36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Csepreghy Péter
INAKTÍV


a Pösze Petya
offline
RPG hsz: 235
Összes hsz: 646
Írta: 2019. november 22. 07:48 | Link

Benett
code RED | szombat délelőtt | Pamela Chester, A szerelem útvesztői

Újabb szép nap a szerepjátékra, am I right? Süt a nap, csicseregnek a madarak. Igaz, kissé cidri van odakinn, de nem is nagyon tervezek ma a szabadba menni, hiszen a bringám még mindig nem az igazi. Mondjuk, magát a tényt, hogy játszanom kell bringa helyett, nem bánom, de aggódom a kispajtás miatt. Sőt tudod, hogy még miért aggódok? Azért, hogy idejében odaérjek a próbaterembe, és elbújhassak a fiú öltözők végén abba a mosdóba, ahol senki nem lát. Miért? Nemsokára megtudod.
Hatalmasat nyelek, amikor a folyosóra lépek. Sebesen kezdem szedni rövid lábaimat, fehér sportcipőm talpa hangosan csoszog a márványkőpadlón. Cipzáras alliance – World of Warcraft - banneres felsőm alatt rejtegetem titkomat, amit jobb ha soha nem lát meg senki, azonban az egyik kanyarnál beleszaladok valakibe, így baseball sapkám siltje az ismeretlen vállához ér, és lepattan fejemről. Merlin tudja, hogy hova… Érzem, ahogyan megfagy a levegő, és akkurátusan, robotszerűn kezdem megemelni fejem, mert tudom már, hogy ez nem egy ismeretlen lesz.
- Mit rejtegetsz, Kocka? – hallom a rellonos ismerős hangját, és idegesen beleremeg felsőajkam. Kék szemeimet szürke, színtelen tekintetébe fúrom, mire kilép mögüle a két haverja. Persze, ők soha nem járnak egyedül.
- Semmi közöd hozzá – válaszolom dacosan, mire a nagydarab bandafőnök biccent felém a fejével, s a kettő csicskája odalép elém. Az egyik lehúzza a felsőm cipzárját, a másik pedig előszedi a könyvet. Beleadja a „főnök” kezébe. Az olyan színpadiasan nevet fel, amikor meglátja a címet, hogy Ardai Kolos is megirigyelhetné.
- Lány lettél, Csepreghy? – igen, igen. Szenzációs. Baromi vicces. Lányoknak szóló szerepjátékos könyvet olvasok. Ha-ha. Nem kezdek el magyarázkodni, nem lenne itt a helye. Dühösen csillogó kékjeimet ismét a tekintetébe szúrom.
- Megnyugtató, hogy tudsz olvasni. Anyád büszke lehet – vetem oda szó szerint fröcsögve műfogsorom hiányából adódóan, mire hallat egy „Miiiii?”-t, megragadja a nyakamon a pulóvert, és a falnak szorít. Ebből már megint verés lesz, konstatálom egy belenyugvó sóhajjal. A két gorilla csak karba tett kézzel áll mögötte elégedetten vigyorgó képpel.
Hozzászólásai ebben a témában


„Petya és én barátok vagyunk,
Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk”


Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. november 24. 04:17 | Link


Rosszkor, rossz helyen. Utálom az ilyet, mindig is utáltam. Napokig mesélhetnék arról, hogy hányszor jártam szerencsétlenül általánosban. Hiába kértem anyáékat, hogy helyezzenek át másik iskolába, nem érdekeltem őket. Az indok mindig az volt, hogy jó helyem van ott, a testvéreim is mind oda jártak, nem szabad kilógnom a sorból. Másrészt anya is ott dolgozott titkárként, amit sosem értett meg, hogy számomra milyen kellemetlen tudott lenni, akárhányszor győzködtem őt arról, hogy cikiznek miatta a többiek. A tanárok ezekből adódóan jól ismerték a nevemet, és mindnek nagy elvárásai voltak velem szemben. Annak ellenére, hogy nem minden testvéremnek volt erőssége a tanulás, minden egyes alkalommal végig kellett hallgatnom a tanerő vagy éppen a szüleim hegyi beszédét a szorgalomról, ami aztán meg is látszott a tanulmányi átlagomon. Szóval emiatt voltam én sokszor az áldozat a diákok részéről, amit csak tetézett gyenge alkatom és csendes természetem.
Nagyjából úgy látom, hogy a Bagolykőben egy fokkal jobb a közösség, itt egyelőre nem váltam semmilyen csoport céltáblájává. Ezt a számomra kedvező státuszt azzal igyekszem fenntartani, hogy kerülöm a feltűnést, próbálok beolvadni a környezetembe. Megválogatom a szavaimat, hogy ne tudjanak belém kötni, és nem csinálok semmi rendkívülit. Igaz, elég jól tanulok, de ennyi. Ha ezt tudom tartani, akkor boldog éveknek nézek elébe, elég viszont egy apró baklövés, és végem. Tudtommal nincs másik varázslósuli az országban, ahová átkerülhetnék, úgyhogy ezúttal nagyon nem akarom elszúrni az esélyemet.
A folyosón lehajtott fejjel sétálok keresztül, amikor szemtanúja leszek az eseménynek. Először a fülemet üti meg a szokatlan hangnem, ami arról árulkodik, hogy valami készül... A kanyarhoz érve lelassítok, majd az ijedtségtől falfehéren a túlsó falnak tapadva látványosan bámulni kezdem őket. Átvillan pár átélt jelenet a fejemben, talán az ér valamiféle sokként. Vagy az, amikor leesik, hogy a társaságon és persze magamon kívül senki nincs a folyosón. Persze tipikusan tudja mindenki, hogy mikor kell kereket oldani. Így már csak azon izgulok, hogy engem hagyjanak ki ebből.
Hozzászólásai ebben a témában
Csepreghy Péter
INAKTÍV


