A vitrinek üvegétől csillogó teremben olyan védelmi bűbájsorozat van, amilyet elképzelni se lehet, hiszen az iskola egész történelme ezen a helyen lett eltárolva. Itt van a legkedveltebb tanároké és házvezetők neve, minden eddigi iskolaelsőé, az összes díjazott kviddicsjátékosé, és másoké, akik kiemelkedtek az iskolatársaik közül valamivel.
A nagy rendetlenség csak először zavaró, ha az ember már kétszer végig ment rajta (érdeklődés vagy büntetőmunka), könnyen felismerheti az átlósan felépített, és évekre, díjakra lebontott rendszert. A falak mentén aranyoszlopok díszítik a termet, melyek mindegyikébe bölcs mondások vannak vésve, és összesen tizenkét darab található belőlük. A padló világos színű, de mintha csillámot szórtak volna végig rajta, úgy csillog, ezzel is kiemelve, hogy ez a terem a történetünk feltárásában kulcsfontosságú szerepet tölt be. Ha az erre járó felpillant, a mennyezeten láthatja az alapítás évének dátumát római számokkal felróva egy alapítási kép alján, melyet a készítői nagy gonddal és pontossággal festettek fel, hogy mindenki jól láthassa, mennyire fontos volt ez a momentum az iskola életében.

Futtasd végig szemeid a kupákon és más díjakon, de vigyázz, maszatos manccsal ne tapogasd a vitrin üvegeit! A szemfülesek észreveszik, hogy néhány helyen hiányzik egy-egy kitüntetés. Vajon hol lehetnek?
Többek között az ő neveikkel találkozhatsz, ahogy a serlegeket nézegeted:

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=413&post=113000#post113000][b]Dolánszky Alex - 2013.05.06. 21:12[/b][/url]

Én megint ráérek, ezek meg megint tanulnak. Lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy nem csak Dalmi nem ér rá most sem (bár állítólag ma hamar befejezi az átváltoztatástanra készülést, engem viszont kikészít, hogy lehet ennyit tanulni), Ágo is készül holnapra. Ágo! Aki mindig benne van egy kis közös időtöltésben... Pedig reméltem, hogy végre nekiülhetünk a brainstormingnak macskanév-ügyben. Egy csomó király név eszembe jutott már, hogy szólíthatnánk a citromba harapott kis szörnyetegét, és kíváncsi vagyok, mit szól hozzájuk. Mármint nem a macska. Ő nyilván utálni fogja mindet. Muhaha.
Amúgy én is elkezdtem a készülést a tartandó elemi mágia órámra, de a nyolcadik afrikai elemi mágikus lénynél meguntam. És még van hátra... ahh, nem tudom, mennyi van hátra, de nem akarooom. Szóval gyorsan kitaláltam magamnak egy halaszthatatlan egyéb teendőt. Se Dalmi, se Ágo nem volt ugye ráérős, Lint meg még csak nem is találtam a Rainbowban, ezért egyedül kellett feltalálnom magam. Visszamentem a szobámba, hátha Tolland azóta megérkezett, és ráér egy robbanós amőbára. Azeroth üres volt, de ránéztem a serlegre az ágyam fölötti polcon, és egyből meg is fogant az ötlet.
Elkarikáztam a déli szárnyba, és most itt vagyok a trófeateremben. Azért jöttem, hogy megnézzem, volt-e a Levitának már valami díja régebben. Tudom, hogy a Pro Levita tavaly év végén lett kiosztva először, de talán volt már valami más is a Levitában. Vagy egyáltalán, milyen kupákat zsebeltek be levitások?
A trófeaterem nagy, világos és zsúfolt. A padló a legkirályabb, olyan, mintha vízréteg lenne rajta, mindenhol csillog. Pörgök is egyet-kettőt a kerekesszékkel, olyan hívogatóan sima a felület. Csúúúú - na jó, befejezem, mielőtt feldöntök valamit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=413&post=113058#post113058][b]Dolánszky Alex - 2013.05.06. 23:09[/b][/url]

