Mr. Krise *-*

Lassú léptekkel hagyom el az Üvegházat, mint aki délutáni sétára indul... este kilenc tájékán, de ez mellékes. Le van beszélve a dolog, és nem kellene késnem, ha nem szeretném, hogy egy negyedikes fellógasson valahová. Igazából, fogalmam sincs, hová tűnt az eszem, mikor Benji elé álltam azzal az elhatározással, hogy ő segíteni fog nekem betörni a tanáriba. Oké, már akkor tudtam, hogy ez lesz, mikor meghallottam, hogy már sikerrel járt egyszer.  
Amúgy is, valahogy ápolni kéne a jó viszonyt a háztársakkal, és mi se lehetne ennél alkalmasabb, mint a betörés? Az igazán össze tudja kovácsolni az embereket, nem?
Szokásom átmasírozni mostanság a réten, hogy megnézzem, Noel nem hagyott-e ott valakit, de eddig csak a csajt találtam, ami bár számomra lehangoló, a lakótársam részéről igazán dicséretre méltó. Na, nem mintha félteném Noelt, tudom, hogy kreatív, ha arról van szó.
Óvatosan lépkedek már a falak között, semmi kedvem összefutni egy prefivel se. Aztán a tanári folyosójára érve, behúzódok az egyik sarokba, hogy engem ne lássanak meg könnyem, nekem viszont panoráma kilátásom legyen.
Várok...várok...várok... aztán lépteket hallok. Összébb húzom magam, bár meg nem mondom, miért. És ha meglátom Benjit, megvárom, míg ideér, aztán, ha nem jön közbe semmi, hirtelen rántom be magam mellé, mert ugye remélhetőleg nem vett észre.
- Bu- súgom neki, miközben ezer wattos vigyorom szegezem rá. Még csak az se hat meg különösebben, hogy lehet, közelebb van, mint amennyit én el bírok tűrni általában.
- Hát tényleg ennyire jó fej lennél?- már-már csillognak a szemeim, mert nem fenyegettem meg, így benne van a pakliban, hogy nem jön el.

Mr. Krise *-*

Persze, mert amúgy marha természetes, hogy a kisebbek, csak úgy rárontanak az idősebbekre, hogy segítsenek már nekik, az meg még természetesebb, hogy az idősebbek ezt meg is teszik. Mindent összevetve, marha nagy mázlista vagyok. Tulajdonképp, abban sem vagyok biztos, hogy bárki oda mer állni Krise elé, hisz nem olyan bizalomgerjesztő a kinézete, én mindenesetre megtettem, tessék szépen hőssé avatni. Ja, és még élek, de ez mellékes.
Arról viszont gőzöm sincs, hogy a srácot mi késztette arra, hogy ahelyett, hogy szemközt röhögött volna, belement abba, hogy velem tartson, de minek is törődjek ezzel, ha a lényeg fix. Megszerzem azt az órarendet. Igen, ez az ultra gázos akciónk célja, egy hülye órarend. Oké, nekem ez sokat számít, tényleg nem szeretnék arra kelni, hogy valakik mandragórát ültetnek a fejem felett, vagy hasonlók, bár sejtem, hogy a tanár nem hagyna annyi ideig aludni.
Ahogy az akcióm sikeres lesz, még nagyobb vigyorra húzom ajkaim, bár egy cseppet csalódott vagyok, hogy azért meg nem sikerült ijesztenem, de majd legközelebb. Elnézek oldalra, és miután alaposan megnéztem magamnak a kezét, elégedetlenül tekintek rá.
- Heh, neked kéne az én foglyomnak lenned, és nem fordítva. Így most hogy fogom elhíresztelni, hogy elkaptam egy negyedikest?- játékosan elhúzom a szám, de aztán már mosolygok is. Mostanában egyre gyakrabban előfordul az ilyesmi, az ember azt hinné, hogy szívok valamit, vagy ilyesmi, pedig nem. Tiszta vagyok, mint a lepedő mosás után.
- Ohh tényleg.... a legfontosabb kimaradt... mit kérsz érte?- én ezt halál komoly fejjel teszem fel, mert még csak meg sem fogalmazódik bennem, hogy egy rellonos önzetlen lenne, ugyan már... az rontana a ház imidzsén.