a Pösze Petya
offline
RPG hsz: 235
Összes hsz: 646
Írta: 2019. november 26. 09:30 | Link

Benett
code RED | szombat délelőtt | Pamela Chester, A szerelem útvesztői

Nem szabadulok a srác szorításából. Inkább azt érzem, hogy egyre jobban próbál a falba döngölni, ahogy látja rajtam, egyáltalán nem érdekel, akármennyire is kapálózik. Nem, egyáltalán nem vagyok kemény gyerek, sőt. De egy idő után immunis leszel a hasonló hülyeségekre is, hogyha heti vagy akár napi szinten megjelennek az életedben. A fal hideg, még vastag pulóveremen keresztül is érzem. És arról a bizonyos pontról – ahol a fallal érintkezik – egyre csak terjed a hátamon, szinte körkörösen rajzolódik végig rajta. Fejemben tompán visszhangzik minden szó, ami elhagyja a száját, minden olyan lassan történik. De mivel semmire nem reagálok, ezért már nem is olyan érdekes a játék a három rellonos számára. Elengedi a pulóverem nyakát, és végre nekem sem kell ebben a lábujjhegyes kényszertartásban pipiskednem. Kék, kíváncsian csillogó szemeimet az övéibe fúrom, mire még dünnyög egyet, és búcsúzárkor gyomorszájon vágva fordulnak meg, ahol megpillantják falnak szorult iskolatársamat.
- Te is kapni szeretnél? – kiáltja oda az egyik nagyobb darab srác. Arca szeplős, haja rövid, szinte kopasznak is mondhatnánk. A szeplők igaz alig láthatók a kipirosodott képén, hiszen egy kevés mozgás is teljesen kicsinálja. De a főnök csak a kövér gyerek mellkasára bök, és fejét csóválja, hogy őt most hagyja békén. Ekkor mindhárman elindulnak, én pedig gyomromat markolászva görnyedek össze a jéghideg fal mentén. Csak egyszer legyen hatalom a kezemben, én ezt soha, de soha nem fogom hagyni. Szemeim könnybe lábadnak a fájdalomtól és az émelygéstől. El fogom hányni magam. De nagyon nem kellene a folyosó közepén, ezért csak mély lélegzetekkel próbálok életben maradni.
Fájdalmas tekintetemet a falba olvadó srácra emelem, majd a rellonosok után nézek. Elvitték a könyvemet.
- – kezdem erőtlenül, majd próbálok felegyenesedni. – Hé! – ismétlem erőteljesebben. – Kérem vissza a könyvet – erre megállnak. Nagyon lassan, szájszegletben megbújó mosollyal fordulnak meg, és szó nélkül, egyre gyorsabban indulnak meg felém. Nagyot nyelek, és futnék, de a gyomromban lüktető fájdalom még nem engedi. Hol vannak ilyenkor a többiek? Ijedt tekintetem a levitás felé vándoroltatom, és oda tátogom, hogy „Tűnj el innen”. Nem akarom, hogy miattam neki is baja essen.
Hozzászólásai ebben a témában


„Petya és én barátok vagyunk,
Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk”


Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. november 29. 02:32 | Link


Eliszkolni nincs sok esélyem. Nagyobb feltűnést keltenék a mozgásommal, mint amit csendes megfigyelőként keltek. Minden túl gyorsan történik, de nekem máris olyan érzésem támad, mintha órák óta őket kellene néznem. Jól tudom hogyan zajlik ez, elegem is van belőle az első perctől fogva. Tapintani lehet a feszültséget, mintha csak egy hajszál választaná el őket attól, hogy meglincseljék az ártatlan srácot. Igazán klassz lenne, ha valahogy a segítségére siethetnék, mégsem tehetek semmit... Gyáva vagyok, gyenge és fiatal a támadóihoz képest. A szívem mélyén örülök, hogy nem az ő cipőjében járok, és amíg vannak nálam könnyebb célpontok a suliban, addig elvegetálhatok a falak között. Ennek ellenére őszintén sajnálom őt, még akkor is, ha semmilyen ismertség nem köt hozzá.
Aztán gondolom megunták a dolgot, vagy egyéb elfoglaltságuk akadt, de váratlanul elengedik a fiút a szorításukból. Mintha egyikük még mormogna valami fenyegetőt a távozáskor, ám ezt nem hallhatom tisztán. Ami viszont annál egyértelműbb, az a határozott gyomros, amit a mozdulat alapján nem először küldhet a rellonos, s még nekem is fájó látványt nyújt. Ha úgy vesszük, járhatott volna sokkal rosszabbul ennél.
Összerezzenek a hirtelen nekem szegezett kérdéstől, majd tiltakozóul rázni kezdem a fejem. Feszülten figyelem a következő lépésüket, szemem a három fiún kattog, néhol pedig görnyedt társamra is vetek egy pillantást, hogy él-e még. Felsóhajthatok, mivel vezérük ezúttal megkegyelmez, ők pedig elhagyják a helyszínt. Várok egy kicsit, amíg kellő távolságra nem lesznek tőlem, majd szinte azonnal a bajba jutott sráchoz futok.
- Elkísérjelek a gyengélkedőre? - suttogom kétségbeesetten, kezem a vállára téve, hogy szükség esetén támogatni tudjam a felegyenesedésben. Nincs valami jó bőrben, talán valamelyik tanárnak is szólhatnánk... Ő azonban amint egy kis erőt merít magának, valahol érthetően az ellopott könyvéért emel szót.
- Ne... - motyogom elsősorban magamnak, amikor látom, hogy a trió elindul visszafelé. Milyen könyv érhet ennyit, és mégis mit csinál ez az ütődött? Az előbb majdnem kinyiffantotta magát, és most újból veszélybe akar kerülni.
Kérlelően nézek a rohamosan közelítő alakokra, ám mielőtt szólásra nyithatnám a számat, ők már ide is érnek. Egyikük egy határozott mozdulattal megragadja a ruházatomat, s erőteljesen lök el oldalirányba. Érzem rajta, hogy mennyi düh és frusztráció tombol benne, ami egyúttal sajnálatot is ébreszt iránta. Magam elé teszem a kezem, így nem esek túl nagyot, de itt-ott persze megütöm magam. Kifújva a levegőt összehúzom magam, s a földről pillantok fel bajtársamra.
Hozzászólásai ebben a témában
Csepreghy Péter
INAKTÍV


a Pösze Petya
offline
RPG hsz: 235
Összes hsz: 646
Írta: 2019. december 3. 11:47 | Link

