Cowgirl.

Kevin, te faragatlan

---------------------------------------
Rozsos Annamária
egy évnyitó előtti du. az irodám felé tartva
---------------------------------------

A négy itt töltött év, ugye. Nem, várjál, már öt, hiába negyedikes. A rutin ennyi idő alatt csak kialakult már, szóval ha belép a folyosóra, föl se tűnik már a ricsaj. Föl se tűnik itt semmi, már csak önvédelemből sem; szoktak itt párbajozni meg párbaj nélkül verekedni, ha éppen nem festékkel dobálják egymást az elsősök, de szimpla hajtépéses csajbunyót is látott már. Regisztrálja, és továbbmegy. Nem folyik bele, nem segít, nem drukkol, akkor megússza és megőrzi a lelki békéjét is.

Ez tök rendben van, többnyire be is tartja, de mikor az út közepén pislognak a plafon felé, meginog az elhatározása. Na nem a plafon felé pislogáson - felnéz ő is, bőrönd a mennyezetnél, hm, van ilyen. Mármint nem sokszor, de ő is kétbalkezes varázsló meg a pislogó is, mindig akadnak ilyen furcsaságok, ha az ember az alapokkal is nehezen boldogul -, hanem amiatt, aki pislog. Múltkor összefutottak a faluban, majdnem szó szerint. Mit keres itt?

Basszus, de hülye vagy, édes lányom, mondja magának, hát biztos új tanár. Kár érte, szimpatikusnak tűnt. De ilyen az élet, tér napirendre a dolog fölött, és menne tovább nyugodtan, a fal mellett, hogy ne vegyék észre, és ne kérjék a segítségét. Nem tud ő varázsolni, hát nemhiába bukott meg tavaly. Lassan tanul, gyorsan felejt, meg ez az egész varázslós dolog egy vicc --- na, eddig jut, mikor a láda úgy dönt, leesik előtte tíz centivel, ő meg hátraugrik, sikolt egyet, és egyelőre még arra se képes, hogy valami csúnyát mondjon, úgy megijedt.

---------------------------------------
Rozsos Annamária
egy évnyitó előtti du. a folyosón | x


---------------------------------------

Hápog, és megrázza a fejét, majd zihál még egy kicsit. Egyelőre ennyire képes, mert éppen most fogta fel, hogy egy böhöm nagy utazóláda esett kis híján a fejére. Egy futó pillanatra elképzeli, milyen lett volna, ha tényleg rá is esik, és akkor hápog még egy kicsit. Szinte érzi, ahogy rászakad a fejére. Ez közel volt.

 - Nem, khm, jól vagyok. - nem túl meggyőző az alakítása, mert teljesen elment a hangja, torkot köszörül válasz közben, és egyelőre csak suttogni tud. De összeszedi magát hamar, és hátralép, ki a másik személyes teréből és karfogásából, és kicsit erősebb hangon teszi hozzá, a láda méretét vizsgálva, hogy - Te jó Isten. Ez rohadt nagy egy láda. - ha csúnyán tud beszélni, nincs nagy baj. Pláne, ha észre se veszi, hogy tanár előtt beszél nem szépen.

 - Segítsek összeszedni? - néz szórakozottan a kiesett holmikra, mert akármilyen betonbiztosan is van lezárva egy láda, ekkora esés után akkor is kinyílik a fedele. És kiszabadulnak a holmik; ott egy könyv, ott egy ruhadarab, ott egy darabka a ládából. Csak egy kis darab, a sarkáról pattanhatott le talán, nem olyan vészes. A kis navinés azért jól megharagszik rá, amiért így megijesztette, és hirtelen vágyat érez arra, hogy ordítva rugdossa egy darabig a folyosón a ládát, a darabokat, és igen, egy kicsit a szerencsétlen tanárt is, aki kis híján agyonütötte. Az ilyen harag hamar jön, de nehezen távozik, mindazonáltal az alany még mindig egy tanár. Félmegoldásként inkább nem is néz rá, hanem gyorsan lehajol a kiesett könyvért, és jól megszorítja, hogy ne lásson remegni a keze. Az ijedelemtől meg a dühtől. Aki tanár, az tudjon már nála jobban varázsolni, hát majd itt halt meg ijedtében, a fenébe is már.

