Ophelia

 Hatalmas szívvel áldhatta meg a jó Isten, vagy, legalább is benne van a mókázásban. Nem hitte volna, hogy visszatérte után bárki megleli újdonsült szobája ablakában lógva, miközben levegőzik. Viszont nem is akárki találta meg. Prédikátor vagy bármi más helyett egy leányzó állt elé, elég furcsa kéréssel. Betörni a tanáriba. Nem elsőre tesz ilyet, annak idején már bemerészkedett az oroszlánok barlangjába, és, mivel még mindig él, sikeresen ki is jutott. Nem nagy kunszt, a betörés szó sem illik rá, inkább csak annyi, hogy illetéktelen behatolás. Úgy bizony.
Beleegyezve váltak el, ment a maga dolgára, hiszen volt még pár neki, amit el kellett intéznie, de ezek után már csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnia. Csak pálcáját dugta zsebre, mikor elindul a körletből kifelé, egy gyufaszálat rágcsálva jobb híján. Lassan haladt, nem sietett, a késés sem érdekelte, ő nemigen tart fejbe semmiféle időpontot sem, nem az ő műfaja. Csak halad előre, a jól ismert utat követve igyekszik a tanári felé, vagyis inkább a folyosóra, ahol a megbeszélt találkozó helyszíne volt. Ásított egyet, kihúzva a szájából a gyufát, melyet csak a művelet végeztével tette csak vissza és körbetekintett. Kihalt volt minden, csendes, de hát mit várt, a pizsi fel van lőve, nem mernek kibújni a vackukból a kisegerek. Pedig, csak most kezdődik az élet. Odaérve lassan, már keresi tekintetével a lányt, de nemigen leli. Felvont szemöldökkel tekint végig a folyosón, hogy talán el sem jött, mert berezelt, amikor is érezte a fogást a karján. Hagyta magát, hogy elrántsák, nagy lendülettel érkezett a lány elé, és a falnak támasztva a kezeit, valahol a lány feje mellett, leparkol, széles vigyorral az arcán.
- Bu. - köszönt vissza, ha már ilyen sajátosan tette maga a lány is, és a kérdésre csak gondolkodó arcot vágott. Megingatta végül a fejét, hogy azért mindent nem tesz meg, csak olyat, ami kedvére való.
- Meg nem fixáltuk az árakat.. - kezd bele végül, mintha valóban kért is volna fizetséget, majd ismét vigyorogva tekint rá. - Amúgy nem, csak ma jó napom van. Meg, elég jó volt az ötlet. - bökte ki végül, majd ismét körbetekintett, hogy nem-e tévedt erre valaki, no meg, mire várnak még.
- Most akarod? - nézett le rá végül, várva, hogy mikor léphet az ajtó felé.

Ophelia

 Nem kérdezte amúgy, miért is akar betörni, mit akar a tanáriból ennyire, hogy ilyenre vetemedik. Ő annak idején csak szórakozásból tette, nem keresett amúgy semmi különöset. Ki tudja, talán a lány is csak ennyit akar. Nem az ő dolga, nem törődik mások dolgaival még mindig, ez nem változott, ahogy a dolgok nagy részei sem. Maradt olyan, amilyen eddig volt, szemernyivel sem lett lágyabb szívű, kedves. A pozitívum itt is az volt, hogy háztársa kérte ilyesmire, nem valaki mezei valaki. Annak talán valóban úgy mondott volna nemet, hogy meg sem hallgatja, vagy rosszabb. Tényleg jó pillanatban lett eltalálva az, hogy megkeresték őt. Elég jó pillanatban.
Továbbra is a falnak támaszkodva ácsorgott a lány előtt, mozdulatlanul, lefele tekintve rá. Csak figyelte, mit művelt a lány, elszórakozott rajta, főleg akkor szélesedett ki jobban vigyora, mikor az elégedetlen arc nézett vissza rá. Szavain csak halkan nevetett fel, hiszen még így is elég mókásan hangzott, hogy őt elkapná bárki is. Eddig sem sikerült, most még a vicc kedvéért is érdekes lenne.