Benett
code RED | szombat délelőtt | Pamela Chester, A szerelem útvesztői

Kétrét görnyedve támaszkodok a jéghideg falnak. Szuszogásom egyre inkább kezd alábbhagyni, de a fájdalomtól egészen hányingerem lett. Nagyot nyelek azt várva, hogy talán nem dobom ki a taccsot, s egyelőre úgy néz ki, hogy benn marad a nemrég megcsócsált amerikai fánk. Kissé színüket vesztett ajkaimat összeszorítom, és úgy nézek fel a srácra, aki azonnal a segítségemre siet. Á, mondtam, hogy mentse magát. Kékjeim mosolygósan merednek az ő zöldjeibe. Amolyan fájdalmas mosolygás ez, és a vállamra helyezett kézfejére fogok. Barátságosan megtapogatom, majd elengedem. Fejemet megcsóválom, és a bullyk végre megfordulnak, hiszen könyvemet követelem rajtuk. A mellettem ácsorgó fiúra már nem is nézek, csak suttogok neki pár szót.
- Mondtam, hogy szívódj fel, te tökfej – ezt amolyan barátságos kis cukkolásnak gondolom. Az már másik dolog, hogy a „középmagas, vézna srác a levitából” magára veszi-e. Megszoktam már, hogy ezek történnek. Amikor legutóbb jól elvert egy srác, akkor jelenteni akartam először. Aztán sírva elbújtam a klubhelyiségbe, ahol egy felsőbb éves eridonos nyugtatgatott, hogy jól tettem, hogy nem szóltam. Elmesélte, hogy ő is átesett ezeken, és csak pár évig tart. De ne köpjem be őket, mert utána besúgó, árulkodó kis pisis leszek a többiek szemében. Ezt szipogva meg is fogadtam. Illetve azt is, hogy soha, de soha nem veszi el senki sem a cuccaimat. Édesanya nem keres túl jól, mégis megveszi azokat a gyűjtői darabokat is, amikre annyira vágyok. Ezért is ennyire fontos nekem, hogy visszakapjam azt a nevetséges kis kalandjáték könyvet.
- Basszus – motyogom, amikor ismét magamhoz térek, és látom, hogy ők itt, ő meg a földön. A felsőbb éves és a levitás között cikázik rettegő tekintetem, majd éppen megszólalnék bajtársam felé, hogy minden oké-e, nagyon fáj, s mindenféle őt féltő szöveg, amikor hátrálni kényszerülök, és ismét a hideg falat érzem hátamon.
- Erre semmi szükség – nyögöm, miközben megérzem a másik sütőtökleves leheletét. Fintorogva nyelek egyet, majd felnézek a szemeibe. – Egy; őt hagyd békén, mert semmi köze hozzá – bökök fejemmel a földre lökött fiúra. – Kettő; ez felesleges kakaskodás. Kérem szépen vissza a könyvemet, és megígérem, hogy soha nem kerülök az utadba – a rellonos motyog valamit, majd széles vigyor terül szét az arcán.
- Piroinito! – mondja ki az egyértelmű varázsigét, miközben pálcájával a könyvemre bök, ami úgy porlad szét, akár az újjászületés előtt elhulló főnix madár. Szemeim könnybe lábadnak, és már nem is harcolok tovább. Nagyot nyelve, könnyes kék szemekkel nézem a márványpadlót, és egy szó sem hagyja el a továbbiakban ajkaimat.
Hozzászólásai ebben a témában


„Petya és én barátok vagyunk,
Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk”


Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 7. 03:46 | Link


Csak közvetlenül felette állva látom meg, hogy milyen rossz bőrben is van. Mint aki éppen hányni készül, mégis minden erejével azért küzd, hogy ne hagyja el magát. Szörnyen fájhatott az a gyomros attól a nagyobb sráctól. Már ránézésre is úgy fest a rellonos, mint aki napi szinten osztogat ilyet a nála gyengébbeknek. Tanácstalanul érzem magam, és a segítő szándékú kérdésemen kívül több nem jut eszembe. Nem vagyok felkészülve arra az esetre, ha elhányja magát. Az igazat megvallva nagyon nem bírom az ilyet, de a vértől is rosszul vagyok, úgyhogy valószínűleg csatlakoznék hozzá.
Próbálom tartani benne a lelket, de úgy tűnik, hogy a látszat ellenére kemény fából faragták. Egészen vidám tekintettel néz vissza rám, ami kissé még meg is lep ebben a helyzetben. Látszólag tudja, hogy mit csinál... Vagy csak belenyugodott a sorsába. Nem szeretném, ha az orrom előtt áldozná fel magát, tartás ide vagy oda, azért a testi épség nem ér annyit. Talán drága könyvről van szó, de még akkor se.
- Mi? - hebegem értetlenkedve. Csalódottnak érzem magam, amiért minden jó szándékom ellenére a fiú elszántan a végzete felé tart. Azt viszont ő se gondolhatja komolyan, hogy csak úgy felszívódok innen. Annyira gyáva azért nem vagyok, de inkább csak gyötörne a bűntudat, hogy semmit se tettem a srácért, pedig az esély megvolt a közbeavatkozásra. Megsajnáltam, mert velem egyidős lehet, ellenfeleihez képest esetlen és emiatt kicsit hozzám hasonló, és mert nekem is jólesett volna, ha annak idején ott van valaki, aki ha nem is húz ki a csávából, legalább lelkileg vigasztal.
Karjaimban lassan terjed szét a sajgó fájdalom. A kastély hideg padlókövén koppanni nem egy kellemes élmény, de legalább ezt is megéltem. Szerencsére nem vontam magamra a figyelmüket, őket még mindig a társam foglalkoztatja, s remélhetőleg ezek után sem fognak újból felismerni a folyosókon. Még nem tápászkodom fel, hiszen tudom, hogy újból a földön végezném, így csak óvatosan pislogok áldozatukra, aki éppen tárgyalást kezdeményez velük. Meglepően higgadt, próbál diplomatikus maradni. Gondolom egy rossz szó, és kapná az újabb ütést. Kérdés, hogy később se húzza-e fel magát, vagy mindvégig megőrzi ezt a higgadtságot.
Megijedek az égő könyv látványától, mert erre nem számítottam. A fekete lapok darabjaikra porladva esnek szét mellettem, a rellonosok pedig elégedetten távoznak. Mára... Hiszen van egy olyan sejtésem, hogy nem először futottak egymásba, és nem is utoljára. Az ő nevetésüktől hangos a folyosó, s csak akkor szólalok meg, amikor eltűnnek a szemünk elől.
- Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen barom... - ülök fel, a fejemet csóválva. - Hé, nem lehet valahogy visszacsinálni? Biztos van rá varázslat - agyalok laikusan, de a könnyes tekintetéből ítélve reménytelen a helyzet. Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan vigasztaljam meg.
Utoljára módosította:Ivanich R. Benett, 2019. december 7. 03:46
Hozzászólásai ebben a témában
Csepreghy Péter
INAKTÍV


