki ismerős arcot. Úgy dönt, egy kis pihenés sosem árt, ezért keres egy nyugalmas helyet, ahol szépen elüldögélhet. Célállomásául a holdfénnyel bejárt, kissé hűvös, mégis kellemes Erkélyt választja. Mikor kilép, és a faborításon ellépdel egy fotelig, amiről tökéletesen belátni a falu utcáját, nem igazán figyel a szeme elé. Sikerül beletérdelni egy kicsit az asztalba és egy hangosabb felkiáltás sikeredik ebből a helyzetből.
-A francba! Nem tudsz vigyázni!
Szemrehányást tesz magának, majd leül, egy kicsit dörzsölgeti a fájó pontot, majd lábait felhúzva elhelyezkedik a fotelban. Nem igazán az ő napja ez, de szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó, majd most meglátjuk valóban így van e. Az elmúlt napok nem alakultak rosszul, mondjuk Yarival sem találkozott a napokban, a meccs utáni sétájuk óta. Mosolyogva agyal tovább a már megbeszélt találkájukon. Igazából nem tudja eldönteni, hogy most milyen állapotban is van. Valahol megrekedt az egyedülálló és a kapcsolatban között. Kicsit olyan nem hivatalos a dolog, szépen komótosan haladnak, ami nem rossz. Építik a bizalmat és az összhangot, bár utóbbi már elsőre megvolt. Elolvasta azóta az új Edictumot is, amin jót mosolygott, főleg a Pletykarovaton. A régi időkben se volt könnyű titokban tartani a magánügyeket, de most.  Nem adott ezekre soha. De naiv és hiszékeny sem szeretne lenni, mint amilyen volt Johnathan mellett. Túl sokáig volt beletörődő, túl sokáig várt. Túl nagyot csalódott, pedig már ott voltak a küszöbén a közös életnek…
~ Utálom a HA szót, de ennek ellenére, ha okosabb lettem volna, ha törődtem volna magammal is, ha nem vakulok el, ha nem hagyom magam befolyásolni, ha hallgatok a barátaimra, ha a tanulásra koncentrálok inkább…~
Gondolatait hamar elhessegeti, és inkább táskájából előveszi a már megkezdett szorgalmit, és azon dolgozik tovább. Néha felnéz a kilátás miatt, ami magával ragadja.

Ruha

December 6.
Mikulás napja
Kaland Trixinek PART III.  


Ha Lau nem fogalmazott túl bénán és Trixi rájött, hova kell mennie, akkor majd az Erkélyen találja magát. Hát igen, ez Lau kedvenc helye, ez ki nem maradhatott a listáról, még véletlenül sem, s remélhetőleg Trixi hoz majd kabátot, mert itt kell lennie egy kicsit.
Amint megérkezik, egy piros sapkás manó fogja várni, akit a levitás bízott meg a következő feladvánnyal, ez most szóban fog lezajlani, félig –meddig.
- Hát szia! Ugye Fehér Beatrixhez van szerencsém? Nem kell válaszolnod, úgy is tudom, hogy te vagy – mondja a kismanó – Nos, nyilván tudod miért vagy itt, ha eljutottál ide, amihez gratulálok, mert jó úton jársz a meglepidhez. A megbízom azt mondta, nem árulhatom el, hogy ki ő, de majd hamarosan úgy is rájössz. A következő lépésben most nem egy levelet fogsz kapni, hanem én idézek neked az üzenetből, mely így szól:

„Levél vagyok, elrejtve a kastély körül, egy gyönyörű, új udvarban, melynek oszlopai félig még a kastélyban találhatóak, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert lelkek fénylenek benne”

- No, ez nem lesz nehéz, ugye? Micsoda könnyű feladvány, hajj, ezt még én is kitalálnám! No, hajrá Trixike akkor, eredj útra, sok sikert! Aztán majd mondd már el nekem is, mi volt az ajándék, érdekelne, a konyhában mindig megtalálsz, elmesélheted egy fincsi forró csoki mellett,  én csinálom a legjobbat a kastélyban, szóval majd térj be – mondta kedvesen a manó, majd eliramlott, s Trixi miután majd rájön a megfejtésre, ő is indulhat a következő állomásra.

