A második bekezdés témája ellent mond a szabályzatnak – körmölte fel a pergamen hátlapjára, és egy ingerült mozdulattal áthúzta az említett szövegrészletet. A pletykarovatbeli cikket átdobta Kens íróasztalára, innentől a publikálás az ő gondja volt.
Kinsey-nek valójában fogalma sem volt róla, mit írt az újság szabályzata, ha egyáltalán rendelkezett ilyesmivel. Abban viszont biztos volt, hogy egy ilyen jellegű kapcsolatra még csak utalgatni sem kellene az Edictumban. Pláne akkor, ha Viktorról és arról a jegesgyerekről van szó. Bosszankodva megrázta a fejét, és arrébb tolta a maradék, lektorálásra váró cikkeket. Gyűlölte, ha az emberek ostobán viselkedtek, és most végre nyugodt szívvel gyűlölhette saját magát. Hiszen tudhatta volna, hogy a vörös egy szót sem gondolt komolyan a Boglyas téren mondottakból. Egy csúnya cserbenhagyás és négy év után továbbra is „jelenidő”, istenem, milyen átlátszó, és ő mégsem látta... Hirtelen dühösen belerúgott az asztal alsó fiókjába. A közelében dolgozó diákok felnéztek a munkájukból, ő pedig jobbnak látta akkor befejezni a lektorálást, amikor egyedül maradhatott a szerkesztőségben. Ki tudja, a következő cikk talán a Szárnyaló Csillagok rovatból lesz, és majd egy interjút tartalmaz az iskola legújabb sztárpárosáról: a vörös kviddicssztár és a grönlandi jégvarázsló. Utóbbiról köztudott volt, hogy igazi nőcsábász, előbbiről pedig Matthew most már tudta, ő is képes volt hamis reményeket ébreszteni másokban. Soha többé.
Kinsey felvette a kabátját a széktámláról, közben pedig rendezte arcvonásait. Közönyös arckifejezéssel indult a szerkesztőség ajtaja felé, és még egy búcsúzást is elmormogott, amit csak a közvetlenül mellette munkálkodók hallhattak. Kilépett a folyosóra, és gondolatban továbbra is ostromolta magát az együgyűségéért. Lassan két hete mérlegelte a vörös szavait, és már el is döntötte, hogy a legközelebbi kastélylátogatásakor újból fel fogja keresni a fiút. Ha részéről tényleg hiányzott a gyűlölet a viselkedéselemző iránt, akkor talán még Matthew is megengedhetné magának azt, amihez évekkel ezelőtt még túlságosan gyáva volt. Azt hitte, hogy ha valaki még egy olyan húzás után is tudott ragaszkodni hozzá, mint ami Szegeden történt, akkor talán... De végül is teljesen mindegy volt, mit hitt. Igen. Irreleváns. Most már tudta, hogy Viktor csupán bosszút akart állni rajta, saját fegyverét fordítva ellene. A srác engedte, hogy Kinsey hiú ábrándokba merüljön két hétig, aki aztán csak az Edictumból tudta meg, hogy valójában nem is számított igazán a társának. Négy év alatt tanult valamit ez a Viktor, az biztos.
A viselkedéselemzőnek most már esze ágában sem volt meglátogatni a fiút, hiszen felesleges lett volna további kínos helyzetekbe hoznia magát. Suttogó falak ide vagy oda, minden pletykának megvan a valós alapja, és ezzel Kinsey is tisztában volt. Gyors léptekkel és a kabátzsebébe rejtett kezekkel indult meg a folyosón. Aztán kis híján hangosan elkáromkodta magát, amikor négy méternyire tőle kilépett egy ajtón az a sokat emlegetett vörös. Miért van neki mindig akkora peche, hogy az ellenkezője történik annak, amit éppen szeretne?
