Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=781653#post781653][b]Ivanich R. Benett - 2019.11.24. 04:17[/b][/url]

Rosszkor, rossz helyen. Utálom az ilyet, mindig is utáltam. Napokig mesélhetnék arról, hogy hányszor jártam szerencsétlenül általánosban. Hiába kértem anyáékat, hogy helyezzenek át másik iskolába, nem érdekeltem őket. Az indok mindig az volt, hogy jó helyem van ott, a testvéreim is mind oda jártak, nem szabad kilógnom a sorból. Másrészt anya is ott dolgozott titkárként, amit sosem értett meg, hogy számomra milyen kellemetlen tudott lenni, akárhányszor győzködtem őt arról, hogy cikiznek miatta a többiek. A tanárok ezekből adódóan jól ismerték a nevemet, és mindnek nagy elvárásai voltak velem szemben. Annak ellenére, hogy nem minden testvéremnek volt erőssége a tanulás, minden egyes alkalommal végig kellett hallgatnom a tanerő vagy éppen a szüleim hegyi beszédét a szorgalomról, ami aztán meg is látszott a tanulmányi átlagomon. Szóval emiatt voltam én sokszor az áldozat a diákok részéről, amit csak tetézett gyenge alkatom és csendes természetem.
Nagyjából úgy látom, hogy a Bagolykőben egy fokkal jobb a közösség, itt egyelőre nem váltam semmilyen csoport céltáblájává. Ezt a számomra kedvező státuszt azzal igyekszem fenntartani, hogy kerülöm a feltűnést, próbálok beolvadni a környezetembe. Megválogatom a szavaimat, hogy ne tudjanak belém kötni, és nem csinálok semmi rendkívülit. Igaz, elég jól tanulok, de ennyi. Ha ezt tudom tartani, akkor boldog éveknek nézek elébe, elég viszont egy apró baklövés, és végem. Tudtommal nincs másik varázslósuli az országban, ahová átkerülhetnék, úgyhogy ezúttal nagyon nem akarom elszúrni az esélyemet.
A folyosón lehajtott fejjel sétálok keresztül, amikor szemtanúja leszek az eseménynek. Először a fülemet üti meg a szokatlan hangnem, ami arról árulkodik, hogy valami készül... A kanyarhoz érve lelassítok, majd az ijedtségtől falfehéren a túlsó falnak tapadva látványosan bámulni kezdem őket. Átvillan pár átélt jelenet a fejemben, talán az ér valamiféle sokként. Vagy az, amikor leesik, hogy a társaságon és persze magamon kívül senki nincs a folyosón. Persze tipikusan tudja mindenki, hogy mikor kell kereket oldani. Így már csak azon izgulok, hogy engem hagyjanak ki ebből.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=782059#post782059][b]Ivanich R. Benett - 2019.11.29. 02:32[/b][/url]

Eliszkolni nincs sok esélyem. Nagyobb feltűnést keltenék a mozgásommal, mint amit csendes megfigyelőként keltek. Minden túl gyorsan történik, de nekem máris olyan érzésem támad, mintha órák óta őket kellene néznem. Jól tudom hogyan zajlik ez, elegem is van belőle az első perctől fogva. Tapintani lehet a feszültséget, mintha csak egy hajszál választaná el őket attól, hogy meglincseljék az ártatlan srácot. Igazán klassz lenne, ha valahogy a segítségére siethetnék, mégsem tehetek semmit... Gyáva vagyok, gyenge és fiatal a támadóihoz képest. A szívem mélyén örülök, hogy nem az ő cipőjében járok, és amíg vannak nálam könnyebb célpontok a suliban, addig elvegetálhatok a falak között. Ennek ellenére őszintén sajnálom őt, még akkor is, ha semmilyen ismertség nem köt hozzá.
Aztán gondolom megunták a dolgot, vagy egyéb elfoglaltságuk akadt, de váratlanul elengedik a fiút a szorításukból. Mintha egyikük még mormogna valami fenyegetőt a távozáskor, ám ezt nem hallhatom tisztán. Ami viszont annál egyértelműbb, az a határozott gyomros, amit a mozdulat alapján nem először küldhet a rellonos, s még nekem is fájó látványt nyújt. Ha úgy vesszük, járhatott volna sokkal rosszabbul ennél.
