Lena
Ültessünk "virágot"

 Lena Felagundot nemrég ismertem meg. Mikor bemutatkozott, a nevéről először csak a bájitaltantanárom jutott eszembe, utána pedig a pletykák. Azok, amik Charlotte Felagund körül keringtek. Nem szoktam pletykák alapján ítélkezni, de azért a Felagund név óvatosságra intett. Nem volt kedvem sértegetéseket hallgatni, vagy bármi mást elviselni.
 Ígyhát egy kicsit tehát gyanakodva fogadtam el az elsőéves Lena felkérést a virágültetésre.
 Ettől függetlenül kíváncsian vártam a kitűzött időpontot, és előszedtem a gyógynövénytan felszerelésemet. A hajamat is kontyba kötöttem, és már indultam volna, amikor egy számomra ismeretlen negyedéves odajött hozzám, és elkérte a bűbájtan beadandómat. Negyvenöt percbe telt, amíg leráztam, úgyhogy már futnom kellett, hogy odaérjek Lenához.

 Amikor a lány mellett kicsit kilihegtem magamat, kutató pillantást vetettem rá.
 - Szia! Bocs hogy késtem, feltartottak. - Remélem nem haragszik. Tényleg nem lenne jó, hogyha elkezdene valamit terjeszteni rólam... jaj, verjem már ki a fejemből ezt az átkozott előítéletet!
 Kicsit sietve elindulunk a tanári mosdó felé, majd be Lena be is megy. Én meg csak állok értetlenkedve az ajtóban. Nem, nem megijedtem, csak meglepődtem. Egy pillanatig habozok, majd besurranok a lány után.
 - Mit is csinálunk pontosan? - A hangom kíváncsian cseng, de ugyanakkor gyanakvó is. Rosszindulatból rángat bele valamibe? Hogyha nem, én megteszem, elültetem amit szeretne. Tekergő voltam, a csínytevés jóformán a véremben van. Persze nem feltétel nélkül. Ne essen senkinek nagyobb baja, és ne omoljon ránk a torony. Akkor boldog leszek.
És hogyha mégis Charlotte rosszabbik oldala tükröződik benne? Akkor majd kitalálok valamit.
 Azon is csodálkozom egy rövid ideig, hogy egy levitás szeretne szabálytalant tenni. Várjunk csak? Masa, Moon, és én is levitások vagyunk. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy nem hinném, hogy szerepel a házirendben, hogy növényt ültetni a tanáriba tilos.
 Bár lehet, hogy amire most készülünk, nem néznék jószemmel a tanárok.

Lena

Kérdésére csak egy halvány fintor fut át az arcomon. Meggondolni magam? Az kéne még, hogy itt, az ajtóban megforduljak. Neeem, egy volt tekergő ilyet nem tenne. Válaszára felhúzom a szemöldökömet, bár ezt ő nem láthatja. Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy ameddig nem ördöghurkot ültetünk, minden a legnagyobb rendben. Ugye egy elsős nem szerezhet ördöghurok palántát? Nem. Biztos, hogy nem. Még akkor sem, hogyha Felagund az illető.
 A sötétbe lépve hunyorogni kezdek, és előkotrom a pálcámat. Szinte a lány kérésével egy időben suttogok el egy lumost.
 Lena palántáira irányítom a fényt, majd kicsit hátrahőkölök. Csalánok? Nem igazán erre számítottam. Inkább valamiyen különösen büdös virágra, vagy hasonlóra. Persze, a csalán sem túl kellemes, de szerencsére még belefér a tekergőéletbe.
 Sóhajtok egy halkat, és kicsit késve, de válaszolok Lenának.
- Ez csak természetes. Nem tudtam mit ültetünk, úgyhogy elraktam. - Pálcámat egyik kezemben tartva előkotrom a kesztyűket, és egy kis bénázás után felhúzom őket.
 Kíváncsian figyelem a lányt, és mikor felémnyújtja a kupacot, egy aprót bólintok.
 - Persze, segítek. Tedd le a földre, kérlek! - Lehet, hogy kicsit meglepi a kérésem, de nekem, hogyha nem muszáj, nincs kedvem lefolyókba nyúlkálni.
 Akár leteszi, akár nem, pálcámmal a kupac felé intek, majd pöccintek, miközben a megfelelő bűbájt mormolom.
 - Vingardium leviosa! - Erre a felső papír felröppen, és az apró intéseimet követve a kagylóban landol.
 - Ez így sokáig tartana. Lássuk csak! - Egészen belemelegedek a feladatba. Kezd tetszeni ez a mai kaland, mert emlékeztet arra, milyen volt Zippmancsékkal járni a kastélyt.
 A következő lapokat nagy galacsinokká gyűröm, és úgy reptetem őket rendhagyó helyükre.