- Hát igen- dobom hátra a hajam, önelégült vigyorral, mert hogy az ötlet tőlem származik, és azért van bennem némi egoizmus. Na, ezzel nem arra célzok, hogy elvárom, istenítsenek, meg emeljenek oltárt, esetleg áldozzanak tyúkot.
Mivel Benji elég magas, már hozzám képest, ezért kénytelen vagyok a derekába kapaszkodni, hogy hasra esés nélkül ki tudjak tekinteni mögüle.
- Aha, csak vigyázzunk Lyráékkal, azt hiszem, erre fele járőröznek ma- na igen, van egy hatalmas előnye annak, ha az ember lánya prefektusokkal lakik együtt.
- Igen, engem is megbüntetnek- szögezem le szem forgatva, mert nem egyszer hallottam már, hogy velem kivételeznek, csak mert jóban vagyunk, nincs így. Azért inkább kivételezhetnének, mert a szellemtan tanár az unokanővérem, de ezt nem verem nagy dobra.
- Na, gyerünk- kezembe véve az irányítást, már indulnék is el, de aztán hallom a lépteket, így most egy szobor mögé rántom magammal szegényt.
- Vagy... várjuk meg míg ezek elmennek- súgom neki a fenomenális ötletem, és megeresztek egy angyali mosolyt.

Mr. Krise *-*

Hát... sarokba szorítottak. Persze, ez nem olyan eset, hogy kedvem támadna kifutni a világból, még csak meg sem fogalmazódik bennem ez, bár nem tudom mire vélni. Sose bírtam elviselni, ha a közelembe vannak, de ez érthető, a nagybátyám örömmel tett erről. Most mégsem jut semmi ilyesmi az eszembe, talán ez mindkettőnk szerencséje.
- Ha nem fogoly, akkor mi?- döntöm oldalra a fejem, mert lassú a felfogásom, mármint... halvány lila gőzöm sincs, mire gondol.
- Tudod, van egy marha nagy előnye annak, ha nem szoktál kamuzni... olyankor is elhiszik, hogy igazat mondasz, mikor kamuzol- vigyorgok rá öntelten, mert ha ezen múlik, én még mindig elhitetem a néppel, hogy elkaptam. Hmmm, talán egy fokkal menőbb is lennék. Chh, mintha ez lenne minden vágyam.
- Nemár, én is rellonos vagyok, kerüljük az aranyos szót, okés?- forgatom a szemem jó sárkányhoz méltón. Azt elhallgatom inkább, hogy a pályafutásom a Navinében kezdődött, azt hiszem, mindenkinek jobb lesz így, főleg nekem. Azt viszont aláírom, hogy jobb napjaimon ezt meg nem mondják rólam, viszont mikor nyugodt vagyok, olykor rá kell játszanom, ami szintén nem esik nehezemre.
Kis híján nyelvet nyújtok, mikor vállon paskol, de ezt leküzdve összefonom a karom a mellkasom előtt, és kérdő tekintettel meredek rá. Aztán a kérdést hallva én kezdek el töprengni.
Mint amikor a mesékben felkapcsolódik a villanykörte, úgy jut eszembe, hogy tudok én adni cserébe valamit. Előkotrom a zsebemből a nyalókát, majd szinte kiszúrom vele a szemét. Oké, azt azért mégse.
- Fájó szívvel bár, de most megválok tőle... érezd a súlyát, ez a kedvencem- még el is szontyolodok, mert tényleg fáj megválnom tőle. Aztán magamban vállat vonok, majd veszek egyet.
- Vaaaaagy, fel tudom még ajánlani, hogy életem végéig a rabszolgád leszek- vigyorodok el poén csinálva a helyzetből. Azaz, nem hiszem, hogy olyasmire vetemedne, hogy velem akarja leélni egész hátralévő életem, senki nem olyan mazochista, hogy ezt bevállalja.
Igazából, nem rossz arc ez a Benji, bár az ilyesmit még korai lenne kijelenteni, elvégre az ismertségünk nagyon rövid, de hát még mindig egyben vagyok, és a pálcák se kerültek elő, tehát.... ez elismerésre méltó... azt hiszem.
Kitekintve mögüle keresek illetéktelen személyeket, de nem találok, aminek kivételesen örülök. Valamiért nincs kedvem megvárni, míg valamelyik háztársam rajtakap. Persze azt azért tudom, hogy talán cseppet könnyebben megúsznám a dolgot, mint mások, de a büntitől még esetemben sem tekintenek el. Pech, hogy mindkettő annyira szereti osztogatni.
