Hát, úgy tűnik a lelkiismeretem hangja még mindig nem elég erős, de igazán, csak egyetlen pici pillantást szerettem volna vetni egy bizonyos aktába. Tudom, tudom, inkább kérdeznem kéne, de csak öt perc az egész, bemegyek és kijövök, semmiség. A zárnyitással úgysem lesz baj, hát már miért is lenne?
Szóval, az egész úgy kezdődött, hogy éppen a prefektusi körutamat tettem, mikor véletlenül elhaladtam az igazgatói mellett, amiről eszembe jutott, hogy milyen keveset is tudok Kahlilról. Jobb lett volna, ha őt kérdezem, ezt én is tudtam, de kevésbé éreztem szégyenletesnek egy betörést, mint azt, hogy cirka négy év ismeretség után azt se tudom mi a középső neve. Nem akartam nagy dolgokat tudni meg az aktájából, csak pár alapinfót, amivel már rendelkeznem kéne, de még nem jött össze eddig, részben mert figyelmetlen voltam, részben meg azért, mert nagyon sokáig nem is érdekelt, nincs ezen mit tagadni. Amíg csak tanított engem, mindvégig úgy kerültem őt, mint a tüzes vasat, szóval épp ezért el se jutottak hozzám a hírek.
Nos, mivel már itt voltam, logikusnak tűnt egészen véletlenül épp az ajtó előtt állni meg, egy bűbájjal ellenőrizve, hogy van-e bent valaki, aztán a kilincsre csúsztatni a kezem, és mikor nem nyílt, megpróbálkozni egy alohomorával. Persze nyilvánvaló, az igazgató szobáját miért is lehetne ilyen egyszerűen kinyitni? Így aztán nem is működött a varázslat. Akkor pedig vissza a régi módszerekhez.
Kivettem a nadrágom zsebébe tűzött biztostűt, ami mindig nálam volt, mert hát ki tudja, mikor lehet rá szükség, és miután meggyőződtem róla, hogy egyelőre senki sem láthat, ügyes mozdulattal csúsztattam a tű végét a zárba, megkeresve azt a bizonyos pöcköt, amit odébb kellett nyomni ahhoz, hogy kitáruljon előttem az ajtó. Ez az, meg is van.
Innen már csak egy pillanat volt, hogy újra lenyomjam a kilincset, és kinyissam az ajtót.

Hát, úgy tűnik a lelkiismeretem hangja még mindig nem elég erős, de igazán, csak egyetlen pici pillantást szerettem volna vetni egy bizonyos aktába. Tudom, tudom, inkább kérdeznem kéne, de csak öt perc az egész, bemegyek és kijövök, semmiség. A zárnyitással úgysem lesz baj, hát már miért is lenne?
Szóval, az egész úgy kezdődött, hogy éppen a prefektusi körutamat tettem, mikor véletlenül elhaladtam az igazgatói mellett, amiről eszembe jutott, hogy milyen keveset is tudok Kahlilról. Jobb lett volna, ha őt kérdezem, ezt én is tudtam, de kevésbé éreztem szégyenletesnek egy betörést, mint azt, hogy cirka négy év ismeretség után azt se tudom mi a középső neve. Nem akartam nagy dolgokat tudni meg az aktájából, csak pár alapinfót, amivel már rendelkeznem kéne, de még nem jött össze eddig, részben mert figyelmetlen voltam, részben meg azért, mert nagyon sokáig nem is érdekelt, nincs ezen mit tagadni. Amíg csak tanított engem, mindvégig úgy kerültem őt, mint a tüzes vasat, szóval épp ezért el se jutottak hozzám a hírek.
Nos, mivel már itt voltam, logikusnak tűnt egészen véletlenül épp az ajtó előtt állni meg, egy bűbájjal ellenőrizve, hogy van-e bent valaki, aztán a kilincsre csúsztatni a kezem, és mikor nem nyílt, megpróbálkozni egy alohomorával. Persze nyilvánvaló, az igazgató szobáját miért is lehetne ilyen egyszerűen kinyitni? Így aztán nem is működött a varázslat. Akkor pedig vissza a régi módszerekhez.
Kivettem a nadrágom zsebébe tűzött biztostűt, ami mindig nálam volt, mert hát ki tudja, mikor lehet rá szükség, és miután meggyőződtem róla, hogy egyelőre senki sem láthat, ügyes mozdulattal csúsztattam a tű végét a zárba, megkeresve azt a bizonyos pöcköt, amit odébb kellett nyomni ahhoz, hogy kitáruljon előttem az ajtó. Ez az, meg is van.
Innen már csak egy pillanat volt, hogy újra lenyomjam a kilincset, és kinyissam az ajtót.

