Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

Kellett ez a találka a pszichológussal. Úgy érzem igazán jót tett. Nem tudom, voltam-e ennyire nyugodt egyszer is, mióta csak itt vagyok. Folyton kattogott valamin az agyam az utóbbi időben, ám ebben a pillanatban az egyetlen határozott gondolatom mindössze annyi, hogy ha lehet legilimenciát tanulni az iskola falai között bárkitől is, biztos, hogy felkeresem. Az érdeklődést bizonyára a tanárnál lenne a legérdemesebb elkezdeni, aki egyébként az órarendemben is megjelenő legilimencia órát tartja. Tudom, hogy általában aki nem tudja, az tanítja, de hátha szerencsém van és ez nem igaz. Zója ugyan azt ígérte, hogy utána néz és majd elküldi egy héten belül, hogy milyen lehetőségek is vannak a felvett tárgyaimon túl szakkörök formájában például, addig azonban ezt-azt magam is kideríthetek. Sőt, most rögtön megyek és megkeresem azt a tanárt. Minél előbb érdeklődöm, annál kevesebb az esélye, hogy elfeledkeznék róla, meg annál hamarabb tudhatom meg azt is, hogy milyen feltételeknek kell eleget tennem, vagy esetleg egyéb elfoglaltság után kell-e néznem. Az már biztos, hogy a kviddics magában nem elég, túl sok időm van gondolkodni még így is, és a "mi lenne ha" kezdetű hangzatos mondatok valahogy az őrületbe kergetnek, tehát egyértelműen menniük kell. Igaza van Zójának abban, hogy túlságosan is erre az egészre - Matthew-ra, hogy pontos legyek - koncentráltam utóbb, annyira, hogy már mindenről eszembe jutott. Az szépen hangzik, hogy beszéljek vele, hogy talán mégis adhatnánk egy újabb esélyt kettőnknek, de már viszonylag rég közöltem vele a tényállást még a Boglyas téren. Azóta sem reagált, ez alapján meg valószínű, hogy nem is fog ezután sem. Jobb lesz hát, ha a múlt múlt marad, én meg keresek valamit, amivel eltölthetem az időm töprengés helyett, minthogy arra várok, hogy hátha meggondolja magát. Elköszönve Zójától kilépek a Fejetlenség folyosójára és útnak is indulok abban a reményben, hogy hátha a tanáriban megtalálom Lasch-t. Erre a folyosóra is ráférne egy nagytakarítás, állapítom meg szétnézve. Mindig van valami oda nem illő, például a víztócsa az orrom előtt a padlón. Micsoda fejetlenség. Kiérdemelte ez a hely is a nevét. Sóhajtok egyet, aztán lábam elé nézve igyekszem úgy haladni tovább, hogy ne lépjek bele semmibe és ne csússzak el, mert kicsit sem hiányzik, hogy én legyek itt a fő műsorszám éppen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436966#post436966][b]Návay L. Viktor - 2014.12.14. 21:46[/b][/url]

Kellett ez a találka a pszichológussal. Úgy érzem igazán jót tett. Nem tudom, voltam-e ennyire nyugodt egyszer is, mióta csak itt vagyok. Folyton kattogott valamin az agyam az utóbbi időben, ám ebben a pillanatban az egyetlen határozott gondolatom mindössze annyi, hogy ha lehet legilimenciát tanulni az iskola falai között bárkitől is, biztos, hogy felkeresem. Az érdeklődést bizonyára a tanárnál lenne a legérdemesebb elkezdeni, aki egyébként az órarendemben is megjelenő legilimencia órát tartja. Tudom, hogy általában aki nem tudja, az tanítja, de hátha szerencsém van és ez nem igaz. Zója ugyan azt ígérte, hogy utána néz és majd elküldi egy héten belül, hogy milyen lehetőségek is vannak a felvett tárgyaimon túl szakkörök formájában például, addig azonban ezt-azt magam is kideríthetek. Sőt, most rögtön megyek és megkeresem azt a tanárt. Minél előbb érdeklődöm, annál kevesebb az esélye, hogy elfeledkeznék róla, meg annál hamarabb tudhatom meg azt is, hogy milyen feltételeknek kell eleget tennem, vagy esetleg