~ Axel ~
Valamikor a délután folyamán

Elég szeles az idő, de a szobámban sem kuksolhatok egész áldott nap. Az ősz ugyan nem tartozik a kedvenc évszakjaim közé, de ameddig nincsenek fagyok, addig ki kell használni, hogy kimehetek a friss levegőre. Noha megszokhattam már ezt a fajta időt, mert Anglia nem a meleg éghajlatáról híres. Felvettem egy pulcsit is még a dzseki alá, biztos, ami biztos alapon, majd megkerestem a füzetemet, amibe irkálni szoktam a szövegeimet, és kiléptem az ajtón. Nem döntöttem rosszul, amikor felvettem azt a pulcsit is. Az idő hideg szele megcsapta az arcomat, ami nem igazán esett jól, de ez nem tántorított el attól, hogy sétáljak egyet. Még az is lehet, hogy a levegőzésem alkalmával találok egy olyan helyet, ami nyugodt és alkalmas arra, hogy ihletet adjon pár dalszövegemhez. Bezártam az ajtót, átmentem az unokatesómhoz s szóltam neki, hogy elmegyek, majd időben jövök.
Kilépve a lakósorra, rögtön választanom kellett, hogy merre is indulok el. Valószínű, hogy a faluban nem fogok csendes helyet találni, maximum csak az üzletben, de mivel én a levegőn szeretnék alkotni, így annak a valószínűsége vajmi kevés, hogy betévedjek valahova. Ezért maradt a másik irány, amerre az erdő, illetve a tó található. Az utóbbinál biztosan csend lesz, és remélem, hogy tudok is valamit alkotni. Egyedül azt sajnálom ebben, hogy édesanya már nem hallhatja. Pedig nagyon szerette hallgatni a zongora hangját, illetve az énekemet is. Sajnos a múlton már nem tudok változtatni, de ha lehetőségem adódna rá, hát… nem tudom, hogy mit tennék. Változtatnék is, meg nem is. Tény, hogy édesanya hiányzik, de így viszont Kahlil segítségével kordában tudom tartani a melodimágiát, ami által több ember is megmenekül.
Még a gondolataimban voltam elmerülve, a lábaim a tóhoz vezettek el. Körbenéztem, de egy lélek sem volt itt rajtam kívül. Megkönnyebbülve ültem le az egyik padra, nyitottam ki a füzetemet egy üres oldalon, és a tollat a kezembe fogva vártam. Vártam, hogy az ihlet megjöjjön, és azonnal le is tudjam írni. Közben lopva-lopva a tóra néztem, remélve egy kis "segítséget", és szó, mi szó: a várva várt szavak meg is érkeztek. Mosollyal az arcomon kezdtem el írni a szöveget, persze még nem törődve azzal, hogy egyáltalán van-e értelme. Ha befejeztem, majd átnézem, és korrigálom a szavakat, de addig csak írok, és írok.

~ Axel ~

A kezdetleges nehézségek ellenére, könnyedén jöttek a szavak, amiket azonnal papírra is vetettem. Továbbra sem törődtem még a részletességgel, persze azért ügyeltem, hogy értelmes dolgokat írjak le. A szöveg elkészült, a lap be is telt a füzetemben, de az ihletem nem fogyott el. Itt volt az ideje, hogy újra elolvassam az alkotásomat, és finomítsak rajta néhány dolgot, ha szükségesnek ítélem meg. Egész jónak találtam az elejét, meg a refrént is, de ami utána következett, az már nem nyerte el a tetszésemet. Egy szimpla vonallal áthúztam az utolsó három darab, nyolc soros alkotásomat, és újra elkezdtem körmölni. Illetve elkezdtem volna, ha valami nem ütközik neki az arcomnak. Először azt hittem, hogy egy falevél az, de mikor lenéztem a földre, egy papírlapot pillantottam meg. Felvettem, mert érdekelt, hogy mi is van rajta. Elmosolyodtam, mikor megláttam rajta az ismerős szimbólumokat. Felnéztem, és mielőtt felkeltem volna, már állt mellettem egy kb velem egyidős srác. Az is kiderül, hogy az övé, így legalább nem kell keresgélnem a kotta tulajdonosát. Becsuktam a füzetem, de a tollat benne hagytam, hogy tudjam hol is tartottam, majd felkeltem a padról, és az ismeretlen felé nyújtottam a papírlapot.
– Szia. Nincs harag, és természetesen vissza. –halványan mosolyogtam az illetőre. Ezért még nem haraptam le senkinek sem a fejét, ráadásul nem is az ő hibája, hogy a szél éppen "hozzám vágta" a kottáját. Ebből máris le tudom szűrni, hogy művészlélekkel van dolgom, ami számomra sokat jelent. Tudom, hogy sokat vannak, akik zenélnek, de én kevés emberrel találkoztam eddig ezen az új helyen. Részben az én hibám, mert eddig be voltam zárkózva a saját szobámba, de most, hogy elkezdődik az új tanév, ezt nem tehetem meg.
– Elliot vagyok, örvendek. –mutatkoztam be illedelmesen, és ha elvette addig a kottát, akkor a kezem ott maradt, várva arra, hogy megszorítsam a jobbját. – Látom, te is szereted a zenét, vagy véletlenül használsz egy kottát könyvjelzőként? –kíváncsian figyeltem rá, majd visszaültem a helyemre, és intettem, hogy ő is foglaljon helyet. Ismerősnek tűnik az arca, de valahogy nem ugrik be, hogy honnan. Pedig jó az arcmemóriám, meg mi egyéb, de az is lehet, hogy a friss emlékek elnyomják a dolgokat. Tudom, hogy már láttam valahol, és biztosan be fog ugrani, hogy honnan. – Ne haragudj, de nem találkoztunk mi már valahol? –ez a legegyenesebb dolog, ha megkérdezem tőle, talán ketten hamarabb rájövünk az igazságra.

