Amanda

 

Ma nagyon sokáig aludtam, már majdnem dél volt, mikor felkeltem. Senkit nem láttam a levita házban, biztos mindenki a kastély többi részén, vagy épp a faluban vannak. Nem maradok én se sokáig itt, gyorsan felveszek valamit magamra, egy rövidnadrágot, és egy kék topot, meg egy tornacipőt. Először is elmegyek a faluba a falatotó gyorsétterembe, ahol nyugodtan megebédelek. Még egy kis időre visszajövök a szobámba, mert a arra gondoltam, hogy elmegyek a kis tanácsához, és egy kicsit gitározom, úgyis rég játszottam már. Viszonylag hamar kiérek a falu határába, ahonnan már csak pár perc és ott a tó. Vannak ott egy páran, de nem zavartatom magam, leülök a fűbe, előveszem a gitárom és elkezdek rajta játszani. Mivel már elég rég volt a kezemben gitár, így először még sokat tévesztek, de hamar belejövök.

Amanda

Nagyon sokféle dalt ismerek, amiket még a zenesuliban tanultam, vagy esetleg csak úgy magamtól. Bár ezek közül sokat nem kedvelek, főként azokat, amiket az iskolában tanultam, mert igazság szerint azokat nem lehet eljátszani gitáron. Már egészen belejöttem, mikor hozzám szólt egy lány, és ettől egy olyan hangot hallatok a gitáron, ami valami szörnyű. Egy pillanatra csúnyán nézek a lányra, de aztán meglátom, hogy valamit keres, végül ki is derül, hogy egy fülbevaló az eltűnt tárgy.
- Szia, nincs semmi baj - felelem, majd elmosolyodok, hogy az előbbi csúnya nézésem ellenlábazzam. - Egy pillanat - mondom, és elrakom gyorsan a gitárom a tokjába.
Kicsit arrébb állok, hogy kényelmesen körül tudjon nézni.
- Öhm... Segíthetek? - kérdem kicsit bátortalanul, majd nekitámasztom a gitárt az egyik fának, és elkezdem én is keresni. - Amúgy..... Hogy néz ki?

Amanda

Ismerős érzés elveszíteni olyan tárgyat, amire szükséged lenne, vagy épp csak nagyon szereted. Én is hajlamos vagyok elhagyni kisebb tárgyakat, bár főleg a radírjaimat hagyom el. Egyik alkalommal az egész szobát feltúrtam, hogy megtaláljam, persze eredménytelenül. Aztán mikor már semmi szükségem nem volt rá, mert vettem egy másikat, akkor találom meg, olyan helyen, ahol többször is megnéztem, de nem szúrta ki a szemem. Szerencsére fülbevalót még nem vesztettem el, bár nincs is olyan sok fülbevalóm, és azok is mind lógósak. Így természetes, hogy felajánlom neki segítségemet, amin kicsit meglepődik, bár nem is csodálom, hisz az első benyomása rólam -vagyis az a csúnya nézés - nem bizonyult a legjobbnak.
- Igen, tényleg segíteni szeretnék - felelem. - Ha nem gond - teszem hozzá kicsit bátortalanul, mert ha nem akarja hogy segítsek akkor békén hagyom, és elmegyek.
Elmondja, hogy hogyan néz ki a fülbevaló, és én máris a földet kutatom, hátha rábukkanok.
- Amúgy ismerős érzés elveszteni egy kis tárgyat amit kedvelsz, vagy épp szükséged van rá. Én is hajlamos vagyok Elhagyni kis méretű tárgyakat - mondom a lánynak, miközben a padon térdelek, onnan nézek szét.
Megakad a szemem valamin a fűbe, talán az a fülbevaló. Persze nem hogy leszállnék a padról, áá dehogy, inkább onnan, a háttámláján keresztül hajolva próbálom elérni, ami természetesen nem sikerül, és így leesem a padról, egy sikítás kíséretében, majd a földön landolok.