Trullus, Petrificus Totalus, Tarantallegra...
Mondogatom magamba az átkokat. Ráhajtottam a tanulásra, most, hogy úgy áll a szénám, ha Lyrától veszek különórákat, tehetek szintvizsgát. Őszintén, reménykedtem benne, hogy ő is benne lesz, a múltkori kis óránk is egész kellemesen telt, leszámítva a verejtékcseppeket. Azért bízom benne, hogy legalább az elején, de kizárólag elméleti síkon maradunk, még mindig nem érzem jónak magam ebben a varázslás dologban, és igen talán, mondom talán, egy kicsit félek is attól, hogy a levegőbe küldöm az egész kócerájt. Így könnyebb, a kastély lakóinak nagyobb része a faluban van, így a kastély már-már üres.
Az Erkély felé veszem az irányt, mondván, egy kis levegő nekem is jár, nem? Persze a kezemben egy bögre kávé, anélkül egy tapodtat se, főleg, mert az segít ébren maradni. Mit ne mondjak vannak kissé unalmas részek a jegyzetekben, de tuti, arra fogna kérdezni, és ezek nem olyan tárgyak, amikből nyugodt szívvel készíthetnék puskát, na meg... nem is tudom, azt hogy kell. Eddig semmi szükségem nem volt rá, ha jobb jegyet akartam, megdupláztam a magántanár órabérét. igen, Gregory rávezetett,  hogy így meg lehet oldani a dolgokat, azt viszont nem tudom, itt mit szólnának hozzá.
Kilépve az ajtón, összébb húzom a kabátot magamon, mert egyből megcsap a hideg, majd egy nagyot szippantok a friss levegőből. Oké, megfagyok, de legalább nem alszok be az állott légkörtől, ami a klubhelyiségünkben uralkodik. Jó pont.
Nem csodálom, hogy senki nincs itt, így nyugodt szívvel sétálok el a korlátig, hogy aztán onnan járjam be tekintetemmel a helyet, ami láttatni engedi magát. Egy dolog van, amit pofátlanság lenne megcáfolnom, ugyanis a hely maga tényleg gyönyörű, csak ne lenne minden áldott nap heringparti. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy kezdenem kéne valamit már a túlzott antiszociális jellememmel, vagy legalább is egy kicsit megnyílni, Sibelle - a nő aki nevelt, és aki mindent tud rólam- is ezt mondta, de a francba is... az piszok nehéz.

Nalaa ^^<3

2012. 12. 21.  A rettegett dátum, a Maják szerint. Ugyanis azt jósolták, hogy ma eljön a világvége. Csak egy gond van. Én nem hiszek ebben, ugyanis már sokszor megjósolták, hogy mikor lesz vége a világnak és sosem következett be. Egyszer biztos be fog, de nem ma. Valaki még filmet is készített a világvégéről, nem is egyet, amiket én sosem néztem meg, mert nem is érdekelt és tudtam, hogy azoknak a filmeknek nincs is értelme. Mivel szinte senki nem hisz már a világvégében, sokan viccelődni is szoktak vele. Például: A Nasa szerint tényleg elsötétül az ég december 21-én, a jelenség neve: Éjszaka. Vagy: A világvége lassan olyan lesz, mint a szülinapod. Minden évben megtörténik egyszer. De vannak olyanok is, akik halál komolyan veszik ezt az egészet. Ugyanis ásnak a földbe egy gödröt és 21-én oda mennek, hogy ők ne haljanak meg.
Na, mindegy. Itt az idő, hogy elmenjek valamerre. Most elméletileg órám lenne, de nincsen kedvem bemenni, így hát úgy döntöttem, hogy elmegyek az erkélyhez. De még semmi kedvem nem volt felöltözni, ezért most kéne magamra kapnom pár ruhadarabot. Felkelek az ágyamból és a nagy szekrényhez megyek, hogy kivegyek belőle pár ruhát. Pár perc alatt ki is választok egy kék inget meg egy farmernadrágot. Nem úgy minta nők. Ők képesek vagy fél órán át kiválasztani, hogy mibe menjenek el sétálni, vagy moziba. Miután magamra kapom a nadrágot és az inget, felhúzom a lábamra a cipőmet és el is indulok. Próbálok feltűnés nélkül eljutni az erkélyig, hiszen nem lenne jó, ha valaki elkapna. Elvégre prefi vagyok és azoknak kötelességük órákra járni. Nos… ez nekem most ki fog maradni. De majd elkérem a házit Yartól, vagy valakitől.
Halk léptekkel megyek a folyosókon és egy kicsit később meg is érkezek az erkélyre. Kinyitom az ajtót és a huzat kissé felborzolja barna hajam. Beljebb lépek és a legközelebbi széken helyet foglalok.

Miss McSouthernwood

---

Eric
február 6., kora reggel

Február 6.-a van, anyám születésnapja. Kéne neki írnom vagy füstjeleznem, vagy bármi, tudatni kellene vele, hogy nem felejtettem el és gondolok rá. De pillanatnyilag még nincs elég agyam ehhez az egész dologhoz, reggel fél 6 van, a búbánatos ménkű nem ír ilyenkor még levelet. Inkább kitápászkodok az ágyból és kicsit rendbe szedem magamat, magyarul felöltözök valami kényelmes cuccba, arcot mosok és megfésülködök. Egy egyszerű, belebújós, szürke pulóvert, fekete farmert és egy szürke tornacipőt választok, a hajamat lófarokba kötöm, hogy ne álljon szanaszéjjel.
Még égnek a lámpák kint a folyosón mikor kilépek a klubhelyiségből, teljes sötétség borul még a kastélyra. Pont ideális csatangolni egy kicsit és szellőzni, bár azt nem tudom, hogy legális e már kimerészkednem, de mikor okozott bármikor is problémát nekem a szabályszegés? Na igen, semmikor, simán nekiindulok felfedezősdit játszani hajnali 1-kor is, nincsenek nagy gátlásaim a szabályszegéssel kapcsolatban.
Útirányul az erkélyt választom, ott legjobb emlékeim szerint még nem is jártam igazán, de tudom, hogy merre van, sokszor jártam arrafelé, csak soha nem mentem oda. Akkor kalandra fel, Kiva jobbra át, irány a déli szárny első emelete. Minimális utat kell megtennem, vagy csak azért tűnik ennyire rövidnek, mert lélekben még nagyon alszom. Igazából azt se tudom hogy mi a búbánatos francért keltem fel ennyire korán, ilyen erőfeszítéssel futni is lemehettem volna, bár ahhoz most nem érzek túlságosan nagy kedvet. Meg különben is, vége a szezonnak, majd jövőre jobban próbálok figyelni az erőnlétemre.
A folyosó végén meg is lelem a keresett helyet, kinyitom a nagy ajtókat és - mily hihetetlen - senkit nem találok ott. Na, jó is lesz, egy szépség hibája van csak ennek a helynek, és ez abban áll, hogy itt nincs kávé. Anélkül pedig meghaltam, kész, végém van, nincs tovább. Ám úgy látszik, most muszáj lesz kibírnom a magam kis "drogja" nélkül, inkább seggbe rúgást kéne kérnem a kávézás helyett.
Gyönyörű és értelmes eszmefuttatásaim után végül nagyot sóhajtva az egyik fotelhez sétálok és lehuppanok. Pont látom Bagolyfalva kivilágított utcáit, szép látványt nyújt a hely így korán reggel/hajnalban. Bár kicsit talán hűvös van az ücsörgéshez.