- Jah, és rellonos is- vigyorgok rá, mert az az egy év, mégis csak egy év, Lyra meg nemrég vált csak zölddé, ahogy én is. Aztán mit számít alapon, újra a srácra vigyorgok.
- Én meg Navinésként kezdtem... neöljmeg- hadarom gyorsan a végét, mert ha mér egyszer becsületesen bevallom, akkor igazán nem lenne jó, ha emiatt a fejem vennék. Gyanítom, ha benyögném, hogy azóta volt egy tárgyalásom, mert főtörvényt szegtem, ellensúlyoznám a bakim, de az ilyet, főleg ezt nem verem nagy dobra.
- Hát, mert együtt lakok Lyvel meg Noelel.... az Üvegházban. Odaköltöztünk- nevetem el magam, hisz ez még mindig vicces, vagyis... a tekintetek, amik rám szegeződnek, mikor ezt kinyögöm.
Aztán már elindulnék én is, de rövid úton egy szobor mögött kötünk ki, mivel hallom, jönnek erre valakik. Kész akció feelingje van az egésznek, de ez nagyon tetszik, végül is, milyen uncsi lenne márt csak úgy besétálni, meg kisétálni.
- Igen az.... csak ne akard összeroppantani a bordáim oké?- suttogom reflexből vissza, mert nem egy tollpihe a srác, én meg annál inkább, oké, nem vagyok egy Bruce-Lee, ezt bárki megmondhatja első látásra.
- Hogy te milyen perverz vagy- vágom óvatosan hasba, hogy ne fájjon neki, miután rájövök, hogy talán direkt mondott ilyen két értelműt. De aztán rávigyorgok, hogy elvegyem a helyzet élét.
- Na, elmentek?- kérdem tőle, mert így nem igazán látom, na nem mintha ez akkora baj lenne, legalább tüzetesebben megfigyelhetem a társam arcát.

LB-m *-*  

- Hát, szerintem nagyon is fogoly alkatod van- vigyorgok rá, miközben elkapom a csuklóját, jelezve, hogy már az én foglyom. Elkaptam, nincs mese, ezt már nem mossa le magáról.
- Akarsz fogadni?- nézek rá kihívón, aztán nevetve hátrahajtom  a fejem, mert ez az orrnyomós dolog nem jön be. Lassan tizenhét vagyok, szerintem már rég nem kéne ilyesmit csinálni, főleg mivel a kisgyerekek se szeretik, csak az idős nénik találták ki, hogy legyen mivel szadizni szegény, aranyos kiskölyköket. Igazából, nem tehetek arról, ha valami kattan bennem, és hirtelen hatévessé avanzsálok. Nálam az kimaradt, tudniillik, én hat évesen végignéztem, hogy megölik anyám, aztán már nem volt kedvem vidulni, sőt semmihez, és akkor még naiv mód azt hittem, ennél rosszabb nem történhet. Oké, a kis gyerekek tényleg naivak.
- Benjamin Krise, erős vagyok ám, ne feszegesd- sziszegek rá, persze mindenféle élt elkerülve. Ha valakit megfojtani készülök, azzal nem vagyok egy tünemény alapjáraton, már pedig most Csingiling is megirigyelhetne. Tényleg nem szoktam én ilyen lenni, de mostanában egyre gyakrabban teszek olyan dolgokat, amiket nem tudom mire vélni, ezért nem is feszegetem annyira. Megtanultam, hogy kell lesz*rni mindent, talán ezért is nem lettem a depresszió mintapéldánya.
Még a nyalókámtól is képes vagyok megválni, jelenleg ez a legnagyobb fájdalmam, főleg úgy, hogy látom, neki mennyire ízlik. Már bánom, hogy egyáltalán elővettem.
- Íííí, kösz azt azért nem. Nem vagyok finnyás, Lyvel folyton osztozunk a kávén, de neked viszont ki tudja, hol volt előtte a nyelved- nézek rá felvont szemöldökkel. Nem, semmi hátsó szándék.... ááá kit áltatok, épp megmutatom, hogy tudok én is kétértelműen beszélni.
- Á-á, vagy ez, vagy az, és mivel a nyalókát már ellőtted, hát... sajnálom- tárom szét a karom ezer wattos vigyorral az arcomon, és amilyen, erről lecsúsztál tekintettel meredek a másikra. Igen, talán sokakban megfogalmazódik, hogy mekkora pofátlan vagyok, így beszélni egy negyedikessel, de hát... ő is ilyen, ráadásul marhára nem úgy tűnik, ki akarna lógatni valahonnan.