Csatáry Konrád

Tudom, hogy most kezdődött el a vizsgaidőszak, és egy normális és átlagos levitás a szobájában ülne, vagy épp a könyvtárban tanulna, de én nem. Ezek szerint én nem vagyok normális levitás, bár ki tudja. Az elmúlt jó pár napot azzal töltöttem, hogy tanultam, szinte hozzám ragadtak a tankönyvek, le sem lehetett rólam szedni őket. De már egy kicsit belefáradtam, és már a szemem is kezd fájni a sok olvasástól. És ami rosszabb, teljesen elhanyagoltam a kreativitásomat. Vagyis úgy értem, hogy az utóbbi, talán egy hónapban egyáltalán nem rajzoltam, vagy vettem elő a gitárom. De a mai délutánt csakis a zenének szánom, vagyis kimegyek valahova a kastély köré, és előveszem régi ismereteimet.
Egy egyszerű kék ruhában, és hozzáillő cipőben indulok útnak, természetesen hajamba egy kék virágot tűzök. Le sem lehet tagadni, hogy levitás vagyok, főleg most, de ez nem is baj. Hamar kiérek a kastélyból, és a tavacska felé veszem az irányt. Ott remélhetőleg nem lesz senki, és nyugodtan tudok majd gitározni. Szerencsémre valóban nincs még itt senki, így leülök a fűbe, és egy mély lélegzetvétel után elkezdem pengetni a húrokat. Hagyományos Japán számokat játszom, mert azokat nagyon imádom, és amúgy is már nagyon rég hallottam olyanokat. Bár az eredeti hangzáshoz képest ez semmi, de még így is nagyon szépen hangzik. Legalábbis szerintem. Ki tudja, hogy másoknak hogyan tetszene, ha lenne itt valaki, de szerintem nem is akarom megtudni. Egyetlen hangot nem vétek el, minden teljesen tökéletes, és engem is teljesen átjár a zene, szinte teljesen egybeolvadok vele, és környezetem minden apró zaját teljesen kizárom elmémből.

Csatáry Konrád

Miközben játszom, néhány madár csiripel, de ez különösebben nem zavar, sőt, talán így még jobban élvezem a játékot. Minden egyes hang eszembe juttatja szülőhazám, amitől most nagyon távol vagyok, és félő, hogy még a szünetben sem tudok néhány napra hazalátogatni a családomhoz, és az ottani legjobb barátomhoz. Szemem előtt feltűnnek, mégha csak képzeletben is, azok a gyönyörű cseresznyefák, mik alatt sokszor pihentünk, meg az egész táj, szinte minden megelevenedik előttem, és a régi emlékek is a felszínre kerülnek. A jók és a rosszak egyaránt, és ezek vegyes érzelmekkel töltenek el. Ezeknek az érzelmeknek a harcától, ami bennem van, könnyek gyűlnek a szemembe, ami miatt kénytelen vagyok egy kis szünetet tartani, hogy szememet meg tudjam törölni. Ekkor valaki hozzámszól, és én egyszerűen ledermedek. Nem merek megmozdulni, mert érzem a hangon, hogy egy nálam jóval idősebb férfi szólított meg, akár még tanár is lehet. Sőt, biztos vagyok benne, hogy tanár. Lassan, és óvatosan fordulok meg, vagyis pontosabban felnézek, mert az a valaki mellettem áll. Sejtésem igaznak látszik arról hogy tanár, mert mintha láttam volna már őt a kastélyon belül. Mondjuk engem nem tanít, az biztos,mert akkor tuti emlékeznék az arcára, és még a nevét is tudnám. De az arcmemóriám az mindig is nagyon jó volt, szóval bizton állíthatom, hogy már láttam őt a kastélyban.
- J-jó estét. - köszönök én is, bár ez egy kicsit nyögve-nyelősen ment. Nem is tudom, hogy igazából, hogy köszönhetnék neki, mert azért mégsem tegezhetem le, de a "csókolom" meg valahogy nem jön a számra. És hát ez lett belőle. - Igen, én is ide járok. És tudom, hogy nekem is tanulnom kéne, de eddig folyamatosan azt tettem, és csak egy kis pihenésre volt szükségem. - Felelem egy igen halovány mosoly kíséretében, ami eléggé bátortalanra sikeredett, bár ez az arcomon is látszik, hogy kicsit bepánikoltam, de próbálom ezt le gyűrni, kisebb nagyobb sikerrel.