Összerezzenek a hirtelen nekem szegezett kérdéstől, majd tiltakozóul rázni kezdem a fejem. Feszülten figyelem a következő lépésüket, szemem a három fiún kattog, néhol pedig görnyedt társamra is vetek egy pillantást, hogy él-e még. Felsóhajthatok, mivel vezérük ezúttal megkegyelmez, ők pedig elhagyják a helyszínt. Várok egy kicsit, amíg kellő távolságra nem lesznek tőlem, majd szinte azonnal a bajba jutott sráchoz futok.
- Elkísérjelek a gyengélkedőre? - suttogom kétségbeesetten, kezem a vállára téve, hogy szükség esetén támogatni tudjam a felegyenesedésben. Nincs valami jó bőrben, talán valamelyik tanárnak is szólhatnánk... Ő azonban amint egy kis erőt merít magának, valahol érthetően az ellopott könyvéért emel szót.
- Ne... - motyogom elsősorban magamnak, amikor látom, hogy a trió elindul visszafelé. Milyen könyv érhet ennyit, és mégis mit csinál ez az ütődött? Az előbb majdnem kinyiffantotta magát, és most újból veszélybe akar kerülni.
Kérlelően nézek a rohamosan közelítő alakokra, ám mielőtt szólásra nyithatnám a számat, ők már ide is érnek. Egyikük egy határozott mozdulattal megragadja a ruházatomat, s erőteljesen lök el oldalirányba. Érzem rajta, hogy mennyi düh és frusztráció tombol benne, ami egyúttal sajnálatot is ébreszt iránta. Magam elé teszem a kezem, így nem esek túl nagyot, de itt-ott persze megütöm magam. Kifújva a levegőt összehúzom magam, s a földről pillantok fel bajtársamra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=782608#post782608][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.07. 03:46[/b][/url]

Csak közvetlenül felette állva látom meg, hogy milyen rossz bőrben is van. Mint aki éppen hányni készül, mégis minden erejével azért küzd, hogy ne hagyja el magát. Szörnyen fájhatott az a gyomros attól a nagyobb sráctól. Már ránézésre is úgy fest a rellonos, mint aki napi szinten osztogat ilyet a nála gyengébbeknek. Tanácstalanul érzem magam, és a segítő szándékú kérdésemen kívül több nem jut eszembe. Nem vagyok felkészülve arra az esetre, ha elhányja magát. Az igazat megvallva nagyon nem bírom az ilyet, de a vértől is rosszul vagyok, úgyhogy valószínűleg csatlakoznék hozzá.
Próbálom tartani benne a lelket, de úgy tűnik, hogy a látszat ellenére kemény fából faragták. Egészen vidám tekintettel néz vissza rám, ami kissé még meg is lep ebben a helyzetben. Látszólag tudja, hogy mit csinál... Vagy csak belenyugodott a sorsába. Nem szeretném, ha az orrom előtt áldozná fel magát, tartás ide vagy oda, azért a testi épség nem ér annyit. Talán drága könyvről van szó, de még akkor se.
- Mi? - hebegem értetlenkedve. Csalódottnak érzem magam, amiért minden jó szándékom ellenére a fiú elszántan a végzete felé tart. Azt viszont ő se gondolhatja komolyan, hogy csak úgy felszívódok innen. Annyira gyáva azért nem vagyok, de inkább csak gyötörne a bűntudat, hogy semmit se tettem a srácért, pedig az esély megvolt a közbeavatkozásra. Megsajnáltam, mert velem egyidős lehet, ellenfeleihez képest esetlen és emiatt kicsit hozzám hasonló, és mert nekem is jólesett volna, ha annak idején ott van valaki, aki ha nem is húz ki a csávából, legalább lelkileg vigasztal.