egyéb elfoglaltság után kell-e néznem. Az már biztos, hogy a kviddics magában nem elég, túl sok időm van gondolkodni még így is, és a "mi lenne ha" kezdetű hangzatos mondatok valahogy az őrületbe kergetnek, tehát egyértelműen menniük kell. Igaza van Zójának abban, hogy túlságosan is erre az egészre - Matthew-ra, hogy pontos legyek - koncentráltam utóbb, annyira, hogy már mindenről eszembe jutott. Az szépen hangzik, hogy beszéljek vele, hogy talán mégis adhatnánk egy újabb esélyt kettőnknek, de már viszonylag rég közöltem vele a tényállást még a Boglyas téren. Azóta sem reagált, ez alapján meg valószínű, hogy nem is fog ezután sem. Jobb lesz hát, ha a múlt múlt marad, én meg keresek valamit, amivel eltölthetem az időm töprengés helyett, minthogy arra várok, hogy hátha meggondolja magát. Elköszönve Zójától kilépek a Fejetlenség folyosójára és útnak is indulok abban a reményben, hogy hátha a tanáriban megtalálom Lasch-t. Erre a folyosóra is ráférne egy nagytakarítás, állapítom meg szétnézve. Mindig van valami oda nem illő, például a víztócsa az orrom előtt a padlón. Micsoda fejetlenség. Kiérdemelte ez a hely is a nevét. Sóhajtok egyet, aztán lábam elé nézve igyekszem úgy haladni tovább, hogy ne lépjek bele semmibe és ne csússzak el, mert kicsit sem hiányzik, hogy én legyek itt a fő műsorszám éppen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436981#post436981][b]Matthew G. Kinsey - 2014.12.14. 23:34[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436983#post436983][b]Návay L. Viktor - 2014.12.14. 23:43[/b][/url]

A pszichológustól kilépve csendben indulok útnak a folyosón a tanári felé, ám – mint az már lenni szokott – az élet sosem alakul a tervek szerint. Ismerős hang csendül fel mögöttem, és egy pillanat alatt kavicsméretűre zsugorodik a gyomrom. Megállok és szó nélkül hallgatom végig, aztán szembefordulok vele. Még a hangja sem ígér sok jót, a szavai viszont annál is keserűbbek. Szinte marnak, annyi gúnyt tuszkol abba a nem túl hosszú mondatba. Egy pillanat erejéig átsuhan az agyamon, hogy talán a pletyka eredményezi ezt és még mindig érez valamit, ám gyorsan sikerül szerencsére ezt elhessegetni. Amióta itt vagyok, folyamatosan arról igyekszem meggyőzni magam, hogy nem véletlen találkoztunk újra minden szándék hiányában, viszont akkor igazán két hét kellett volna hozzá, hogy végiggondoljon egyetlen dolgot? Nem hiszem. Végül is ő volt az, aki elment úgy, hogy még csak el sem köszönt, semmi okom nincs rá, hogy bármiben is reménykedjem. Fáradtan sóhajtok egyet rápillantva, majd megvonom a vállam.
— Neked is szép napot, Matthew – jelentem ki, és értetlenül pillantok rá. Nem tudom pontosan mit is ért a szép munka alatt, bár éledezik a gyanúm, hogy Diomédre érti. Akárhogy kutatok az emlékeim között, nincs más, ami szóba jöhetne. Elég gyorsan kizárom, hogy attól lenne ennyire zaklatott, hogy megismerkedtem a tulajdonostársával az elmúlt hetekben és róla is kérdeztem. Azt másképp rótta volna fel, azt hiszem. Sokkal valószínűbb, hogy a Halloween esti bálról értesült ennyire későn, és ahogy nézem, tévesen is. Ha igazam van... örülnöm kellene, hogy reagál rá, bárhogyan is, de nem tetszik az, hogy ennyire keserű, dühös, egyszóval negatív. Ez az én szerencsém. Amikor végre sikerül eljutni arra a pontra, hogy eldöntöm, hogy nincs tovább, lezárom magamban, mert nem érdemes tovább várni arra, ami sosem következik be, akkor felbukkan a semmiből és más vágyam sincs, minthogy biztosítsam róla, semmi oka annak a "dicséretnek", annyira zavar az az állapot, amiben jelenleg látom.