A fiú vett egy nagy levegőt. Nem tervezett beszélni a sráccal Diomédről, de most már nem akart sem elmenekülni, sem játszani a tudatlant. Meghosszabbította a lépteit és hamar utolérte a vöröst, aki most hagyta el a... pszichológusi rendelőt? Matthew épp csak egy pillantást vetett az ajtóra, amely mögül az előbb Viktor kilépett, de egyelőre nem tulajdonított különösebb jelentőséget az információnak. Mentális jegyzet elmentve későbbre.
- Szép munka – próbálta palástolni keserűségét maró gúnnyal. - Le a kalappal, igazából én sem csinálhattam volna jobban.
Közvetlenül társa mögött állt meg, reménykedve, hogy az méltatja majd annyira, hogy feléje forduljon. Ha nem, akkor egy gonddal kevesebb. Talán idővel sikerül megszabadulnia majd attól a kellemetlen érzéstől is, amely most összeszorította a torkát, és amely révén a kezei ökölbe szorultak zsebeinek mélyén.

A viselkedéselemző feje zúgott a sok negatív gondolattól, amik a cikk elolvasása után fogalmazódtak meg benne. Azért félt mindig is az érzelmeitől, mert nem szerette volna, hogy befolyásolják a tiszta gondolkodását. Lám, nem véletlenül. Amint benne is felvetült az, hogy ezek után Viktorral akár tiszta lappal is kezdhetnének, azonnal jött a csalódás, amit követően csak egy jól kitervelt bosszúhadjáratnak látszott az egész. Ha nem vakították volna el az érzelmei a fiú iránt, akkor erre hamarabb is rájöhetett volna. Keserűen döntötte el, hogy többet nem fog így reménykedni semmiben, és a vöröst sem keresi már fel. Azonban úgy tűnt, ha akar sem tud igazán szabadulni tőle. Hiszen már másodjára esett meg velük, hogy akaratuk ellenére kerültek a másik közelébe, és legutoljára is csak tovább bonyolították a helyzetüket. Illetve ott volt a boglyas téri találkájuk is, ami előre megbeszélt volt ugyan, de Kinsey azt sem tudta könnyebben értelmezni. A srác köszönése egyből erre az eseményre emlékeztette, bár akkor ő volt az, aki gúnyosan rápirított a másikra az etikett elhanyagolása miatt. Szerencsére Viktor hangjából inkább a fáradtság hallatszott, ezért Matthew most nem is érezte magát kötelezettnek a visszavágásra. Megforgatta a szemeit, és oldalával nekitámaszkodott a falnak. Megint nyilvános helyen hallgathatja Viktor érthetetlen magyarázatait, remek. Nem mintha ezen a folyosón olyan sokan járnának. Látszólag nem volt valami népszerű a diákok körében. Csak azok járhattak errefelé, akiknek muszáj volt, mint a szerkesztőségi tagok, vagy éppen a pszichológushoz igyekezők.
- Minek véded magad? Igazából nem tartozol nekem magyarázattal – vágta rá a fiú határozott kijelentésére. Ám Viktoron látszott, hogy még beszélni szeretne, Matthew pedig hagyta. Hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta meg társa abszurd magyarázatát.
- Nem értem, hogy ezt mégis hogyan gondoltad, de akkor világosíts fel. Ha már lefeküdtél Dioméddal, legalább megérte? Rájöttél, hogy mihez is kezdjél velem? – folytatta az előbbihez hasonló hangnemben. Viktort úgy ismerte meg, mint egy hihetetlenül őszinte embert, de fogalma sem volt róla, mennyit változhatott az elmúlt négy évben. Ezért is esett nehezére hinni neki, pedig a fiú szavai elég nevetségesek és emberiek voltak ahhoz, hogy a valóságot tükrözzék. Mozdulataiból látta, hogy a vörös számára sem volt éppen a legkellemesebb a helyzet, de nem állt szándékában kegyelmezni neki, és egy szimpla „ha te mondod...”-dal faképnél hagyni. Ezt talán társa nem is engedte volna meg neki.