Csatáry Konrád

Szerencsére, legalábbis így az elsőre ezt tudom leszűrni, nem az a szőrös szívű, komor tanárfajta az az ember, akivel szemben állok. Pontosabban ülök. Mondjuk az is igaz, hogy még itt, a kastély falain belül nem igazán találkoztam olyan tanárral, bár lehet hogy van olyan is, csak én még nem.futottam össze olyannal. De addig jó, míg az nem történik meg, és reményeim szerint ilyen nem fog olyan lenni úgy nagyjából... soha.  Válaszából azt tudom leszűrni, hogy neki is nagyon sok dolga volt, vagy esetleg még mindig van, a vizsgaidőszak miatt. Bár ez nem csoda, hisz tanár, és biztos sokan küldtek neki szorgalmit, meg mi egyebet, de ezen kívül tuti sok más dolog van, amit tanár ként meg kell biztos csinálnia, de erről sokat nem tudok.
- Öhm... Maga milyen tanár? Mármint mit tanít? - teszem fel ezt a roppant egyszerű kérdést, ami már egy pár perce furdalja az oldalam. Kíváncsi vagyok rá, mert azért jó tisztában lenni azzal, hogy pontosan mit is tanít, de lehet hogy majd az fog kiderülni, hogy valójában nem is tanár csak egy Bagolyfalvi lakos. Ki tudja?
- Hm? Nem, nincs semmi baj. - Felelem kicsit értetlenül, mert nem értem, hogy ez most hogy jutott eszébe. Az persze fel sem merül bennem, hogy a szemem törölgetése végett kérdezte, de mindegy. - Miből gondolja ezt?

Csatáry Konrád

Mitológiák és Vallások. Hm... Elég érdekesen hangzik, biztos jó tantárgy lehet, de szerintem nem igazán az én stílusom, vagy hogy is mondjam. Igazából a tanárokkal soha nem beszélgettem olyan nagyon, csak épp annyit, amennyi szükséges volt, és hát, az nem túl sok. Talán csaknéhány mondat erejéig beszéltem négy szem közt egy-egy tanárral, aztán rögtön el is mentem onnan.
- Igen, én nem járok a maga órájára. - Felelem egy, már kicsit bátrabb, de még mindig halovány mosoly kíséretében. - Amúgy a nevem Keiko Sama. - Mutatkozom be, h már ő us elmondta nekem a nevét, mert ez tudtommal így illik, mégha nem is kérdezte.
Persze, a könnyek a szememben, hogy-hogy nem jöttem rá előbb? Én is biztos azt gondolnám, valami baja van a velem szemben álló embernek, ha a könnyeit törölgetné. De nekem most nincs semmi bajom, szóval ez egy kicsit megtévesztő lehet.
- Tényleg nincs semmi bajom. Csak... emlékek. - Csak ennyit mondok, és szememet leemelem a tanárról, majd a tavat kezdem nézni, a férfi válaszát várva.

Csatáry Konrád

Én nem vagyok olyan nagyon vallásos, mint egyes emberek, és igazából nem is nagyon hiányoltam ezt az életemből. A nagyapám természetesen az, vagyis nagy keresztény, és azokban a ritka napokban, mikor meglátogattuk őt, mindig csak ilyenekről tudott beszélni, így valamelyest tisztában vagyok az ilyen dolgokban, de nem igazán szeretek róla beszélni. Nem mintha bajom lenne vele, de nem áll közel a szívemhez. De ezt inkább nem mondom ki, mert hallva, hogy milyen tanár Konrád, ő biztos vallásos, vagy hogy mondják. Meglep, hogy beszélgetne velem, mert én végül is csak egy diák vagyok, ő pedig tanár. De lehet, hogy ennek nincs semmi értéke, vagy értelme, mert engem nem tanít, szóval miért is ne. Attól, hogy ő felnőtt, az még nem azt jelenti, hogy ne beszélgethetnénk egy jót. Végül is ott van Hayate is, vele is nagyon jókat beszélgettem régen, még mielőtt bekerültem volna a suliba. Jó, tudom, hogy az teljesen más, mert őt már nagyon rég ismerem,és szeretem,apámként tisztelem. De talán annyira mégsem más. Mindegy, nem mondok nemet, és egy kis beszélgetés nem árt.
- Igen, lenne kedvem beszélgetni. -felelem egy mosollyal kísérve. Csak éppen nem tudom, hogy miről is tudnék beszélgetni egy tanárral, akit épphogy csak néhányszor láttam, futólag. Elteszem a gitárt a tokjába, majd szép lassan feltápászkodom, és odamegyek a padhoz. A gitárt a padnak támasztva leülök, és a tanárra nézek csendesen, várva, hogy ő is helyet foglaljon.