— Ha a pletykára érted, nem igaz. Dioméddel mentem el a bálról, de itt meg is áll az egész történet – jelentem ki, és nem is annyira a saját védelmem motivál, pusztán szeretném, ha lenyugodna. Éppen eleget veszekedtünk már, nem akarom tovább folytatni. Nem áll szándékomban hergelni sem, pedig tehetnék megjegyzéseket, de már elegem van az állandó huzavonából.
— Arra gondoltam, hogy ha visszajut hozzád a pletyka, csak reagálsz rá valahogyan és abból majd rájövök, hogy mihez is kezdjek veled – egészítem még ki az iménti mondandómat, előbb-utóbb úgyis rákérdezne. Nincs miért húzni az egészet azzal, hogy nem mondok semmit, amíg nem közli, hogy hallani szeretné ezt a részletet is. Nincs értelme ezen az egészen rágódni, hiszen közlöm az igazat, úgy, ahogy van. Tudhatja, hogy nem hazudok, hogy elhiszi-e, az már más kérdés. Idióta gondolatok... tartanom kellene magam ahhoz, amit Zójának mondtam. Ahhoz, amit elhatároztam. Beletúrok a hajamba kissé türelmetlenül és ajkamba harapva várom, hogy mondjon valamit, hadd mehessek aztán a dolgomra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436984#post436984][b]Matthew G. Kinsey - 2014.12.14. 23:55[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436989#post436989][b]Návay L. Viktor - 2014.12.15. 00:05[/b][/url]

Jól sejtettem. Dioméd az oka annak, hogy ilyen ideges. Akár még örülhetnék is annak, hogy itt háborog ezen az egészen, holott egy többnyire alaptalan pletykáról van szó. Mindössze annyi igaz belőle, hogy a jégvarázslóval léptem le a bálról. Valamit csak jelent, ha ezt váltja ki belőle, viszont már nem vagyok biztos benne, hogy végig akarom én ezt gondolni úgy igazán. Ha úgyis az lesz a vége, hogy nem hisz nekem, és megint belemegyünk a kinek kit kellene gyűlölni és hasonló beszélgetésekbe, mi értelme lenne az egésznek. Elmondom rövidre fogva, mi is volt a helyzet, válasza pedig nem különösebben lep meg. Sejtettem, hogy kételkedni fog a szavamban. Azt hiszi, amit hinni akar, pedig mindig is egyenes és őszinte ember voltam, ez mit sem változott az elmúlt évek alatt.
— Pusztán közöltem a tényeket – válaszolom megvonva a vállam, és nekidöntöm a hátam a falnak, mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaim, végig makacsul bámulva közben a földet magam előtt. Várom, hogy mit tud még hozzá tenni, meddig fog elmenni, csakhogy megkérdőjelezze minden állításom és alátámassza saját elképzeléseit. A következő mondata azonban meglep. Kérdőn felvonom a szemöldököm és rá emelem a tekintetem.
— Azért jöttél eddig, hogy ezt elmondhasd és meggyőzd magad, hogy neked volt igazad? – kérdezem kissé élesen. Mintha csak magának akarná bebizonyítani, hogy valamelyik, jelen pillanatban éppen velem kapcsolatos elmélete igaznak mondható. Az az érzésem támad, hogy elemez, és valami módon elégedett azzal, amit feltételez, tévesen. Ha ő maga is benne van az egyenletben, és netán még érzelmek is keverednek bele, képtelen tisztán látni. Hallom a hangján, hogy zavarja Dioméd. Féltékeny lenne rá? Nem hiszem. Pontosabban nem merem elhinni. Aligha lenne rá bármiféle alapom. Ettől függetlenül a nyugalmamat szép lassan felemészti a közelsége, és rágni kezdem a számat, miközben próbálom összerakni valami érthetővé mindazt amit látok, sejtek, gondolok.
