Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=771148#post771148][b]Csepreghy Péter - 2019.09.05. 10:36[/b][/url]

XI.Tizenegyes
Machay Ábel Alexander

Ahhoz képest, hogy azt mondják ez a „Fejetlenség Folyosója”, semmi olyan nem történik, ami kiverné nálam a biztosítékot. Sőt, most meglepően nyugtatóan hat rám, mert nincsen hangzavar, és csupán néhány kölyök mászkál céltalanul a hatalmas márványköveket számolgatva. Vizsgaidőszak van még, így csomóan újra gondolják az egész életüket vagy éppen szidják magukat, hogy miért D&D-ztek egész évben ahelyett, hogy normálisan tanultak volna egy-egy vizsgára. Ja, magamról beszélek. Lassúak és hangtalanok most a lépteim, szinte szomorúak. De ez csak a testem. Az elmém teljesen friss és mondhatni, egészen jó kedvű. Gondolataimban egy új stratégia gondolata születik meg, amit ma este ki is próbálok a társasjáték közben. Borzasztóan nehéz legyőzni az új bosst az új kiegészítőben, és nem jutok egyről a kettőre.
Hamarosan elérek a délelőtt már kiszemelt padhoz, lecsüccsenek rá, szigorúan törökülésben az ölembe véve hátizsákomat. Millió felvarró díszíti, alkoholos filc rajzok és feliratok. Mindenféle geek cucc. Egy Steve Jackson & Ian Livingstone könyvet veszek elő, és kinyitom az ötvenegyedik oldalon, ahol nemrégiben abbahagytam. Újra olvasom. Közben a zsebembe nyúlok a dobókockákért, hogy a rész elolvasása után készen álljak az újabb sorsdöntő dobásra.
- Ahogyan ott állsz, teljes felszerelésedtől megfosztva a félig foszló mocsár-szörnnyel szemben, észreveszed, hogy a teremtmény jobb oldalán egy már elhullott katona bordáiból egy kard áll ki. Dobj a dobókockával, és lapozz a hetvenkilencedik oldalra – olvasom félhangosan és izgatottan, közben rázom a kockákat, majd eldobom az előttem elterülő folyosó márványpadlójára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=771176#post771176][b]Csepreghy Péter - 2019.09.05. 14:13[/b][/url]

XI.Tizenegyes
Machay Ábel Alexander

Ó, micsoda izgalom! Kék szemeim ragadozó módjára kísérik végig a dobókockák útját. Lelassul minden, ami körülöttem és bennem történik. Az előttem elsétáló diáklány szoknyája csigalassúsággal libben meg előttem, s én ezt a kis mutatványt arra sem méltatom, hogy odapillantsak. Akkurátusan emelkedek fel a padról, mint amikor a mugli televízióban futballmeccs közvetítés közben lassítják le a gólörömben mámorosan úszó tömeget. Karjaimat is a magasba emelem, azok végén öklöm izgatottan feszül meg. Kékjeim még mindig követik a kockák táncát a fényes padlón. Ajkaimat nedvesítve látom, hogy lassulni kezd a mozgásuk, majd egy… cipőnek ütköznek. Danger! Mozgásom még mindig nem változik. Lajhárt idéző mozdulattal emelem meg göndör buksimat, és bátortalanul nézek a felsőbb éves srác szemeibe. A barna szemtől általában megnyugszom, mert olyan meleg és kedves. Most mégis kiráz a hideg. Mintha megéreznék valamit, ami nem tetszene. Biztosan üldözési mániám van mostanság, és megvan bennem az egészséges félelem az idősebbekkel szemben.
„Ez egy tízes lesz” Oké, elfelejtettem az érzést, és végre kiegyenesedek a levegőben, teljes erőmmel belebokszolva abba.
- Nem hiszem el, b*ssza meg! – vigyorgok, mint a tejbetök.
Ez gyönyörű pont. Azonban egy fontos kérdés még hátra van, így megfordulok, hogy a közben lábamat hátulról támasztó, félig leesett táskámat megigazítsam, majd teszek egy lépést a fancy school-weares fiú irányába.
- Két ötös vagy két különböző szám? – szemeim cikáznak a két barna között.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=773402#post773402][b]Csepreghy Péter - 2019.09.16. 07:40[/b][/url]