~ Axel ~

Fogalmam sincs, hogy én miként reagálnék arra, ha elveszne egy kottám, vagy dalszövegem. Mivel mindet egyetlen egy füzetbe írom, ezért csak egyszerre tudna eltűnni; azonban, azért eléggé mérges lennék, és tényleg nem tudom, hogy mit tennék. Így aztán megértem, hogy Axel –mint az kiderült a bemutatkozás alkalmával– miért is rejtette azonnal a könyve mélyébe a lapot.
– A vonós hangszerek nem tartoznak az erősségeim közé. A zongora a nekem való hangszer, rengeteg kottám van hozzá, és legalább a negyede saját szerzemény. –nem felvágni akartam vele, de ugyebár a saját darabokat mindig könnyebb átírni több hangszerre, mint egy sokkal régebbi, már-már a köznép által is jól ismert művet. Egyszer-kétszer próbálkoztam meg vele, de soha nem hangzott olyan jól, mint az eredeti darab. Ezért aztán fel is hagytam vele, és maradtam annál, hogy sajátokat írogatok. Így még a kreativitásomat is sokkal jobban kihasználhatom, meg senki nem mondja meg nekem, hogy ez így nem jó, úgy nem jó. Minden művésznek van egyedi vonása, így nekem is, és ha valaki nehéz elemet találni valamelyik kottámban, legalább arra tudom fogni, hogy ez az én specialitásom, és kész.
A művészeti rész után, rákérdeztem arra, hogy nem e ismerjük már egymást. Ismerős volt valahonnan, de nem jutott eszembe. A városok felsorolásánál én is gondolkodni kezdtem, hogy melyik fog beugrani, de sajnos eddig egyik sem. Az utolsónál viszont beugrott, hogy melyik városról is van szó, de nem akartam félbeszakítani a monológját. A történet, amit mesélt a tesójáról, engem is megmosolyogtatott. Jó volt visszaemlékezni arra az időre, és sok emlék előtört, ezzel feldobva a napomat.
– Torquay-ben találkoztunk, és igen, én vagyok az. Erre emlékszem, kicsit már idegesítő volt, hogy folyamatosan a nyakamban volt, de nem volt szívem lekoptatni, mert bár idegesítő volt, amellett még aranyos is. Oké, nem fogok neki többet megmutatni. –ígértem meg vigyorogva, de hogy ebből mennyit tudok betartani, azt nem tudom. Axelt se ismertem fel elsőnek, lehet, hogy a testvérét se fogom. Mondjuk a rajongása által ki fog derülni, hogy ki is lesz, de addig majd csak felkészítem magamat a találkozásra.
– Ez egy hosszú történet, és nem igazán szeretek róla beszélni. Mondhatnánk úgy is, hogy nem igazán volt más választásom. –húztam el a számat a mondat végén. Önszántamból még nem beszéltem erről senkinek sem, egyedül a tanári kar tudja a dolgot, más senki sem. Meg persze a család többi tagja, de nekik joguk van hozzá. Fáj erről beszélni, de valamikor ki kell adnom magamból, ha meg akarom úszni a további kérdéseket ezzel kapcsolatban. Marci még fiatal ahhoz, hogy elmondhassam a dolgokat, és Axel az egyetlen, akivel összefutottam, és nem családtag. Talán Axel lesz az, és itt és most.
– Édesanyám egyik bájitala rosszul sült el, és életét vesztette a robbanás következtében. Én találtam rá, de nem tudtam mit tenni… Apám itt él Magyarországon, de neki van egy másik családja, így az unokatesómnál vagyok. Így kerültem ide, és majd csak most fogom elkezdeni a tanulmányaimat. –meséltem el a nem éppen vidám történetet, de belül elfogott valami jó érzés. Furcsa volt ezt kiadni magamból, de mégis megkönnyebbülve érzem magam. – S te, hogy-hogy itt? –gondolom az ő története nem ilyen tragikus, mint az enyém, de azért érdekel, hogy miért is tudtunk mi itt összefutni.

