Túlságosan is zajlanak az események az utóbbi időben, már lassan saját magával képtelen lépést tartani. Túl sok ember, túl sok kontakt, ő meg csak úszna az árral, de sokszor még azt sem hagyják. Valahogy gyűjti maga köré a népet, ami hihetetlen a számára, hisz nem tesz semmi különöset, csak úgy... van. Mégis van, akit barátjának nevezzen és még ennél is tovább mehetne a felsorolásban. Bár érdekes, hogy ez fullasztja, viszont a számára teljesen idegen közeg és szokások hidegen hagyják, nincs kultúrsokk és semmi ilyesmi. Egész hamar sikerült beleszoknia, már amennyire ennyi idő alatt lehetséges. Az órákat is könnyedén vette eddig, pedig sok mindenről még mindig fogalma sincs. Viszont ezen segít saját magán, amilyen gyorsan csak tud. Frusztrálja, ha nem tud valamit, szeret mindennek utánajárni, addig elemezni a dolgokat saját magában, míg értelmet nem talál benne. Hamar fel fog zárkózni a szakavatottak közé és bizony van egy olyan tudat is benne, hogy túl fogja szárnyalni valamennyit. Legalább is ebben bízik.
Viszont az olyan zseniknek is kell némi pihenő, mint amilyen ő. Mivel haza nem megy, mert minek menne, ha úgy sem érdekel senkit, hogy ott van-e vagy sem, így megrohamozta a Bogolyfalvát ma, úgy sem járt még itt. Egyedül indult felfedezőútra gondolataival övezve, zenével elnyomva azokat, ha túl sok jutott belőlük. Olykor megrohamozza a gondolatok kusza fonala, amit képtelenség rendszerezni, csupán elveszni lehet benne. Az meg neki sem jó, ilyenkor jön egy az alternatív megoldás; fejhallgató fel és csak bámul ki a fejéből. Így bolyongott végig az egész faluban, majd ért el a tóig, vagy két órával sötétedés előtt. Az egyik fa tövébe dobta le magát a táskájából előhúzott könyv társaságában, mert nem is ő lenne, ha nem így tenne. Képes órákra belemerülni a betűk rengetegébe, átsuhanni egy másik világba, egy másik ember testébe, felfogni egy másik ideológiát. Csupán elszakadni a valóságtól és közösen alkotva egy új világot a könyv írójával. Hisz ugyan az a könyv teljesen mást rejthet két különböző ember számára.
Nemrég sötétedett be és mivel nem született macskaszemmel, sem bagolynak, elemlámpát meg nem szokása magával hordani, más elfoglaltság után kellett néznie. Attól a perctől csábította a tó, amint ideért, de eddig ellenállt a kísértésnek, több okból is. Azért elég hűvös van már és a suliba se kutyagolna vissza szívesen vizesen. Viszont ez már kit érdekel? Az unalom törvényt bont. De egyelőre nem jutott tovább, mint a cipő-zokni kombótól megszabadulva, nadrágját térdig feltűrve masírozott a hideg vízbe.

Éjszaka valahogy mindig aktívnak érzi magát valamivel, mint általában. Talán a hűvösebb levegő készteti aktivitásra, vagy a rá zuhanó sötétség, ami jótékonyan vesz takarásba mindent. Legyen az jó, vagy rossz, ember,  vagy állat, nem kivételez semmivel és senkivel. A tó környékét is csupán a folyamatosan ébredő csillagok és a Hold fénye világítja meg kissé, hogy körvonalazza a formákat. Talán pont ezek miatt nem indul meg vissza a kastélyba. Hétvége van, a kutyát se érdekli úgy sem, mégis hova sietne? Itt a környezet mozdulatlansága és mostani kihaltsága nyugalommal árasztja el. Folyamatosan száguldó gondolatainak ádáz folyama is kezd enyhülni és a tucatnyi különálló fonalból csak néhány marad meg. Kellemes változatosság.