Lena

 Mostmár csak magamban lepődök meg Lena megjegyzésén. Hogyha nem tudnám, hogy egy 14 évesről beszélünk, azt hinném legillimentor. Az is lehet, hogy simán csak Felagund, bár az ellenszenvem kezd alábbhagyni velük szemben. Nem tűnik ez a levitás lány túlságosan bunkónak, akármit mondjanak a nővéréről. Azért az ördöghurok egy kicsit talán túlzás.
- Egy nagyon picit meglepődtem, nem mondom. De a csalán is egész jó! - vonok egy aprót a vállamon, és mosolygok.
 Közben végzek a papírokkal, és elégedetten nézem a munkám gyümölcsét.
 Mi ezt elsőévben tanultuk, nem? Mindegy, majd megkérdezem a bűbájtantanárt.
 A következő kérdés meglep, de nem nagyon. Mindenki szeretne jobb lenni valamiben, azt hiszem. A válaszon elgondolkozok.
 - Várffy professzor lehet, hogy örömmel fogadná az igyekezetedet. A kívánságok termében tudnál egyedül is gyakorolni, de azt nem javaslom. - mielőtt felháborodna, hogy miért féltem, gyorsan magyarázkodni kezdek. - Azért nem, mert hiába néznéd ki egy könyvből a varázslatot, egy tanár, vagy más mágus sokjal jobban eltudja magyarázni a működését. - kis bólintással nyomatékosítom. Nem szeretném, hogy egyedül gyakoroljon. Az elmondottakon kívül persze ott van még az, hogy ez veszélyes is lehet, sőt, lebukni is nagyon könnyű vele.
- Szóval a legjobb, és legszabályosabb módszer valamelyik tanár, aki nem hiszi azt, hogy te leszel az új, az ötödik tekergő. - Szerintem ez a téma lezártnak tekinthető, de a kérdéseire még válaszolok szívesen, hogyha van egyáltalán.
 Kérésére bólintok egyet, úgy intek a virágföldes zsákra.
- Szerintem ezt már tegyük kézzel. Mit gondolsz? - nézek rá, egy nagy marék földdel a kezemben, amit utána belepottyantok a csészébe.
 Gyorsan betömködöm, és utána átveszem a megtermett csalánt. A sárkánybőr kesztyűn nem csíp, úgyhogy vidáman ásom be a nagy növény gyökerét.
- Aquamenti! - varázslatomra a föld benedvesedik, egy kicsit talán túlságosan is, de az újság és a csalán kibírja. Majd legközelebb egy kannába teszek vizet.
- Van nálad kanna? - Hogyha nincs nem baj, mert még mindig nálam volt a pohár, amiből Theonnal ittunk. Igen, ennyire felejtem el a talárjaim zsebét átnézni. Mondhatjuk, hogy egy poharat csak észreveszek, de nem. Valahogy elkerülte a figyelmemet.