Nem vagyok egy pletykás, azt mégse hallgathatom el előle, hogy Lyra is Rellonos lett, főleg mert még mindig annyira örülök neki. Persze Noelnek is, de ő már az volt.
- Én rühelltem ott, mindenki annyira.... más volt- húzom el a szám, és azt már tényleg nem teszem hozzá, hogy ezért is laktam inkább a padlástéren. Jó kis hely volt az. Bár... az Üvegház azért mindent visz.
- Hát.... nemáár, nagyon poén. Mellesleg, mikor beköltöztünk, Ly nem szeretett a Levitában, én szerettem a Navinében, Noel pedig rühellte a gólyalakot, és ez volt az ideális hely, mert legalább együtt lehettünk- legalább is szerintem, hogy a többiek erről mit gondolnak, fogalmam sincs, nem folytatunk mélybe nyúló lélektani beszélgetéseket, főleg mióta rájöttem, hogy az nekem nem is megy.
-  Hehe- kényelmesen nekidőlök, mikor helyet cserélünk, érezze csak a súlyát, vagyis... az én súlyom. Ha ezt előre tudom, gyorsan felszedek még pár kilót, de na... azért csak megérzi így is.
- És, ugye tudod, hogy egy másodikos előtt mutatod meg ezt az énes, ami pedofíliának számít?- nyújtom ki a nyelvem, mert ki nem hagynám. Szeretem szekálni Benjit, mert lehet, oké, Serent is, csak nem ennyire, végül is... ő mégis csak egy tanár, na meg Noellel is el lehet hülyülni, csak néha ijesztő tud lenni.
- Oké- azzal elő is bújok, aztán meglátom az árnyékokat, és felszisszenek. Ez ííígy nem jó, hirtelen fordulok Benji felé, persze igyekezve, hogy ne fejeljem le szegényt.
- Fogd be a szám- suttogom neki az egyszerű utasítást, majd mikor rájövök, hogy teljesen hülyének is nézhet akár, magyarázkodni kezdek.
- Nekem általában akkor van szómenésem, mikor nem szabadna megmukkanni, szóval, ha nem akarunk lebukni... fogdbeaszám- hadarom neki gyorsan, mert amúgy tök izgi az a helyzet.

Tudom, hogy amit tenni készülök, rossz, ahogy azt is tudom, ha lett volna egy kicsivel több időm annál, ami jutott, nem vetemednék ilyesmire. Meghagynám másoknak, aztán megvenném. De mivel az aktuális helyzetem finoman szólva is siralmas, vissza kell élnem mindazzal, ami az ölembe hullott.
Igen, tudom, mennyire ártatlannak állítom be magam, holott ez az egész nem is zavar cseppet se, hisz nem először lógok be ide, és nem először készülök kölcsönvenni valamit. Ezek számomra nem idegen dolgok, csak most furcsák. Tény, a Blaisel töltött idő jó hatással volt rám, talán túlságosan is, és talán épp ezért vetettem véget az egésznek.
Önkéntelenül változtatott meg, és megijedtem, hisz azt az énem cseppet sem ismertem. Sose voltam a nagy szavak embere, sose mutattam ki semmilyen érzelmet, sőt még csak érezni se akartam, és meg is lett az eredménye annak, hogy mégis arra vetemedtem.
Tudom, egy szakítás sose lehet jó dolog, számomra mégis az. Sokkal jobb, hogy visszakaptam önmagam, azt az Opheliát, akit ismertem, aki nem volt tökéletes, még csak a közelébe se járt, és mégis, szinte mindig tisztában voltam magammal... Többnyire.
A talárt felvéve, rakom fel a P betűt, ami kitűnő alibinek bizonyul, még most is, hogy semmi olyat nem készülök tenni, aminek okán viselnem kéne azt. A hajam összekötve, a szemüvegem az ágyon, remélhetőleg senki nem ül majd rá, én meg nemes egyszerűséggel hagyom el a rellont.
A folyosók kihaltak, talán mindenki elkezdett pánikolni a közelgő vizsgák miatt, mert csekélyke tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a takarodó, mint szabály, sokakat hagy hidegen, amivel egyet is értek.