~ Axel ~

Támadt egy jó ihletem, már csak az a kérdés, hogy Axelnak tetszeni fog-e. Egy próbát megér, veszíteni való meg nincs, s ha belemegy a dologba, akkor többször is találkozunk. Azt hiszem, ez egy barátság kezdete, vagy hogyan is mondják?
– Arra gondoltam, hogy írhatnék neked is valamit. Persze nem erősségem a hegedű, így előbb megírnám zongorára, aztán megpróbáljuk átírni vonósra. Vagy segítek megírni hegedűre, és akkor a zongorás rész kihagyjuk. Nos, vélemény? –nem akartam ráerőszakolni a dolgot, ez a hangomból is érezhető. Szerintem neki is tetszeni fog, vagy ha nem is, akkor úgy is elmondja. Én nem fogok rajta megsértődni, mert felesleges az ilyen apró dolog miatt feláldozni egy bontakozó barátságot. Közben az együttes agyalásnak köszönhetően azt is megtudtuk, hogy hol is találkoztunk egymással. Nem mindennapi megismerkedés volt, ezt be kell látni, de jó érzés az, hogy újra találkoztunk.
– Érdekes… nekem mostanában az arcmemóriámmal van probléma. Van egy csomó név, amiket nem tudok emberekhez kapcsolni. Tudom, nálam bevetette a nézését, mikor le akartam pattintani. Megbántani meg nem akartam, így végül nem küldtem el. –egyszer megbántam, hogy megmutattam neki a dalokat, de nem tehettem arról sem, hogy áhallatszódott a játékom a szomszédba. Bár ez sem biztos, hogy így volt, nem igazán emlékszek a múltra. Valahogy annál a bizonyos eseménynél teljesen új időszámítás kezdődött a számomra, és hogy ezt miként fogom átlépni, arról fogalmam sincs.
– Köszönöm. –még ha csak ennyit is mondott, akkor is jól esett a számomra. Axel volt az egyetlen, aki tudja a dolgokat, és nincs köze a családomhoz, vagy az iskola tanári karához. A régi ismeretség miatt mondtam el neki, meg azért is, hogy végre megkönnyebbüljön a lelkem. Olvastam, hogy ilyenkor az is segít az embereken, ha valakinek elmondhatja a dolgokat, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak. Bízok benne annyira, hogy nem fogja továbbadni senkinek sem. Kevesen vannak az iskolában, akik ismernek, s ez egyelőre tökéletesen megfelel nekem. Még azt sem tudom, hogyan fogok beilleszkedni, de most már legalább van egy ismerős, akit reményeim szerint bármikor megkereshetek.
– A Durmstrangról hallottam, hogy jó suli. Igaz, nekem messze lett volna, és ha a nagyszüleimnél maradok, akkor sem mehettem volna oda. Szerettem a Roxfortot, hiányzik is a kastély… a táj… a társaim. Azonban menekülni is akartam onnan, mert azt hittem, hogy akkor nem fog annyira kínozni az emlék, de tévedtem. –vettem egy mély levegőt, majd Axelra néztem, mielőtt válaszoltam volna a kérdésére. – Navinés vagyok, na és te? Amúgy bocs, ha untatlak a szövegemmel. Nyugodtan szólj ám rám, mert nem vagyok ilyen szómenéses. –felnéztem az égre, majd halvány mosollyal az arcomon vissza Axelra.