Karjaimban lassan terjed szét a sajgó fájdalom. A kastély hideg padlókövén koppanni nem egy kellemes élmény, de legalább ezt is megéltem. Szerencsére nem vontam magamra a figyelmüket, őket még mindig a társam foglalkoztatja, s remélhetőleg ezek után sem fognak újból felismerni a folyosókon. Még nem tápászkodom fel, hiszen tudom, hogy újból a földön végezném, így csak óvatosan pislogok áldozatukra, aki éppen tárgyalást kezdeményez velük. Meglepően higgadt, próbál diplomatikus maradni. Gondolom egy rossz szó, és kapná az újabb ütést. Kérdés, hogy később se húzza-e fel magát, vagy mindvégig megőrzi ezt a higgadtságot.
Megijedek az égő könyv látványától, mert erre nem számítottam. A fekete lapok darabjaikra porladva esnek szét mellettem, a rellonosok pedig elégedetten távoznak. Mára... Hiszen van egy olyan sejtésem, hogy nem először futottak egymásba, és nem is utoljára. Az ő nevetésüktől hangos a folyosó, s csak akkor szólalok meg, amikor eltűnnek a szemünk elől.
- Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen barom... - ülök fel, a fejemet csóválva. - Hé, nem lehet valahogy visszacsinálni? Biztos van rá varázslat - agyalok laikusan, de a könnyes tekintetéből ítélve reménytelen a helyzet. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan vigasztaljam meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=784013#post784013][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.17. 13:50[/b][/url]

Egy kitörni készülő vulkánra emlékeztet. Félek az ilyen emberektől amúgy. Arcukról nehezen olvasom le az érzelmeket, sokszor mintha ők maguk se tudnák eldönteni, hogy milyen kedvük legyen és hogyan viselkedjenek. Nagyon könnyű beindítani esetükben egy kiszámíthatatlan végkimenetelű, öngerjesztővé váló folyamatot. Na persze nem akarok túlzottan okoskodni, csak arra hagyatkozom, amit általánosban tapasztaltam magam körül. Szerencsére én nem ilyen vagyok, vagyis nem tudom, hogy jobban jártam-e a az érzékenységemmel. Ha a kedvenc könyvem égették volna porrá az orrom előtt, tuti elsírom magam. Tisztelet a srácnak, hogy ha nagy erőfeszítések árán is, de elnyomja magában. Vagy éppen most jön az a rész, amikor elkezd vörös fejjel üvölteni, mondhatni bekattan és valami olyasmit csinál, amire senki nem számított. Többesélyes helyzet ez.
A feszültséget csak tovább növeli bennem hallgatagsága. Mintha nem is érzékelné, hogy ott vagyok mellette. Azt hiszem valóban minden erejével próbál megnyugodni. Jobbnak látom nem elképzelni, hogy milyen gondolatok és érzelmek vannak most benne. Helyette némán nézem végig, ahogy komótosan összeszedi magát, szomorúan véve tudomásul könyve végérvényes megsemmisülését, mikor már végre elég jól van ahhoz, hogy beszéljen. Vele együtt sóhajtok egy nagyot.
Mosolygósan felpillantok rá a földről. Pedig egész kényelmes idelenn, igaz néhány perc és biztosan felfáznék. De alighogy elmentek a nagyok, tökre megnyugodtam, úgyhogy már minden mindegy. Megragadom a kezét és feltápászkodom, majd rögtön megnyújtóztatom végtagjaimat.
- Amúúúgy miért kérdezték, hogy lány lettél-e? - szólalok meg végül, a félelemtől kissé elcsukló hangon. Remélem érti, hogy nem provokálni akarom. Nyelek egy nagyot, még mielőtt bármit is mondhatna, felkészülve a lehető legrosszabbra. Megígérem magamnak, hogy ha felhúzza magát, most már tényleg elfutok, de kíváncsi lettem volna, hogy miért és melyik könyv érdemelte ezt a sorsot. Megállok a porkupac felett, de még a borítója se maradt épen ahhoz, hogy a címét leolvashassam.