a Pösze Petya
offline
RPG hsz: 235
Összes hsz: 646
Írta: 2019. december 13. 09:29 | Link

Benett
code RED | szombat délelőtt | Pamela Chester, A szerelem útvesztői

Vastag, kiszáradt ajkaim remegnek a visszafojtott sírástól és az idegesség sem segít azon, hogy ne így legyen. A könnyeimtől mindent teljesen homályosan látok, és érzem, ahogyan a sós cseppek kezdenek rászáradni kisvörösödött arcomra. A felsőbb évesek hátat fordítanak, és libbenő talárjuk szanaszét fújja a könyv maradékait. Csupán egy kisebb kupac hamu marad fehér sportcipőm orra előtt, néhány maszatot hagyva annak orrán is. Meg-megemelkedő és rázkódó mellkasomban kezd múlni a fájdalom, de még nem vagyok a toppon. Folyamatosan a varázsigét hallom fejemben, és a széthulló könyv jelenete játszódik le kék lélektükreim előtt. Már teljesen magamba fordulnék, amikor a levitás megszólal. Hallgatom őt, és gondolatban helyeslek minden egyes szavára, azonban ennek nem mutatom a legapróbb jelét sem. Mintha nem is hallanám, amit mond. De ha macska lennék, akkor látná, hogy hegyezem füleimet – nem vagyok macska.
Szinte alig láthatóan mozdítom meg fejemet, és a magam mellett pihenő baseball sapkámra sandítok, ami a találkozás elején repült még a földre. Világfájdalommal teli sóhajtással guggolok le a földre, és fogok rá a sapkámra, amit egy ideig csak forgatok hosszú ujjaim között, majd egy pillanatra a másikra tekintek. Szemeimben a bánaton kívül nem sok minden látszik elsőre. De ne feledjünk, hogy Petya vagyok; mindig ott van a barátságosan pislákoló fény ezekben a kékekben, bébi.
Csigalassúsággal porolok egyet-kettőt a sapkán, majd lassan felegyenesedek, és vállamat rántva tekintek iskolatársamra.
- Reménytelen – hangom akár Alan Alexander Milne bácsi Füles szamaráé. Ajkamat bánatosan elhúzom, de azonnal egy elkeseredett mosolyra húzódik, amint találkozik tekintetem a másik szemeivel. – Ez irreverzibilis – teszem hozzá Petyás tudományossággal, majd egy utolsó mély sóhaj, és elindulok társam felé. Első lépésem a hamukupac közepében éri a márványpadlót, amin füstszerűn oson végig a por. Már nem is figyelek a könyvmaradványokra, csupán a kollégára. Odalépek fölé, fejembe húzom baseball sapkámat, majd jobb kezemet nyújtom felé.
- Pattanj fel – engedek meg egy barátságos mosolyt, miközben várakozón magasba reptetem kusza szemöldökömet.
Hozzászólásai ebben a témában


„Petya és én barátok vagyunk,
Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk”


Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 17. 13:50 | Link


Egy kitörni készülő vulkánra emlékeztet. Félek az ilyen emberektől amúgy. Arcukról nehezen olvasom le az érzelmeket, sokszor mintha ők maguk se tudnák eldönteni, hogy milyen kedvük legyen és hogyan viselkedjenek. Nagyon könnyű beindítani esetükben egy kiszámíthatatlan végkimenetelű, öngerjesztővé váló folyamatot. Na persze nem akarok túlzottan okoskodni, csak arra hagyatkozom, amit általánosban tapasztaltam magam körül. Szerencsére én nem ilyen vagyok, vagyis nem tudom, hogy jobban jártam-e a az érzékenységemmel. Ha a kedvenc könyvem égették volna porrá az orrom előtt, tuti elsírom magam. Tisztelet a srácnak, hogy ha nagy erőfeszítések árán is, de elnyomja magában. Vagy éppen most jön az a rész, amikor elkezd vörös fejjel üvölteni, mondhatni bekattan és valami olyasmit csinál, amire senki nem számított. Többesélyes helyzet ez.
A feszültséget csak tovább növeli bennem hallgatagsága. Mintha nem is érzékelné, hogy ott vagyok mellette. Azt hiszem valóban minden erejével próbál megnyugodni. Jobbnak látom nem elképzelni, hogy milyen gondolatok és érzelmek vannak most benne. Helyette némán nézem végig, ahogy komótosan összeszedi magát, szomorúan véve tudomásul könyve végérvényes megsemmisülését, mikor már végre elég jól van ahhoz, hogy beszéljen. Vele együtt sóhajtok egy nagyot.
Mosolygósan felpillantok rá a földről. Pedig egész kényelmes idelenn, igaz néhány perc és biztosan felfáznék. De alighogy elmentek a nagyok, tökre megnyugodtam, úgyhogy már minden mindegy. Megragadom a kezét és feltápászkodom, majd rögtön megnyújtóztatom végtagjaimat.
- Amúúúgy miért kérdezték, hogy lány lettél-e? - szólalok meg végül, a félelemtől kissé elcsukló hangon. Remélem érti, hogy nem provokálni akarom. Nyelek egy nagyot, még mielőtt bármit is mondhatna, felkészülve a lehető legrosszabbra. Megígérem magamnak, hogy ha felhúzza magát, most már tényleg elfutok, de kíváncsi lettem volna, hogy miért és melyik könyv érdemelte ezt a sorsot. Megállok a porkupac felett, de még a borítója se maradt épen ahhoz, hogy a címét leolvashassam.
- Ja, meg ezt lehet, hogy fel kéne valahogy takarítanunk... - tárom szét vékony karjaimat.
Hozzászólásai ebben a témában
Csepreghy Péter
INAKTÍV


a Pösze Petya
offline
RPG hsz: 235
Összes hsz: 646
Írta: 2019. december 17. 14:54 | Link

Benett
code RED | szombat délelőtt | Pamela Chester, A szerelem útvesztői

Kinyújtott kézzel állok társam felett. Meg sem fordul a fejemben, hogy indulatosnak tűnhetek kívülről, hiszen én csupán a béka feneke alá kerültem kedv-ügyileg. Fáj, hogy mindig én vagyok a bokszzsák. Tudom, hogy soha nem leszek a menő srác, én leszek az, akit mindig hátul hagynak, és úgy leszek vele, hogy ez rendben van. Tudod, el kell fogadnom a sorsomat, hiszen az ilyenekkel is, mint ezek a rellonosok; nem tudok megküzdeni. „Jaaaj, így persze, hogy ez lesz a sorsod, hogyha így állsz hozzá”, erre általában csak egy szemforgatással válaszolok. Felesleges vitákba nem vagyok hajlandó beleállni. Ekkor a levitás megragadja a kezemet, én pedig felsegítem. Nem mondom, hogy egyszerű. El kellene kezdjek edzésre járni vagy valami hasonló, mert ezzel a kis csiga testemmel nem sokra fogok menni az életben.
A nyújtózkodását nézem végig szemérmetlenmód, majd sóhajtok egyet.
- Egy lapozgatós játékkönyv miatt – húzom el a szám. – Nem éppen a legférfiasabb darab volt – azt már nem teszem hozzá, hogy csajozási tippeket akartam belőle tanulni, mert azt már túl személyesnek érzem ennyi megpróbáltatás után. Látott majdnem hányni, sírni, a gyomrost is látta. Ezért ezt a részt már inkább megtartom magamnak. Maga a kérdés nem zavar. Nem szoktak az ilyenek. Én mindenre szeretek őszintén és megbánás nélkül válaszolni. Erre tanítottak.
- Igaz – fordulok el a szó felénél a sráctól, és a hamukupac fölé állok. Nem tudom, hogyan fogok újra ehhez a kincshez jutni. S azt végképp nem tudom, hogy Édesanyának ezt hogyan fogom elmondani. Bal farzsebemhez nyúlok, majd előkapom a eperfa pálcámat.
- Suvickus! – mondom ki határozottan, pálcám a kupacra mutat.
Dolgom végeztével visszahelyezem méltó helyére, majd a srác felé fordulok.
- Petya vagyok – nyújtom jobbom. – Csepreghy. És tényleg ne haragudj, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe. Ha nem pofázok, akkor te sem seggelsz a padlóra – húzom kelletlen mosolyra vastag ajkaimat. – Sajnálom.
Hozzászólásai ebben a témában


„Petya és én barátok vagyunk,
Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk”


Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2019. december 20. 02:18 | Link