Medárda

Ronald

Szóval a mai nap az olyan, hogy van valami a levegőben, amitől lehetetlen leállnia a pörgéssel. Talán a vizsgaidőszak teszi. Valószínű, hogy valami nem jól működik az agyában, ugyanis ahelyett, hogy stresszelne, aggodalmaskodna, görcsölne, teljesen felszabadult és gondtalan. Mondjuk, a tanulással sem törődik igazán, nem sokszor látni könyv felett görnyedve. Öhm… hát most sem éppen hat kiló tananyaggal az oldalán tűnik fel.
Piros harisnyában, citromsárga hosszú pólóban, és elmaradhatatlan mamuszában vágódik ki az erkélyajtón. Mintha legalábbis óriás vakond üldözte volna idáig, bevágja maga mögött az ajtót, és térdeire támaszkodva kifújja magát. Egy fél pillanattal később viszont kiegyenesedik, és felkiált.
-Megjöttem! – Kitárja karjait, és elneveti magát. Igazából eszébe sem jut, hogy esetleg valaki más is lehet idekint a hidegen kívül. Merthogy az van, meg ahogy körbepillog… hoppá! Hiszen ő… Ő az!
-Végre megtaláltalak! – Pár ugrással (pici termetéből kifolyólag szüksége van erre) ott terem a srác előtt, és belevetődik a nyakába.
-Annyira hiányoztál! Már azt hittem, sosem látlak többé! – Még pár könnycseppet is elmorzsolna, de rendíthetetlen jókedve miatt inkább megmarad a nevetésnél. Bő fél perc után, ha ugyan addig nem kap egy maflást, lekászálódik Ronald nyakából, és rávigyorog.
-Azt mondtad, hogy két hetet leszel távol, erre már egy hónapja nem hallok felőled semmit! Te kerülsz engem? – Vonja kérdőre őt rögvest, nem is hagyja, hogy megszólaljon. Bár az is elég valószínű, hogy az ismeretlen köpni-nyelni nem tud a kis vörös törpe akciójától. Merthogy Leonienak egyébként fogalma sincs róla, ki ez az úriember, de azért egész jól elvan, nem? Néha szeret kicsit bolondozni.
-Az egész azért van, mert véletlenül túlöntöztem a páfrányodat? Azt mondtad, nem zavar! – Ideje lesz leállítani, mielőtt igazán belelendül… vagy ha Ronald fel tudja venni a fonalat, akár még érdekes reakciót is produkálhat minderre.

Éééés most belerondítok a játékotokba.
Bocs.

