Már pár napja itt van a kastélyban, de még mindig annyi felfedezésre váró dolog vár rá, hogy Olívia nem is tudná összeszámolni. Erre a következtetésre pedig akképpen jutott, hogy majdnem minden egyes nap sikerült még eltévednie. Kívülről nem is gondolta volna, hogy ez a kastély ilyen nagy és ilyen szövevényes. Látszólag a varázslók nagyon szerettek furcsa dolgokat alkotni, és néha olyan érzése támadt, hogy talán vándorolnak a falak az ajtók meg a folyosók a kastélyban. Legalábbis más magyarázatot nehezen talált rá, hogy miért lehet az, hogy szerinte pontosan azon az útvonalon indul el, amin a legutóbb, mégis egy teljesen másik helyen köt ki. Sosem volt valami nagy probléma a tájékozókészségével, de mostanában kezdte úgy érezni magát mint egy aranyhal az üveggömbjében.
Jelen pillanatban is hasonló volt a helyzet. Ugyanis Olívia a tanórák után nagy elánnal elindult, hogy most ő bizony felkeresi a könyvtárat, ahová a múltkor eltévedt, és ott fog tanulni. Ki is akart venni pár könyvet, például a Kviddics évszázadait, de ehhez mind el kellett jutnia az ominózus helyre. Na már most a gond az volt... hogy ez nem igazán jött neki össze.
Bosszankodva törtet előre mindenféle folyosón, és persze pont most, pont ilyenkor nincs senki a környéken akit megkérdezhetne. Pár percre ráfanyalodott arra, hogy egy festménytől - micsoda butaság, egy festménytől? - kérjen útbaigazítást, de a festmény vagy nem tudta az utat, vagy pedig tőrbe akarta csalni, de az biztos, hogy nem jó irányba küldte, és végül olyan folyosón lyukadt ki, amin még soha nem is járt eddig. Habár ez nem túl nagy teljesítmény, tekintve, hogy csak pár napja van még itt.
Egy ideig eltéblábol erre, és el is vonja a figyelmét egy kicsit pár veszekedő portré, akik valamiért mind nagyon akarnak egy ronda virágos kalapot, és nem tudnak megegyezni benne, hogy kié legyen. Annyira elmélyed ezekben és a gondolataiban, hogy észre sem veszi, hogy végre élő, lélegző emberrel találkozik, és összerezzen a hang hallatán, ahogy hozzá lépnek. Úgy néz először a lányra, mintha sosem látott volna embert.
- Hááát... eltévedve?  - mondja, vagy kicsit mintha kérdezné is a furcsa kérdésre a furcsa választ. Még a szemöldökét is felvonja egy kissé. Mintha a másik lány kétségbe volna esve valamiért.
~Na remek, végre találkozok valakivel, de tutira ő is ugyanúgy eltévedt mint én...~ vonja le a következtetést magában hirtelen, de a lány ekkor folytatja.
És szerencséje van, hiszen prefektus a hölgyemény! Akkor biztosan tudja, hol vannak és merre kéne mennie! Gondolja először... majd belehasít a fejébe a gondola,t hogy talán olyan helyen van, amin nem kéne...
- Öhm... Olívia, és bocs ha rossz helyen vagyok nem tudtam... eltévedtem... - válaszol a lánynak gyorsan, mielőtt megbüntetnék. Így talán megúszhatja a dolgot.
- A könyvtárba indultam. - teszi még gyorsan hozzá, hogy egyértelmű legyen a szándéka.

Arra a válaszra, hogy egész gyorsan meglehet ezt szokni, nem reagál semmit. Ő még nem tudja, csak annyit, hogy mostanában állandóan eltéved. És habár azért nem rossz a memóriája, valahogyan nem sikerült eddig még beleszoknia a napokban, és ez nála nem számít valami gyorsnak.
A válaszra viszont, hogy nincs rossz helyen, nyomban megkönnyebbül. Aztán pedig elkerekednek a szemei. Most akkor rossz helyen van, vagy nincs rossz helyen? Nem igazán érti a dolgot, ám a Vikiként bemutatkozott "prefi" lány nyomban meg is magyarázza, hogy megérthesse miről is van szó. Habár annyira azért ez mégsem sikerül.
- Milyen szerencsétlenségek? - bukik is ki belőle, de a lány példának okáért már mondja is a karkötőjét. Ezt azért ő még - így ismeretlenül - nem írná a folyosó rovására, de ha már végre belefutott itt valakibe, akkor próbál kevésbé ellenszenvesen viselkedni.
- Nem tudok szólni ha látom, mert lehet, hogy nem is ismerem fel. - nyom el egy apró félmosolyt egy pillanatra, ezzel burkoltan jelezve, hogy a lány nem mondta el, hogy néz ki az említett tárgy. A dadogás fel sem tűnik neki. Olyan kismértékű is, hogy inkább csak pillanatnyi zavartságnak gondolja, már amikor egyáltalán gondol róla bármit is.
Viki ekkor mesél még egy kicsit a folyosóról, bár nem túl sokat. Na a random békák azért sokkal furcsábbnak hangzanak, mint egy elhagyott karkötő, de sokkal hihetetlenebbnek is, így csak felvonja a szemöldökét a gondolatra. Nem is tudja mit fűzhetne ehhez hozzá, így inkább átugrik a következő témára. A könyvtárra.
- Ah... déli szárny?
Gondterhelten sóhajt fel. Hogy tévedhetett el ennyire? A keletibe indult ezek szerint, most meg a déliben van. Nem is érti hogy történhetett ez.
- Az... jó lenne, kösz. - egyezik bele végül abba, hogy a lány megmutassa neki merre van. Habár ez valószínűleg további beszélgetést is eredményezhet, aminek nem túlzottan a híve. Bár inkább az ismeretlenekkel való beszélgetésnek, viszont nem sok ismerősre tesz szert, ha sosem csinál ilyesfajta dolgokat. Nem mintha már most túl sok lenne. A legtöbb évfolyam vagy háztársát is csak látásból ismeri, sokuknak még a nevét sem tudja.
- Muffin?
Ez a hirtelen érkező kérdés most meglepte. Inkább elkezdi kutatni tekintetével kicsit a földet ő is, ha már megkapta az instrukciókat Viki a karkötőt illetően.