---------------------------------------
Rozsos Annamária
egy évnyitó előtti du. a folyosón
---------------------------------------

A kis navinés erről mit se tud, pedig ha tudna, talán nem szorítaná annyira azt a szegény könyvet. De így csak markolja, mert akkor is nagyon megijedt, és abból meg nagy harag lett, ahogy ez már szokása az emberi természet irracionális oldalának. Nem annyira a tanárra mérges - hát még mikor holnap kiderül a számára is, hogy amúgy ő az igazgató, akkor csak puffogni fog az évnyitón egy darabig -, hanem a ládára meg a varázslásra meg magára meg arra a tejfölszőke beképzelt majomra a tanár háta mögött meg a tanárra is, na, hát majdnem ráejtett egy bazi nehéz ládát. Hát vagy nem, de ezt ő meg nem tudja. Mindegy is. A másik láthatólag nem rendült meg, ettől meg csak dühösebb lesz. Tegyük hozzá, ebben a hangulatban aranyt szóró koboldoktól is csak mérgesebb lenne.

 - Semmi baj, köszönöm. - ettől függetlenül igyekszik udvarias maradni, és a hangjára is ügyelni. Mármint, most már van hangja, de nem beszélünk gúnyos-lenéző-káromkodós modorban egy tanárral. Mondom, nem beszélünk.

 - Remélem, sikerül majd kipakolnia. - fordítok: beilleszkedni, azt sikerül majd. Ilyen félresikerült udvarias frázisokkal zárna a kislány. - Viszontlátásra. - énekli el az óvodásként belévert hangsúly szerint ezt a nagyon hosszú szót, és két sötét pillantás után elindul tovább a folyosón. Ezek után egy darabig most megy itt utoljára, legalábbis nagyon reméli. A mennyezetet többet fogja fürkészni ezentúl, az is biztos. Ki tudja, jobb félni, mint megijedni, mert a Bagolykőben tényleg minden megtörténik.

Te kis... Te!

Kelemen úr

Hosszú ideig ácsorogtam a pszichológus rendelője előtt, ujjaim már a kilincsre fonódtak, és elhatároztam, hogy összeszedve minden bátorságomat, átlépem a helyiség küszöbét, és bejelentkezek a doktornőhöz egy alkalomra, amikor majd kiönthetem a lelkem, s kibeszélhetem magamból mindazt, ami velem történt.
Szükségem lett volna arra, hogy valaki meghallgasson, hogy valaki átérezze mindazt, amit nekem is át kellett élnem. S mivel én képtelen voltam gyógyírt találni a problémáimra, vagy elfelejteni a múltat, abban reménykedtem, hogy talán egy hozzáértő szakember tudna rajtam segíteni.
Mélyről vettem a levegőt, azután ki is fújtam, s már lenyitottam a kilincset, hogy beljebb vetekedjek a helyiség küszöbén, mikor eszembe jutott, hogy titoktartási szerződést írattak alá velem, s tulajdonképp erről az egészről senkinek sem mondhatok egyetlen szót sem.