- Nem épp fogoly szeretek lenni. Hát, nem tudom, ki hinné el, hogy megtörtént-e valóban, de azért aranyos próbálkozás volt, elismerem. – paskolta meg a vállát, hiszen jelen helyzetben azt volt a legkönnyebb elérnie. Visszatámaszkodva végül, gondolkodó arccal meredt a falra, hogy mit is akar valójában. Sok dolog megfordult a fejében, de inkább elvetette őket, mivel.. hagyjuk is, mik voltak azok. Nem egy tiszta erkölcsű ember, az már ismert, ilyet feltételezni rég nem is lehetett róla.
- Hmm, mit ajánlasz? – tekintett vissza rá, csibész vigyorral a képén. Valójában a saját válaszát még megfontolja, legvésőbb esetben pedig majd, ha valami nyűgje van, lesz ok, hogy őt cipelje majd magával. Mindennek eljön majd az ideje, ez tény, maga sem vetette még számba, miket fog vagy miket akar elkövetni. Mostanság tervei nem épp a legjobbak, hiszen ahonnan visszajött, nem épp kiscicákat simogattak. Nem tervez előre, már nem és nem is akar. Rájött, hogy totál felesleges, a legnagyobb bulik abból lesznek, amiket öt perc alatt, vagy annál hamarabb születnek meg. Tapasztalat. A lány egoizmusára csak vigyorog, hiszen saját magában is van elég belőle, tudja jól, milyen érzés, milyen. Tetszik neki ez a stílus, legalább már ismer olyan arcot, aki hasonló hozzá. Csak letekintett, mikor a lány keze a derekán pihent és hozzá hasonlóan, hátrafelé nézett, hogy mit szemlélhet a lány. A kapaszkodás nem zavarta, nem mozdult semmit sem, egy biztos támaszkodásnak tökéletesen megfelelt jelenleg. Nem látott viszont semmit, így, Ophelia arcára tekintett, hogy mit kereshet igazán vagy mitől tart.
- Ó, Lyrát már ismerem, amúgy is rég láttam. Prefektus lett? Ez új. Kár volt egy évet kihagyni. De van trükköm a prefik ellen. – terült szét arcán a vigyor, hiszen képességével igencsak szeret játszadozni, a Navine házába is egészen más arcával lógott be. Most is képes lesz majd rá, amint eljön az alkalom, de addig még bőven van idő.
- Már miért ne büntetnének? Nem vagyok képben a dolgokkal. – vonta fel a szemöldökét, jeléül, hogy nemigen tudja, mire céloz. Képben lenne, ha akart volna, de, mint már az kiderült, még mindig nem törődik másokkal. Megörült, amikor végre indulhatott volna, ellökte magát a faltól, már lépett volna, amikor ismét elrántotta. Volt benne erő, az tény, meg hát engedte is magát, lépett volna a tettek mezejére. A szobor mögé kerülve húzódott közel a lányhoz, dőlt úgymond neki, és csak meglepett képpel tekintett elsőre rá, majd, apró vigyorrá formálta a meglepetést.
- Ahogy gondolod. Egész kényelmes így.. – suttogott maga is, miközben végigtekintett magukon, a helyzeten. Fülelt azért, hogy az a valaki erre jár-e vagy sem, de különösebben nem érdekelte a dolog. Jöjjön, ha jönni akar.

Ophelia

 Mókás helyzet lett abból, ahogyan bujkáltak a senki elől, de hát nem hatja őket a tatár, ráértek. Legalább is Benjamin igen, sosem sietett el semmit, és ő maga sem arról volt híres, hogy a legpontosabb figura lenne, szorgalommal. Akkor már más a helyzet, ha neki tetsző dologról van szó, olyankor igencsak megszorgalmazza magát, mintha kivetkőzne addigi mivoltából. A kérdésre ismét vigyorog, mintha csak vigyorogni tudna, holott sok más arccal is felruházhatja magár, mimikával pedig úgyszintén, most mégis, a helyzet ez illett.