Ahogy belelép a vízbe, egész testében megborzong a hideg érintésétől. Érdekes kettősség zajlik le benne a teste tűrőképességének és az elméje felfrissülésének harca. Még tél sincs, nincs fagy, mégis már ez a hőfok is a majdhogynem a végigjárja a testét. Fizikuma gyenge mivolta ilyenkor is megmutatkozik, holott lélekben sokszor érzi úgy, hogy szüksége van ilyesmire. Ilyenkor érzi, hogy van benne élet, hisz különben nem reagálna rá úgy a teste, ahogy.
Kissé előrébb gázol a vízben, térdig, mire dideregni is kezd rendesen, de nem érdekli. A sötét vizet bámulja maga körül, amiben visszatükröződnek a csillagok. Semmi más, csak az apró izzó gömbök, mintha ő ott sem lenne. Viszont ilyesmin elmélázni nincs ideje, hisz a ráboruló csöndben, mintha a normálisnak dupla akkora robajjal zizzenne fel a nádas hirtelen. Egyből odakapja a fejét, de nem sokat látni, szinte semmit. Biztos valami béka, vagy madár... Viszont ezekhez túlságosan is éles volt. A zsebében már a pálcáját markolássza, nem mintha hadonászáson kívül bármi érdemlegeset tudna vele kezdeni. A Trullusig már eljutott, de valószínűtlen, hogy azzal, hogy mondjuk hupililára változtatna valakit, azzal el is ijesztené. De legalább eljutott már odáig, hogy mindig nála legyen. Szépen lassan haladunk.
A vízben gázolva közeledik a nádashoz, így képtelenség nem hallani lépteit. A fel-felcsapó hullámok, amiket ő maga gerjeszt, a feltűrt nadrágját érik, ami szivacs módjára szívja is magába. Viszont nem érdekli, ahogy látszólag semmi sem. Nem kezd kétségbeesetten ordítozni, hogy ki van ott, menekülőre sem fogja. Miért tenné? Ahhoz túl kíváncsi természet. Legalább is kell neki a magyarázat. Anélkül nem nyugodhat. A nádashoz érve lassan kezdi odébb mozdítani a növényzetet, de még így is megvágja egy-két helyen, amire fel is szisszen, de nem törődik vele. Csak hunyorog a sűrűjébe, hátha megtalálja a zaj forrását.

Mintha meg sem fordult volna a fejében az a lehetőség, hogy nyúlcipőt húzzon és visszasiessen a kastélyba, úgy indult meg habozás nélkül a nádas felé. Ami furcsa, ha már róla beszélünk, hisz legalább pár hosszúra nyúlt másodpercig átveszi általában a hatalmat a spontán cselekedetek felett a józan gondolkodás. Pro-contra érvel felsorakoztatása tiszta fejjel, a mérlegelés, majd a higgadt döntés. Most viszont automatikusan indult meg, bár a higgadt, tiszta fejből nem adott alább, hisz legalább a pálcáját szorongatja.
Ahogy eltűri az útból a sűrűn nőtt növényzetet, hunyorogva hajol óvatosan közelebb, hogy lásson is valamit. A szeme mostanra úgy ahogy hozzászokott a sötéthez, így ha mást nem is, egy árny alakját képes felfedezni, némi szuggerálás után. Ahogy megmoccan az árny, automatikus reakció gyanánt rezzen össze alig láthatóan, de a szemét akkor sem veszi le róla. Tucatnyi gondolat cikázik a fejében, többek között egy fénykeltő bűbáj után kutat, mait nemrég sajátított el. Jól jön az ember fiának, ha az éjszaka közepén nem tud aludni és a könyvek oltalmába menekülne. Viszont ahogy szóra nyitná a száját és a pálcát ívesen megtáncoltatná a levegőben, mintha egy szempárt látna rá szegeződve, amiben a hold fénye kísértetiesen csillan meg. Nem bolond, nem akarja ennél jobban megpiszkálni az alvó oroszlánt, így is könnyen elképzelhető, hogy ő húzza a rövidebbet. Talán még nem lenne késő megfutamodni és elmenni. De az a fránya kíváncsiság nem engedi... egyszerűen tudnia kell, hogy mi ez előtte a vízben. Addig nem nyugodhat.