~ Axel ~

Magamban tök jól hangzott az ajánlat, kimondva viszont már kicsit bánkódtam a megfogalmazás miatt. Mindenesetre Axel értette a lényeget, és ez csak jót jelent. Ráadásul tetszik is neki az ötlet, így aztán mégsem volt olyan légből kapott.
– A zongorához vagyok szokva, de ha megmutatod hegedűn az alaphangokat, akkor megpróbálkozhatunk alapból arra írni. De ha előbb zongorára írom, majd átírjuk vonósra, akkor már van egy darabunk is. Tök jó, hogy van még egy zenekedvelő a suliban. –sokkal jobban érzem magam ettől a gondolattól. Úgy érzem, most hogy itt van Axel, már nem leszek egyedül a suliban. Remélem, hogy összefutunk még, legfeljebb küldök neki baglyot, ha találkozni akarok vele.
– Helyesbítek: itt lennénk, csak éppen átkoznánk, vagy ütlegelnénk egymást a beszélgetés helyett. Ilyet nem mondok, mert tényleg jót szórakoztam rajta. Ahogy telt az idő, egyre jobban megszoktam, hogy ő is ott van mellettem, figyel, követ, körülugrál, meg ilyenek. Anyu is már kezdett megbékélni, hogy mindig követ. Sajnálom, hogy azóta nem futottunk össze. –húztam el a számat, pedig mennyivel jobb lett volna. Bár tudtam, hogy ők nem angolok, ezért nehézkes lett volna a találkozás megoldása, de a kapcsolattartás is elmaradt, mert elfelejtettem elkérni a címüket, illetve én sem adtam meg nekik. Talán a húga miatt nem is szándékoztam, mert anyu kiakadt volna, ha napi több tíz levél esik haza. Egy idő után már én sem bírtam volna rájuk válaszolni, meg ha elkezdődött volna a suli időszak, akkor még annyi időm se lett volna. Már azt is megemésztettem, hogy még nincs RBF vizsgám, de itt is meg fogom tudni szerezni, illetve egy új hely, új élet.
– Ahh kviddics. Hogy én azt mennyire imádtam. Itt nem tudom, hogy mennyire van előtérben, de nem hiszem, hogy játszanék. Legfőképpen azért, mert még helyre kell jönnöm lelkileg, meg inkább a zenére koncentrálok. –halvány mosollyal nézek Axelra. Az ok csak félig igaz, mert a képességem miatt sem merek játszani. Ezt azonban még a mellettem ülőnek sem mondom el, addig biztos nem, ameddig legalább egy kicsit nem tudom uralni. Erről jut eszembe, hogy majd Kahlillal is beszélnem kell.
– Akkor nem fogunk találkozni a klubhelyiségben. Hányadik évedet kezded? –legalább órákon találkozzunk már, ha máskor nem is. Olyan idősnek látszik, mint én, lehet arra esély, hogy ő is feljebb került pár évfolyammal, mint én.
– Köszönöm, hogy ezt mondod. Nagyon jól esik, hogy meghallgatsz, meg megpróbálod megérteni a helyzetem. Remélem, hogy az unokatesómat nem veszítem el, mert akkor tényleg meg fogok bolondulni. –sóhajtva fordultam felé teljes testemben, és úgy néztem rád. – Te vagy az egyetlen, aki ezt tudja. Már, mint külső személy. Hogy miért neked mondtam el, arra a válasz az, hogy legalább téged ismerlek valamennyire. –mosolyogva néztem rá, majd a tóra emeletem a tekintetemet, és lassan vissza Axelra. Vártam a reakcióját, hogy most bolondnak néz-e, vagy sem.