Félő volt, hogy ha az iskolai pszichológus megtudja, mi történt velem, akkor majd jelentést tesz az igazgatóságnak, aki pedig felkeresi a megfelelő szerveket, s abból később majd apámnak lenne kára. A másik lehetőség az volt, hogy engem néznek ostoba, tévképzetektől szenvedő alanynak, s kiírnak jó néhány tablettát, meg pár hónapos kezelést valami elzárt intézetben. Valahogy egyiket sem akartam megkockáztatni, így gyorsan vissza is csuktam az ajtót, majd sarkon fordulva, megindultam a fejetlenség folyosóján, hogy azon túljutva, eljussak a színjátszókör próbaterméig, s megnyugvásként inkább végig nézzek egy próbát, s inkább azon törjem a fejem, mint sem valami ostobaságon.
A folyosón persze ezúttal sem volt síri csend, a festmények ide-oda inogtak, mintha csak direkt akarnának a földre pottyanni. Távolabbról még mintha egy csapat elsős rikácsolását is hallottam volna, szerencsére hangjuk hamarosan elhalt, s már csak saját lépteim hangját hallottam. Nem sokkal később azonban újabb léptek csendültek fel, s ahogy hátrapillantottam, egy jól fésült, fiatal férfi közeledett a távolból, hóna alatt egy mappával.
Különös, nem láttam még erre. Röpke gondolat suhant át elmémen, majd folytattam utamat a próbatermek felé, s kicsit fel is gyorsítottam a lépteimet. Egészen addig nyugodt voltam, míg csak saját lépteim gyorsasága volt jellemző a folyosóra, de amint meghallottam, hogy a férfi is felgyorsít, úgy abban a pillanatban összeszorult a gyomrom, s heves kalapálásba kezdett a szívem.
Úgy éreztem, mintha az a férfi követne, s talán a történtek miatt túlságosan is paranoiássá váltam, mégis, szinte menekülőre fogtam, s egymás után sietve kapkodtam lábaimat. Mindeközben folyton csak az járt a fejemben, hogy ha most nem állok szembe a férfivel, akkor talán örökké menekülhetek majd előle, így a közeli saroknál balra fordultam, s hirtelen meg is torpantam annak takarásában, hogy kivárjam az ismeretlent.
Ujjaimat pálcám markolatára fontam, s felkészültem arra, hogy ha szükséges, akkor megvédjem magam, akár varázslattal is.
A lépteket már egyre közelebbről hallottam, érezhetően gyorsította lépteit, s mindeközben már szaporábban vettem a levegőt, s rettegve vártam a találkozást.
- Ki maga, és miért követ engem? – Hirtelen léptem ki a fal takarásából, s pálcámat a férfira szegeztem. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet, talán csak egy új tanár volt, nem tudom, de abban a pillanatban nem is gondolkodtam ezen, csupán válaszokat akartam. Pillantásomat mélyen fúrtam a férfi íriszeibe, s követeltem a magyarázatot.