Lena


Nem tudja, kik azok? Érdekes. De talán jobb is így, nem?
- Igazán nem fontos. Hogyha érdekel, később elmondom.
 Vidáman tömködöm a maroknyi földdarabokat a lefolyókba, nem is gondolok már rá, mit csinálunk. Az utolsónál megállok, és egy kisebb sóhaj után kezelésbe veszem.
A föld hűvössége átérződik a kesztyűmön, illata pedig eljut az orromig. Egy pillanatra becsukom a szememet, és felidézem az Elle nénis erdőkalandot. Bárcsak mennénk mégegyszer! Úgy metanulnék néhány dolgot! Végül rácsukjuk a tetőt az utolsóra is, és pakolni kezdünk. Kicsit még mindig a föld illatának hatása alatt állok, úgyhogy kicsit későn válaszolok Lenának.
- Nem, de megvagyok átkozva. - vigyorgom el magamat sejtelmesen. Persze erről nem mondok többet, de ennyi talán elég is. Majd később. Magyarázom magamnak.
- Dehogynem vágyok rá! Csak én sem ford... - elakadok, mert hát igazából fordultam én valakihez csak - amikor elmentünk vele egy felfedezőútra, akkor átkoztak meg. - hozom ki magamat a szavak labirintusából, és begyűjtöm a maradék dolgokat invitok áradatával.
 Vajon Azért kérdezte? Nem, nem hinném. Nem lenne jó ötlet nekem tanítanom, válassza csak Várffyt.

Nessza néni
Szellemeskedés

Tegnap este halloween estéje volt. Ez természetesen ez felkelthette volna a gyanúmat. Nem lett volna szabad meginnom a babaház után azt a pohár töklevet. De mit tudtam én akkor? Csak ittam, sorra, már a számát sem tudom.
 Reggel, amikor felkeltem, és kikászálódtam volna az ágyból furcsán éreztem magamat. Olyan üresnek, áttetszőnek, mintha üvegből lettem volna. Lekászálódtam az ágyról, és ekkor ért a második meglepetés. Nem érte a lábam a földet! Hiába próbáltam lejjem menni, nem sikerült.
 A furcsa érzés erősödött, majd ijedtségbe csapott át. Hogyha lebegek, áttetsző vagyok, és nem tudok megfogni semmit, akkor én most... Felemeltem szürkés, halvány kezemet, és kinyújtottam az éjjeliszekrény felé, amin aztán szépen átsuhant. Egy szellem vagyok! Ijedten hátrafordulok, mert aki szellem, az ugye halott is, de ez a gondolat szerencsére hamisnak bizonyult. Sehol nincs holttest, vagyis én most egy csíny áldozata vagyok. Mondjuk ez nem is olyan rossz.

 Ellebegek a klubhelyiségünk felé, ahol kisebb pánikot okoz a megjelenésem. A kérdésekre nem válaszolok, csak megyek előre. Megfordul a fejemben, hogy nem kellene mindenki átgázolnom, mehetek én magasabban is. Ahogy ezt kigondolom, felemelkedek a többiek ijedtségére, és megyek tovább. A folyosón néhányan utánam fordulnak, vannak akik ijedten arrébb ugranak, és olyanok is, akik sajnálkozva néznek.
 Kezd nagyon tetszeni ez a lebegés, és falon átmenés dolog. Lehet, hogy nem is kérek ellenszert, hanem megvárom, amíg a hatása magától letelik.
 Megérkezek a tanári ajtajához, és bekopognék, de a kezem átsiklik a fán.
- Hát persze. - sóhajtok, és belebegek a szobába. Odabent szerencsére csak Nessza néni van.
 - Öhm... Elnézést a zavarásért tanárnő. - Nem szeretném a frászt hozni rá, de bizonyára sikerült.
- Mint látja, egy aprócska probléma merült fel a jelenlegi dimenziómmal kapcsolatban. - Azért megpróbálok egy kicsit nyugtatóan is beszélni. - De ne tessék aggódni, élek és virulok. Mármint... Valami olyasmi. - Ez nem sikerült, el is kacagom magamat rajta. Olyan furcsa, kicsit visszhangzó nevetéssel. Azért tényleg remélem, hogy a tanárnő nem fog kifutni ijedtébe.