Este van, este van: kiki nyugalomba! Kiki biztos, de Sofi nem. Ő az éjjeli baglyok táborát gazdagítja immár több, mint 18 éve. Sosem bírt korán lefeküdni, inkább hajnalig szórakozott valamivel. Reggel azonban még akkor sem tud felkelni időben, ha bomba robban az ágyában. Inkább átfordul a másik oldalára, fejére húzza a takaróját, és nem foglalkozik semmivel. A tanárok persze nagyon szeretik, mert rendszeresen elkésik óráról, ha egyáltalán hajlandó bemenni.
Ma is éppen éjjeli bagolyként rója az iskola folyosóit. Annyira még nincs késő, de lassan takarodó ideje van. Neki azonban esze ágában sincs lefeküdni aludni, vagy egyáltalán a szobába dekkolni. Ennél még az is érdekesebb, ami a kihalt folyosókon történik. Néhányan kisebb csoportokba verődve sietnek a körleteik felé. Nyilván nem akarnak később összefutni egy prefektussal, aki majd alaposan megbünteti őket.
Egyik kezében egy kisebb zacskó aszalt vörösáfonya zörög, másikkal olykor-olykor bedob néhány darabot. Megkívánta az édességet, így kutatott egy zacskónyi aszaltvackot magának. A csoki az már túlzás lenne ilyenkor. Formában szeretne lenni a tusára, ahol nagy szüksége lesz az állóképességére. Várhatóan nem cuki egyszarvúkat kell majd simogatniuk, akik annyira cukik, hogy a versenyzők vagy belehalnak, vagy szivárványt fognak hányni.
Sofi éppen a déli szárny átriumában bóklászik, amikor egy alakot lát matatni az igazgatói előtt. Agya szinte azonnal azt súgja, hogy nézze meg mi folyik ott. Nem akar kimaradni egy jó balhéból! Hát nem hülye ő! Halkan odasomfordál a lány mögé, majd teljes lelki nyugalommal nyúl bele a zacskóba, ami így zörögni kezd.
- Jó munkát! - közli, majd bedobja az áfonyát a szájába - Esetleg szükséged van segítségre? - érdeklődik, majd összerágja a falatot.

Sofia

Túlságosan elmerültem a zárnyitásban, és nem hallottam meg a közeledő lépteket. Hiba.
Ezzel együtt mégsem ijedtem meg a hangtól, mert az idegeim ilyen helyzetben még a hajókötéllel is vetekedni tudtak volna. Lényegében abban a pillanatban szólalt meg mögöttem valaki, mikor kinyílt az ajtó, így a következő pillanatban, már fordultam is meg, hogy meglepetésszerűen bependerítsem a lányt a szobába, a lehető leggyorsabban bezárva magunk mögött az ajtót.
Nem kellett hozzá pálcát elővennem, hogy érezni lehessen a fenyegető hangulatot, pláne, mikor felismertem az egyik negyedikes diákot, és gyilkos szemekkel néztem rá. Halk hangot adtam ki, hátrafelé irányítva. Eszemben sem volt bántani a lányt, de megfélemlíteni lehet, ha nem akarom, hogy lebuktasson. Az igazgató asztalán a hang nyomán összecsendültek a tárgyak, aprócska szeletét mutatva annak, hogy mit is tud a melodimágia.
- Ha csöndben maradsz, a következő alkalommal sem rajtad fogom ezt alkalmazni - jegyeztem meg, mielőtt elindultam volna a szekrény felé, hogy megkeressem, amiért jöttem. Eszem ágában sem volt visszafordulni azért, mert valaki rajtakapott, vagy könyörögni, sőt, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy lefegyverezzem a lányt, mert ezek után már figyeltem őt, és ha meg is lépne, nem telne sokból megtalálnom, még mielőtt eljár a szája.
Szóval, akkor vajon merre is van az a kartoték?

Sofi teljesen nyugodtan rágja meg az imént bekapott áfonyákat, de eközben Lyrara figyel, aki nem örül túlzottan a barna leányzó megjelenésének. Pedig Sofi semmi rosszat nem akar... vagyis pont, hogy rosszat akar csinálni, de nem úgy. Felesleges ebbe belebonyolódni. Lényeg, ami lényeg: szívesen segít Lyranak abban, amire éppen készül. Ugyanis merő unalomból talán egy Rellonos prefektus nem tör be az igazgató irodájába.
Lyra fenyegetőzni próbál, de ezzel csak mosolyt csal Sofi arcára. A lány bekap egy újabb adag áfonyát, majd közelebb lépked Lyrahoz, aki időközben betessékelte az irodába. Sofia a másik lány mellé érve megáll, és a zacskót nyújtja fel. Ha elfogadja a kínálást akkor vesz amennyit szeretne, ha nem akkor így járt. Több jut a barnának.
- Nem kell izgulni, nem jártatom a számat feleslegesen. -
Besétál végre az irodába teljes lelki nyugalommal majd körbenéz. Annyiszor járt már itt, hogy csukott szemmel is tudja, mit merre talál.
- Na akkor mit is keresünk? - suttogja, majd Lyra felé fordul. A zacskót összegyűri és beteszi a farmerja zsebébe, végül pedig összedörzsöli tenyereit. Végre valami izgalom. Újabban kezdett kissé ellaposodni az itteni élete. Már csak az dobja fel, hogy hamarosan kezdődik a tusa, ahol talán sikerült némi izgalomhoz jutnia. Cseppet sem izgult miatta, de ennek ellenére szeretne győzni.
- Ismered a járást erre, vagy mondjam mi merre van? -
Sofi próbál kedves lenni, ami tőle általában messze áll, de most mégis erőt vett magán. Jelen helyzetben érzi, hogy felesleges lenne keménykedni és bunkónak lenni. Egy hozzá hasonló bajos csajjal hozta össze a sors. Legalábbis ez alapján az ember csak erre tud következtetni.
Megkeresték amit Lyra szeretett volna, majd távoztak a tett helyszínéről.