Gwen
    Éjszakai sétára indult, itt volt az ideje a büntetéseknek. Ezúttal ezer százalékig biztos volt abban, hogy talál egy szabályszegőt, akit feketére büntet – és nem rasszista, vagy pörkölési értelemben, bár az utóbbi szimpatikus opciónak minősül. Álmosan ásított egyet, mire megtett egy teljes kört, neki körülbelül ennyi is lett volna az éjszakai séta, azonban hangokat hallott az egyik folyosóról. Ez még ugye önmagában nem lenne gond, hiszen a festmények megállás nélkül jártatják a lepénylesőjüket, viszont egy diákot hallani vélt, így kutya kötelessége volt, hogy megnézze, mi a helyzet. Elindult visszafelé – mondanunk sem kell, a büntetés gondolatára rögtön kipattantak a szemei, az álom, fütty-fütty, tündérpor, elszállt -, majd a Fejetlenség folyosójának végén ácsorogva figyelte a jelenetet. Ha jobban belegondolunk, ilyen későn, pont ide tévedni már önmagában is éppen elég szívás, az meg ugye hab a tortán, ha jön ráadásnak egy prefektus is, az meg végképp apokalipszis, ha ez a prefektus Michelle. Szerintem ez az a pont, ahol nincs több kérdés. A lány lassú léptekkel közelítette meg a jelenetet, minek hatására a festmények kissé elcsendesültek. Naná, remélték, hogy ők megússzák ép bőrrel, csak azt felejtették ki a számításaikból, hogy Mich kevés dolgot rühell jobban a pletykálkodó vásznaknál. Egy-egy = x… Megállva a nálánál legalább két, de inkább három évvel fiatalabb diák mellett szúrós szemmel nézegette magának a gúnyolódókat, majd pálcáját elővette és Gwenre szegezte.
- Tilosban járkáló szökevény. Nevet, házat, évfolyamot. Ha hazudsz, a festmények beköpnek, ráadásul kapsz egy jól szituált átkot is – azzal Mich elővette a prefektusi jelvényét, hogy igazolja magát, bár erre igazán semmi szüksége nem volt. Nem köteles mindenkinek villogtatni a kis csillogó mütyürt, ő azonban volt annyira fair, hogy megtette. Arról nem is beszélve, hogy feldobódott, hiszen végre büntető pozícióba került. Jessz.