Csákék lánya

Ásítva próbál rátalálni a gólyalak kilincsére így dél körül, lévén az estét és a hajnalt nem áldozta fel az alvás oltárán - a penészzöld klubhelyiség éjfél környékén kelt életre, ő pedig semmi jóból nem szeretett volna kimaradni. Így szunya helyett inkább pókerezett a többiekkel, pénzük nem lévén a klubhelyiség berendezési tárgyait árverezve el, ezáltal a függöny és a kandalló feletti egyik szobrocska boldog, ám csupán névleges tulajdonosává válhatott.
Egy rúgással helyére illeszti az ajtót - nem agresszió, csupán olyan régi és sokat szenvedett zárnyelvről van szó, ami kedvesebb érintésekre nem engedelmeskedik. Valószínűleg megszokta a rellonos bánásmódot, így a finomabb mozdulatok már teljesen elkerülték a figyelmét, de Noel feltett szándéka, hogy majd megkúrálja szerencsétlen nyílászárót.
Akár a terápiáig is hajlandó volt elmenni.
Céltalanul csámborog a kőfalak között, s miután a konyhát is útnak ejti, kolumbuszi túráját egy méretes szendvics kíséri, egészen öt másodpercig - ugyanis körülbelül ennyi időt vesz igénybe, hogy a még igencsak növésben lévő fiú eltüntesse a muníciót.
Rövidesen egy toronyhoz ér, ahol eddig még nem járt - ez pedig nem is csoda, tekintve, hogy meglehetősen új gyerek volt még a környéken. A lépcsőn felcaplat, s benyit az első ajtón, ami szimpatikus neki, így egy erkélyre jut.
Van néhány fotel és asztal, de Noel annyira nem érdeklődik ezek iránt, túl konvencionálisak, és egyébként sem az ő stílusa egy kanapén terpeszkedni. Van azonban valami más, ami megfogja a tekintetét - a következő pillanatban pedig már fel is húzza magát a szemmagasságban lévő korlátra, magabiztos léptekkel egyensúlyozva a vékony vason. Mindig is jó sportoló volt, a magas helyek pedig természetellenesen vonzzák, úgyhogy tériszony helyett vigyorogva nézi az alatta elterülő vidéket.
Miután kiszórakozta magát a különböző agybeteg játékaival - most kézen állva! most egy lábon ugrálva! most cigánykerék! -, guggolva megállapodik a korlát közepén. Nem tudja, hogy ha akarna se tudna kiesni innen, úgyhogy a megfelelő adrenalinszint - ami a hülyeséghez elengedhetetlen - megszerzése nem jelent különösebb problémát. Szereti ezt az érzést.
Kinyújtja a karját, s meglepve konstatálja, hogy vizes lett - eddig észre sem vette, hogy esik az eső, de most, hogy egy kicsit meresztgeti a szemét, elkap egy-két hulló cseppet. Egy pillanatig csodálkozik, hogy nem lett idebent csuromvíz, de  belegondolva meglehetősen ésszerű, hogy egy bűbájjal levédik a terepet, különben már rég elmosta volna a vihar a berendezést. Ennyi erővel azért a hideggel is csinálhattak volna valamit az okosok, mert bár nem lett tetőtől talpig vizes, néhány jeges széllökés hamar elérte, hogy csontig átfagyjon.

A vacsorát - mint mindig - egyedül töltöttem. Jó, ültek mellettem, de szinte észre sem vett senki. Én sem szóltam hozzájuk, ezért ők sem hozzám. Ez most már nagyon aggasztó. Rossz, hogy nincs legalább egyetlenegy barátom. A reggelit és az ebédet is csendben, magányosan szoktam elfogyasztani. Miután végzek az evéssel rendszerint visszatérek a Gólyalakba és olvasok. Bizony. Már öt éve járok ide és még a Gólyalakban lakom. Mivel nem kértem még meg senkit, hogy hadd költözzek már be mellé, nincsen rendes szobám. De néha ők is felkereshetnének engem, nem? Miért mindig kell hozzájuk igazodnom? Ah, mindegy... Be kell látnom, hogy én magányosan fogok meghalni.
Mivel már nem is a könyvemre figyelek,(bizony, könyvet olvastam, már megint) felkelek az ágyikómból és azon kezdek gondolkodni, hogy mit is csináljak. Mindjárt takarodó, de nem vagyok álmos. Nincs kedvem itt lenni, de ha elkapnak... á, nem kapnak el. Tízre visszaérek. Gyorsan felhúzom a lábamra a cipőm és már el is indulok. Még nem tudom, hogy merre menjek, mert egy csomó hely van, ahol még nem jártam. De... talán az erkély jó lesz. Szerencsére a kék színű meleg pulcsi van rajtam, amiben egyáltalán nem fázom. A hajamat kicsit megigazítom az ujjaimmal, mert lehet, hogy találkozni fogok valakivel és akkor nem szeretnék rosszul festeni. Báár... ha bárkivel is találkozok az vagy le fog pottyantani, vagy egy prefi lesz, aki visszaküld a hálóba. Esetleg tényleg találkozok egy olyan egyénnel, aki szívesen csevegne velem. Á, ez kizárt.
Ekkor meg is érkezem az erkélyhez. Kinyitom az ajtót és a huzat miatt a szél a hajamba kap. Gyorsan becsukom, mert nem akarok nagy hangzavart kelteni. Odasétálok a korláthoz és Bogolyfalvát kezdem kémlelni.

Lyra nénje ^^

Nos, ez a nap egész jól ment. Ugyanis sikerült MOSOLYT csalnom egy RELLONOS arcára, méghozzá LYRA CASTLE-éra. Ügyes vagyok, szerintem. Miután megbeszéltük, hogy hogyan szeretném elveszíteni az életem, aztán elmagyarázta nekem szépen, hogy jó lenne, ha most rögtön elmondanám a nevem, - amit meg is tettem, pedig át akartam vágni - aztán pedig elhívtam sétálni. Mikor megfogtam a kezét kicsit mérges lett és kikapta a karmaim közül. Sőt, még a zsebébe is eldugta, nehogy újra megtaláljam.
 - Hát jó... de miért nem szereted, ha valaki megfogja a kezed? - kérdezem érdeklődve. - Különben meg kedves vagy te. - rámosolygok, aztán ha már nem kaparinthatom meg a kezét, kicsit közelebb húzódok hozzá. Így baktatunk fel egészen az erkélyig. Mikor megérkezünk kinyitom Lyra előtt az ajtót és megvárom, míg befárad és csak utána foglalok helyet az egyik széken. Egymással szemben ülünk, majd felteszek egy kérdést, amiért lehet el fog küldeni:
 - Te... khm... Miért viselkedsz így? Miért vagy ilyen hideg? Sosem értettem, hogy a rellonosok miért ilyenek. Szerintem az a legjobb, ha az ember mindenkivel jóban van és szent a béke. - mondom el a véleményem. - Látod, most is tök kedves voltál velem. Mondjuk a többieket se értem hogy miért bánnak úgy veletek, ahogy. Tök normálisan is eltudunk egymással beszélgetni, nem? - talán az idegeire megy ez a sok duma, de legalább nem neki kell beszélnie.
Mellesleg ez a helyszín sem volt jobb választás, hisz itt kb. ugyanolyan hideg van, mint a fénylő lelkekben. Sőt... talán itt még hidegebb, mert magasabban vagyunk. De teljesen mindegy. Szeretek itt ücsörögni és bámulni az eget. Jó ez a hely.