Csatáry Konrád

Már legalább egy fél perce csak némán ülünk egymás mellett, és ez kezd kicsit nyomasztó lenni, de nem tudok ellene mit tenni, mert nincs semmi ötletem, hogy miről is beszélhetnénk. Hát ebből nem lesz nagy beszélgetés, ha így folytatjuk. Nem tudom, talán akad majd valami téma, amiről tudnánk beszélni, mert ez a csönd nem igazán tetszik. Felmerül bennem egy téma, de azt rögtön el is vetem, mert nem biztos, hogy szívesen beszélne a tantárgyáról, eleget beszél órákon is. Gondolom. Végül a csendet ő töri meg, két kérdésével.
- Elsős vagyok. Még. De remélem nem sokáig. Vagyis, én úgy érzem eleget tanultam ahhoz, hogy átmenjek a vizsgákon. Igen levitás vagyok. -Felelem, majd a tavat kezdem figyelni, de szemem hamar az égre emelem. Egy repülő halad el felettünk, úgy nagyjából 8-9 kilométerrel, amit más talán csak egy kis pontnak lát, vagy nem tudom, de én tisztán kivehetőén látom, hogy az egy nagy utasszállító, ami kelet felé halad. Ki tudja, talán épp Japánba megy, hogy ott letegye a turistákat, vagy az épp hazafelé tartó japánokat. Most szívesen lennék azon a repülőn, ha valóban arra tart, hogy elszabaduljak egy kicsit a nyomasztó vizsgáktól, de tudom, hogy ez nem lehetséges, de azért álmodozni csak szabad. Ezektől a gondolatoktól mosolyra húzódik a szám, majd egy két perc elteltével, mikor már elég távol kerül a repülő, a szemem az égről, Konrádra emelem, és szótlanul nézem őt.

Ádám
 Ruha

A boldogságom még mindig nem múlt el, mióta megtudtam, hogy lesz egy kistesóm. Azóta nem is lehet levakarni az arcomról a mosolyt, mintha teljesen kicseréltek volna. Néha teljesen úgy viselkedem, mint egy eridonos. És úgy is érzem, mintha teljesen kicseréltek volna. Most egyszerűen minden olyan nagyon jó, és tökéletes is. A vizsgákon is sikeresen teljesítettem eddig, és szerintem a továbbiakban sem lesz semmi probléma. Persze az iskolaelsőségre még nem hajtok, egyelőre. De talán majd egy vagy két év múlva. Emellett még ott van az az örömöm is, hogy nemsokára, pontosabban nagyjából 8 hónap múlva testvérem születik. És ez már most örömmel tölt el, és képzelgek is, hogy vajon milyen lesz a kistesóm. Vajon fiú lesz vagy lány? Én szívem szerint egy kisöcsit szeretnék. Persze örülnék a húgnak is, de mint már mondtam, az öcsinék jobban. De most, most még meg sem született, így térjünk vissza a jelenbe. Szerintem egy jó ötlet, hogy egy ilyen rendezvénnyel búcsúztatják a nyarat. Nem is tudom, hogy hova menjek, így először a fő utcára megyek ki, de ott túlságosan sok az ember, szinte már tömegnyomor van, és az nekem már nem olyan hívogató, így gyorsan átverekszem magam a tömegen, és a tó felé veszem az irányt. Ott is vannak néhányan, de ez még élvezhetőbb, mint ami a fő utcában van. Igazából elég kellemes a légkör, szóval itt maradok, de nem tudom, hogy mit is csináljak. És nem is látok itt senkit, akivel beszélgethetnék. Vagyis látok itt ismerősöket, de ők mind el vannak foglalva mással, vagy épp valakivel társalognak, és én nem akarom zavarni őket, így inkább távol maradok tőlük. Odamegyek az egyik asztalhoz, és elveszek egy pohár limonádét. Onnan nézem az embereket, akik érkeznek, vagy már itt vannak, és egymással társalognak. Visszafordulok az asztalhoz, hogy elvegyek egy apró csokis sütit, mikor valaki megérinti a vállam. Hátrafordulok, és egy sráccal találom magam szembe, aki egy virágos tiarát, ami sokkal szebb, mint az a virágfüzér, amit itt osztogatnak. És még illik is a kék ruhámhoz, amit ma magamra húztam. Egy mosoly kíséretében fogadom el a tiarát.
- Óh, köszönöm, ez nagyon szép - mondom arcomon egy igazán nagy, és valódi mosollyal.