A gondolatmenete után, mintha csak neki akarna kedvezni valami magasabb erő, villan valami a vízben, ami bevilágítja a sötétséget maguk körül kissé. Nem kapja el a fejét, nem hunyja le a szemét, hunyorogva issza magába a látványt, ami alig pár rövid másodpercig tart. Döbbenten bámulja immár a húsvér embert és a hallójáratai is megtelnek az elejtett szitkokkal. Csak állja a farkasszemet egy darabig, majd a pálcáját leeresztve köszörüli meg a torkát, de a tekintetét továbbra is rajta tartja, mintha ezzel bármit is elérhetne.
- Az előbb... más voltál. - Rettentő bölcs megállapítás, de még nem sikerült minden egyes puzzle darabkát a helyére raknia. Olvasott már mágikus lényekről és mára már elmondhatja, hogy nem csak a mugli fantasykönyvekből. Az előbb... tisztán látta, ahogy egy pillanat erejéig a testén tucatnyi apró fénypötty módjára tükröződött vissza a hirtelen jövő fény, ami arra engedi következtetni, hogy pikkelyek fedték a testét. Lábakat sem látott, na meg az emberi vonások is igen elenyészőek voltak, már amit ilyen rövid idő alatt képes volt megállapítani és szemrevételezni.
- Egy hab... sellő vagy. - A hableány elég gázos lett volna, tekintve, hogy elég nyilvánvalóan a férfi nemet erősíti. Viszont nem látni rajta, hogy túlságosan lesokkolná a helyzet, sőt. Teljesen nyugodt, most, hogy megoldotta a rejtélyt.

Egy fél lépést tesz hátra a nagy felfedezés után. Na nem azért, mert félne tőle, vagy bármi ilyesmi, hiába talán az lenne a normális. Inkább csak az vezérli, hogy kevésbé kellemetlenül legyen benne a másik aurájába. Viszont csak ekkor érzi meg igazán, hogy a lábai már jégtömbbé fagytak, és a nadrágja is félig már teleszívta magát vízzel, mint valami hevenyészett szivacs. Az ajka is kezd lilulni már, de nem vesz tudomást róla igazán. Sokkal érdekesebb ez a történet annál.
Teljesen bizonyos a megállapításában és egyszerre megannyi kérdés tolul az elméjébe, amit csak nehezen tud magában tartani. Egyelőre. Most még buzog benne a megérteni akarás, hogy mégis hogyan változott át. Nem emlékszik, hogy ilyesmi szerepelt volna a könyvben. Bár lehet véletlenül átugrott volna egy fejezetet?
Nagyokat pislog a figyelmeztetésre és automatikusan körbe kémlel, hogy van e rajtuk kívül más is itt, vagy sem. Egészen hozzászokott már a szeme a sötéthez, így képes elég jól kivenni a körülöttük lévő formákat, alakokat. De semmi emberit nem hall magukon kívül, csupán a szél suhogtatja az ágakat, leveleket. Csak azután téved vissza a tekintete a másikra, hogy megszólal.
- Nem fogok a faluba rohanni és kikiáltani, hogy egy... hogy Te laksz itt. Egyáltalán itt laksz? - Túlságosan érdekes ez a dolog, hogy ilyesmivel elrontsa. Amúgy sem érdekli más véleménye, a lényeg az, hogy ő maga megértse. Ha meg érti, roppant elfogadó. Viszont lassan az is eljut a tudatáig, hogy a másik csupaszon fürdőzik, bár fogalma sincs, hogy ez őt mennyire zavarja. Őt viszont a hideg víz egyre inkább, így mielőtt le lehetne törni tőből a lábát, kisétál a partra, de próbál nem eltávolodni teljesen.
- Van ruhád? - Ki tudja, ő meg talán még segítőkész hangulatában is leledzik. Bár azt még nem tudja, hogy honnan szalajtana bármit is neki.