— Nem, nem jöttem rá... és az imént mondtam, hogy nem történt semmi. Ez azt is jelenti, hogy nem feküdtem le Dioméddel, és mielőtt megkérdeznéd, mással sem – rázom meg a fejem, és kissé morgós már a hangulatom, pedig olyan szépen indult az imént még a délután. Ez az én formám. Szusszantok egyet, és igyekszem tízig számolni, mielőtt felemelném a hangom és még tovább morognék vagy tudomisén, de ahogy eddig nem működött ez a módszer, ugyanúgy most sem bizonyul hatékonynak. Még csak ötnél tartok, de máris csak egyetlen gondolatra tudok figyelni, és hiába próbálom elhessegetni. Szeretném hozzávágni a valóságot úgy, ahogy van. Tízig már el sem jutok, hamarabb nyitom szóra a szám és mondom ki azt, amit minden bizonnyal még a Boglyas téren ki kellett volna mondani, vagy még annál is korábban.
— Ha hiszed, ha nem, nem történt semmi, mert szeretlek, te szerencsétlen... már a Boglyas téren is megpróbáltam elmondani, de mindig van valami szerinted jogos és megdönthetetlen ellenérved, nekem meg már nincs kedvem vitatkozni. Azt reméltem, hogy átgondolod, elhiszed végre, de gondolom, még mindig többre értékelnéd, ha gyűlölnélek – majdhogynem hadarok, annyira gyorsan beszélek, egyszuszra mondva el az egészet, aztán idegesen fújom ki a levegőt a végére, és ellökve magam a faltól végigmérem. Még mindig az az érzésem, mintha ki sem hagytuk volna azt a négy évet, csak a környezet változott meg, de a kapcsolatunk most is éppen olyan viharos, mint évekkel ezelőtt. Hirtelen nevethetnékem támad a szótól, de ideges horkantás lesz csak belőle. Nincs is kapcsolatunk. Ezt kellene Zójának látni, talán teljesen egyebet tanácsolt volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436991#post436991][b]Matthew G. Kinsey - 2014.12.15. 00:07[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436993#post436993][b]Návay L. Viktor - 2014.12.15. 00:15[/b][/url]

Húsz perce sincs, hogy eldöntöttem, nem fogok azon görcsölni, mi is lesz majd Matthew-val meg velem. Az eltelt idő tükrében éppen ideje lenne elengedni. Erre nem felbukkan, amint kilépek a pszichológustól? Ha ez így megy tovább, még a végén elkezdem elhinni, hogy a sors keze van a dolog mögött, hogy itt állunk a folyosón és történetesen éppen egy pletykát kér rajtam számon. Különös az, ahogy – szerintem – szerepet cserélünk. Úgy háborog egy többé-kevésbé alaptalan mendemonda miatt, ahogy régen nem láttam. Általában megpróbál a racionalitás mögé bújni és teljesen kimaradni mindenből, most azonban egyre kevésbé megy neki, engem pedig egyre jobban meglep ezzel az egésszel. Nem kezdem érteni. Két hete találkoztunk, az egész Diomédes ügynek is legalább másfél hete, ő viszont most reagál úgy mindenre, mintha épp csak megtörtént volna. Szép kis fáziskésés, ami azt illeti, de nem jegyzem meg. Végighallgatom közbeszólás nélkül, mert nem is igazán tudnék mit mondani, csak próbálom felfogni és értelmezni a dolgokat. Kénytelen vagyok bevallani magamnak is, hogy zavar ilyennek látni. Nem baj, hogy megmutatja végre, hogy vannak érzései, de nem jó érzés ilyen zaklatottnak látni. Jobban örülnék, ha nyugodt lenne, viszont a magyarázatom mintha olaj lenne a tűzre. Félreértelmezi kicsit a szavaimat, és tovább morog rajta. Még élvezhetném is, ha azt akarnám látni, hogy őrlődik azon az elképzelésen, hogy Dioméd meg én esetleg... Nincs ehhez kedvem, hagyni ezen rágódni a végtelenségig, még ha akad is egyetlen aprócska kis részem, ami szerint igazán megérdemelné, hogy szenvedjen