- Ja, meg ezt lehet, hogy fel kéne valahogy takarítanunk... - tárom szét vékony karjaimat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=784561#post784561][b]Ivanich R. Benett - 2019.12.20. 02:18[/b][/url]

Van időm a látottakon filózni. A gyomros eleve beleégett a retinámba, így ahányszor csak lehunyom a szemem, a támadókat látom magam előtt, és szinte hallom amiket mondanak. A hideg futkorászik a hátamon tőle, úgyhogy remélem estére elmúlik, mert nem szeretnék egy újabb álmatlan éjszakát a hétre... Pedig sanszos, hogy még sokáig a történtek hatása alatt maradok, hiába úsztam meg a komolyabb bántalmazást. Egyelőre... hiszen túlságosan nem bízom abban, hogy jó az arcmemóriájuk, de amilyen könnyen löktek félre, ott motoszkál bennem a gondolat, hogy egy napon újra magamhoz vonzom azokat a lelki sérült trógereket, akik mások piszkálásában lelik örömüket.
Nem vagyok pszichológus, de a srác nagyon bátran viselkedett. A helyében tuti, hogy lefagytam volna, hiszen általában csak hebegni-habogni tudok a vádaskodóknak, mindezt valami holdsápadt, verejtékes arccal megspékelve. Ő viszont meg tudta őrizni a hidegvérét, és hát simán lehet, hogy csak utólag bukkant ki belőle a remegés, amit szemtől szemben állva ideig-óráig (percig) el tudott fedni előlük. Vagy alapból pocsékul dolgozza fel, ha így bánnak vele. A másik magyarázatom amúgy a könyvnek tulajdonít nagy szerepet. Igazából nem tudom pontosan eldönteni, hogy a helyzetre mérges jobban, vagy a felperzselt olvasmányra, de legbelül az utóbbi okot sejtem, azért teszek fel kérdést róla.
- Neee, olyan még van? - csillan fel a szemem a válaszra. - Nagyon-nagyon régen hozzánk került a nagybátyámtól egy ilyen, Az Országút Harcosa. Nem tudom, mennyit mond neked. Viszont csalással se sikerült nyernem, úgyhogy inkább kerestem magamnak rendes olvasnivalót - mesélem a fiúnak büszkén, kissé kiegyenesedve. Most, ahogy kiszúrja a szemem a pulcsija is, rájövök, hogy valószínűleg szintén mugli származású, vagy közülük jött sráccal van dolgom, ugyanis sokáig nyomtam tört szerveren a játékot, még a tesóm régi asztali gépén, ha odaengedtek.
- Amúgy, azt hiszem így már értem, hogy miért gyújtották fel - fonom össze magam előtt a karjaim, ahogy elgondolkodom az incidensen, azt pedig el is engedem a fülem mellett, hogy túlzottan lányosnak gondolták. Épp elég ürügy az, ha az ember kocka vagy éppen stréber mások szemében. A lényeg, hogy a címkéjük ott lógjon rajtad, és máris véged. Közben pár lépéssel arrébb állva nekiállok a folyosót kémlelni, mondhatni fedezem a terepet a számára, ha rajtakapnának minket a nyomok eltüntetésében.  
- Ivanich Benett - rázok vele kezet széles, felszabadult mosollyal az arcomon, a középső Rudolfot szándékosan kifelejtve. - És nem rád haragszom... - torpanok meg a mondatban, majd fejemmel a folyosó vége felé intve dühösen és bosszútól fűtve folytatom. - ... hanem azokra a rohadékokra, akik ezt tették velünk. De felejtsük el, igazából azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hol tudnánk beszerezni a könyved. Tudod elég sokat járok könyvesboltokba, ha gondolod megnézhetjük. A faluban is van talán valami, bár ott még nem voltam...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=788228#post788228][b]Ivanich R. Benett - 2020.01.08. 01:56[/b][/url]

És mintha ez az ártatlan, véletlenül kicsúszó reakcióm törné meg a jeget, vagy oszlatná el a fiú feje köré gyűlt borús fellegeket. Mindig büszke vagyok magamra, hogyha mosolyt tudok csalni valakinek az arcára, akár szándékosan tettem, akár nem. Alapvetően csendesnek tartanak. Sokat tudok beszélni, ha úgy érzem, hogy megkapom az ahhoz szükséges figyelmet. Szükségem van némi időre, hogy felmérjem a terepet, és elmúljon a kezdeti lámpaláz, hogy aztán egyre jobban feloldódva lassan kibontakozzak. Aki ismeri az igazi Benettet, az tudja, hogy nem olyan unalmas személyiség, mint amilyennek elsőre hinnék, állandóan a következő órájára sietve, vagy éppen a tananyagot magolva egy vastag könyv lapjaiból. Nem, ennél azért több szorult belém, de túlmisztifikálni sem szeretném magam.