XI.Tizenegyes
Machay Ábel Alexander

Alsó ajkamat harapdálva, izgatottságomat mit sem titkolva várom, hogy a srác elárulja nekem, milyen számok hevernek a lába előtt. Ez egy igen fontos része a játéknak, és mivel nincsen jobb dolgom ma – általában sincsen –, mint játszani, ezért valóban hihetetlenül feszengek. Gyerek vagyok a legtipikusabb fajtából, ezért a türelmem is kezd fogyni. Ugyan nem sok idő telik el a kérdésem és a válasz között, nekem mégis örökké valóságnak tűnik. „Hat meg négy” Mondja ki végül a másik, amire én ide-oda rángatom kócos kis fejemet. Not bad, not bad. Ez is valami, mert azért a tíz egy baromi jó kis szám. Legalábbis amikor a szerencséddel játszol a könyvben. A könyv. Szemeim kidüllednek az izgalomtól, majd megfordulok, hogy a padon pihenő kötetbe bújjak. Libabőrös lesz mindkét karom, sőt még combomon is érzem, ahogyan vigyázban állnak a szőrszálak. Azt is érzem, szinte kiszagolom, hogy a srác már kíváncsi, hogy mi lesz. Nem is olyan rossz arc ez a School Boy.
- Így nem lesz combo pont – mondom vállamat vonva. – De – itt egy pillanatra felnézek a másikra. Kék szemeim boldogan csillagnak, amikkel visszabújok a könyvbe, a hetvenkilencedik oldalra lapozok. Megcsócsált körmös jobb mutatóujjammal, a sorokat simogatom végig, amiket hangosan olvasni is kezdek. – Amennyiben két egyforma számot dobtál… blablabla. Nem releváns – legyintek bal kezemmel. – Amennyiben két különböző számot dobtál, és a két szám összege nagyobb, mint nyolc, adj a szerencsepontjaidhoz kettőt. Ha a pontjaid így összesen meghaladják a tizennégyet, akkor eljutottál a kardhoz, és már a kezedbe is vetted. Vezesd fel az adatlapodra, új fegyvert találtál – szemeim már úgy csillognak, hogy messziről azt hiheti a másik sírok. Szélesen mosolygok, habár a szörny még mindig előttem áll, a fegyver megszerzése egy időre megnyugtatott. „Figyelj csak” Hallom ismét a fiú hangját, amire felemelem a fejem, és arcomat érdeklődően és kissé értetlenül fordítom felé, habár igenis értem a szavait.
- Iiigeeen?! – nyújtom el válaszom a végén kissé kérdőre emelve a hanglejtésemet. Aztán ismét elkap az a rossz érzés, mert amikor Liliről kérdez egy fiú, akkor általában kapok. Vagy fizikálisan vagy a lelkemet darabolva.
- De tudnod kell, hogy semmi nincsen köztünk – mondom a legférfiasabb énemet előszedve, ami talán kacagásra késztetheti a másikat, hiszen nézzünk csak rám. Ez eléggé viccesen hangzik pösze kis számból.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=781461#post781461][b]Csepreghy Péter - 2019.11.22. 07:48[/b][/url]