Azon gondolkodom, merre induljak, mi lehet itt a rendszer, amikor a kedvenc hangom szakít félbe. Megperdülök, és széles mosollyal állapítom meg, hogy nem csak a Dalmihiány miatti sorvasztó kín (jó, talán annyira nem vészes a helyzet, csak próbálok érzékletes lenni. sikerült?) okozta hallucinációk játszanak velem.
- Hmm? - nézek rá értetlenül, nem tudom mire vélni a kérdést, aztán leesik ugyan, de akkor már az ajka az enyémet érinti, úgyhogy a fogalmazódó választ kisöpri az, hogy átgondoljam, van-e itt valaki rajtunk kívül, hiszen nem szoktunk nyilvánosan nyálcserét rendezni a kastélyban. Sem máshol. Mmm, de nincs itt senki, ez így nem éri, Dalmi már meg is szakítja a csókot, mielőtt elkezdődhetne. Na jó, máris majdnem ki vagyok engesztelve azzal, hogy átölel, és így a nyaka és a válla közé fúrhatom az arcom, és beszimatolhatom a jól megszokott aromát. Csakhogy olyan keveset tudunk együtt lenni ebben a hülye szorgalmi időszakban, hogy kétlem, hogy elég lesz ennyi. Én nem engedem el még sokáig, ha már egyszer végre van időnk együtt lenni, másfelől viszont beáll a háta, ha továbbra is így legörnyedve kell állnia. Piszkosul kényelmetlen és fárasztó lehet, és utálom ezt, hogy a kerekesszékemmel még egy rendes, hosszú ölelést sem tudok váltani a barátaimmal, a szerelmemmel pláne.
Hiányoztam - motyogja a fülembe, én pedig sokadszorra gondolok arra, lehetne-e még jobban szeretni ezt a lányt?
Megfogom a derekát és befordítom-húzom az ölembe, így nem kell megszakítanunk az ölelést, mégsem kockáztatunk gerinctörést, ráadásul még-még-még közelebb lehetek hozzá.
- Te is nekem - sóhajtom a vállába, és szorosabbra fonom a karjaimat a dereka körül. Mindketten tudjuk, hogy nem arra a tíz percre értjük, amióta a szobájában jártam, hogy csináljunk valamit. Már hetek óta megfeszítve tanul. Kicsit aggódom is érte, hogy túlhajtja magát. Bár amikor együtt vagyunk, mindig vidámnak látom, tuti nem egészséges, amit csinál.
- Most már az enyém vagy? - kérdem tőle még mindig a vállával tompítva a hangomat, mélyet szippantva a Dalmiillatból. Nem akarom elengedni, nekem így pont jó, így maradunk egész délután, ha rajtam múlik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=413&post=114126#post114126][b]Dolánszky Alex - 2013.05.08. 22:45[/b][/url]