- Hmm.. Inkább cinkostárs. Ennek jobban beillek, mint fogolynak. Hidd el. – fejtette ki a valóságot, mert fogoly nemigen válik belőle ebben az életben. Majd, egyszer, ha nagyon nem figyel. Viszont, eddig nagyon is résen volt.
- Hohóóó, ezt nem kell mondani. Nagyon jól tudom a kamu, nem kamu dolgot alkalmazni. Ez a törvény már jó régóta barátom. De hidd el, ezt nem fogják elhinni, hogy elkaptál. – nyomta meg a lány orra hegyét, mintha valami gomb lett volna, vagy azt akarná ellenőrizni, hogy mennyire puha. Kezét elhúzva vihogott fel halkan, amikor a lány kifejezte a nemtetszését a kifejezés ellen, és valóban, ő sem gondolta komolyan a szó valódi jelentését. De nem tudta kihagyni, ő már csak ilyen.
- Meggondolom. Lehet a végén, egész cuki lesz. – játszadozott kicsit a szavakkal, ha már így megtette nemrég, játékosan cukkolva ezzel a lányt. Amint keze is lekerül róla, a kérdő pillantásra maga is hasonlóképp reagál, hiszen nem tudja, mit akar kérdőre vonni rajta, de nem is gondolkodik a dolgon. Ha fontos, úgy is kiderül, ha nem, akkor nem. Addig is várt, hiszen kíváncsi volt a lány ajánlatára, arra, hogy mit kap a segítségéért cserébe. Kis híján ismét felröhög a dologra, de mókásnak tartja, így, elszedve a nyalókát, bontogatni kezdi azt, és egyhamar a szájában landol. Nyammogva ízlelgeti a nyalókát, mint valami gyerek, és letekintve rá, hümmög párat.
- Ez finom. Ha nem vagy finnyás, adhatok neked belőle. – húzta ki a szájából az édességet, odatartva felé, bár, valahogy sejti, hogy így már nem is kér belőle. A lányok már csak ilyenek, nem értette sosem. Nyál, nyál de nem savas, hogy mérgezést kapjanak tőle. Ő felajánlotta, még hogy nem tud kedves lenni.. ch.
- Hmm, ez túl kecsegtető. Mi lenne ha a rabszolgám is lennél, és megehetném a nyalókát. Ha? Nem dolgoztatlak halálra, de tök jó tudni, hogy van egy rabszolgám. – vigyorog ismét, bekapva a nyalókát, kicsit megrágcsálja a pálcáját. Túl maga labda volt ez tőle, hogy csak úgy veszni hagyja, muszáj volt feltennie tétnek, holott, különösebben szolgára nincs szüksége, a saját dolgait amúgy is egyedül szereti intézni. De tényleg mókás gondolat volt. Tetszett neki. Az olyan, ami tényleg pozitív számára, meg igen ritka. Válogatós, ha már megteheti.
A leskelődése nem járt sikerrel, mivel nem volt kit keresni, meglesni, a terep tiszta volt. Igazából őt már csak a pletykák egy része érdekelte, az, hogy akit még ismer is, merre tengődnek. Annáról hallana még szívesen, tekintve, hogy volt pár, igencsak izgalmas kalandjuk, de amióta visszatért, még nem hallott felőle. Majd informálódik. Lyra viszont még itt van és a tényre, amit közöl, felvonja a szemöldökét. Nem levitás volt? Vagy csak öregszik.
- Óóóó ez merőben új infó és meglep. Bár, sose gond. Jó zöldnek lenni, ezt mindenki tudja, csak nem meri kimondani. – viccelődött a dolgon, hiszen általában tartanak a rellontól, mintsem szeressék azt. Aztán persze ki tudja. A lány szavaira tekintett rá ismét, még mindig a nyalóka pálcikáját fogva, kissé meglepett arccal, ezt nem gondolta volna.