Melanie

 Takarodó előtt gondoltam, sétálok még egyet. Mielőtt erre az elhatározásra jutottam volna, épp a zsonglőrködést gyakoroltam, szóval zsebre vágtam a labdákat, és úgy indultam neki. Ha akkor valaki megkérdezett volna, miért élvezem azt, hogy labdákat dobálok, vállat rándítottam volna, vagy hasonló. Ha belegondol az ember, tényleg nincs semmi értelme, de jó, és fejleszti a reflexeket. Amióta nem kviddicsezem, kétségtelen, hogy ellustultam, és kellett valami, amivel lekössem a figyelmemet, és fejlesszem a koncentrációmat. A zenéléshez persze épp elég koncentráció kell, de az megint más, kevesebb mozgással jár. Persze van, hogy állva zongorázom, vagy unalmamban lábbal, de ez a ritka események egyike. Eszembe jutott, hogy készíthetnék egy sportágat, amiben guggolás és fekvőtámaszozás közben kéne eljátszani a Holdfény szonátát.
 Ezen, és ilyesmiken filóztam, amikor elsétáltam az erkélyig. Talán nem a legideálisabb hely a zsonglőrködéshez, és meglehet, hogy leejtem a labdát, de legalább a szabadban van, és nem kell lekutyagolnom a kastélyból. Megkerestem a zsebemben a labdákat - valami bő tunika volt rajtam, aminek a zsebeiben komolyan keresni kellett három labda után -, és azokkal a kezemben csináltam pár kar- és csuklókörzést. Végigmértem a labdákat, amik feketén pompáztak. Még évközi szünetben megkértem a bátyámat, hogy bűvöljön rá kolibriket, amik most vidáman szállingóztak a labda anyagán. Eleinte kettővel kezdtem; az egyik kezemmel átadtam a másikba a labdát, míg a másik labda a levegőben szállt, hagyva, hogy megcsillanjon rajta a lemenő nap sugara, hogy aztán elkapjam a szabaddá vált kacsómmal. Egészen lefoglaltam magam, és igyekeztem fokozni a tempót.

Ruci

A Rellonos prefi
Időpont: takarodó után

---

Unatkozok, kell egy kis nyugalom. Annyi minden összejött a napokban, hogy csodának számít, hogy még egyben van a fejem. Szerintem, másnak már régen felrobbant volna, de én valahogy még bírom, de nem tudom meddig. Megszületett a tesóm, itt van a keresztanyum is, kiderült pár családi titok, ráadásul sok a lecke, meg a tanulnivaló is.
Kezd későre járni, de még bőven benne vagyok az időben. Nem fog elveszni az időérzékem, és még időben visszamegyek a Levita toronyba. Hogy merre visz a lábam, azzal nem igazán foglalkozom, csak megyek előre, ameddig nem ütközök akadályba. Valahova a Déli torony környékére, azon belül is az erkélyre tévedtem. Még soha nem jártam itt, de nagyon is tetszik, ahogyan megpillantom a kilátást. Már sötét van, de a kivilágított falu, valami csodásan mutat így. Leültem az egyik ülőalkalmatosságra, és úgy csodáltam tovább a tájat. Ez arra emlékeztet, mikor még Veszprémben voltam az egyik csapattársamnál. Valami magas épület legfelső emeletén laktak, és onnan is nagyon klassz volt a kilátás, de itt sokkal szebb. Teljesen elmerültem a látványban, és unalmamban elkezdtem számolni az épületekből kiáramló fényforrások számát. Egész sokat sikerült megszámolnom, de még nem jutottam a végére, és egészen el is álmosodtam. Az időt sem tudom, hogy mennyi, de biztosan túlléptem már a kijárási időt. A visszaosonás meg nem az erősségem, így muszáj lesz itt maradnom. Talán ha sikerül olyan helyre befészkelni magamat, ahol feltűnés nélkül ellehetek reggelig, akkor minden rendben lesz. Csak kezd hideg is lenni, meg fázok egy kicsit. Kellett nekem kijönnöm. Nagy rumlit nem csinálhatok, mert az feltűnő lenne, szóval a legjobb az lesz, ha fogok két széket, összetolom, és annak hátulja mögé elbújok. A biztonság kedvéért, egy asztalt is odahúzok, hogy rejtsen, majd leülök a földre, nekidöntöm a hátam az ideiglenes rejtekhelyemnek, és nézem tovább a tájat, ameddig el nem alszok.