Durr, egy pofon, Alex. Ezt jól elbaltáztam. Nem, mintha tárgyként akarnám kezelni, egyszerűen jó érzés azt mondani, hogy az enyém. Párdon. Jó érzés lett volna azt mondani, hogy az enyém. Nekem nincs ezzel a birtoklás dologgal problémám se oda, se vissza. De nem kezdek el magyarázkodni, ellenkezni sem.
- Igenis, főnök - nyugtázom egyszerűen, és lemondóan konstatálom, hogy büntim is van: Dalmi elvágja a romantikát egy pillanat alatt. Próbálom nem kimutatni az ebbéli rosszkedvemet. Tényleg nagyon vacak ám folyton arra várni, hogy a barátnőd rád érjen, aztán elbalfékkedni egyetlen hülye szóval az egészet.
Megfogom a felém nyújtott kezet - már nem kihívás így kerekezni -, és közelebbről is megszemléljük a serlegeket.
- Nem tudtam, hogy ilyen ambícióid vannak.
Közben megfigyelem a tárgyakat, amikre mutat.
- Anyukádé is itt van? - közelebb hajolok, keresem a nevet, de annyi van itt, hogy lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Aztán rájövök, hogy ez a suli még nem is olyan régi, hogy ide járhatott volna, ezt közlöm is gyorsan.
- Vagyis hülye vagyok. Hova jártak a szüleid suliba?
- És te miért nem vagy prefektus? - kérdem tőle, bár lehet, hogy a választ már tudom is. Akkor még kevesebb ideje lenne. Ő nyilván arra gondol: tanulni, én meg arra: rám. Milyen papucs vagyok, atyaúristen! Össze kell szednem magam.
A lány nagyon be van zsongva, így átszelvén a két sor közötti teret, a kviddicses részlegnél kötünk ki. Hidegen hagy a kviddics, utálok repülni, és a nézésében sem lelem nagyon örömöm. A sulis meccsekre ki-kinézek azért, mert a közösségszervező ereje viszont jó.
- Az szép! - nézek a csicserire nevetve. Nem semmi első találkozás. Abba nem akarok belegondolni, mit takarhatott egymás ápolása a gyengélkedőn. Elfordulok a kviddicsesektől, és egy eldugottabb részhez húzom a lányt, az itteni kupákra mintha nem lennének annyira büszkék, nincsenek úgy kihangsúlyozva, mint a többi. "Legtöbbet bukott diák" - olvasom az egyiken. Na, így már értem. De ki ad ezért díjat?
Közben újra felhangzik a kérdés, ami már az elején is, és amit én már elfelejtettem, csak most ugrik be, hogy még nem válaszoltam rá.
- Nem terveztem semmit - mondom vállat vonva -, nincs nagyon kedvem ilyenekért teperni.
Tovább gurulok az eldugott serlegek mentén. "Hányó Bajnok", "Csúnyakirálynő".
- Remélem, idén a Pro Levitát is valaki másnak adják. Így is folyton megkapom, hogy nagy a fejem, pedig tökre nem én kértem. Mármint örülök neki, meg minden, de most már átpasszolnám inkább.
Tényleg ez a legjobb díj, mert igazán a levitások egyetértésével került hozzám, és erre nagyon büszke vagyok. Másrészről viszont más is megérdemli, nálunk rengeteg ember van, aki tök sokat gürcöl, én meg nem szeretem a felhajtást. Azt tervezték, hogy nagy csinnadrattával adják át, de szerencsére sikerült lebeszélnem róla a kiötlőt, mielőtt tényleg sor került volna rá.
- Háttér? Én nem tudom, a szüleim nyertek-e valami díjat, sosem kérdeztem. Apám elég jó volt bűbájtanból, asszem, lehet, hogy nyert valami versenyt. Szilvi meg... szerintem ő a pasikon kívül nemigen szedett fel mást a Bagolykőben.
Hát ennyi. Nem valami nagy referencia.
Még mindig nem javult meg a kedvem, és ez lehet, hogy a szövegemből is kitűnik. Nem tudom, belülről nem lehet olyan jól megítélni. Valami van mostanában velem, már többen megkérdezték, mi ütött belém, hogy folyton savanyú vagyok. Én sem tudom, nem is szoktam észrevenni, csak utólag.
Bámulok be a vitrinekbe továbbra is, hátha találok valami érdekes feliratot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=413&post=120598#post120598][b]Dolánszky Alex - 2013.05.20. 21:42[/b][/url]