~ Axel ~

Én felajánlottam neki, ő eldöntötte, s meggyőzött a dolgokkal. Beleegyezően bólintottam a zeneszerzéses dologra, és mivel továbbtárgyalni már felesleges lenne, így én lezártnak tekintem a témát. Ám, ha Axel még hozzá akar fűzni valamit, azt meghallgatom. A zenekedvelős dologra meg elmosolyodom, hiszen igaza van, azonban ott már sántít a dolog, hogy én nem rég nem igazán voltam bent a suliban, és nem beszélgettem mindenkivel.
– Szívesen megismerem. Jó lenne bővítenem az ismerőseim listáját, és ha zongorázik, akkor bőven lesz téma, amiről beszélgethetünk. –igazán hálás lennék Axelnak, ha tényleg bemutatna annak a lánynak. Ha régóta ismeri, akkor tudja, hogy milyen és biztosan nem fog csőbe húzni. Nem is úgy ismerem, hogy ezt megtenné, így aztán még feleslegesebb az aggodalom.
– Azt mondod? Legalább tudtuk volna tartani a kapcsolatot, s igen. Újra összefutottunk, és jobb későn, mint soha. Szerintem, egy régi ismerős mindig fel tudja dobni az ember mindennapjait, függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban voltak az elválásukkor. –nekem most nagyon is pozitívan dobta fel a napom, illetve az életem hátralevő részét az, hogy Axel megjelent. Ha másról nem, a zenéről biztosan kimeríthetetlenül tudunk majd beszélgetni, plusz biztosan találunk majd közös témát. Legfeljebb tanulunk együtt, ha más nem jut az eszünkbe, de azt hiszem ez lesz a legutolsó ötletünk.
A beszélgetésünk átterelődik a kviddicsre, arról meg a házakra. Kiderül, hogy sajnos nem egy csapatot erősítünk, így a klubhelyiséges, meg a szobában való hülyülés sajna elmarad. Reménykedve kérdeztem meg, hogy hányadéves lesz most, de a válaszát hallva, megint csak elhúztam a számat.
– Negyedikes leszek. Ne tudd meg, hogy mennyire kiakadtam, mikor átkerültem ide, és csak harmadikba tettek át. De végül beletörődtem, mert rájöttem, hogy így van még időm az RBF-re, vagy itt mi is van. Meg tovább lehetek diák, és amúgy se tudom még, hogy mi akarok lenni. –fejtem ki hosszan a válaszomat a kérdésére. Visszagondolva arra az egész cirkuszra, teljesen felesleges volt, de nincs mit tenni, mert már megtörtént a dolog. Ezután következett az, hogy elmondtam Axelnak, hogy miért is keveredtem én ide, és megköszöntem, hogy meghallgatott. Amit mondott, arra elmosolyodtam, és már készültem nyitni a számat, egy „rendben” szóra, mikor éreztem a magához húzó karjait. Meglepetten pislogtam előre, de egy röpke hatásszünet után, én is visszaöleltem őt. Nem eresztettem el, megvártam még ő enged el, ám ez idő alatt akarva-akaratlanul is beszívtam az illatát, s ekkor döntöttem úgy, hogy elengedem őt. – Izé, ahm… jó az illatod. –bukott ki belőlem, aztán inkább befogtam a számat, és a tóra meredtem. Nem vagyok normális, hogy egy srácnak mondok ilyet, de mint a többi múltbéli eseményen, ezen sem tudok már változtatni. Érzem, hogy ég a képem, azonban a tekintetem mindvégig a tón van.

~ Axel ~

– Nekem is vannak olyan ismerőseim, akikkel nem találkoznék újra. Téged is jó újra, és ezek szerint kicsi a világ. –jegyzem meg vigyorogva a találkozásos témára. Mikor kijöttem a tóhoz, nem gondoltam volna, hogy egy olyan személy kottáját vágja hozzám a szél, akivel nagyon régen találkoztam. Ráadásul az illetővel csak pár napig szívtam egy levegőt, de legalább beszélgetői viszonyt sikerült kialakítanunk egymás között, ami lényegében a tesójának köszönhető.
Közben továbbterelődött a szó a sulira, a házra és az évfolyamra is. Hamar rá kellett jönnünk, hogy máshol kell találkoznunk, de szerintem ez nem baj. Nem feltétlenül kell állandóan az iskola falaki között lennünk. Ameddig jó idő van, addig inkább legyünk a friss levegőn. Télen meg majd beülünk valahova egy jó forró teára, és elütjük ott az időt.
A letörtségemet Axel akadályozza meg, méghozzá egy öleléssel. Jól esett, és hamarosan én is megöleltem, aztán kibukott belőlem egy bók, amitől elengedtem, és égő képpel meredtem a tóra. Mondjuk, ha egyszer jó illatú parfümöt használ, akkor nem csoda, hogy megjegyeztem. Szerintem bomlanak utána a csajok, csak az tűnik furcsának, hogy most nincs itt egy sem.
– Akkor megtörtem a jeget. –motyogtam, aztán visszafordítottam a tekintetemet Axelra, és elmosolyodtam a szavai hallatán. – Ne aggódj, én sem szeretnék zárt osztályra kerülni, és rendben van. De ha te is unatkozol, vagy valami, akkor küldhetsz baglyot, és találkozhatunk. –ajánlottam fel én is, ha már ő is megtette, holott nem gondolná ezt mindenkiről az ember. Axel úgy viselkedik most, mint egy idősebb testvér, csak az a hiba az egészben, hogy én vagyok az idősebb. Nyitnám ismét a számat, de a gyomrom jelzi, hogy üres, és kellene valami étel. Viszont egyedül nem szeretnék kajolni, így jön a következő ötletem.
– Nem vagy éhes? Meghívlak a csárdába, kérhetsz bármit. –mosolyogva keltem fel a padról, és ha igent mondott, akkor Axel mellett sétálva indultam meg a csárda felé.