Kelemen úr

Idegesen tartottam kezeim közt a pálcát, melynek vége megremegett, s ebből is érezhette a velem szemben álló férfi, hogy nem voltam a helyzet magaslatán. A szívem olyan hévvel zakatolt, hogy minden dobbanását hallottam, szinte pulzált a bordáim közt, s mint a láncra vert rabmadár, szabadulni próbált.
Tengerkék íriszeimet dühösen fúrtam a férfi barna pillantásába, s noha melegséget sugárzott, nem hihettem egy pillantásnak. Nem bízhattam benne, és nem tudhattam, ki lehet Ő.
Éppen csak egy kósza pillantással mértem végig tetejétől a talpáig, hogy lássam, kivel is van dolgom. Az elegáns öltönybe bújtatott, jó vágású fiatal férfi nem igazán tűnt ijesztőnek, ellenben hallottam már báránybőrbe bújt farkasokról, így ez a kép nem téveszthetett meg.
- Engem csak ne nyugtasson, miért követett? – Idegesen szóltam vissza, s bár megpróbálta eltolni a pálcámat, nem engedtem kérésének, még néhány pillanatig egyenesen felé tartottam a varázseszközt, s farkasszemet néztem az előttem álló férfivel.
Ő persze maga volt a megtestesült nyugalom – már csak ez is bosszantott – s a tekintete túlságosan baráti volt, nem beszélve a hanghordozásáról, mely végig higgadtnak tűnt. Erőszakosság jelét nem láttam rajta, s mikor hallottam, hogy ki is ő valójában, majd elnyelt a föld szégyenemben.
Leeresztve a pálcámat, meglágyultak vonásaim, s már nem úgy fürkésztem tekintetét, mintha ő lenne a vadász az éjszakában, s rettegnem kéne tőle bármiért is. Csak egy szimpla auror volt, még csak nem is engem követett, hanem erre volt dolga. Én meg úgy viselkedtem előtte, mint valami ostoba, hisztérikus, elmeroggyant fruska.
- Kelemen Farkas? Nagyszerű…tehát még csak nem is engem követett, remek. – Hangomban mintha némi csalódottság ült volna meg, ezt talán furcsának is tarthatta a férfi, s persze nem is volt egészen hétköznapi reakció.
- Hogy lehettem ennyire ostoba. – Inkább csak költői gondolat volt ez, mint sem, hogy reakciót vártam volna rá, meg is ráztam a fejemet, majd újra a férfire pillantottam.
- A legilimencia termet? Még jobb, az éppen erre van…Ajh, Merlinre. Most biztosan egy őrült, paranoiás libának tart, igaz? – Egészen elszégyelltem magam előtte, mégis hogy lehettem annyira ostoba, hogy azt képzeltem, utánam jön.
Ez is csak annak volt ékes bizonyítéka, hogy még mindig nem tettem túl magam a történteken, s bizonyára már tévképzetek zavarták az elmémet, melyek nehezítették a mindennapjaimat.
- Nézze, sajnálom, tényleg. Talán túl sok krimit olvastam az elmúlt időszakban, és az zavart meg. – Valahogyan próbáltam kimagyarázni a kínos helyzetet, hisz mégis csak én támadtam le a szerencsétlen férfit, aki ráadásul auror. S ha az igazgatósághoz fordul, nekem végem.
- Kérem, ne haragudjon rám, és ha lehetne, megtenné, hogy nem mondja ezt senkinek? Nem szoktam így viselkedni, én csak..nem is tudom , hogy mi ütött belém. – Egy mosollyal próbáltam palástolni legbelső érzéseimet, s közben a férfi íriszeit kutattam tekintetemmel.
- Esetleg kárpótolhatom valamivel? Mondjuk szívesen elvezethetem a legilimencia terméhez. Egyébként Götze Ilda vagyok, és magam is aurornak tanulok. – Mutatkoztam be, s a kezemet nyújtottam kézfogásra.
- És Ön, miért töltötte itt az elmúlt fél évet, ha szabad kérdeznem? Nem sűrűn találkozni aurorokkal ezeken a folyosókon. – Jegyeztem meg, egy halvány mosoly kíséretében, és érdeklődve pillantottam Farkasra.

