Boglár Gréta
~Ruhaa Cipőcskee~

A mai nap is unalmasan illetve szívinfarktussal teli pillanatokkal telt épp mint a többi. Már körülbelül két órája, hogy vége lett az utolsó órámnak, én meg csak az ágyamban hempergek azóta is. Szóval...Ja! Igazán eseménydúsan telt eddig a délutánom. Jó, beszélgettem a többiekkel, mert nem vagyok sem kuka, sem pedig antiszociális. Csak.. kicsit többre vágyom, kicsit... izgalmasabbra! Az ágyamból ki is ugrom, hisz hatalmas ötletem támadt. Elfogok menni a klubhelyiségben, hisz amúgy is ott van mindenki! Így felvéve a cipőmet neki is vágok a nagy utamnak. Amint elértem a célom, hallom, hogy a felsősök épp a Bajkeverők Alagútjáról csacsognak és mesélik az ottani élményeket, vagy a többiektől hallott történeteket. Be kell vallanom, kicsit megijedtem, ahogy szembesültem azzal a ténnyel, hogy miért is ez a neve ennek a helynek. Hisz tudniillik rólam, hogy nem vagyok egy szerencsés fajta. Sőt! De ekkor végigszaladt a gondolataimon, hogy: ~Hey! Te hülye! Épp izgalmakra vágysz, de ettől meghátrálsz? Höööööööööööö...~ Így elhatároztam, hogy neki is vágok az útnak. Sok kétellyel, hogy legalább túlfogom-e élni az alagutat? vagy Nem lesz ott armageddon, ha beteszem oda a lábam? Majd csak egy mély levegővétellel ugyan, de elindultam. Persze, előtte pálcám magamhoz vettem, hisz kitudja nincs-e ott valami ádáz szörnyeteg akit meg kellene félemlíteni.
Egyenesen az Alagútfele véve irányomat remegő léptekkel haladok előre. Az ajtóhoz érkezve, végigmérem az ajtót. Egy hatalmas faajtó áll velem szemben, gyönyörű kovácsolt díszítéssel. Gyönyörűen megmunkált vasdíszek vannak rajta. Ezután lassan kinyitottam azt és az ajtó nyikorgás hallatán a nemlétező szőr is feláll a hátamon. -Nem tetszik ez nekem.... Félek... -nyöszörögtem halkan az orrom alatt és csak befele kukucskálok az ajtón kívülről. Már percek óta csak sasolom a folyosót, szerintem akik itt mentek el mögöttem mint idiótának nézett. Épp amikor beléptem volna egy sikolyt hallok, ennek következtében úgy húzom ki onnan a lábam, mintha nem lenne holnap és rohanok el az ajtótól három méterrel arrébb.-A franc se megy be oda!-pihegem kigubbasztott szemekkel, halálra rémülve. Majd ismét megszólalt egy belső "hang": ~Gyáva! Gyáááávaa! Hahahaaaa!~ A hangok elhallgattatása képp fejbe kólintottam magamat az öklömmel lazán majd megrázva a fejemet és erőt véve magamon elindulok a nyitott ajtó fele. Belépve azon, elindulok egyenesen, percek múlva mikor már messze járok az ajtótól magamban dünnyögöm.: -Hmm, nem is olyan vészes ez a hely. Eddig semmi sem történt! -De bár ne is mondtam volna ezt, hisz amint megtettem ezt a kijelentésem egy pocsolyán megcsúszva hasra vágódtam. -Eskü' többet semmit nem mondok! -nyekergek a földön, vizes mellkassal majd felpattanva indulok tovább amíg a sötétben nem látom a lépcsőt és le nem zúgom rajta, ahogy gurultam lefele a lépcső alján valami puhára estem, mintha csak valakit leterítettem volna. Óvatosan lenézek, látom, hogy egy barna hajú lány hasán ülök, vélhetőleg felfelé igyekezett a lépcsőn, ám én szabotáltam a tervét. Azonnal lemásztam róla és kicsit félénket, mert hát nagyon szégyellem magamat emiatt, aggódó kérdéseimmel soroztam.-Jól vagy? Nagyon megütöttelek? Nem akartam ám! Csak...csak nem láttam a lépcsőt és...! -próbálok mentegetőzni majd nyújtom a kezem, hogy felsegíthessem.