- Azokat még nem próbáltam, ami azt illeti... - motyogom megszeppenten, ami a srác lelkesedésének a következménye. Ugyanannyit mondanak nekem ezek a nevek, mint bárki másnak, annyi különbséggel, hogy minimális fogalmam még van a kalandkönyvekről, hisz egyetlen egy azért valami véletlenszerű folytán mégiscsak a kezembe akadt. Ki tudja, lehet elhibáztam anno, hogy nem orientálódtam feléjük, hiszen biztos jól ellettem volna az unalmas nyári szünetek alatt a galériás ágyamban hanyatt feküdve, amikor épp a tesóm foglalta be a gépet arra az órára. Sosem lett végül laptopom, a Bagolykő közbeszólt...
- Kár, hogy nincs benne több logika - gondolkodom el magamban, ahogy kipillantok a folyosó ablakán. - Viszont ha most ráérsz, akkor szétnézhetünk, éés... közben pedig magyarázhatsz, hogy hogyan is néz ki egy ilyen, mit csináltam rosszul, meg ilyenek - vonok vállat szerényen, majd egy búcsúpillantást véve az elégett könyv hűlt helyére, elindulok a kastély kijárata felé. Kétlem, hogy pont ugyanezt megtalálnánk lenn, hisz eleve a varázstalan világ kevésbé felkapott irodalmáról van szó, de talán kompenzálhatjuk a veszteségét, és végleg elmúlna a rosszkedve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=852251#post852251][b]Ivanich R. Benett - 2022.09.04. 21:36[/b][/url]

Mintha csak tegnap lett volna, hogy annak idején Petyával összesodort minket az élet ezen az átkozott folyosón. Azóta is összeszorul a torkom, ha végig kell rajta sétálnom. Akkor még nem tudtam, hogy az a véletlen találkozás később mennyire meghatározó lesz, és hogy egy igazi barátra fogok találni, akivel később együtt jártunk szorgalmasan az edzőterembe is, hogy a vékony alkatom ellenére valami kis izmot építsek magamra, amivel elijeszthetem a szekálóimat. Azóta örülök, hogy korban is kinőttem a rosszalkodók többségét, és most már a katedra mögül állva hatalom is megadatott, hogy kellően szankcionáljam őket. Ha össze is súgnak mögöttem, nem érdekel, hiszen fizikailag ujjat húzni biztosan nem fognak már. Remélem, hogy Petya élete azóta jól alakul, hiszen mostanában ritkábban tudunk találkozni...
Éppen a színjátszókör próbatermétől ballagok visszafelé, ahol a tanévet lezáró vizsgaelőadást követően kellett elintéznem pár dolgot. Mindig van mit rendezni a szertárunkban, a jelmezek és kellékek sora kifogyhatatlan. A gondolataimba temetkezem, kissé nosztalgikus hangulatban. Ilyenkor alig vannak a folyosókon, általában a tanulószobán dekkolnak, vagy a könyvtárban, akik pedig már túl vannak a megpróbáltatásokon, azok a szabadban, vagy a faluban múlatják az idejüket, hülyék lennének a kastélyban maradni. Ezért szúr szemet a valamivel előttem magányosan haladó fiú, aki meg-megáll néha, a falnak támaszkodva, mintha fájlalná közben valamijét. De talán csak megbukott éppen, és sírni készül. Mégis, végtagjai gyengülnek, a könyvek tompa puffanással esnek ki kezeiből, az egész pedig egy rossz filmre emlékeztet. Megijedek, amikor felismerem, hogy Rómeó az. Jól emlékszem a tanári értekezleten vele kapcsolatban elhangzottakra.