Kelemen úr

 - Sebastian Selwynt? Ismerős, hm azt hiszem, hogy már láttam Őt párszor az épületben, de személyesen még nem volt hozzá szerencsém, így ebben nem segíthetek. De mivel Ön úgyis régebb óta koptatja az iskola padlózatát, talán jobban is tudja, hogy hol találja meg, akit keres. – Halovány mosoly telepedett meg az arcomon, ezzel igyekeztem leplezni azt a zavart, amit még mindig amiatt éreztem, hogy hülyét csináltam magamból a fiatal férfi előtt.
- Igen, elképzelhető hogy ott lesz, de a könyvtárnál is próbálkozhat, vagy a nagyteremnél, netán az udvaron. – Elég sok lehetőség volt arra, hogy ugyan merre is találhatja meg a férfit, hisz nagy volt ez az épület, s még a szobájukban kuksolók is legalább napi egy alkalommal kidugták az orrukat a friss levegőre. Persze ezt nem tudhattam biztosan, ellenben úgy éreztem, hogy valahogy mégis csak kárpótolnom kell a férfit, amiért olyan durván letámadtam , s meggyanúsítottam valami olyasmivel, amit már paranoiából adódóan képzeltem az adott helyzetbe.
- Hogyan? Áh, dehogy, ilyesmiről szó sincs. – Mosolyt kellett erőltetnem az arcomra, ahogy Farkas íriszeit kémleltem, s bevallom, hogy megrémisztett a szavaival. Félő volt, hogy talán rájön a titkomra, valamit majd megsejt, és akkor színt kell majd vallanom. De vajon tényleg ennyire átlátszó voltam, vagy Ő volt ennyire jó emberismerő?
- Sajnos, vagy nem sajnos, túl élénk a fantáziám, és hajlamos vagyok túlzásokba esni, főleg ha egy adott mű hatása alatt vagyok. – Tovább mosolyogtam, s ezt követően nyújtottam a kezemet kézfogásra, de látva arcvonásait, nem voltam benne biztos, hogy örült a testi kontaktusnak.
- Én is örülök, Farkas úr. – Az elvárt viselkedést követően magam is visszahúztam a kezemet, s hogy ne csak ácsorogjunk a folyosó közepén  - amit a végén még valaki félreért- inkább elindultam lassú léptekkel a legilimencia terme felé, s ha a férfi is követett, akkor igyekeztem mellette lépdelni, ha nem, abban az esetben megálltam.
- Vérfarkastámadások erre? Huh, ez most egészen váratlanul ért, nem is tudtam erről. – Láthatta, hogy némi döbbenet ült ki az arcomra, hisz korábban nem történtek efféle izgalmak az iskola körül, azonban jó pár évet külföldön töltöttem, így bármi megtörténhetett az idő alatt.
- Londonból jöttem, egész pontosan a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképzőből, talán már hallott róla. De valójában Székesfehérvári vagyok, és az első három tanévemet is itt töltöttem, csak azután édesapám hivatásából adódóan külföldre kellett költöznünk. – Hirtelen lendültem bele a társalgásba, s azon kaptam magam, hogy máris az apámról társalogtam, pedig nem éppen kellett volna hangoztatnom a foglalkozását, s azt hogy mi is történt Londonban. Emiatt inkább gyorsan lakatott tettem a számra, s egészen elcsöndesedtem néhány másodperc erejéig.
- Na és Ön? Hol végezte a tanulmányait, és milyen az auror szakma? Én is azt tanulom, és egyszer szeretnék ebben tevékenykedni, de még nem döntöttem el, hogy egész pontosan melyik területen. Ön nyomozó igaz? Nem tudna beavatni néhány ügy részleteibe? – Hirtelen felcsillantak a szemeim, s talán a sors sodorta az utamba a férfit, hogy általa még többet tanulhassak. Mindenestre, ahogyan ránéztem, érezhette pillantásomból az őszinte érdeklődést, s talán azt is, hogy sokkal oldottabbá váltam a beszélgetésünk közben.