Boglár Gréta
~Ruhaa Cipőcskee~

Nagy bocsánatkéréseim közepette, meghallva hangját meglepődöm az első...mondatán(?) Nem. nem a "Háááááá"-n Hanem az utóbbin.
-M...magyar szavak?-nézek vissza az enyhén pörgő csajra. A bamba arckifejezésem mindent elárul rólam és arról amire gondolok. Tehát, meg vagyok döbbenve kicsit és nem is értem, miért mondhatja ezt. Biztos Erdélyi vagy valami más. Közben én is porolom magamat, követve a példáját és hallgatom ahogy bemutatkozik és elmeséli, hogy honnan is jött. Itt már inden világos volt számomra, hogy miért is volt olyan boldog, a szavaim hallatán. De nem akartam bunkónak tűnni, így én is bemutatkoztam a vélhetőleg szintén Eridonos lánynak.-Én Fanni vagyok. Elsős Eridonos! -jelentem ki széles vigyorral, kihúzott testtartással a kezem a homlokomhoz emelve, mintha csak tisztelegnék. Ezek után csak ismét bocsánat kérésbe kezdtem, némi magyarázattal is fűszerezve.-Tényleg nem akartalak letarolni, fent elég sötét van és...hát igen, nem figyeltem a lábam elé mert közben magam mögé dekáztam hátra és oldalra meg mindenhova, hogy semmiféle szörny ne támadhasson rám. Félek a mantikóroktól.-Erőteljesen magyaráztam, a nemlétező szörnyről, emellett karjaimmal kalimpálva mutogattam, majd a mondandóm végét szomorú kutyapofával párosítottam és szipogni kezdtem. Persze, nem igazi szipogás volt, csak hát így jobban előadhatóak a történtek.-Szóval.. Így nem vettem észre a lépcsőt! -jelentettem ki büszkén, beismerve, mekkora rakatszerencsétlenség vagyok. Aztán elkezdtem törni a buksim, aztán csak megkérdeztem, hirtelen letámadva őt a szavaimmal. -Svájcból jöttél? Wooaahh, de király!-csillogó szemekkel tekintek rá majd folytatom a mondandómat, had fárasszam őt magammal.-Én még sosem jártam Magyarországon kívül, csak... Szlovákiában.-hülyén csücsöríteni kezdtem, hisz már régóta szeretném megnézni a nagyvilágot, de mivel hopponálni nem tudok, repülőhöz csóró vagyok, így marad az álmodozás.
Végigmérve a lány tekintetét, tuti azt gondolja róla, hogy túl sok cukrot ettem, és kólát ittam, így csak tovább pattogok nem törődve az ilyn gondolataimmal.- Ki szeretnék innen jutni, pedig csak most jöttem egy 15 perce, de az a baj, hogy szerintem innen nem jutok ki élve, mert ebből a helyből a szerencsétlenségemnek hála egy aknamezőt hozok létre!-idióta vigyorral párosítva megismételve a mondandómat, várva a lány reakcióját.-

A.L.E.X.

A temető incidens után pár nappal.