Szkeptikusan állt hozzá a témához, és nem is hitte, hogy ez működhetett volna másképpen is. Nem látta a logikát Viktor állítólagos cselekedetei mögött, ezért nem is tehetett mást, mint kétkedni azok valódiságában. A vörös egyszerű válaszát hallgatva figyelte, hogyan dőlt neki a srác is a falnak. Vele ellentétben azonban Viktor kerülte a szemkontaktust, ami vitáik során inkább Matthew-ra volt jellemző. Végül a következő megszólalására a vörös is hajlandó volt felnézni, és kérdéseire egyelőre szintén egy kérdéssel válaszolt.
- Nem ezért jöttem, az iskolaújság egyik lektora vagyok. Csak azért nem engednének be a kastélyba, hogy a túlbonyolított magánéletemet intézzem – morogta maga elé Kinsey. Nem ez volt az első alkalom, amikor társa a szemére hányta, hogy túl rendíthetetlenül hitt a saját maga által kitalált elméletekben. Ezzel a srácnak még nem sikerült meggyőznie, hogy tényleg nem változott meg teljesen Szeged óta, és nem a bosszúállás volt a célja ezzel a jégvarázslós mizériával. A srác aztán csak megválaszolta a kérdéseit, erre pedig Matthew egy pillanatra hátravetette a fejét és keserűen felnevetett. A másik még csak nem is érte el azt, amit állítólag szeretett volna. Tehát továbbra sem tudta, mihez kezdjen vele. Csodás, akkor mindketten ugyanolyan jól álltak.
Az meg valóban érdekelte volna, hogy ha Viktor nem Dioméddel került közelebbi viszonyba, akkor kicsodával, de jelen körülmények között nem volt valószínű, hogy rákérdezett volna. Talán úgy még nehezebben hitt volna a másiknak, mint így, hogy magától nyilatkozott a dologról. Matthew viszont továbbra is bizonytalanul fogadta a srác indíttatásait. Ráadásul az a csend sem segített igazán, amibe a vörös hirtelen burkólozott. Az exlevitás tanácstalanul bámult maga elé, de csak akkor vált igazán tanácstalanná, amikor a másik újból megszólalt.
A „szeretlek” szóra hamar bekapcsoltak a védőmechanizmusai, és azonnal lesütötte a tekintetét. Ahhoz viszont nem már volt elég jó színész, hogy elrejtsen minden érzelmet, amit Viktor monológja váltott ki belőle. Elkeseredett próbálkozásként támasztotta  a hátát a falnak, és kissé előredőlve hunyta le a szemét. A szája széle reszketett, és Matthew végül kénytelen volt a tenyerébe temetni arcát. Millió lehetséges reakció kavargott az elméjében, logikus lett volna átgondolni mindegyiknek az előnyeit és a hátrányait, és ezek alapján dönteni. Kinsey jelen esetben erre képtelen volt. Leeresztette a kezeit, és látva, hogy a vörös várakozóan állt mellette, zsigerből cselekedett. Legutoljára talán akkor tett ilyet, amikor először megcsókolta a másikat, és akkor is jól meggondolt kísérletnek próbálta álcázni az egészet.
A meglepetés erejét kihasználva egy mozdulattal hirtelen a falhoz szorította a fiút, két kezével a vállait fogva. Viktor ugyan erősebb volt nála fizikailag, de lelkileg hasonló állapotban voltak, és valószínűleg egyikük sem lett volna képes megütni a másikat. Épp elég fájdalmat okoztak egymásnak anélkül is. Ezért az exlevitás szorítása is azonnal enyhült, amint egészen közel hajolt a vöröshöz, és mélyen a zöld szempárba nézett.