Újabb szép nap a szerepjátékra, am I right? Süt a nap, csicseregnek a madarak. Igaz, kissé cidri van odakinn, de nem is nagyon tervezek ma a szabadba menni, hiszen a bringám még mindig nem az igazi. Mondjuk, magát a tényt, hogy játszanom kell bringa helyett, nem bánom, de aggódom a kispajtás miatt. Sőt tudod, hogy még miért aggódok? Azért, hogy idejében odaérjek a próbaterembe, és elbújhassak a fiú öltözők végén abba a mosdóba, ahol senki nem lát. Miért? Nemsokára megtudod.
Hatalmasat nyelek, amikor a folyosóra lépek. Sebesen kezdem szedni rövid lábaimat, fehér sportcipőm talpa hangosan csoszog a márványkőpadlón. Cipzáras alliance – World of Warcraft - banneres felsőm alatt rejtegetem titkomat, amit jobb ha soha nem lát meg senki, azonban az egyik kanyarnál beleszaladok valakibe, így baseball sapkám siltje az ismeretlen vállához ér, és lepattan fejemről. Merlin tudja, hogy hova… Érzem, ahogyan megfagy a levegő, és akkurátusan, robotszerűn kezdem megemelni fejem, mert tudom már, hogy ez nem egy ismeretlen lesz.
- Mit rejtegetsz, Kocka? – hallom a rellonos ismerős hangját, és idegesen beleremeg felsőajkam. Kék szemeimet szürke, színtelen tekintetébe fúrom, mire kilép mögüle a két haverja. Persze, ők soha nem járnak egyedül.
- Semmi közöd hozzá – válaszolom dacosan, mire a nagydarab bandafőnök biccent felém a fejével, s a kettő csicskája odalép elém. Az egyik lehúzza a felsőm cipzárját, a másik pedig előszedi a könyvet. Beleadja a „főnök” kezébe. Az olyan színpadiasan nevet fel, amikor meglátja a címet, hogy Ardai Kolos is megirigyelhetné.
- Lány lettél, Csepreghy? – igen, igen. Szenzációs. Baromi vicces. Lányoknak szóló szerepjátékos könyvet olvasok. Ha-ha. Nem kezdek el magyarázkodni, nem lenne itt a helye. Dühösen csillogó kékjeimet ismét a tekintetébe szúrom.
- Megnyugtató, hogy tudsz olvasni. Anyád büszke lehet – vetem oda szó szerint fröcsögve műfogsorom hiányából adódóan, mire hallat egy „Miiiii?”-t, megragadja a nyakamon a pulóvert, és a falnak szorít. Ebből már megint verés lesz, konstatálom egy belenyugvó sóhajjal. A két gorilla csak karba tett kézzel áll mögötte elégedetten vigyorgó képpel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=781878#post781878][b]Csepreghy Péter - 2019.11.26. 09:30[/b][/url]

Nem szabadulok a srác szorításából. Inkább azt érzem, hogy egyre jobban próbál a falba döngölni, ahogy látja rajtam, egyáltalán nem érdekel, akármennyire is kapálózik. Nem, egyáltalán nem vagyok kemény gyerek, sőt. De egy idő után immunis leszel a hasonló hülyeségekre is, hogyha heti vagy akár napi szinten megjelennek az életedben. A fal hideg, még vastag pulóveremen keresztül is érzem. És arról a bizonyos pontról – ahol a fallal érintkezik – egyre csak terjed a hátamon, szinte körkörösen rajzolódik végig rajta. Fejemben tompán visszhangzik minden szó, ami elhagyja a száját, minden olyan lassan történik. De mivel semmire nem reagálok, ezért már nem is olyan érdekes a játék a három rellonos számára. Elengedi a pulóverem nyakát, és végre nekem sem kell ebben a lábujjhegyes kényszertartásban pipiskednem. Kék, kíváncsian csillogó szemeimet az övéibe fúrom, mire még dünnyög egyet, és búcsúzárkor gyomorszájon vágva fordulnak meg, ahol megpillantják falnak szorult iskolatársamat.
- Te is kapni szeretnél? – kiáltja oda az egyik nagyobb darab srác. Arca szeplős, haja rövid, szinte kopasznak is mondhatnánk. A szeplők igaz alig láthatók a kipirosodott képén, hiszen egy kevés mozgás is teljesen kicsinálja. De a főnök csak a kövér gyerek mellkasára bök, és fejét csóválja, hogy őt most hagyja békén. Ekkor mindhárman elindulnak, én pedig gyomromat markolászva görnyedek össze a jéghideg fal mentén. Csak egyszer legyen hatalom a kezemben, én ezt soha, de soha nem fogom hagyni. Szemeim könnybe lábadnak a fájdalomtól és az émelygéstől. El fogom hányni magam. De nagyon nem kellene a folyosó közepén, ezért csak mély lélegzetekkel próbálok életben maradni.
Fájdalmas tekintetemet a falba olvadó srácra emelem, majd a rellonosok után nézek. Elvitték a könyvemet.
- Hé – kezdem erőtlenül, majd próbálok felegyenesedni. – Hé! – ismétlem erőteljesebben. – Kérem vissza a könyvet – erre megállnak. Nagyon lassan, szájszegletben megbújó mosollyal fordulnak meg, és szó nélkül, egyre gyorsabban indulnak meg felém. Nagyot nyelek, és futnék, de a gyomromban lüktető fájdalom még nem engedi. Hol vannak ilyenkor a többiek? Ijedt tekintetem a levitás felé vándoroltatom, és oda tátogom, hogy „Tűnj el innen”. Nem akarom, hogy miattam neki is baja essen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=782244#post782244][b]Csepreghy Péter - 2019.12.03. 11:47[/b][/url]