Sophie

Megyek, megyek felkeveredtem az erkélyre. Na ha már ide sikerült jutnom, beülök.
Kiszúrnék egy olyan széket amelynek közelében nagyjából senki sem ül. Megvan! De ez se jó. Ott ül elég közel egy navines. Végigmérem a termet és akkor inkább a navines melletti széket választom. Nagy a zsongás az én fejem is zsong, de mellette legalább csend van. Óvatosan leülök, mert meggondoltam és inkább itt maradtam az erkélyen. Várok. Öt percet, negyed órát. A lány nem szólal meg. Kénytelen leszek én kezdeményezni a beszélgetést, mert rám jött a társalgási vágy.
-Szia! Hogy hívnak?-kérdezem.
Gondolkodom. Lehet nem is válaszol. A navinesek köztudottan félénkek. Kérdezek tőle még egyet.
-Mi újság?-bizalmaskodom.
Ebbe is nagy reményeket táplálok, hogy válaszol. Majd meglátjuk.  

Ágoston
ruhahttp://i172.photobucket.com/albums/w25/ikeL_cz/kago%20a%20tsuji/nozomi_tsuji130.jpg

Ezt nem hiszem el! Mikor lett apám ilyen.......ilyen elviselhetetlen? Csak egy saját baglyot kértem tőle, mert így is mindig - szerencsére nem sokszor - Lautól kérem kölcsön a baglyát, mert nekem nincs. Csak ezt az egyet kértem tőle, és erre mit válaszolt, na mit? "Vegyél magadnak." Ha tényleg azt akarja, hogy ismét olyan viszonyban legyünk mint rég, akkor elég rossz úton halad.
Egy cseppnyi haraggal, amit apám keltett bennem, indulok el a szobámból. Egy olyan helyet keresek, ahol ki tudom szellőztetni a fejem,és némileg le tudok nyugodni. Erre szerintem a legalkalmasabb hely az erkély, így az felé vettem az irányt.
Szerencsémre senki nincs itt, így nyugodtan össze tudom szedni gondolataimat. Nekitámaszkodok a korlátnak, onnan nézek le Bagolyfalvára. most kifejezetten sok ember vám kinn az utcákon, ilyenkor szeretem figyelni őket, ahogy épp dolgukra sietnek, vagy épp gyerekeikkel mennek a játszótérre, vagy máshová.

Czettner L. Zoé


Délután van, a tanóráknak már vége, én pedig elhatároztam, hogy a végére járok egy információnak, amit az egyik diáktársamtól hallottam. Bevallom, kissé szkeptikus vagyok, bár olyan sok okom nincs rá, hisz a varázsvilág alapjainak ismeretében még mindig elég nagy sötét foltjaim vannak, de pár hét és menni fog ez mint a karikacsapás. Mindenesetre a rejtély, ami jelen pillanatban izgat, az a kastély déli szárnyában lévő erkélyhez köthető. A madarak azt csiripelték, innen nem lehet leesni, vagy le ugrani. Elég abszurd feltételezés, hisz már miért ne lehetne? Ha valaki egyszer fönt van, akkor le is tud menni nem? Bár... végül is elképzelhető, hogy valami mágikus falat vontak oda, hogy ezt megakadályozzák. Azt elismerem, hogy a falakon még én se röpködök keresztül, bár láttam már itt egy-két lényt, aki arra is képes.
A folyosókat járva viszonylag könnyen kilyukadok a keresett helyen, hisz annyira azért nem rejtély ez az iskola, már ha az adott termek képesek a helyükön maradni és a folyosók se vezetnek mindennap máshova. A hely alaprajza nagyjából már megvan a fejemben, így még ha valahol eddig nem is jártam, akkor is beazonosíthatom a szükséges irányt pár egyszerű információ alapján. Nem nagy kunszt, bár vannak olyan életképtelen emberpéldányok, akiknek nehezükre esik a tájékozódás.
Kilépve az ajtón, egy meglehetősen kellemes légkörű helyre bukkanok, amit rögtön meg is jegyzek magamnak, hisz hasznos lehet még az ilyen kis zugok ismerete, bár ez annyira nincs eldugva, és valószínűleg többé kevésbé népszerű is a diákok körében, bár most pont szerencsém van és nincs itt senki. Kicsit kellemetlenebb lenne a kísérletem szemtanúk előtt. Egyébként mielőtt megkérdezitek, igen teljesen komplettnek tartom magam attól még, hogy erkélyekről akarok leugrálni néha napján. Ez csak egy kísérlet, a tudomány nevében pedig bármit.
Némi izgatottsággal lépek a fekete korláthoz, óvatosan megfogva azt, de egyelőre még semmi. Nem csapott belém a villám, nem kezdtem elevenen elégni és a szándékaim se lettek befolyásolva. Kíváncsian kinyújtom a kezem, de nem ütközök akadályba. Még egyszer körbe lesek, hogy biztos nincs-e itt senki, aztán nagy levegőt véve nekirugaszkodok, hogy átlendüljek a korláton... Majd hirtelen az erkély padlóján találom magam. Zavartan húzom össze a szemöldökömet, miközben azt a helyet bámulom, ahol az imént még álltam. A történések sebessége ezúttal meghaladta kissé a felfogó készségemet, bár ennek valószínűleg az az oka, hogy nem külső szemlélő, hanem maga az alany voltam. Úgy mindig nehezebb.