- Ígérd meg, hogy tényleg nem csak bosszút akartál rajtam állni – suttogta fuldokló hangon a köztük húzódó szűk térbe Matthew. - Én elhiszem, én el akarom hinni. Egyszerűbb lenne, ha gyűlölnél, de ha nem, hát akkor vállalom a kockázatot. Mert szeretném vállalni, tényleg szeretném, csak könyörgöm, ha bosszút akarsz, akkor most mondd meg, és legyen ennyi elég.
Pislogni sem mert, úgy belefúrta a tekintetét a fiúéba. Ha hazudik, akkor azt Kinsey látni fogja. A fiú ennél biztosabb tervet nem is kívánhatott volna úgy, hogy előtte alig volt ideje rendesen felmérni a lehetőségeket. Úgy tűnt, még a legösztönösebb mozdulataiban is ott lapult azért a logika, vagy legalábbis utólag könnyen beléjük tudta volna magyarázni.

Kinsey-t sohasem érdekelték különösebben a kastélyban terjengő pletykák. Csak egy töredékét ismerte azoknak a neveknek, amikkel az emberek a háta mögött illették, de azok alapján nem is volt kíváncsi többre. Arra meg pláne nem, hogy milyen eltorzított történeteket mesélnek a diákok egymásnak egy harmadik fél magánéletéről. Azonban lektorként néha ő volt az a szerencsés, aki mindenkinél előbb olvashatta az újság legnépszerűbb rovatát. Általában minden pletykával egyre jobban elveszítette a bizalmát az emberiségben, de a legutóbbi Suttogó falak cikk egészen más érzéseket is kiváltott belőle. Ezeknek köszönhetően állt most Viktor előtt ilyen zavart állapotban. A vörös vallomása sem javított sokat a helyzetén, csupán még tanácstalanabbá tette. Hirtelen felindulásból a falhoz szorította a fiút, és a maga módján ő is bevallotta azt, hogy mennyire ragaszkodott a másikhoz. Pár pokoli másodpercen át a vörös csak meresztette rá zöld íriszeit, aztán átölelve a derekát közelebb húzta magához. Ez volt az a mozdulat, amit annak idején a rémálmaiból ébredő Matthew olyan idegennek érzett, még ha Viktorról is volt szó. Most viszont látszólag elérte hatását. Legalábbis sokkal jobban megnyugtatta a levitást, mint a fiú sóhaja és válasza, amely kizárólag további kérdéseket tartalmazott. Kinsey nagy levegőt vett. Karjait maga mellé engedte, ujjbegyeit végighúzva az őt ölelő kezeken. Kifújta a levegőt, és fejét óvatosan ráhajtotta a vörös vállára.
- Jó – szuszogta aztán a fiú ingébe. Azért erről a felnőtté válásról és felejtésről tudtak volna még bővebben is beszélgetni, de Matthew egyelőre nem akarta megszakítani a pillanatot. Vissza. Olyan jó volt végre biztonságban éreznie magát egy másik emberi lény karjaiban. Túl sok érzés. Vissza. Vajon ő is képes lehetett annyira szeretni Viktort, amennyire az megérdemelte? VISSZA, HA MONDOM!
A göndör hajú felkapta a fejét, és sietve kibontakozott az ölelésből. Ennyi érzelmet talán még soha nem mutatott ki nyilvános helyen. Hirtelen égető vágyat érzett arra, hogy visszamenjen a házába, és letelepedve a nappali szőnyegére megállapíthassa, mekkora baromság volt részéről ekkora teret engedni az érzéseinek. Hiszen millió okot tudott volna találni arra, miért nem lehetett semmi közte és Viktor között. De ezek után nem hagyhatta faképnél csak úgy. Most már nem.
- Sietsz valahová? – érdeklődött, miközben hangja visszanyerte szokásos basszusát. Bízott benne, hogy a kérdés nem éri majd teljesen váratlanul a fiút, és talán lesz lehetőségük együtt visszatérni a házhoz, és közönség nélkül megbeszélni mindent, ami ezek után szóba kerülhetett.