Múlthét péntek estém nem épp úgy sikerült, ahogyan én azt elképzeltem. Valami idióta azzal szórakozott, hogy rajtam próbálta ki a hírhedt rosszcsont-pakkban megbúvó bűbájokat. Hogy ironikusan fogalmazzak, nagyon örültem ezeknek az áldásoknak. Végül rám olvasta az a nyomorék a sóbálványátkot. Esélyem sem volt, hogy visszatámadjak, azért nem mert szemtől szembe kiállni velem, csakis hátulról támadott.  Nem mintha adtam volna bármi okot is neki rá… Végül nem volt szerencséje. Láttam az arcát, körülbelül elem egy idős lehetett és a kék nyakkendője a házát is elárulta. Itt volt az ideje annak, hogy bosszút álljak a büszkeségemért, még ha ez a "bosszúállósdi" soha nem is volt az én asztalom. Elmondtam-e bárkinek is, hogy mi is történt odakinn? Nem, az árulkodással egyelőre nem próbálkoztam, csak ha szükséges lett volna. Én akartam pontot tenni az ügy végére.
Hogy hogyan kerültem vissza a kastélyba? Röviden csak annyi volt, hogy valamikor este fél tizenegy körül a már amúgy is gyengén sikerült átok hatása elmúlt felettem. A pálcámat felkaptam és óvatosan visszasunnyogtam a kastélyba. Oda fele majdnem elkapott két vagy három prefektus, de szerencsére megúsztam. Már csak az kellett volna, hogy büntit is kapjak más hülyeségéért. Amint felhúztam a csíkot a gólyalakba, nem bírtam elaludni, forgolódtam, mindvégig az este járt az eszembe. A haragom enyhült, és már csak zaklatott voltam.
Szóval így kerültem vissza, épségben. Aztán a napok röpültek egymás után, észre sem vettem, hogy ismét péntek volt, ráadásul délután.
A DÖK bázis felé vettem az irányt, gondoltam benézek hátha volt valami ötletelés vagy valami. Odafele lerövidítettem az utat, így a fejetlenség folyosója felé vettem az irányt.
Szerencsémre eddig nem történt velem semmi baj, vagy de? Hirtelen egy ismerős barna hajú srácot pillantottam meg. Most én voltam ő mögötte. Úgy tűnt igencsak el volt merülve a gondolataiban. Egy gonosz mosoly húzódott az arcomon, így csak halkan mögé sunnyogtam, nehogy meghalljon. Mély levegőt vettem, aztán jól ráordítottam. Remélem ráhoztam a szívbajt..
- SZIA! - igazából nem gondoltam végig, hogy vajon tényleg a titokzatos támadóm lehetett-e vagy sem, ám amikor megfordult, az arcára zoomoltam, immár biztosra tudtam: ~ ez igen, ő lesz az!~
- Mizu? - gyerekesen elvigyorodtam, amint feltettem ezt az egyszerű kérdésem.

A.L.E.X.

A temető incidens után pár nappal.

Összeszűkültek a szemeim, a pumpa ismét elindult felfelé bennem. Amint megfordult azzal a „húdenagyonlazavagyok” arckifejezéssel és mentegetőzni kezdett, sejtettem, hogy ez az eltévedős duma csak humbug volt. Ha biztosan eltévedt volna nem válaszolt volna ennyire nyugodtan. Mondjuk akkor csak magamból indultam ki, de ez elég ok volt arra, hogy ne higgyek neki. Minden apró mozdulatát figyeljem, főleg a kezeit.
Nem szándékoztam túl sokáig bájcsevegni, így épp a tárgyra igyekeztem térni. viszonozni akartam mind azt a kedvességet, amit tőle kaptam, péntek este. Ő hátrált, én pedig ismét megközelítettem, hogy szemben álljak vele. Már csak az kellett volna, hogy távolról, okoskodjon, mint ahogy azt a temetőben is tette. Az orrunkat alig pár centiméter választotta el.
Ám a hírhedt folyosó közbelépett, a fiú elcsúszott és elterült a földön, mint egy béka az úttesten. Azonnal kaptam az alkalmon, a fiúra vetettem magamat. A csuklóit a földhöz nyomtam, úgy térdepeltem felette. Két térdemmel pedig az oldalát szorítottam azért, hogy ne nagyon mocorogjon. Ahogyan a földhöz szorítottam, a kezeit nem húzhatta ki az ádáz szorításom alól, hisz nem igazán úgy nézett ki, mint egy izomhegy. Igen, erőfölényben voltam vele szemben.
- Rossz Eridonossal kezdtél ki, öcsisajt. - morogtam rá, a szemeim pedig villámokat szórtak. - Mi a neved, bugris? Jobb lesz, ha hamar kinyögöd! - vicsorogva utasítottam. Abban a helyzetben egy rellonos agressziójával vetekedtem.