Kétrét görnyedve támaszkodok a jéghideg falnak. Szuszogásom egyre inkább kezd alábbhagyni, de a fájdalomtól egészen hányingerem lett. Nagyot nyelek azt várva, hogy talán nem dobom ki a taccsot, s egyelőre úgy néz ki, hogy benn marad a nemrég megcsócsált amerikai fánk. Kissé színüket vesztett ajkaimat összeszorítom, és úgy nézek fel a srácra, aki azonnal a segítségemre siet. Á, mondtam, hogy mentse magát. Kékjeim mosolygósan merednek az ő zöldjeibe. Amolyan fájdalmas mosolygás ez, és a vállamra helyezett kézfejére fogok. Barátságosan megtapogatom, majd elengedem. Fejemet megcsóválom, és a bullyk végre megfordulnak, hiszen könyvemet követelem rajtuk. A mellettem ácsorgó fiúra már nem is nézek, csak suttogok neki pár szót.
- Mondtam, hogy szívódj fel, te tökfej – ezt amolyan barátságos kis cukkolásnak gondolom. Az már másik dolog, hogy a „középmagas, vézna srác a levitából” magára veszi-e. Megszoktam már, hogy ezek történnek. Amikor legutóbb jól elvert egy srác, akkor jelenteni akartam először. Aztán sírva elbújtam a klubhelyiségbe, ahol egy felsőbb éves eridonos nyugtatgatott, hogy jól tettem, hogy nem szóltam. Elmesélte, hogy ő is átesett ezeken, és csak pár évig tart. De ne köpjem be őket, mert utána besúgó, árulkodó kis pisis leszek a többiek szemében. Ezt szipogva meg is fogadtam. Illetve azt is, hogy soha, de soha nem veszi el senki sem a cuccaimat. Édesanya nem keres túl jól, mégis megveszi azokat a gyűjtői darabokat is, amikre annyira vágyok. Ezért is ennyire fontos nekem, hogy visszakapjam azt a nevetséges kis kalandjáték könyvet.
- Basszus – motyogom, amikor ismét magamhoz térek, és látom, hogy ők itt, ő meg a földön. A felsőbb éves és a levitás között cikázik rettegő tekintetem, majd éppen megszólalnék bajtársam felé, hogy minden oké-e, nagyon fáj, s mindenféle őt féltő szöveg, amikor hátrálni kényszerülök, és ismét a hideg falat érzem hátamon.
- Erre semmi szükség – nyögöm, miközben megérzem a másik sütőtökleves leheletét. Fintorogva nyelek egyet, majd felnézek a szemeibe. – Egy; őt hagyd békén, mert semmi köze hozzá – bökök fejemmel a földre lökött fiúra. – Kettő; ez felesleges kakaskodás. Kérem szépen vissza a könyvemet, és megígérem, hogy soha nem kerülök az utadba – a rellonos motyog valamit, majd széles vigyor terül szét az arcán.
- Piroinito! – mondja ki az egyértelmű varázsigét, miközben pálcájával a könyvemre bök, ami úgy porlad szét, akár az újjászületés előtt elhulló főnix madár. Szemeim könnybe lábadnak, és már nem is harcolok tovább. Nagyot nyelve, könnyes kék szemekkel nézem a márványpadlót, és egy szó sem hagyja el a továbbiakban ajkaimat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=783267#post783267][b]Csepreghy Péter - 2019.12.13. 09:29[/b][/url]