Kelemen úr

Egyszer apám azt mondta, hogy soha ne hazudjak senkinek, viszont olykor füllenteni szabad, de csakis mértékkel, ügyelve arra, hogy az hihető legyen. S bár igyekeztem megfogadni a tanácsát, és talán Kelemen számára még valósnak is tűnhetett a magyarázatom, arra már nem voltam felkészülve, hogy konkrétan rá is kérdez majd a műre, ami aztán újabb hazugságot szül, avagy apám szavaival élve füllentést.
Egészen meglepett, s el kellett ismernem, hogy ez a férfi rendkívül tehetséges nyomozó lehet, hisz ha egy szimpla diáklány gondolatait így meg tudja zavarni egyetlen kérdésével, akkor vajon mit tehet a bűnözőkkel?
- Öhm, ami azt illeti, több könyvet is olvasok párhuzamosan - Ez volt a beetető fázis, s arra szükséges, hogy míg beszélek, addig is eszembe juthasson egy könyv címe, amit még olvastam is.  – Makrancos Valér Az ismeretlen köztünk van című könyvét, nem tudom, hogy ismeri-e. Elég hátborzongató történet, ami arról szól, hogy egy iskolában diákok tűnnek el, egyik napról a másikra többen, majd a történet végén kiderül, hogy egy sötét varázsló gyűjtötte maga köré a tanoncokat, hogy azokat később felhasználja a kormány ellen és puccsot kíséreljen meg velük. – Halovány mosollyal körvonalakban vázoltam a sztorit, ami talán elegendő magyarázat lehet paranoiás viselkedésemre. Legalábbis csak mertem remélni, hogy a férfi nem kezd majd faggatózásba, ugyanis engem kötött a titoktartás, nem akartam apámnak sem kellemetlenséget ezzel, s amúgy sem kívántam megosztani a problémáimat egy idegennel.
- Tehát a Kelement használja, elnézést hogy rosszul mondtam. – Jegyeztem meg javító szándékát követően, majd kíváncsian hallgattam végig elbeszélését arról, hogy mi is történt, amíg távol voltam. Egészen izgalmasnak tűnt a vérfarkas történet, noha nem lettem volna a helyében, hisz kinek lenne kedve találkozni egy vérfarkassal, amiről legendák ezrei zengnek rémtörténeteket.
- Nem mondhatnám, mivel korábban is itt tanultam, így inkább cserediákprogramként tudtam be a dolgot, mintha csak kiruccantam volna egy kis időre. Talán csak annyiból, hogy itt kellett hagynom a barátaimat, ez egy kicsit megviselt, és most hogy visszatértem,  már nincs itt annyi ismerősöm, mint korábban. Ilyen szempontból egy kicsit nehéz.- Sóhaj hagyta el az ajkaimat, s magam is meglepődtem azon, hogy milyen őszinteséggel szóltam Kelemenhez, aki legnagyobb meglepetésemre rendkívül jó társaságnak bizonyult.
- Komolyan? Ezek mind nagyon jó hírnévnek örvendő iskolák. – Komoly érdeklődéssel hallgattam a férfit, tekintetem is megcsillant, ahogy szóba jött az aurorság, s egészen felvillanyozott annak a gondolata, hogy egy igazi nyomozótól tanulhatnék. Nem mintha az édesapám nem lett volna jó mester erre a szakmára, de ő nekem mégis csak az édesapám volt. Más aurorral találkozni azonban egészen felemelő érzés volt, s őszinte érdeklődéssel töltött el.
- Ez most komoly? Komolyan segítenél? Mármint segítene? Lehetnék gyakornok? – Hirtelen olyan lehetőségek armadáját zúdította rám a férfi, hogy elpattant egy húr, mi a földön tartott. Arcomra széles mosoly kúszott, s nagy örömömben Kelemen nyakába ugrottam – ami meglepő annak fényében, hogy korábban még pálcát szegeztem rá.
- Igen, akarom, jaj de jó lenne…öhm bocsánat. – A hirtelen rám törő jó kedv hátterében észre kellett vennem, hogy viselkedésem már súrolt egy határt, s valószínűleg Kelement is kellemetlen helyzetbe hoztam. Már csak emiatt is, gyorsan elengedtem vállait, s hátrébb lépve, elnézést kérően fúrtam pillantásomat a tekintetébe.
- Ne haragudj, vagyis haragudjon csak tényleg régóta vágyam, hogy auror lehessek, és az ilyen lehetőségeket nem szokták csak úgy tálcán kínálni. Vannak hallgatók, akiknek éveket is várni kell arra, hogy egy igazi nyomozó mellett tanulhassanak. És számomra egészen meglepő ez, hogy most lenne lehetőségem, és túlságosan magával ragadtak az indulataim, az örömöm. Most akkor gondolom ezzel mindent elrontottam, igaz? Biztosan meg van a gondolatod rólam, s egy ostoba, paranoiás és hangulatindagozásban szenvedő lánynak tartasz? Vagyis tart? – Beszéd közben annyira restelltem a viselkedésemet, hogy olykor letegeztem a férfit , aki tulajdonképp nem tűnt annyira idősnek ahhoz, hogy magázódnunk kelljen, ellenben nem mertem kérni, hisz mégis csak ő volt az idősebb.

