Valahogy még mindig furcsa volt egy hölggyel karöltve sétálgatni. Nem mintha a feleségeim óta nem lettek volna futó kalandjaim, csak az valahogy mégis más volt, a legtöbbjüket nem vállaltam fel a nyilvánosság előtt. Ebbe rendszerint bele is szoktak nyugodni, mert hát előre szóltam: elveszíthet, ha megpróbál korlátozni. így jóformán a maga ura voltam akkor is, ha éppen volt valakim. Erre tessék, itt sétálok romantikusan egy nővel, aki itt lakik, nem messze dolgozik. Bónusz feltét: én is errefelé lakom.
Mióta átadtam a virágot, valahogy más volt körülötte, kissé olyan volt, mint... na pont olyan. Nem volt szokatlan a számomra ez az érzés, a lányom negyedvéla, de azért kicsit megmosolyogtatott a gondolat.
Nem kellett folyamatosan valami olyasmiről fecsegnünk, ami egyikünket sem érdekelte különösebben, ezért pedig hálás voltam neki, sosem volt erősségem a bájcsevegés. Mindig kiült az arcomra az a bizonyos idegbeteg mosoly.
A tópartra érvén ő lovaglóülésben ült le, így velem szemben helyezkedett el. Én valahogy nem preferáltam az így való ülést, talán Maxim Winter szerepe volt rám ennyire rossz hatással. Enyhén oldalra fordulva, a lábam keresztbe vetve a másikon kényelmesedtem el kicsit. Fürkészve figyeltem az arcát. Érdekelt, vajon boldog-e, hogy érzi magát, mit gondol most. De ezek voltak azok a szavak, amiket sosem ejtettem ki számon.
- Időt. Abból sosincs annyi, amennyit szeretnék... Azt hiszem nem tudnék most olyat mondani, amire vágyom és kézzelfogható lenne. Elég önző vagyok ahhoz, hogy ha valamit szeretnék, azt meg is szerezzem. Bár szerintem az már feltűnt - a mutatóujjammal szórakozottan elpöccintettem egy hajtincset az arcából, majd lágyan rámosolyogtam. Gyönyörű szemei voltak, valahogy az egész nő megragadta a figyelmemet. Bár már nem tudom, mikor és hogyan.
- Miért, te mire vágysz most? - fordultam felé, az egyik lábam így a másik alá került, de legalább teljesen vele szemben ültem. - Mit szeretnél a legjobban?
Azt hiszem, magamhoz képest meglepően hevesen reagáltam, nem szokta ennyire beleélni magam a dolgokba. Talán jobb lett volna, ha visszatérek a kicsit hűvösebb, tartózkodóbb önmagamhoz, de most ez nem volt olyan egyszerű.

Kicsit túlságosan is megnyíltam, de az is lehet, hogy máshoz képest nem eléggé. A lelkem mélyén mindig élt bennem a sejtés, hogy Artemisia nem mindig fogja megérteni a dolgaimat, azonban ez nem csak rá volt igaz. Ő még próbálta tolerálni és elnézni a makacsságomat, azt hogy szinte alig töltök vele időt. Vagyis közel sem annyit, mint más tette volna az én helyemben. Nekem ez így volt természetes, még ha néha nehezemre is esett.
A válaszára szomorkás félmosoly kúszott az arcomra, hogy aztán megrázzam a fejemet, a kezemet a térdére helyezve óvatosan. Soha nem vártam volna el tőle, hogy ő oldja meg a problémáimat, meg tudtam állni a saját lábamon.
- Tudom, nem is ezért mondtam... Egyszerűen válaszoltam arra, hogy mire is vágyom. Mindenki azt szeretné, amije nincs. Számomra ez az idő azokkal, akik fontosak a számomra. Konkrétabb dolgot kéne mondanom? Szeretném, ha nem látnám azt az elkeseredett pillantást a szemedben, valahányszor elmerengsz! - Sóhajtottam fel, hogy aztán elkapjam a pillantásomat más felé. Kissé már túlságosan is kiadtam magamat, szinte rosszul éreztem magam amiatt, hogy ez kicsúszott. Eredetileg nem akartam, hogy ez az egész jelentsen számomra bármit is. Nem miatta, csak nem vágytam egy újabb nőre, aki pokollá teszi az életemet.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék az utóbbi szavaira, szóval csak elvettem a kezem a térdéről és finoman a két kezem közé fogtam az övét. Ritka érzés volt, de segíteni akartam neki és kissé nyomasztott, hogy nem tudok.
- Ha bármiben... szóval... hozzám fordulhatsz, remélem tudod.