Ádám

Jól döntöttem, hogy lejöttem ide, hisz itt olyan szép minden. Mondjuk alapból, mikor nincs itt semmiféle rendezvény, akkor is nagyon szép,de most így, valahogy szebbnek tűnik az egész. Egyedül indultam el, és úgy is értem ide, végül mégiscsak akad társaságom, egy srác személyében, aki egy nagyon szép tiarát ad nekem. Nem tudom, hogy vajon miért épp hozzám jött, talán engem látott meg elsőnek, vagy, vagy ki tudja. A tiarát egy őszinte mosollyal az arcomon fogadom el.
- De, természetesen lenne kedvem veled tartani, mondom mosolyogva, majd kiiszom az utolsó korty limonádét is a pohárból, és visszateszem a helyére. Aztán felajánlja, hogy segít felrakni a fejemre a tiarát, amit én azonnal el is fogadok, és visszanyomom a kezébe. Egyedül nem is tudtam volna feltenni a fejemre, hisz nincs itt semmiféle tükör, ahol meg tudnám nézni, hogy jól áll-e. Persze meg is kérdezhetném a sráctól, de inkább rá bízom az egészet. Mikor sikerül, akkor be is mutatkozik, amit én is megteszek.
- Az én nevem pedig Keiko. Keiko Sama. - Mutatkozom be én is, és egy bájos mosolyt is villantok. Végre akadt, egy látszólag kedves, és illedelmes srác, vagyis Robin személyében. Mert első ránézésre nagyon kedvesnek látszik, de ez lehet csak valami álca, és aztán meg ismét én szívok mint a torkosborz. Volt már ilyenre példa nem is egyszer. Bár ha jobban belegondolok, azok még Japánban voltak, az előző sulimban, és ott szinte mindenki ilyen kibírhatatlan volt. Én hülye meg mindig bedőltem nekik. De, de most valahogy érzem, hogy ő nem olyan, és általában a megérzéseim jók szoktak lenni A bemutatkozást követően felém nyújtja a kezét, s én egy kis hezitálás után meg is fogom, és elindulunk a tó felé.
- És amúgy te még csak most érkeztél? Csak mert eddig még nem láttalak a kastély környékén. - kérdem az első dolgot ami az eszembe jut, közben felnézek rá - mert kicsit /sokkal/ magasabb nálam - és a szemét keresem.