Inedra

Az erkélyre tartottam egy kis friss levegőt szívni, mert a kastély dohos, poros levegőjéből már rég elegem volt. Imádok a levegőn lenni, és nem szeretem az időt pocsékolni, ezért általában a levegő szívásához egy társat is keresek, akit megismerhetek úgy igazán. Erre a célra általában lányokat választok. A folyosón egy levitás harmadikos lányt láttam.
-Szia! Engem Zsoltnak hívnak. Te vagy Inedra?-
Párszor már láttam a DÖK tagot a folyosókon. Hallottam egy párszor róla, de nem ismerem. Úgyhogy őt választottam ismerkedő társnak. Az erkélyre indultam, és elhatároztam, hogy Inedrát magammal hívnám.
-Van kedved jönni  az erkélyre? Beszélgetnénk, ismerkednénk, mert érdekelsz.-
Remélem, hogy velem jön, mert a folyosókon nem nagyon láttam más lányt, sőt fiúkat sem. Ha úgy dönt, hogy elkísér, akkor átkarolom a derekát, és kérdezgetem.
-Hova tartottál?-
Mosolyogva figyelek az érdekes lányra. Kíváncsi vagyok rá, mivel elég csinos. Ráadásul szőke, ami nekem nagyon tetszik.
-Hogy megy a tanulás? Milyen órákra jársz? Tetszenek ezek?-
Végig mosolygok rá.
-Melyik a kedvenc tantárgyad?-
Ezek a témák nem érdekelnek. Őszintén, egy kicsit sem, de a lány annál inkább. Próbálom titokban tartani érdeklődés mentességem, és tudom, hogy ez sikerülni fog nekem.
-Szeretsz az erkélyen lenni? A természetben?
Ez a téma annál inkább érdekel. A beszélgetés ideje alatt végig mosolygok, és élvezem a pillanatot.

Emandorie


A mai napon egész jól indult. Végre sikerült kialudnom magamat, aminek felettébb örültem, mivel már vagy egy hete nem sikerült rendesen aludnom. Nagyon nehezen szokok hozzá az új helyhez, de legalább tudom, hogy itt jobb lesz, mint odahaza vagy a Roxfortban volt. Szerencsére már találkoztam is egy emberrel, ami ugyan nem sok, de több mint a semmi. Reggel sétálgattam egy picit a levegőn, majd visszatértem a kis szobámba, leheveredtem az ágyamra, olvasgattam. Eljött az ebédidő, annyit ettem amennyit csak tudtam. Imádok enni, pedig nem is látszik rajtam. Áldom Istent, hogy olyan alkatot adott, amivel akármennyit is eszek, nem tudok meghízni. Ebéd után szunyókáltam egy picit, ez az az egy dolog, amit egyik nap se hagyok ki. Igen, tudom, hogy lusta vagyok, de muszáj. Nem sokat aludtam, kb. 1 órát, majd mikor felébredtem, kicsit rendbe szedtem magamat, és kisétáltam a folyosóra. Ott leültem az egyik széles ablakpárkányra, majd nézelődni kezdtem. Nem sokan voltak odakint, talán 4-5 embert, ha láttam. Kicsit összeborzoltam a hajamat, majd fejemet az ablaknak döntöttem, és egy pillanat erejéig behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, körbenéztem. Sehol senki. Felálltam, sóhajtottam egyet, és elindultam...valamerre. Arra amerre épp vitt a lábam. Általában jó helyekre szokott elvinni, úgyhogy most is teljes mértékben megbíztam benne. Kisétáltam a Rellon területéről, majd le a lépcsőkön, át a Déli szárny területére, majd fel a lépcsőn. Egy hosszú folyosóval találtam szembe magamat, a végén pedig beszűrődött valami féle fény. Elindultam feléje, majd ahogy egyre közelebb értem, feltűnt, hogy egy bizony nem mágikus dolog. Egy hatalmas ajtóval álltam szemben, amit kitoltam, és egy gyönyörű teraszon találtam magamat. Nem is terasz, inkább erkélyhez hasonló volt. A széléhez mentem, majd kikönyököltem a párkányra. Szép volt a kilátás, és olyan nyugodtan tűnt itt minden. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt, és gondolkozni kezdtem. Miért van az, hogy még egyetlen egy levelet se kaptam otthonról? Se a szüleimtől, se Jennytől. Ennyire nem érdekli őket, hogy épségben megérkeztem-e? Mondjuk, lehet, hogy Brigi néni már írt nekik. Ki tudja. Vele se beszéltem azóta, amióta itt vagyok. Majd holnap nekilátok egy levélnek. Vagy nem, majd kiderül. Úgyis olyan sokat unatkozom. Persze, nincs olyan sok szabadidőm, mert valamikor tanulni is kell, de azt is olyan felületesen végzem el. Nem tudom miért, de soha nem tudtam normálisan tanulni. Nem egyszer kellett újra írnom pár vizsgát, még régebben. Ezt nem szeretném itt is eljátszani, így szinte minden nap belenézek a tananyagba...Ez tart kb. 10 percig igen. Fenébe, javíthatatlan vagyok. Ahogy így elgondolkoztam, körül se néztem, hogy van-e itt még valaki rajtam kívül, de mivel nem hallottam se beszélgetést, se mocorgást, gyanítottam, hogy egyedül vagyok. Szeretek egyedül lenni.