- Jól vagy? - szólítom meg hátulról, ahogy lassan mögé kocogok. Óvatosan a hátára helyezem bal tenyerem, majd egy gyors mozdulattal felveszem a könyveket a padlóról. - Ettél ma rendesen? - érdeklődöm kissé vallatóan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=852276#post852276][b]Ivanich R. Benett - 2022.09.06. 00:48[/b][/url]

Nem akarom megijeszteni, izmai mégis megfeszülnek. Lehet, hogy a tanári gárda tagjaként azt várják el tőlem, hogy rutinosan kezeljem az efféle váratlan helyzeteket, de ilyenkor én is ugyanúgy izgulok, és bár nyíltan nem merném bevallani senkinek, de kissé tanácstalan vagyok. Nincs még tapasztalatom abban, hogy hogyan kezeljem azt a szituációt, amikor egy diák előttem rosszul lesz, egyedül az eligazításon elhangzottakat tudom felidézni magamban, amit még valamikor a tanév elején tartottak nekünk. Viszont az se most volt.
- Talán jobb lenne, ha elkísérnélek a gyengélkedőre - nézek végig rajta kétkedve, a mosolya ugyanis nem győz meg arról, hogy tényleg olyan jól lenne. Sápadt és erőtlen, fogalmam sincs, hogy ez mennyire jellemző rá ilyenkor, de kötve hiszem, hogy hagynák így mászkálni a folyosókon.
Tanár bá'... Hát, ezt még mindig szoknom kell. Még így is nehezen állom meg, hogy ne horkanjak fel a megszólításon, azonban kénytelen vagyok elengedni a fülem mellett. A legfontosabb most az, hogy meggyőződjek az állapotáról, és attól, hogy próbálja játszani az erős felnőttet, még egyértelműen úgy látom, hogy csak el akarja bagatellizálni a helyzetet. Pedig az ilyet komolyan kell venni.
Sóhajtok egyet, majd szemforgatva a pálcámért nyúlok. Egy lazább lendítő mozdulat után az oldaltáskám csatja felnyílik, s a benne lapuló üres kulacs a markomban landol.
- Aguamenti! - kiáltom határozottan, s a pálcám hegyéből feltörő vízsugár lassan megtölti a kulacsot. - Ezt idd meg! Közben nyugodtan támaszkodhatsz a falnak. Van nálad valami nasi? - kérdezem, ahogy átnyújtom az italt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=852307#post852307][b]Ivanich R. Benett - 2022.09.07. 01:44[/b][/url]

Nem tetszik, hogy ennyire makacs természete van. Tudom, hogy speciális eset, ezért próbálok tapintatos lenni vele anélkül, hogy nyíltan kellene megfogalmaznom az aggályaimat, rákérdeznem a körülményeire, és társai. Nem hiszem, hogy jó néven venné. Így meg kicsit olyan, mintha tabut játszanánk. Hülyének nézhet, ha beadja nekem az egyszerű rosszullét meséjét, amit így nyilvánvalóan nem tudok elfogadni. Mindaddig nyugtalanítani fog, hogy mi van vele, amíg újra megerősödik.
- Gondolom, nem lehet könnyű... - szegezem le a fejem egy pillanatra. Egy kicsit rosszul érzem magam, elvégre semmilyen épkézláb tanácsot nem tudok adni neki. Biztosan hallott már egy sor okoskodást, kioktatást, én meg nem vagyok abban a helyzetben, hogy átérezzem azt, amin neki minden egyes teliholdkor keresztül kell mennie. Nincs semmi, amivel szolgálhatnék, a támogatásomon kívül. - Azért az mégsem elvárható. Jobb félni, mint megijedni - furcsának tartom, hogy egy ilyen szomorú dologról viccelődve tud beszélni, de csodálom is emiatt. Kérdés, mennyire őszintén gondolja így valójában, szerintem csak próbál kifelé erősnek látszani.
Örülök, hogy jobban kezd lenni. Látszólag használ a víz, igazából valami ülőalkalmatosság kellene, de a folyosón abból nemigen van. Elmosolyodom attól, hogy leissza a ruháját, majd a kulacs száját egy újabb pálcaintéssel fertőtlenítve visszapakolok a táskámba.