Van időm a látottakon filózni. A gyomros eleve beleégett a retinámba, így ahányszor csak lehunyom a szemem, a támadókat látom magam előtt, és szinte hallom amiket mondanak. A hideg futkorászik a hátamon tőle, úgyhogy remélem estére elmúlik, mert nem szeretnék egy újabb álmatlan éjszakát a hétre... Pedig sanszos, hogy még sokáig a történtek hatása alatt maradok, hiába úsztam meg a komolyabb bántalmazást. Egyelőre... hiszen túlságosan nem bízom abban, hogy jó az arcmemóriájuk, de amilyen könnyen löktek félre, ott motoszkál bennem a gondolat, hogy egy napon újra magamhoz vonzom azokat a lelki sérült trógereket, akik mások piszkálásában lelik örömüket.
Nem vagyok pszichológus, de a srác nagyon bátran viselkedett. A helyében tuti, hogy lefagytam volna, hiszen általában csak hebegni-habogni tudok a vádaskodóknak, mindezt valami holdsápadt, verejtékes arccal megspékelve. Ő viszont meg tudta őrizni a hidegvérét, és hát simán lehet, hogy csak utólag bukkant ki belőle a remegés, amit szemtől szemben állva ideig-óráig (percig) el tudott fedni előlük. Vagy alapból pocsékul dolgozza fel, ha így bánnak vele. A másik magyarázatom amúgy a könyvnek tulajdonít nagy szerepet. Igazából nem tudom pontosan eldönteni, hogy a helyzetre mérges jobban, vagy a felperzselt olvasmányra, de legbelül az utóbbi okot sejtem, azért teszek fel kérdést róla.
- Neee, olyan még van? - csillan fel a szemem a válaszra. - Nagyon-nagyon régen hozzánk került a nagybátyámtól egy ilyen, Az Országút Harcosa. Nem tudom, mennyit mond neked. Viszont csalással se sikerült nyernem, úgyhogy inkább kerestem magamnak rendes olvasnivalót - mesélem a fiúnak büszkén, kissé kiegyenesedve. Most, ahogy kiszúrja a szemem a pulcsija is, rájövök, hogy valószínűleg szintén mugli származású, vagy közülük jött sráccal van dolgom, ugyanis sokáig nyomtam tört szerveren a játékot, még a tesóm régi asztali gépén, ha odaengedtek.
- Amúgy, azt hiszem így már értem, hogy miért gyújtották fel - fonom össze magam előtt a karjaim, ahogy elgondolkodom az incidensen, azt pedig el is engedem a fülem mellett, hogy túlzottan lányosnak gondolták. Épp elég ürügy az, ha az ember kocka vagy éppen stréber mások szemében. A lényeg, hogy a címkéjük ott lógjon rajtad, és máris véged. Közben pár lépéssel arrébb állva nekiállok a folyosót kémlelni, mondhatni fedezem a terepet a számára, ha rajtakapnának minket a nyomok eltüntetésében.  
- Ivanich Benett - rázok vele kezet széles, felszabadult mosollyal az arcomon, a középső Rudolfot szándékosan kifelejtve. - És nem rád haragszom... - torpanok meg a mondatban, majd fejemmel a folyosó vége felé intve dühösen és bosszútól fűtve folytatom. - ... hanem azokra a rohadékokra, akik ezt tették velünk. De felejtsük el, igazából azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hol tudnánk beszerezni a könyved. Tudod elég sokat járok könyvesboltokba, ha gondolod megnézhetjük. A faluban is van talán valami, bár ott még nem voltam...
Hozzászólásai ebben a témában
Csepreghy Péter
INAKTÍV


a Pösze Petya
offline
RPG hsz: 235
Összes hsz: 646
Írta: 2020. január 2. 12:45 | Link

