Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=731822#post731822][b]Jonathan Gerhard Van den Bergh - 2018.08.12. 23:58[/b][/url]

A szerkesztőségi szoba felé tartok éppen, gondolatban egy szép, nagy sértéscsokorból válogatva ki a legszebb szálakat Marcinak, aki még mindig nem készült el a címlappal, így mindössze három nappal az Edictum megjelenése előtt. Igen, tudom, hogy már ő a főszerkesztő, tisztában vagyok vele, hiszen én adtam át neki a posztot, dehát... mikor lehetett engem bármivel is megzavarni abban, hogy leszóljak valakit? Oké, úgy egy éve. Igaz. Akkor még a mindenem volt a tekintélytisztelet, a méltóságok ajnározása és csak a csórókat meg senkiháziakat döngöltem a földbe. Mostmár elhagytam ezt. Már akárkit teljes nyugalommal alázok meg.
Mindenféle lesajnáló szófordulat semmivé foszlik a fejemben azonban, amikor a hercegnő színre lép. A folyosó népe mind megáll és csodálja őt. Hiszen van mit. Ám amíg a legtöbbeket főleg maguk a mesebeli körülmények, az őt követő állatsereglet köti le, addig engem a ruhája és megjelenése. Igazán előkelő. Piros, hímzett ruhájának anyaga elsőosztályú, ahogyan a szabása is. Fenséges.
Melengető érzés jár át. Lélekben egy bálon találom magam. Egyen a sokak közül, melyeket a családom rendezett birtokunkon, és melyeken még úgy vettem részt, hogy eltökélt szándékom volt apám nyomdokaiba lépni, sőt, túlszárnyalni őt. Megrengethetetlen volt a hitem, hogy a főméltóságok főméltósága leszek. Az, aki előtt mindenki térdre borul. Ma már nincsenek ilyen álmaim. Ma már csak egyszerűen hülyének tartok mindenkit, aki nem táncol úgy, ahogy én fütyülök és nem adózik nekem kellő tisztelettel és alázattál.
Elég az hozzá, megrohannak az emlékek, ám ahelyett, hogy feldühödnék attól, hogyan alakult azóta az életem, inkább magamba szívom ezt a látványt, ezt a hangulatot és hagyom, hogy átjárjon az otthonosság érzése. Mikor a lány -akiről eddig azt se tudtam, hogy létezik, nem hogy ebbe az iskolába jár - közelebb ér, egyik kezem a hátam mögé teszem, a másikat magam elé vonom és jelképesen meghajolok előtte, mint mikor az ember táncot kezd, vagy épp megköszöni azt. Csodás. Mesés.
Meg kell tudnom, ki a szabója.