BK Fórum - Fejetlenség Folyosója

Belle

Ez már a második alkalom ezen a héten, amikor a pszichológusnál meg kell jelennem, de az utolsó is egyben. Egy hónapja még hétfőn, szerdán és pénteken jöhettem beszélgetni arról, hogyan érzem magam, merre tartok, mit szeretnék és az, hogy jöhettem, az nem azt jelenti, hogy akartam is. Köteleztek rá, mert a gyógyító úgy vélte, veszélyes vagyok önmagamra nézve. Most viszont már tapasztalható némi javulás, ez került legutóbb a kartonomba, és csak hétfőn és pénteken kell meglátogatnom a nőt, hogy elbeszélgessünk mindenféléről. Mára még házi feladatot is kaptam. Le kellett rajzolnom magam olyannak, amilyennek látom magam, aztán meg olyannak is, amilyen lenni szeretnék. Nem ez az első ilyen gyakorlat az elmúlt két év során, de most valahogy közelebb van az egyik a másikhoz, mint eddig bármikor. A bal kezemben azt a rajzot tartom, amely azt ábrázolja, milyennek érzem magam, a jobb kezemben meg az van, amilyen lenni szeretnék. Utóbbi olyan, akár egy hercegnő. Kecses, vékony, légies, gyönyörű. A másik képen meg ott vagyok én, átlagos, megkopott igazából és fáradt, bár az annyira nem jön át. Megpróbáltam azért némi csillogást rajzolni a szemembe, mert Ervin azért kezdte visszacsempészni, de be kell vallanom, hogy a rajztudásom nem az igazi, bőven lenne mit csiszolni rajta. Nekem a tánc az életem. Azaz inkább már csak volt, hiszen lassan két éve nem engedik. Meg is gondoltam már, hogy talán átmegyek másik szakra, azt hátha sikerül befejeznem, itt ugyanis a gyakorlati vizsgák hiányában évről évre lecsúszok az évfolyamlépésről. Menet közben is a rajzokat nézegetem, látom itt-ott mi a hibás, de ennyire futotta. A hajam amúgy be van fonva, és most már így is újra a hátam közepéig ér, és egy hatalmas szürke pulcsi van rajtam, mert ebben a nyári melegben is fázom a kastély falai között. El is tudnék bújni benne, akkora, rácsúszik az ujja a kézfejemre, az alja meg combközépig ér. A nadrág is lötyög rajtam, pedig már most azon jár az eszem, hogyan kerülhetném el valamelyik étkezést ma is, hogyan úszhatnám meg, hiszen még mindig megfigyelés alatt állok és a gyengélkedőn vagyok kénytelen enni. Jaj, Rosie. Megrázom a fejem. Nem szabad ilyenekre gondolnom. Megígértem Ervinnek, meg Emilynek is, hogy eszem. Meg magamnak is, mert nem akarom, hogy sajnálkozzanak rajtam. Nem akarok elfogyni. Összefogom a rajzokat, hogy inkább bal kezemben tartva lóbáljam őket magam mellett, és ahogy felpillantok, el is tátom a szám. Annabella igazi hercegnőként vonul el éppen előttem állatokkal a nyomában. Olyan, mint a szépség a Szépség és a szörnyetegből, csak nem sárgát visel, hanem eridonos módjára vöröset. Gyönyörű. Le sem bírom venni róla a szemem, ahogy behúzódom az egyik támpillér árnyékába, hogy utat engedjek neki meg a kíséretének, csillogó szemekkel figyelve őket. Szeretnék olyan lenni. Hajaj, ezt a pszichológusnak is el kell majd mesélnem mindjárt, ha odaérek. Meglehet, hogy így pár percet még késni is fogok, de muszáj még néznem, annyira elbűvölő. Csak akkor mozdulok meg sietős léptekkel vágva neki az előttem lévő pár méternyi távnak, amikor már befordult a sarkon és az utolsó mókus is eltűnt a szemem elől.