Lassan haladok, részben, mert ráérek, részben, mert nem lenne jó rátörni egy tanárral se, meg kéne várni, míg ők is elhagyják a helyüket.
A festmények szokásukhoz híven, kísérnek végig tekintetükkel, amit bár sikerült megszoknom, még most is nehezen viselek. Az arcomon megint nem tükröződik semmi érzelem, újra felkaptam azt a maszkot, amit még ha rövid ideig is, de ledobtam magamról.
- Nocsak, miért is nem lepődök meg- csendül fel a hangom gúnyosan, ahogy befordulva a sarkon, meglátom háztársamat, aki kivételesen egyedül van. Ez valami csoda lehet, hisz, mintha összenőttek volna Kowaival. Ahh... bárcsak így lenne, legalább nem kéne elviselnem azt a dögöt a saját szobánkban. Igen, próbáltam én jól kijönni a lánnyal.... nem jött össze. Ami meg nem megy, azt ne erőltessük ugyebár.
- Ajánlom, valami veszett jó indokod legyen arra, miért vagy még idekint...- hűvösen pásztázom végig tekintetemmel, miközben közelebb sétálok hozzá. Azt hiszem, Lyra most marha büszke lenne rám.

Kiborít, ha valami nem úgy sül el, ahogy én azt elterveztem. Igaz, ehhez már hozzászokhattam volna, mert szinte már biztos vagyok abban, hogy van a levegőben valami, ami csak arra játszik, hogy ott szúrjon ki velem, ahol csak tud. Utána kell néznem, létezik-e örök balszerencse átok, vagy valami hasonló, mert ha igen, tuti, hogy keresztapám ezt is benyelette velem.
Mert az nem létezik, hogy velem folyton csak szerencsétlen véletlenek legyenek, és az ember még elcsodálkozik azon, hogy én vagyok a megtestesült pesszimizmus? Nehéz úgy optimistán állni bármihez, ha közben tudod, a következő lépésnél, úgyis pofán vág a valóság, és tehetsz bármit - még toporzékolhatsz is-, akkor se lesz úgy, ahogy te akarod.
Igazából... nem is tudom, miért dühít, hogy megint keresztül húzták a számításaim. Mert igen, attól jobban pipa vagyok, mint az egyszerű ténytől, hogy Noel magasról tojik a szabályokra. Az ő dolga, mit tesz, nekem max. annyi itt a dolgom, hogy kitalálok neki valami ciki feladatot, amit elvégezhet büntetés címszó alatt. Ehhez viszont nagyon nincs kedvem, de a srác minden egyes szavával hozza meg egyre jobban.
- Tartogasd a smúzolást annak, aki vevő rá- még azelőtt intem le, mielőtt belelovalná magát az egészbe. Egyszerűen feláll a szőr a hátamon, ha ok nélkül kedveskednek velem az emberek, már pedig emlékeim szerint, egyetlen aprócska okot se adtam Noelnek arra, hogy ilyen kitörő örömmel fogadja a feltűnésem. Mimikám mit sem változik, ugyanolyan rideg, és távolságtartó, talán némi felsőbbrendűség is meglátszik rajtam, ami nem feltétlenül van így direkt. Ezt hozza ki az emberből az, ha egy kicsit több hatalma van egy másiknál. Ezért senki nem törhet pálcát a fejem felett, álszentség lenne, mert valamiért a nyakam rátenném arra, hogy az illető is így reagálna az esetemben.
- Nem teszel jót az esélyeidnek azzal, ha megpróbálsz hülyének nézni- közlöm vele a kegyetlen tényt, miszerint, ennél azért kicsit több kell.
Mindig is dühít, hogy csak mert szőke vagyok, egy kalap alá vesznek a futószalagon gyártott, üres fejű, buta libákkal, még annak ellenére is, hogy már jó párszor rácáfoltam erre.
Ő is megpróbál valami hihetetlenül ergya kifogással előállni, mintha nem lenne képben azzal, egy házban lakunk... és nem ok nélkül.
- Nem... a kastély portréiban gyönyörködöm, és csak azért álltam le veled diskurálni, hogy elmúlassam azt a mérhetetlenül hosszú időt, amit amúgy a könyvtárban töltenék, poros pergamenek között roskadva.... hisz ez a legideálisabb kép rólam- szemem forgatva, reagálok a kérdésre, nem spórolva a hangomból a szarkazmust. Hát könyörgöm, ha valaki hülyeséget kérdez, ne várjon tőlem normális választ rá.