Vastag, kiszáradt ajkaim remegnek a visszafojtott sírástól és az idegesség sem segít azon, hogy ne így legyen. A könnyeimtől mindent teljesen homályosan látok, és érzem, ahogyan a sós cseppek kezdenek rászáradni kisvörösödött arcomra. A felsőbb évesek hátat fordítanak, és libbenő talárjuk szanaszét fújja a könyv maradékait. Csupán egy kisebb kupac hamu marad fehér sportcipőm orra előtt, néhány maszatot hagyva annak orrán is. Meg-megemelkedő és rázkódó mellkasomban kezd múlni a fájdalom, de még nem vagyok a toppon. Folyamatosan a varázsigét hallom fejemben, és a széthulló könyv jelenete játszódik le kék lélektükreim előtt. Már teljesen magamba fordulnék, amikor a levitás megszólal. Hallgatom őt, és gondolatban helyeslek minden egyes szavára, azonban ennek nem mutatom a legapróbb jelét sem. Mintha nem is hallanám, amit mond. De ha macska lennék, akkor látná, hogy hegyezem füleimet – nem vagyok macska.
Szinte alig láthatóan mozdítom meg fejemet, és a magam mellett pihenő baseball sapkámra sandítok, ami a találkozás elején repült még a földre. Világfájdalommal teli sóhajtással guggolok le a földre, és fogok rá a sapkámra, amit egy ideig csak forgatok hosszú ujjaim között, majd egy pillanatra a másikra tekintek. Szemeimben a bánaton kívül nem sok minden látszik elsőre. De ne feledjünk, hogy Petya vagyok; mindig ott van a barátságosan pislákoló fény ezekben a kékekben, bébi.
Csigalassúsággal porolok egyet-kettőt a sapkán, majd lassan felegyenesedek, és vállamat rántva tekintek iskolatársamra.
- Reménytelen – hangom akár Alan Alexander Milne bácsi Füles szamaráé. Ajkamat bánatosan elhúzom, de azonnal egy elkeseredett mosolyra húzódik, amint találkozik tekintetem a másik szemeivel. – Ez irreverzibilis – teszem hozzá Petyás tudományossággal, majd egy utolsó mély sóhaj, és elindulok társam felé. Első lépésem a hamukupac közepében éri a márványpadlót, amin füstszerűn oson végig a por. Már nem is figyelek a könyvmaradványokra, csupán a kollégára. Odalépek fölé, fejembe húzom baseball sapkámat, majd jobb kezemet nyújtom felé.
- Pattanj fel – engedek meg egy barátságos mosolyt, miközben várakozón magasba reptetem kusza szemöldökömet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=784025#post784025][b]Csepreghy Péter - 2019.12.17. 14:54[/b][/url]