Kelemen

 - Ez már-már elismerően hat egy auror szájából, igazán kedves Kelemen. – Jegyeztem meg egy mosollyal, ami talán némi zavart is magában rejtett, hisz mégis csak egy komoly nyomozó ejtette ki a száján a szavakat, akitől jól esett egy ilyen, jelentéktelennek tűnő vélemény is. Barátságos mosolyát fürkészve, tekintetem egy másodperc erejéig az íriszeire futott, melyekből ismét csak arra tudtam következtetni, hogy nem kell félnem tőle, így nyugodtan lépkedhettem mellette, kerülve az imitt-amott meghúzódó akadályokat.
Könnyed sétánk közben volt alkalmunk beszélgetni is, s magamban el kellett könyvelnem azt, hogy egész jól érzem magam az idegen társaságában, s úgy beszélgetek vele, mintha már ezer éve ismerném őt. Azt persze nem latolgattam, hogy vajon ez az ő nyíltságának, s könnyed kapcsolatteremtő képességének köszönhető, avagy a saját érdeklődésemnek. Mindenesetre már nem éreztem unalmasnak a délutánt, s máris azon kattogtak a gondolataim, hogy amint egy kis szabadidőm lesz, utána nézek az általa említett intézményeknek és az oktatott szakoknak is.  
A felajánlott gyakornoki lehetőség azonban annyira hirtelen és váratlanul ért, hogy elveszítve józan eszemet, s az illedelmes viselkedés határait átlépve, bizony kissé átléptem a férfi intim szféráját, s úgy csüngtem rajta néhány másodpercen keresztül, ahogyan színes gömb függ a fenyőfa ágain.  Szinte lehúztam magammal azon néhány másodperc keretében, de észhez térve máris szörnyen kellemetlenül éreztem magam, hisz mégis csak egy idegen férfiról volt szó, aki talán rosszallóan néz majd rám ezek után.
Abban a pillanatban legszívesebben hagytam volna, hogy elnyeljen a fejetlenség folyosója, és soha többé ne kelljen az auror szemeibe pillantanom. Láthatóan Őt is kellemetlenül érintették hirtelen feltörő érzéseim, s bár legyen mentségemre, hogy mindig ilyesmi tevékenységre vágytam, azért talán beérte volna a férfi egy köszönömmel is.
- Igen tudom, és rettentően sajnálom. Tudja, gyerekkorom óta álmodozom arról, hogy egy napon majd apám nyomdokaiba lépek, már egészen fiatalon is azt játszottam, hogy magam is auror vagyok. De az ilyen lehetőségeket nem ajánlgatják olyan könnyedén, és ugyan az édesapám ott dolgozik, de ő mindig is azt mondta, hogy ne az ő hátán akarjak begyalogolni a nagyok közé, hanem önerőből érjem el mindazt, amit szeretnék. Így nekem egy ilyen gyakornoki lehetőség maga az álom, mert tudom jól, hogy sokkal több tapasztalatot szerezhetnék, mint szimplán az iskolapadban ülve, hallgatva az elméleti órák armadáját. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem hasznos, amit tanítanak, csak épp…jobban szeretem a gyakorlatot. – Hosszas magyarázkodásom talán elég volt ahhoz, hogy a férfi megértse az örömömet, s ne gondolja rólam azt, hogy valami naiv, érzelemhullámokban szenvedő, borzalmas nőszemély lennék. Legalábbis csak reménykedtem abban, hogy majd ezek után nem lesz rólam olyan rossz véleménnyel.
- Akkor úgy tűnik, hogy a jó emberrel találkoztam. – Rámosolyogtam Kelemenre, majd egy fél lépést közelebb tettem hozzá – persze nem olyan közel, hogy szegényt ismét kizökkentsem a komfortzónájából – s bólintottam a szavaira.
- Igen megértem, és sajnálom is, nem szeretném, hogy félreértsen, nem volt bennem olyan szándék. – Tettem hozzá gyorsan, mielőtt még úgy értelmezte volna, hogy az utamba akadó első férfira rávetem magam. Ha olykor ez elő is fordult egy-egy nyári estén, ez esetben erről nem volt szó, noha szimpatikus volt a férfi.
- Abszolút igaza van, és tudja … - Hirtelen megindult a nyelvem, s majdnem elárultam, hogy már járok egy pszichológushoz, hogy megpróbáljam feldolgozni a történteket, de aztán bevillant a szerződés és a titoktartás. Nem tehettem meg, hogy elárulom az elmúlt hónapok eseményeit, még akkor sem, ha egy nyomozóval volt dolgom. Éppen emiatt elharaptam kezdetleges mondatom végét, s inkább csak rámosolyogtam.
- Ígérem Kelemen, hogy lejjebb adok a krimikkel és igyekszem majd kialudni magam, hogy kevésbé tűnjek ennyire ingatagnak. És még egyszer köszönöm a lehetőséget, nagyon hálás vagyok érte. Esetleg meg is beszélhetnénk, hogyan zajlana ez a gyakornokká válásom? Ön mellett lehetnék gyakornok? Kellene ehhez bármiféle papírmunka? – Izgatottan tettem fel kérdéseimet, miközben már láthatóvá vált a legilimencia terem ajtaja. Jól tudtam, hogy hamarosan el kell búcsúznom a férfitől, de addig is, minden szükséges információt ki akartam csalni belőle, s már alig vártam a következő alkalmat.

Te jó ég te Kevin...!

.:Nyugalom Shayleen:.