- Nem tudtam, hogy van Magyarországon másik varázslósuli is. Vagy már nincs? - érdeklődve fordulok felé. Tényleg! Miért nem tudni, hol vannak még sulik? Miért pont a Bagolykő?
- Hát de biztos megfontolják azt is, hogy ki jelentkezik. És szerintem te minden tekintetben megfelelnél a szerepre. Báááár... - nevető szemekkel húzom el a számat - a rendfenntartás nemigen ment a nyári fura kviddicsmeccsen, ahogy láttam! - cukkolom a lányt.
Hogy én prefektus legyek?
- Hát - erre is csak a vállam vonogatom. - Nincs nagyon kedvem éjjel felügyelgetni meg utána járkálni a rendbontóknak. Tojnának a fejemre szerintem, a mai gyerekek nem értenek a szóból - mondom, mintha magam nem gyerek lennék.
A büntinek vége, Dalmi visszaül az ölembe, és én körbe is fonom a kezeim a dereka körül, amíg csak ott ülünk az antidíjakat nézegetve.
- Gondolom a gazdája sem volt büszke rá - spekulálok. - Vagy ki tudja, ha valakinek sok a pénze, lehet ebből űz versenyt, meddig tud bent maradni a suliban.
Továbbgurítom magunkat a soron belül, ezek a képtelen díjak mókásabbak, mint az igaziak, vadászom a további érdekességekre.
Meghökkenek Dalmi kommentjére a nővéremről. Nem azért, mert olyan durva lenne, csak mert nem szoktam hozzá a rosszmájúsághoz tőle. Mindig olyan aranyos, és ezt szeretem benne.
- Na neee, ne is mondj ilyet! Anyám totál kiborulna!
Belegondolok a helyzetbe, amikor Szilvi közli, hogy bekapta a legyet... hű, nem is gondoltam, hogy tudok érte sajnálatot érezni! Nagyon sajnálnám.
- Dehogy haragszom. Boszorkány! - mondom neki csipkelődve, és tényleg eszembe sem jutna haragudni, hiszen csak vicc volt.
- Hm? Ja - körülnézek, tényleg zsákutcába kerültünk, itt a vitrinek épp hátat fordítanak nekünk, látnivaló nincs.
- Ja! - kicsit lassan esik le a tantusz, de leesik a kaján vigyor láttán a kedvesem arcán.
- Én semmit - most már direkt folytatom nagy szemekkel, felemelt kezekkel. - Maga vagyok a megtestesült ártatlanság!
Egyik kezemmel végigsimítok az arcán. A legutóbbi leteremtéstől - jó, nem leteremtés volt, de azért közelített hozzá - megint úgy érzem, nem tudom, mit szabad és mit nem, ezért nem csókolom meg rögtön, csak megsimítom az orrom oldalával az övét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=413&post=121704#post121704][b]Dolánszky Alex - 2013.05.22. 23:41[/b][/url]

- Ja! - Ez eszembe sem jutott. Hogy magántanuló lett volna az apja.
Még tudnék megjegyzéseket tenni arra, hogy ugyan miééért jelentkezik játékvezetőnek, ha nem is tudja a szabályokat, de inkább mégsem teszek, mert talán azt már nem fogná fel poénnak. Megpuszilom a kezét, ami a kezemben van, és csak mosolygok rá, de nem jártatom a szám.
Visszatér a vidámság belém, ahogy együtt nevetgélünk, például azon, hogy ő tényleg boszorkány, ezért még sértegetni sem lehet vele. Most, hogy már nincs a mellkasomon az a nyomás, amitől rosszkedvű voltam, már érzem, hogy tényleg ott volt. De most itt vagyunk, együtt, és ez így oké.
- Mert nem vagyok mindig visszafogott és jó fiú? - érdeklődöm hunyorogva. Hogy aranyos vagyok, az nem is kérdés! Höhö.
Több helye nincs a beszédnek. Nem húzódik el a közeledésemtől, és ahogy az arcunk simítja egymásét, és ahogy csöpp puszikat ad, újra elveszhetek a Dalmiillatban.
Olyan zavarodottnak tűnik - állapítom meg, és egy pillanatra el is húzódom tőle, hogy belenézhessek a szemébe, hátha akkor meglátom, mire gondol. Nagyon ritkán tudom, mire gondol, most is csak a csillogó kékséget látom, de hogy mi van mögötte? Vajon ki fogok valaha igazodni azon, hogy hogy lehet az, hogy általában kicsinek és sebezhetőnek látom őt, de sokszor olyan határozott véleménye van mégis, hogy csodálkozom, hogy hogy is hihettem nyuszinak? Melyik ő? Vagy nem is kell tudnom, mert így izgalmas? Vajon ezzel a nézéssel is zavarba hozom? Vajon valami baj van, azért ilyen?
Túl sokat gondolkodom. Fel is hagyok a további agyalással, és végigsimítom az ajkaimmal az övét. Erre vártam. Minden másodperc olyan kellemesen hosszúnak tűnik, ahogy bepótolom a csókot, amit a találkozásunkkor hiányoltam. Talán még jobb is így, hogy várnom kellett rá. Összefonom a karjaim a derekán, hogy minél közelebb legyen.
Ekkor betolakodik a fejembe, hogy hol vagyunk, és ez kicsit kényelmetlenné teszi. Nem nagyon, mert igazából mit bánom én, mert örülök, hogy végre együtt lehetünk. Csak kicsit.
- Nem megyünk fel? - kérdem tőle, eltávolítva az arcom az övétől. Csak mikor már kimondtam, akkor jövök rá, hogy ez talán félreérthetően hangzik.