kicsit. Nem vagyok én bosszúálló. Sokkal többre értékelném, ha azt látnám, hogy örül valaminek, vagy legalább nyugodt. Legszívesebben megölelném, de egyrészt kétlem, hogy attól megnyugodna, másrészt az én ingatagnak bizonyuló nyugalmam is csakhamar odaveszne. Pontosabban odaveszik így is, mert tesz róla az elméleteivel, megjegyzéseivel, minden egyes megszólalásával és lassan, de biztosan rám is átragad a hangulata, hogy már nem bírom lenyelni, amit már nem egyszer majdnem elmondtam, amióta csak volt alkalmunk újra találkozni. Egyértelmű, legalábbis számomra, nincs miért tagadnom, de nem várok rá különösebb reakciót. Kizárt, hogy a nyakamba borulna ennek örömére, hogy csak erre várt... és itt hirtelen elfelejtem folytatni a gondolatot. Teljesen váratlanul ér az, amit tesz. Erősebb vagyok nála, most azonban önkéntelenül is hátrálok a falig és szótlanul bámulok a szemébe, ha már ennyire közel jött. Érzem a bőre illatát. Ez már kínzás. Vajon lehet ez még rosszabb is? Nagyra nyitott szemekkel bámulok rá, és minden szava egyre jobban meglep. Ha eddig nem tudtam hová tenni, hát most végképp nem találok szavakat, csak bámulok rá és igyekszem felfogni, elhinni azt, amit mond. Az az érzésem támad egy pillanatra, hogy talán ihattam valamit, amit nem kellett volna, vagy éppen ő, de ha dolgozni járt be, mégiscsak józannak kell lennie. Meg nem is kerülné el a figyelmemet, ha így lenne. A hangja. Istenem, még az én torkom is elszorul attól a hangtól, pedig az imént még sértő szándékkal vagdostam hozzá a szavakat, és távozni készültem, erre most azon kapom magam, hogy átkarolom a derekát és közelebb húzom. Mint amikor rémálmai voltak. Egy pillanatra még a szemem is lehunyom véve egy nagy levegőt. olyan közel van. Ezektől a kék tekintetektől ismét az az érzésem támad -mint mindig egyébként-, hogy a vesémig lát, de bár látna, mert akkor tudná, hogy épp fölösleges köröket fut. Felsóhajtok, és igyekezve összeszedni a gondolataimat megszólalok végre. Hirtelen minden reményem felszínre törni igyekszik, pedig ennyire talán nem kellene lelkesnek lennem a szavaitól. Megkérdezhetném, komolyan beszél-e, de csak a hülye nem látja, hogy igen, így hát inkább megnyugtatni igyekszem őt is, magamat is.
— Nem felejthetnénk el azt az egészet, ami évekkel ezelőtt történt? Nem volt a legjobb, de már rég kidühöngtem magam, a bosszú meg igazán nem... mi értelme lenne? Felnőttünk már azóta, nem? – kérdezem. A magam részéről négy évet öregedtem, és merem remélni, hogy legalább fele ennyit okosodtam is, meg tapasztaltam dolgokat. Bosszúnak talán remek bosszú lenne még az is, ha most én hagynám itt minden szó nélkül, de hiába állítanék mást, nem akarok elsétálni. Felébredni sem szeretnék. Valaki csípjen meg, hogy tudjam, nem csak egy szemtelen álommanó űz gúnyt velem éppen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436994#post436994][b]Matthew G. Kinsey - 2014.12.15. 00:17[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=436996#post436996][b]Návay L. Viktor - 2014.12.15. 00:28[/b][/url]