    Egy lehelettel voltam csak rosszabb hangulatban, mint szoktam, de már ez is meglátszott. Egyszerűen nem bírtam kedvesen nézni senkire. A legtöbb, amire futotta, hogy kerültem a szemkontaktust, mert az hót ziher, ha én ma valakire ránéztem, az ásta a sírját. Attól függetlenül, hogy csak a konyhába mozdultam ki reggel, valamint a szokásos délutáni sétámra, meglepően sok emberrel találkoztam a nagy hőség ellenére is. Azt hittem, hogy a 42°C elég visszatartó erő, de úgy tűnik tévedtem. Visszaérve a szobámba egy újabb levelet hozott a baglyom, ám ezúttal nem bontottam ki. A múltkori miatt is épp elég ideges voltam, nem kellett rá még egy lapát. A zsebembe süllyesztettem egy doboz cigit, majd felkaptam Leot és nekiindultam a kastélynak.
    Nem volt egészen lézengés szaga a dolognak, valamelyest eltervezett volt, hogy levegőre megyek, azonban semmi kedvem sem volt megint a faluba, vagy a környező helyekre baktatni. Leonak nem tetszett a bezártság gondolata, de fáradt is volt már a kinti rohangáláshoz, így végül az erkély bizonyult megfelelő helynek. Nyugodt, lassú tempóban sétáltam arrafelé, útközben pedig beiktattam egy konyha megállóhelyet, hogy elhozhassak egy finom bögre, forró kávét. Utam ezután egyenesen a déli szárnyhoz vezetett.
    Megérkezvén kitártam az ajtót és Leot rögtön leraktam a placcra, hadd szórakozzon magában. Zsebemből elővettem a mennyei mannaként funkcionáló cigit és rágyújtottam, utána pedig belekortyoltam a kávémba. A korlátnak támaszkodva egészen jó kis pihenés volt ez, nem csinálni semmit, csak a két szenvedélyemet űzni, miközben a falu fényeit figyelem. Ma először éreztem úgy, hogy nem vagyok feszült, sőt. Leo odabattyogott a lábamhoz én pedig lepillantottam rá. A kis sünci a hátára fordulva kapkodott a lábával, hogy játsszak vele. Elmosolyodtam, lehajoltam hozzá és talpra segítettem – no nem mintha szüksége lett volna rá. Tüskéi élesek voltak, de engem sohasem bántottak, valahogy mindig megúsztam szúrások nélkül, amit annak tudtam be, hogy a sün nagyon hozzám nőtt. Mivel Leo megérezte, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat a mókázásra bespurizott a sarokba és összegömbölyödött, így egy tüskés labda látszatát keltette. Felegyenesedtem és kávémba kortyolva visszafordultam a falu látképe felé.

Yannick

Nagyokat szippant a levegőből. Már jó ideje az erkélyen tartózkodik, nem törődve a kicsit friss idővel, hisz neki már mit sem számít. Mostanában egyre inkább érzi magányosnak magát, ugyanis Tristannek se híre, se hamva. Fél, hogy megbántotta valamivel a fiút, esetleg hallott a Noeles incidensről, és emiatt kerüli. Ő tényleg nem akarta bántani a rellonost, minden sejtje küzdött ellene, de mit sem ért a nagyobb erővel szemben, már pedig egy vámpír esetében nincs nagyobb úr a várszomjnál, és Oliv makacsul halogatja a démon szükségleteinek kielégítését. Már nem sír, már tükörbe mer nézni, de annyi bátorságot még mindig nem sikerült összeszednie, hogy Noel elé álljon, és bocsánatot kérjen tőle. Fél, retteg attól, mikor következik ez be megint, és nincs itt vele senki, hogy a nyakába zúdítsa a gondjait. Drake tudná, mit mondjon, ha máshoz nem is ért mostohaapja, ahhoz nagyon, hogy megkönnyítse a lány létezését. Életnek már rég nem nevezi, ő már meghalt, már csak véglegesen fel kéne fognia, és nem holmi apró darabkákban kapaszkodnia, mintha azok mentőövek lennének számára.
A szemei a semmibe merednek, a korláton könyököl, és úgy néz ki, meg se moccan, ilyenkor simán elmehetne szobornak, egy szép, kecses, de merev, és veszélyes szobornak.
Az sem foglalkoztatja különösebben, hogy az eső szemerkél, sőt, mintha Isten a lány hangulatához passzintaná az időjárást. Napsütést már rég nem látott, és minden vágya, hogy végig nézzen egy nap felkeltét, vagy nyugtát, de számra mindkettő jelenség egyenlő a halálos ítélettel, és bár néha nem ez látszik, de nagyon nem szeretne még meghalni... végleg.
Fel nem tudja fogni, hogy lehet az, hogy valaki kétszer is meghaljon, már pedig, az éjszaka lényei jócskán részesültek ebben a kiváltságban, de ő nem tartozik közéjük... nem akar közéjük tartozni.
A teste megfeszül, ahogy meghallja a közeledő szív dobbanását, és most felettébb érzékeny erre. Neki már nem dobog, és ennél kínzóbb dolog nehezen létezik a világon. Szeretett ember lenni, ő azon kivételes esetek közé tartozott, akik sose vártak többet az élettől, elég volt nekik, ami jutott, de tőle elvették ezt...