- Első évfolyam, elég alapvető bűbáj - nem tudom megállni, hogy ne jegyezzem meg szerényen, egy kicsit azt is sugallva, hogy azért ettől a szinttől nem kell lehidalni, bár nagyon azon vagyok, hogy jó pálcaforgató váljon belőlem. - És azt bevetted, aztán mégse hatott eléggé? - faggatom tovább. - Ja, még lélegezz mélyeket. Sétáljunk egy ablakhoz, ahol jönne rád egy kis friss levegő, gyere - javaslom neki, amint intek, hogy tegyünk meg pár métert a legközelebbi nyílászáróig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=852539#post852539][b]Ivanich R. Benett - 2022.09.12. 00:40[/b][/url]

- Ezt most úgy mondod, mintha nem jártál volna órára. Hányadikos is vagy? Harmadikos? - értetlenkedem, ahogy összeráncolom a homlokomat. Azt hittem, hogy nekem akar hízelegni, aztán kapiskálni kezdem, hogy a pálcahasználatban teljesíthet rosszabbul. Igazából nem tartom számon, hogy melyik diáknak mi az erőssége, gyengesége a kastélyban, a viszonylagosan nagy létszám miatt ez még a magamfajta koponyának is lehetetlen küldetés lenne szerintem. Örülök, hogy az egyetemen helytállok, össze tudom egyeztetni a szemináriumokat a bagolyköves óráimmal, és le tudom adni normálisan az anyagot a negyedik-ötödik évfolyamoknak. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, hiszen én pontosan tudom, hogy milyen érzés lemaradottnak lenni. Amikor a varázsvilággal az átlagosnál később ismerkedtem meg, éjt nappallá téve tanultam szorgalmasan, hogy utolérjem az aranyvérűeket. A szorgalmam jelentős része ebben a kisebbségérzetben gyökeredzik. - Jövőre felveheted a hoppanálást, talán az jobban fekszik majd - próbálom bátorítani őt. Persze az is lehet, hogy a gyógynövények, bájitalok, vagy a varázslények lesznek azok, amikben kiemelkedő lesz. Én szerencsés vagyok, hogy viszonylag erős varázslónak számítok.
Szemeim összeszűkülnek a felháborodottságtól, ahogy ráemelem a tekintetem. Veszek egy mély levegőt, gondolkodóba esve. - Ezt most nem mondod komolyan... - tényleg mérges vagyok rá. Feleslegesen hozza a frászt a többiekre. - Azért van a bájital, hogy szedd. Nem viccből írták fel. Remélem nem akarod, hogy a nyakadra járjunk miatta - csóválom meg a fejem, amint az ablakhoz érünk. Nagyon kioktató tudok lenni, de szavaimból az aggódás, a lelkiismeretesség is kitűnik, még ha túl is tolom egy kicsit. - És honnan szerzünk kaját? - vakargatom meg az állam, s kezdek kicsit ideges lenni.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=852921#post852921][b]Ivanich R. Benett - 2022.09.20. 03:26[/b][/url]

Annyiszor érzem azt, hogy jobb lett volna meg sem szólalnom. Mint régen, amikor a kastélyba kerültem, és úgy kellett harapófogóval kihúzni belőlem a szavakat. Kerültem a párbeszédet, amíg fel nem gyülemlettek bennem, s akkor mintha átszakadt volna a gát, kiadtam őket magamból sok más feszültséggel együtt. Ez így ment, amíg át nem lendítettek a körülöttem állók, és persze sok más tragikus eseménynek is meg kellett történnie ahhoz, hogy megváltozzak. Aminek általában örülök. Nem hiányzik különösebben az a korszakom, de mindig van belőle mit tanulnom.
A fejemhez kapnék, de megállom, hogy ne így tegyek, helyette a fiúval együtt sütöm le a szemeimet a folyosó köveire. Talán pont ott, ahol egykor Petyával ketten fogtunk padlót. Micsoda emlékek...
- Akkor gyakorold, amikor csak tudod. Megmentheti az életedet - van egy csomó olyan bűbáj, amit az ember egyébként se használ sűrűn, de ez pont az. Az egyetemi minorom kvázi megtiltja, hogy a bűbájtanulás fontossága ellen érveljek, ezért csak bátorítani tudom, a saját példámon keresztül, ahogy egy jó tanárnak illik. - Szokták szeretni, na persze nem az elején - nevetek fel hangosan, amint felidézem magamban az első élményeimet a gyakorlati órákról. Hát, még engem is elfog néha a félelem, amit az utazás során át kell éljek, de kezdem megszokni. A hoppanálást szeretik, mert nem pálcás mágia, ezért simán van esélye.