- Na, jó... tisztázzuk, hidegen hagy, mire készülsz, viszont, ha nincs kedved a szabad délutánjaid ágytál takarítással tölteni, segítesz nekem. Na, mit szólsz?- a kérdés persze csak formalitás, hogy beletápláljam annak illúzióját, hogy van választási lehetősége. Lényegében van is, de háztársam nem úgy ismerem, szívesen takarítana mások után. Ahhoz túlságosan el vagyunk kényelmesedve.

Tudom, milyen érzés az, ha a suli egyik ügyeletes gennyládája vágja át a terved, ismerős, hisz én is álltam  a másik oldalon. De nekem mázlim volt, Lyra és Noel a barátaim, így talán egy kicsit elfogultabbak voltak velem szemben. Na, meg aztán rólam se mondhat senki semmi rosszat, még egyetlen diákot se büntettem meg.... még.
Nem azért vállaltam el a prefiséget, mert minden vágyam kisistent játszani, csupán azért, hogy legyen, ami lefoglalja a gondolataim, és arra ez tökéletesen megfelel. Még most is hidegen hagy, mit csinálnak mások, majd egy túlbuzgó társam lerendezi őket.
- Pontosan, nehezményezem is, hogy még nem állítottak oltárt nekem- teátrálisan sóhajtok fel, mert bár én tudom, mi a véleményem erről az egészről. Noelt nem fogom megfosztani a rólam kialakított képétől. Gondoljon csak, amit akar, ha az neki könnyebb, hogy olyannak állít be, amilyen még távolról se vagyok, hát egészségére, nem fogom megingatni az elképzeléseiben.
Nem hat meg a dühös tekintete, én ugyanolyan szenvtelenül nézek vele farkasszemet, sőt, talán, mintha mulattatna is. Olivéren is jókat szoktam derülni, mikor már látható jelei vannak annak, hogy sikerült kiakasztanom, csak közte, és a falat támasztó között annyi a különbség, hogy a mestertanonc már tud kezelni. Máig nem tudom, hogy sikerült ez neki, mindenesetre, sokkal könnyebbé teszi a közös projektünket.
- Nem szokásom bájcsevegni, sem lelépni onnan, ahol dolgom van- vonok vállat, miközben szemeim rávillannak.
- Mellesleg, szívbemarkoló, ahogy próbálod adni itt a keményet, de javaslom, kicsivel többet gyakorolj a tükör előtt- a hangom immár csevegővé avanzsál át, épp csak a körmeimet nem kezdem el vizslatni. Ugyanakkor teljesen elégedett vagyok magammal, jobb napjaimon már ennyi elég ahhoz, hogy ellepje az agyam az a bizonyos köd, most mégis marha jól bírom türtőztetni.
- Na nehogy már te szabd meg a feltételeket. Szívem, én nem Kowai vagyok, akit úgy ugráltathatsz, ahogy kedved tartja... és jelenleg... még mindig neked kell pedáloznod azért, hogy ne rángassalak le Alexához. Ilyenkor este különösen zabos, ha megzavarják- teszem még hozzá, némi fenyegetéssel a hangomban, mert azért álljon már le. Korántsem vagyunk egy szinten, és azt még Serentől se tűrtem el, amit Noel itt készül lerendezni.
Régen, talán biccentettem volna.... ááá francokat, a régi énem már rég tapétát csinált volna belőle.
Az utolsó mondata az, ami kivágja nálam a biztosítékot, így pördülök egyet a tengelyem körül, hogy háztársam szemébe nézzek azt követően. Noel már érezheti is a kínt, mintha tört szúrnának a teste minden pontjába, jó mélyen, még azt is elhiheti ebben a pillanatban, hogy helyben fog elvérezni.
Aztán ahogy elszakítom a tekintetem, elhaladva mellette, csupán ennyit mondok.
- Válogasd meg a szavaid- tudtam én, hogy hasznos lesz ez az illúziómágia dolog, és be kell valljam, tetszik is, jobban, mintha tényleges fájdalmat okoznék valakinek. Néha úgy érzem, hogy ezt az egészet pont nekem találták ki.
Belépve a tanáriba, egyből az asztalokat kezdem vizslatni, majd mivel semmi érdemesre méltót nem találok, beljebb ások a papírhalmokba, hátha.