Talán máskor jobban figyelhetnék arra, mit is mondok, kinek és miért, milyen körülmények között. Akkor nem érezném azt a kínos, enyhén maró érzést a torkomban, amit most is. Mindig ezt érzem, mikor túl sokat árulok el, vagy éppen érzelmes gesztust teszek, ami nem vall rám. Most is ilyesmi volt, de annyira nem bántam, mint az esetek nagy részében. Kétségtelen volt a lojalitása felém, legalábbis nagyon reméltem, hogy nem adna ki a firkászoknak, ha egyszer valami folytán ennek vége szakadna.
- Igen, jó volna. Néha kicsit túl sok időt töltök a merengő mellett, szerintem ez már krónikus. Aztán persze mindig ráébredek, hogy ez nem illik hozzám, felkelek és ismét megyek a dolgomra. Ami azt illeti... reménykedtem benne, valami furcsa módon, hogy tényleg jól érzed magad... És igen, tudom. Számítok is rád - simítottam meg az arcát lágyan, aztán csak elkaptam a pillantásomat más felé, hogy kicsit rendezzem a gondolataimat. Alapvetően barátságos környék volt, olyan kis csendes, meg békés. Nem ragaszkodtam ezekhez, de néha muszáj volt lelassulnom, nem pörögni és gyújtani egyik szálról a másikra, nem belehalni a szerepeimbe. Ahhoz pedig bizony kellett a megfelelő idő és hely, hogy ezeket elhagyjam egy kicsit.
- Hm... Na, nem bánom... Részemről rendben van, ha szeretnéd. Tényleg kezd hideg lenni... De ha akarod, akár étterembe is mehetünk, nem feltétlenül kell neked melózni vele. Végeredményben rád bízom, ne rajtam múljon - azon esetek egyike volt, mikor kiadtam a kezemből a döntést. Nem szerettem a tömeget, de arra sem akartam kötelezni, hogy miattam ugráljon egy sort, szóval megadtam neki a választás lehetőségét. Közben kibogoztam az összegabalyodott lábaimat, felkeltem és a zakómból kibújva a vállára terítettem. Oh, de édes tudok lenni néha napján! Szinte már fájdalmasan jó parti vagyok.
- Nos? Akkor mehetünk? - nyújtottam felé a kezem várakozón.

A reggel meglehetősen naposan és zajosan indult el a maga kis ingatag módján. Iszonyatos fejfájással kepesztettem ki az ágyamból, majd a szervezetembe szállítottam egy hatalmas adag koffeint, az utcát bámulva, ahol az átlagosnál nagyobb forgalom pattogott jobbra-balra. Táskákkal, jegyzetekkel, vagy éppen kosarakkal igyekezett a népség, mintha az élete múlna rajta, én pedig csak igyekeztem pontosan a bögrébe fújni. Azt hiszem, hogy ezt inkább aznaposságnak kéne nevezni, szóval miután elszívtam a szokásos kátrányrudat a kávé mellé és háromszor is a bögrébe hamuztam, feladtam és huzóra megittam. Majd mintha mi sem történt volna, visszamásztam a szobámba és mély álomba szenderültem.
Így is sikerült a fél napot átaludnom, kb délben tértem magamhoz újra és aztán rövid készülődés után nagy sóhajjal pillantottam ki az ablakon. A fekete ingem nem stimmel ezzel az idővel, cserélnem kellett egy fehérre. Aztán, mint akit nyúznak, elindultam arra a bizonyos piknikre. Mert hogy nem felejtettem ám el, egész egyszerűen nehezen vettem rá magam, hogy megmozduljak és emberek közé keveredjek. A nyári színházi szünet nagy átka. Képes vagyok teljes mértékben antiszociálissá válni miatta.
A zakómat a vállam fölött átlógatva cipeltem magammal, hogy aztán rövid sétával a tavacska - pocsolya - mellett kössek ki. A keresett személy kutatása nem túl hosszú időt vett igénybe, végül megbökdöstem Alex vállát, hogy jelezzem a jelenlétem.
- Halihó - köszörültem meg a torkomat, hogy aztán halkabbra vegyem a hangom. - Előre szólok, hogy csak, mint morális támogatás vagyok jelen.

Sokkal nehezebb pontosan a bögrébe fújni a levegőt, mint azt az átlagember gondolná. A privátok, akik nem nyulkáltatnak az érzelmeikbe csak azért, hogy egy szerepet profin eljátszhassanak. Az olyanok, akik normális családi életet élnek és nem tűnnek el néha hetekre, hónapokra. Azok, akik nem tudják, milyen az, halálra rémülni mások, de legfőképp a saját érzelmeidtől.
Szóval csak hogy kimozdítsam magamat ebből az érzelmi feketelevesből, felöltöztem és elindultam a pocsolyához, Alexhoz. Nem tudtam eldönteni, hányadán is álltunk, azt hiszem, minden maradt a régiben, már azon kívül, hogy volt egy közös gyerekünk. Szóval én sem igazán igyekeztem változtatni magamon. Megfelelt ez így.
A köszönésre azért csak sikerült egy mosoly árnyékát a vonásaimra pingálni. Letelepedtem a fűbe és onnan követtem szemmel, hogy Everett éppen mit is ügyködik.
- Jól hangzik, megtiszteltetés. Úgyis szétmegy a fejem. Melyik? - pillantottam körbe értetlenül, hogy most éppen kivel is akar nekem keríteni. Aztán kiszúrtam a távozó hölgyet és elégedetten hümmögve döntöttem a fejem előbb jobbra, majd balra. - Szép, kerek a világképe, az egyszer biztos.
Mostanság az efféle kapcsolataimból is kissé kevesebb volt, mert több időt töltöttem Lucával és Lilivel, nem igen akadt már lehetőségem arra, hogy csak fogjam a motyómat és eltűnjek, mint a kámfor. Pedig ugye ezek a kavarások akkor érdekesek igazán.
- Jaaa, ő az agaras... szép példány. A kutya is. Nem tudom, hogy van-e ilyen név, de az Angyalfürt után semmi nem lep meg. - a fejem ismét a tenyereim közé ejtve masszíroztam kicsit a halántékomat, hogy a fejfájás itt ragadt maradványait is eltüntessem. - Aha, legye mindkettő, jól hangzik. Mi van veled mostanság? Este jössz? Mesélek Lilinek. Kivételes esetek egyike.