- Megleptél. Bár a húgom is ott van, beszöktem párszor hozzá, csak hogy idegesítsem. – nosztalgiázik kicsit, hogy miket művelt, mielőtt lelépett. Szép idők voltak, ideje lenne újítani, és nem csak ücsörögni. Lehet találna hozzá pajtást is, nem is nehezen. Viszont jobban érdekelte az, hogy mi az oka, hogy ilyenre vetemednek. Ez számára fura volt, amit mondott, nem is tudta mi jó abban, ha az ember ott lakik. De ezt ők biztosan jobban tudják.
- Kertészkedtek? Vagy ennyire szeretitek a gyógynövénytant? Annyi gaz között aludna a fene, vannak jobb dolgok is, ahova költözni is lehet. – gondol vissza a különféle helyekre, ahol bandázni lehet, de neki az üvegház lenne az utolsó hely. Nem egy gazrajongó, ez tény. Amint  a szobor mögé kerülnek, ismét vicces szituáció alakul ki, ahogyan bujkálnak, noha, neki nincs ellenére a dolog, miért is lenne.
- Na várj akkor.. – ragadja meg finoman a lány oldalát, és már fordul is vele, hátát a falnak vetve, most ő a támaszték, a lány pedig fellélegezhet, hogy nem préselődik össze, a perverz szóra vigyorodik csak el ismét, hiszen tény, neki nem csak tiszta gondolatai vannak.
- Nem tagadom.. – húzza be a hasát, mikor a lány megüti, de különösebben meg sem érzi, ez amolyan, kedves gesztusnak is elmehetne.
- Nem tudom, kukkants ki, közben fedezlek. – húzza elő a pálcáját és amint a lány kihajol, hajol ő is mögötte, hogy szemrevételezze a terepet. Mintha valaki közeledne, legalább is az árnyékokból ezt látja. Ideje jobban elbújni?

Drágasszáág

 Végignézett magán, mustrálta, mennyire illik rá az a jelző, melyet a lány biggyesztett rá. Hümmögve emelte fel kezét, nézegette csuklóját, mintha azt méregetné, mennyire illene rá a bilincs, majd fejet rázva leeresztette.
- Á, dehogy. Elbírnál ráncigálni engem? Úgy, hogy még ellenkezem is? – pillantott le vigyorogva ujjaira, ahogyan csuklójára fonódtak, ezzel megfogva őt, mintha nem szabadulhatna többé. Na, azért ahhoz több kell.
- Hmm, mi a tét? – kérdezett vissza, mivel a fogadások igencsak érdekesek szoktak lenni, na meg mókásak. Nem az a félős fajta, aki az ilyenektől berezel, így, valószínűleg igent fog mondani, ha komoly a dolog. Attól függ már csak, mi az ajánlat. A lány kijelentésére viszont elmosolyodik, nem riad meg attól, ahogy rásziszeg, mosolya töretlenül ott virít a képén, mintha le sem lehetne mosni. nem akar erőfitogtatást tartani, hiszen felesleges, így, inkább mindent meghagy a másiknak, most nem az a cél.
- Én egy percig sem kételkedtem ebben, kisasszony. De én sem a gyengék közé tartozom. – jelentette ki kissé egoistán, de valahogy így is volt a dolog. Ami érdekli, abban a tökéletesre hajt, ami nem, azt veszni hagyja. Nem olyan egyszerű legyűrni őt, sőt. Túl szívós fajta. Viszont nem feszegette tovább, hagyta, hogy a lány vehessen egy mély levegőt, és eltüntethesse agresszívabb felét, ha egyáltalán akarja. Neki amúgy mindegy, hogy hogyan viselkedik vele, tud ő nagyon is kedves lenni, ha hozzá úgy viszonyulnak. Eddig még gond nem volt vele, talán nem is lesz. Kíváncsi rá.
Ahogy tartotta a nyalókát, úgy tartott a felajánlás is, de sejtése beigazolódott. Vállát megvonva hagyta a dolgot, kapta be újra a nyalókát és ízlelgette. A kijelentésére a szemét forgatta, hiszen maximum kajálni ha volt eddig, semmi több. A mocskos dolgok most elkerülték, de majd eljön mindennek az ideje, csak nem veri nagy dobra.