- Ettől senki nem fog gyengének gondolni. De attól igen, ha a folyosókon szédelegsz - adom tudtára, hangom azonban nem sokáig szigorú, látva ugyanis azokat a bűnbánó szemeket, na meg a vöröslő fejet, hamar megesik rajta a szívem.  Szeretném, ha hinni tudna nekem, ha megbízna bennem a későbbiekben. Tudom, hogy hátrányosabb a helyzete a többiekhez képest, még ha nem is adom nyíltan a tudtára, hogy emiatt is szánom.
- Mire odaérünk, éhen halsz. Na jó, megnézem, van-e valami a táskámban... - unok rá a tétlenkedésre, s karjaimmal kotorászni kezdek a cuccaim között. Rágóm például akad, aztán kiveszek egy zacskó bontott cukorkát, és felé mutatom. - Ez nem elég, igaz? - tanácstalanodom el. - Ugyan miért haragudnék? - kérdezek vissza később értetlenkedve, ahogy kísérem őt a folyosón, komótosan ballagva mellette.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=853223#post853223][b]Ivanich R. Benett - 2022.09.25. 00:15[/b][/url]

Kétkedő pillantással nézek vissza rá, kommentálni azonban mégsem szeretném a mondatát, mert azzal újra elbizonytalanítanám őt. Örülök, hogy szavaim oldani tudták a benne lévő szorongást, és meghoztam a kedvét a gyakorláshoz. Talán elindul benne valami. Viszont a stílusa elér egy olyan határt, amit veszélyesnek találok. Attól, hogy kettesben vagyunk, még nem hunyhatok szemet a házirendünk felett.
- Biztos, hogy tudni akarod a választ? - kérdezek vissza sejtelmes hangon, némi hatásszünetet tartva. A hoppanálás köztudott mellékhatása, és amikor valaki először találkozik ezzel az utazási formával, azt garantáltan váratlanul éri. Ez persze nagyon is komoly, sőt sokszor veszélyes dolog, nem is hiszem, hogy szégyellni való lenne, ahogy annak idején nem volt kínos hibázni a pálcaforgatás tanulmányozása során sem. Ezek mind olyan kellemetlenségek, amiken nekünk, varázstudóknak szükséges átesnünk, ha azt akarjuk, hogy jó mágiahasználók legyünk.
- Hát jó, elkísérlek - törődöm bele a sorsomba. Nem mondom, hogy sok kedvem van átsétálni vele a fél iskolát, de nincs más választásom, ha nem akarom úgy kezelni, mint egy súlyos beteget, és nem bűntudattal akarok nyugovóra térni ma. Tudnom kell, hogy biztonságban lesz, nem bízom benne annyira, hogy tartaná a szavát akkor, ha nem látom. Van benne valami fura, olyan fiatalos lázadás, eleve felelőtlenség volt tőle, hogy nem vette be időben a szérumot, most meg mástól várja, hogy megoldják a problémáit... Gyerek.
Intek a kezemmel, hogy kövessen, majd a sebességéhez igazodva a konyhát célozzuk meg. Ahogy haladunk, a fiúnak megered a nyelve, a döbbenet pedig egy csapásra ül ki az arcomra. Elkerekedett szemekkel hallgatom a második kijelentése után, mert az elején még csak-csak elengedem a fülem mellett a szavait. Aztán elpirulok, és kedvem támad félbeszakítani a mondandóját.
- Szeretnélek emlékeztetni, hogy nem egy diákkal beszélgetsz - köszörülöm meg a torkomat, ahogy zavartan visszanézek rá. - Egy kicsit mintha felelőtlenül gondolkodnál annak ellenére, hogy neked különösen vigyáznod kéne magadra - hívom fel segítő szándékkal a figyelmét a stílusára. Aztán befordulunk a saroknál, és kissé távolságtartóbban már, de elhagyjuk a folyosót.