Nem foglalkoztat különösebben a srác, sokkal jobb lenne, ha magától eszmélne rá, nem jókor van itt, mert én nem szeretek társasággal bajt keverni, kivéve, ha a társaság nem Benji. Valahogy vele mindig megy, ő juttatott be ide először.
És ebbe belegondolva... fogalmam sincs, mi van vele. Na, igen, azok az a jelenség a még aránylag boldog időszakomban volt, azóta meg a nyakamba szakadt egy csomó rossz dolog.
Kéne valami olyasmit is mondanom, hogy nem tetszik Noel hozzáállása, vagy épp visszavehetne, de olyan szinten tojok rá meg a véleményére, hogy eszem ágában sincs normálisan reagálni. Persze ennek ellenére még nem ajánlatos feszítenie a húrt, mert ha dühös leszek, komolyan nem vállalok felelősséget magamért. Igaz mindent megteszek annak ellenkezőjének érdekében, mert nekem se tesz jót, ugyanúgy fáj, mint annak, aki az idegeimen akar táncolni, a különbség annyi, hogy az illetőnek később is fog fájni, lehet, még jobban is. Mostanság rákaptam a bosszúra, és nagyon bejön.
- Kellemetlen a társaságod- nem kertelek, még a szám is elhúzom, ugyanakkor elkönyvelem, kevesebbet kéne lógnom Olivérrel, hisz ez az ő védjegye.
- És eszed sincs, ha lenne, már rég rájöttél volna, hogy ideje lenne elhúzni, és máskor nyélbe ütni azt, amire készülsz, mert nem kívánok magam mellé egy tanút se- vonom fel a szemöldököm, jelezve neki, tényleg tiplizhetne, amíg még ilyen tüneményesen kérem.
- És a másik... kialakítottál rólam egy képet... nem foglak lelki nyomorba dönteni azzal, hogy megmutatom az a kép, mennyire nem valós. Nem érsz te annyit, hogy strapálnom kelljen magam azért, hogy elnyerjem a szimpátiád- úgy tűnik ma őszinteségi rohamom van, és mellesleg, teljes mértékben hidegen hagy, mennyire bántóak a szavaim.
Az övét én nem veszem fel, annyiszor hallottam már, hogy simán elregélhetném helyette. Majd ha valami újjal is elő tud állni, esetleg meg is hallgatom, nem csak úgy teszek. Esetleg. ,
- A keresztapámnak bejött, gondoltam, megpróbálom én is- vonok vállat, és egy tüneményes mosolyt villantok rá. Most komolyan azt hiszi, ennyivel meg tud hatni? Fogalmam sincs, kikkel találkozott még Kowain kívül, de marha rossz úton halad, ha így akar hatni egy sárkányra.
- Á nem... az túl nagy fáradtság lenne...- sóhajtok fel, szépen lógva hagyva a mondat végét, mert nem akarom én megfosztani a meglepitől, amit olyan szépen kieszeltem így, útközben.
- Legyen igazad- ezt már csak magam elé motyogom, mert tudom, hogy szobatársamban és bennem van némi közös, épp ezért utálom a kelleténél is jobban, így nem csoda, hogy jól esik ilyet hallani, még ha Noel nem feltétlenül jó értelemben gondolta is a kimondott szavakat.
Amúgy se vagyok az az egyén, aki akar bárkire is hasonlítani, én én vagyok, és ez nekem tökéletesen megfelel.
- Hozzá ne nyúlj- mikor odapillantok, szaladok is, hogy arrébb lökjem Noelt, persze nem olyan erősen, épp csak annyira, hogy ne érjen a kis szoborhoz.
- Gondolom, te se szeretnéd, hogy öt perc múlva a fél tanári kar megjelenjen- adok valami magyarázat félét, mert úgy gondolom, ennyivel tartozom neki.
Aztán meglátva az egyik keresett lapot, felcsillan a szemem, és érte nyúlva, már vágom is zsebre.
- Én végeztem.... neked meg... sok szerencsét- mosolygok rá angyalian, és mielőtt még reagálhatna bármit is, előhalászom a pálcám.
- Petrificus Totalus- azért egy elsős átokkal csak nem gyűlik meg a bajom. Még meggyőződök arról, hogy Noel tényleg megmerevedett-e, aztán egy intés kíséretében hagyom el a tanárit, rábízva a srácot, az első belépő tanerőre, mert miért varrnék a nyakamba több kellemetlen melót a kelleténél?