Benett
code RED | szombat délelőtt | Pamela Chester, A szerelem útvesztői

Egyértelmű; a könyv miatt haragszom. Nekem egyértelmű. Mivel nem ismerjük még alaposabban egymást a levitással, ezért nem tudhatja, hogy ez nekem mennyire szokatlan vagy éppen mennyire hétköznapi. Nem is baj, nem kifejezetten szeretek az ilyen esetekről beszélgetni, hiszen akkor az imént említett dolgok jönnek fel. „Miért nem teszel ellene valamit?” vagy „Neked nem gáz, hogy mindenki el tud verni?” és társai. Nem szeretnék ilyesmikkel foglalkozni még egy jó ideig. Ha már nagyobb leszek vagy szerzek egy olyan titulust magamnak, ami után nem történhet meg ilyen, akkor oké. De magamtól, Csepreghy Petyaként nem sok mindent tehetek azon kívül, hogy elfogadom; ez van.
Mély gondolataimból Benett hangja ráz fel. Pontosabban az a „neee” kezdetű. Az ő csillogó szemeire az én csillogó szemeim a válasz. Fogatlanszerű vigyorom miatt szemeim apróra szűkülnek, és felkacagok az örömtől.
- Az Országút Harcosa nagy kedvencem. És az összes Livingstone könyv megvan – hadarom szinte érthetetlenül. – Halállabirintus, A Végzet Erdeje, A Skorpiók Mocsara – számolom jobb kezem mutatóujjával bal kezemen a három kötetet, miközben széles mosolyom mintha soha nem akarna szűnni. – Szenzációs kötetek. Életem legjobb játékélményei – ekkor szentimentális tekintettel meredek a nyirkos kőfalra, ahogyan visszagondolok arra mennyi élménnyel is gazdagodtam ezeknek a könyveknek a segítségével. Ezek mentettek meg attól, hogy olyan kis lúzernek tekintsek magamnak, mint ahogy’ mások tekintenek rám. Elgondolkodóan, a könyveknek hálás tekintettel húzódik meg egy apróbb mosoly szájam szegletében.
- Minden a szerencsén múlik benne – mondom bólogatva. – Azon, hogy meg tudod-e dobni azt a hatost, vagy csak egy ketteskét mutat az a dobókocka – vonom meg a vállaimat, amolyan „nincs mit tenni, ez van” módon.
- Ezt már csak antikváriumban – csóválom meg göndör hajkoronámat, és húzom el szájamat egy keserédes mosolyra. Akármilyen morbid helyzetben is keveredtünk össze, nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem Benettet. Kevés gyerekkel találom meg itt a közös hangot. Mindenki olyan koravén. Elfelejtenek gyerekként viselkedni. Márpedig azok vagyunk; szaros kis kölykök, akik addig örüljenek, amíg ebben a korban vannak.
- Lenézhetünk a faluba, ha tudsz jó helyet – mondom zsebre vágott kezekkel.
Hozzászólásai ebben a témában


„Petya és én barátok vagyunk,
Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk”


Ivanich R. Benett
Tanár, Végzett Hallgató, Színjátszó vezető, Minisztériumi dolgozó


still alive
offline
RPG hsz: 413
Összes hsz: 579
Írta: 2020. január 8. 01:56 | Link


És mintha ez az ártatlan, véletlenül kicsúszó reakcióm törné meg a jeget, vagy oszlatná el a fiú feje köré gyűlt borús fellegeket. Mindig büszke vagyok magamra, hogyha mosolyt tudok csalni valakinek az arcára, akár szándékosan tettem, akár nem. Alapvetően csendesnek tartanak. Sokat tudok beszélni, ha úgy érzem, hogy megkapom az ahhoz szükséges figyelmet. Szükségem van némi időre, hogy felmérjem a terepet, és elmúljon a kezdeti lámpaláz, hogy aztán egyre jobban feloldódva lassan kibontakozzak. Aki ismeri az igazi Benettet, az tudja, hogy nem olyan unalmas személyiség, mint amilyennek elsőre hinnék, állandóan a következő órájára sietve, vagy éppen a tananyagot magolva egy vastag könyv lapjaiból. Nem, ennél azért több szorult belém, de túlmisztifikálni sem szeretném magam.
- Azokat még nem próbáltam, ami azt illeti... - motyogom megszeppenten, ami a srác lelkesedésének a következménye. Ugyanannyit mondanak nekem ezek a nevek, mint bárki másnak, annyi különbséggel, hogy minimális fogalmam még van a kalandkönyvekről, hisz egyetlen egy azért valami véletlenszerű folytán mégiscsak a kezembe akadt. Ki tudja, lehet elhibáztam anno, hogy nem orientálódtam feléjük, hiszen biztos jól ellettem volna az unalmas nyári szünetek alatt a galériás ágyamban hanyatt feküdve, amikor épp a tesóm foglalta be a gépet arra az órára. Sosem lett végül laptopom, a Bagolykő közbeszólt...
- Kár, hogy nincs benne több logika - gondolkodom el magamban, ahogy kipillantok a folyosó ablakán. - Viszont ha most ráérsz, akkor szétnézhetünk, éés... közben pedig magyarázhatsz, hogy hogyan is néz ki egy ilyen, mit csináltam rosszul, meg ilyenek - vonok vállat szerényen, majd egy búcsúpillantást véve az elégett könyv hűlt helyére, elindulok a kastély kijárata felé. Kétlem, hogy pont ugyanezt megtalálnánk lenn, hisz eleve a varázstalan világ kevésbé felkapott irodalmáról van szó, de talán kompenzálhatjuk a veszteségét, és végleg elmúlna a rosszkedve.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Déli szárnyÁtrium