Kinyújtott kézzel állok társam felett. Meg sem fordul a fejemben, hogy indulatosnak tűnhetek kívülről, hiszen én csupán a béka feneke alá kerültem kedv-ügyileg. Fáj, hogy mindig én vagyok a bokszzsák. Tudom, hogy soha nem leszek a menő srác, én leszek az, akit mindig hátul hagynak, és úgy leszek vele, hogy ez rendben van. Tudod, el kell fogadnom a sorsomat, hiszen az ilyenekkel is, mint ezek a rellonosok; nem tudok megküzdeni. „Jaaaj, így persze, hogy ez lesz a sorsod, hogyha így állsz hozzá”, erre általában csak egy szemforgatással válaszolok. Felesleges vitákba nem vagyok hajlandó beleállni. Ekkor a levitás megragadja a kezemet, én pedig felsegítem. Nem mondom, hogy egyszerű. El kellene kezdjek edzésre járni vagy valami hasonló, mert ezzel a kis csiga testemmel nem sokra fogok menni az életben.
A nyújtózkodását nézem végig szemérmetlenmód, majd sóhajtok egyet.
- Egy lapozgatós játékkönyv miatt – húzom el a szám. – Nem éppen a legférfiasabb darab volt – azt már nem teszem hozzá, hogy csajozási tippeket akartam belőle tanulni, mert azt már túl személyesnek érzem ennyi megpróbáltatás után. Látott majdnem hányni, sírni, a gyomrost is látta. Ezért ezt a részt már inkább megtartom magamnak. Maga a kérdés nem zavar. Nem szoktak az ilyenek. Én mindenre szeretek őszintén és megbánás nélkül válaszolni. Erre tanítottak.
- Igaz – fordulok el a szó felénél a sráctól, és a hamukupac fölé állok. Nem tudom, hogyan fogok újra ehhez a kincshez jutni. S azt végképp nem tudom, hogy Édesanyának ezt hogyan fogom elmondani. Bal farzsebemhez nyúlok, majd előkapom a eperfa pálcámat.
- Suvickus! – mondom ki határozottan, pálcám a kupacra mutat.
Dolgom végeztével visszahelyezem méltó helyére, majd a srác felé fordulok.
- Petya vagyok – nyújtom jobbom. – Csepreghy. És tényleg ne haragudj, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe. Ha nem pofázok, akkor te sem seggelsz a padlóra – húzom kelletlen mosolyra vastag ajkaimat. – Sajnálom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=787252#post787252][b]Csepreghy Péter - 2020.01.02. 12:45[/b][/url]

Egyértelmű; a könyv miatt haragszom. Nekem egyértelmű. Mivel nem ismerjük még alaposabban egymást a levitással, ezért nem tudhatja, hogy ez nekem mennyire szokatlan vagy éppen mennyire hétköznapi. Nem is baj, nem kifejezetten szeretek az ilyen esetekről beszélgetni, hiszen akkor az imént említett dolgok jönnek fel. „Miért nem teszel ellene valamit?” vagy „Neked nem gáz, hogy mindenki el tud verni?” és társai. Nem szeretnék ilyesmikkel foglalkozni még egy jó ideig. Ha már nagyobb leszek vagy szerzek egy olyan titulust magamnak, ami után nem történhet meg ilyen, akkor oké. De magamtól, Csepreghy Petyaként nem sok mindent tehetek azon kívül, hogy elfogadom; ez van.
Mély gondolataimból Benett hangja ráz fel. Pontosabban az a „neee” kezdetű. Az ő csillogó szemeire az én csillogó szemeim a válasz. Fogatlanszerű vigyorom miatt szemeim apróra szűkülnek, és felkacagok az örömtől.
- Az Országút Harcosa nagy kedvencem. És az összes Livingstone könyv megvan – hadarom szinte érthetetlenül. – Halállabirintus, A Végzet Erdeje, A Skorpiók Mocsara – számolom jobb kezem mutatóujjával bal kezemen a három kötetet, miközben széles mosolyom mintha soha nem akarna szűnni. – Szenzációs kötetek. Életem legjobb játékélményei – ekkor szentimentális tekintettel meredek a nyirkos kőfalra, ahogyan visszagondolok arra mennyi élménnyel is gazdagodtam ezeknek a könyveknek a segítségével. Ezek mentettek meg attól, hogy olyan kis lúzernek tekintsek magamnak, mint ahogy’ mások tekintenek rám. Elgondolkodóan, a könyveknek hálás tekintettel húzódik meg egy apróbb mosoly szájam szegletében.
- Minden a szerencsén múlik benne – mondom bólogatva. – Azon, hogy meg tudod-e dobni azt a hatost, vagy csak egy ketteskét mutat az a dobókocka – vonom meg a vállaimat, amolyan „nincs mit tenni, ez van” módon.
- Ezt már csak antikváriumban – csóválom meg göndör hajkoronámat, és húzom el szájamat egy keserédes mosolyra. Akármilyen morbid helyzetben is keveredtünk össze, nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem Benettet. Kevés gyerekkel találom meg itt a közös hangot. Mindenki olyan koravén. Elfelejtenek gyerekként viselkedni. Márpedig azok vagyunk; szaros kis kölykök, akik addig örüljenek, amíg ebben a korban vannak.
- Lenézhetünk a faluba, ha tudsz jó helyet – mondom zsebre vágott kezekkel.