- Nekem a számban volt a nyelvem, egész végig. De e tudod, több marad nekem. Tényleg finom. – élvezte tovább az édességet, rég evett ilyesmit, nem volt rá ideje, sem alkalma, hogy csak úgy bekapjon egy csokit, vagy valamit. Elfoglalt volt, de most, hogy itt van, mindenre lesz ideje. Túl sok. A lány kijelentésére ugyan megjátszott, de bús arcot vágott, mintha valóban bántaná a dolog. Gondolta, hogy amúgy nem fog bejönni, de így mégiscsak mókásabb volt lereagálnia a dolgot. No mindegy, majd egyszer lesz egy rabszolgája.
- Káááár… ha ezt tudom.. De, még lemoshatom a nyalókát, visszaadom és.. minden megoldva. – vigyorgott ő maga is, a zseniális ötletét, megoldását a dologra, persze már csak a poén kedvéért. Az élet ilyen, fura, mókás és őrült. Főleg a közelükben. Viszont, hogy a szolgaságról lemondott, új dolgokat tudott meg. Róla is, Lyráról is, így, figyelmesen hallgatott és bólintott. Valahogy megértette, hogy miről beszél, hiszen nem egyszer tévedt a közösségbe és tapasztalta meg maga is, milyenek az ottani viszonyok.
- Ja, tudom. Furák. Vissza kellett fognom magam, hogy ne legyen igazi rellonos. Bár amúgy sem ismertek volna fel, jó volt az álcám. – emlékszik vissza Thomasra, aki az ál-navinés fele volt, ha épp arra járt. De ez is a múlt. Az Üvegházra koncentrálva idézi fel annak látképét, de csak elhúzta a száját. Neki nem jött be sosem, bár lehet, hogy a rossz feléről közelíti meg. Amit a lány mond, az egy jó érv mellette, hogy együtt lehettek, de akkor is. Ott van a menedék az erdőben, vagy akármi. Ő van olyan ökör, hogy a kísértetházban is elaludna.
- Tényleg poénnak hangzik, de nem akarom, hogy egy izé növény fojtogasson a csápjaival, vagy mi az. Ahh, mindegyikőtök szeretett ott lenni, ahol addig volt. Okos ötlet, csak nekem nem nyerő. Bár most jó a szobám, előzőleg volt elég rossz. – túlzsúfolt, unalmas, csendes. A mostani is tele van, de talán nem lesz olyan lapos, mint az eddigi. Aztán ki tudja, de majd tesz róla. A helycsere után a falnak dőlve pihengetett, mintha csak szemlélődni jött volna a szobor mögé, nem pedig bujkálni. A lány megjegyzésére vihogott egy sort, fejét megrázva mutatta, hogy azért nem úgy vannak a dolgok, ahogy azt gondolja.
- Akkor lenne az, ha te tiltakoznál, kettő, mivel elmúltál 14, így már nem számít annak éééés, nincs 10 év sem közöttünk. Nincs itt semmi pedofília. – magyarázta meg a dolgokat, és maga is egy nyelvöltéssel válaszolt. A felszólításra vonta fel szemöldökét, hisz meglepte, hogy ilyet kér tőle, de vállat vont. Neki édes mindegy, ha ezt akarja, megkapja. Nyalókáját a szájába véve, pálcáját a lányra szegezve választotta a kedvesebb, és hozzá jobban illő megoldást.
- Silentio. – mormogta a varázsigét, és a némaság már meg is volt oldva. Ugyanilyen hamar meg is fogja majd szüntetni.
- Jelezz, ha már elmúlt. – vigyorgott egy sort, majd kilesett a szobor mögül, pálcával a kézben és figyelt. Talán mégsem erre tart az a valaki. Kár érte, jól szórakozott volna.
- Finite. – morogta ismét, feloldva a lány szájzárát, hiszen, úgy nézi, elmúlt a vész. De ha mégsem, akkor így jártak. - Elment, elvileg. – jelentette le végül, mintha a haditerv része lenne.