Nem számítottam rá az iskola falai között, de erre a jelenetre még kevésbé. Alig merem elhinni, hogy tényleg tőle hallom ezeket a szavakat, bár valahol örülök is neki, csak ne lenne ennyire zaklatott. Azokra az éjszakákra emlékeztet, amikor a titokzatos rémálmai egyikéből, másikából ébredt. Önkéntelenül is azt teszem, amit akkor is tettem minden alkalommal. Átölelem és közelebb húzom, talán ebből többet ért, mint abból, ha azt mondom, hogy nyugodjon meg. Ez is azon helyzetek egyike, amikor nem tudnék igazán megnyugtatót mondani, és a szó önmagában még csak nem is lenne elég. Szeretném, ha tudná, hogy nem akarom bántani. Felmerül ugyan agyamban a gondolat, hogy mi van, ha most sem úgy értelmezi a részemről ösztönös mozdulatot, ahogy én, hiszen mindig is idegenkedett az öleléstől, nem igazán tudta hogyan kezelni, ám pillanatokon belül határozottan meglep. Összerándulok, ahogy ujjait végighúzza a karomon, de el nem engedném, csak még szorosabban ölelem. Végül vállamra hajtja a fejét és alig bírom kivenni a válaszát. Rövid, nehezen érthető, de tömör, egyszerű, és mosolyt csal az arcomra. Ez az állapot persze csak nem tart sokáig, pillanatokon belül kihátrál az ölelésemből gyors mozdulatokkal, de mivel egyébként is éppen befordul egy szerencsétlen erre ténfergő egyén a sarkon, meg sem fordul a fejemben félreértelmezni mozdulatait. Mostanra legalább már van annyi eszem, hogy nem erőltetek dolgokat, mert megvan a saját sebessége, a két heti gondolkodási idő is határozottan ezt mutatja. Félmosollyal arcomon magam elé pislogok kezeimet zsebre dugva, és csendben várom ki, míg az az imént felbukkanó illető, egyenruhája alapján láthatóan diák, elhalad előttünk, aztán bekopog Zójához és eltűnik az ajtó mögött. Nem a legforgalmasabb ez a hely, de azért még mindig egy folyosón ácsorgunk.
— Akkor ez most... adunk kettőnknek egy újabb esélyt? – kérdezem meg végül felpillantva, majd a kérdésére megrázom a fejem. Igazából lenne dolgom, meg kellene keresni a legilimencia tanárt, és még egy óra is szerepel az órarendemben, ha jól emlékszem, úgy fél órán belül, de csak rémlik. Nem tudnám megmondani, milyen óra is lenne, a dolgaim meg a szobámban vannak, viszont a kérdése alapján az a gyanúm, hogy egyre gondolunk. Rengeteg megbeszélni valónk van éppen, egyetlen órát kibírnak nélkülem is, majd bepótolom utólag, amiről most lemaradok.
— Keressünk egy csendesebb zugot. Nem felejtettem el, mennyire feszélyez a nyilvánosság, itt meg amúgy is füle van a falnak is – sóhajtok a végére. Bár a múltkor igazán erre alapoztam, hogy a falnak is füle van, nincs kedvem a pletykarovatban végezni holmi spekulációk formájában, hogy akkor most mi is van köztünk. Ráadásul közönségre sincs szükségünk, úgyhogy jobb lesz, ha azt a sok felmerült kérdést és tisztázásra szoruló részletet tényleg valahol máshol beszéljük meg. Megvárom, hátha van javaslata is, aztán útnak indulhatunk másik helyszínt keresni, fura csendben egymás mellett haladva. Fogalmam sincs, mit mondhatnék útközben, egyáltalán kellene-e mondanom valamit. Úgy mosolygok magam elé bámulva, mint valami idióta, kénytelen vagyok ajkamba harapni, mielőtt még bárgyú vigyorrá fajulna ez a görbület. Szemem sarkából néha pillantok csak rá, inkább az utat figyelem magam előtt. Hogy is van erre az a szó angolul? Awkward, azt hiszem. Kicsit kínos, hogy tényleg nem tudok megszólalni, de azért még az is ott motoszkál a fejemben, hogy majd nemsokára megbeszélünk mindent, és csak jó lesz. A fejemben mindent túlharsog az a félig még sejtésként funkcionáló, félig már ténynek tekintett gondolat, hogy visszakaptam, a szarkazmusával, a gyönyörű szemeivel, a távolságtartásával, a félelmeivel, a mosolyával együtt visszakaptam Matthew-t. Hiába csilingeli a háttérben egy kis hangocska, hogy korai még az öröm, ez a gondolat határozottan elnyomja azt a kis pesszimista vészharangot. Történhet még ennél jobb is? Aligha.