Ádám/Robin
Vízibicigliiii

Én megbízom Robinban teljes mertékben, bár lehet, egyesek szerint ez nem éppenséggel a legjobb ötlet. De én mindig és mindenkiben megbíztam eddig, bár ez sokszor vált a káromra, sose tudtam, még máig sem változtatni ezen. Egyszerűen nem tudok megváltozni, de ha jobban belegondolok, akkor nem is kéne megváltoznom. Ha nem lennék ilyen, akkor talán nem leltem volna ilyen barátokra, akiket most a barátaimnak nevezhetek. De egyben nem csalódtam volna már annyiszor, mint egyes emberekben.
Most úgy érzem, hogy ebben a srácban megbízhatok, nem lesz rossz vége az egész napnak. Elindulunk a tó felé, hajamban már a tiarával, s arcomon egy nagy mosollyal.
- Eltaláltad, Japánból jöttem. - Felelem, és egy nagy mosoly ül ki az arcomra. Ezt mindenki eltalálja, vagy ha nem, akkor max annyit, hogy ázsiai vagyok. Mondjuk azon se akadnék ki, ha kínait mondott volna, mert én nem az a fajta vagyok, aki ilyenen kiakad. Persze egy alkalom volt, amikor eléggé kikészültem, de akkor is az ő hibája volt, vagyis Márké, mert az a hangnem az, az olyan, nem is tudom mivel jellemezhetném, de nem volt túl kedves. Legalábbis én így éltem meg az egészet. Mondjuk azóta már kicsit javult a kettőnk közti kapcsolat, most már talán kicsit többnek is mondhatjuk, mint semleges, de még mindig nem nevezhetnénk barátságnak.
Aztán szó esik arról, hogy mióta is van itt. Persze azt mondja, hogy már egy jó ideje itt van, és én hiszek is neki, hisz nincs semmi oka hazudni neki. Hacsak nem egy örökös hazudozóval van dolgom, aki mindenkinek mindenről hazudik. De inkább ne is gondolkodjak ilyeneket, a legjobb az lesz, ha inkább csak élvezem a mai napot. Aztán elérünk a tóhoz, és Robin egy üresen álló vízibiciklire mutat.
- De, de menjünk - válaszolok, s tágra nyílt szemeimmel a kék vízibiciklit pásztázom, arcomra egy mosoly ül ki, majd odaszaladok, és gyorsan beleülök. A srácra nézek, várva, hogy ideérjen.

Robin vagyis Ádám

Kezdem nagyon jól érezni magam. Nem mintha eddig nem lett volna jó kedvem, mert már alapból úgy indultam el, hogy csak úgy árad belőlem a jókedv és az öröm. Ez nem is csoda, már egy pár napja ilyen vagyok, mikor kaptam egy levelet, ami annyira feldobott, hogy még én sem ismerek teljesen magamra. És ez nem vicc, én ennyire nem szoktam boldog és mosolygós lenni. És most itt vagyok a tónál, s azt a célt tűztem ki magamnak, hogy átragasszam a körülöttem lévő emberekre is ezt az örömöt. Nem is kell sokáig keresgélnem, mert egy srác lép oda hozzám, önként. Aztán mikor meglátom a kék vízibiciklit, hezitálás nélkül szállok bele, s meg sem várom Robint. Aztán mikor ő is ideér, elindulunk, és így alkalmam nyílik ebből a szemszögből is szemügyre venni a partot. Így talán még szebbnek tűnik minden, és ki is élvezem ezt a pillanatot, mert tudom, hogy ilyet nem sokszor lát az ember, és ez tetszik is, nagyon, amit az arcomra kiülő mosoly is alátámaszt.
- Ho-ho-hogy énekelni? - pislogok rá kicsit zavartan, de egyben értetlenül is. Szeretek énekelni, nem arról van szó, csak én inkább magamban, ha egyedül vagyok, vagy csak szűk családi körben. Esetleg még a legjobb barátaim előtt. De máskülönben nem, semmi pénzért. Attól félek, hogy a végén még kinevetnek, és ettől kicsit bátortalan leszek, míg végül csak makogni tudok. - Na azt várhatod, hogy én énekelni kezdjek. Mondjuk szeretek énekelni, meg úgy alapjában véve zenélni, de nem emberek közt. Vagyis hogy is mondjam... Nem merek, ahhoz nincs elég bátorságom. Pedig tudom, hogy tehetséges vagyok, legalábbis már mondták páran, meg zenesuliba jártam a Bagolykő előtt, szóval lehet benne valami igazság - mondom, egy halvány mosollyal az arcomon, majd egy pillantást vetek Robin felé. - Miért nem akarlak hallani? Olyan szörnyű csak nem lehet a hangod. - Felelem vigyorogva, s a végén még el is nevetem magam. Csak nem lehet olyan szörnyű a hangja. De majd biztos kapok erre egy egyszerű vagy nem egyszerű választ. Majd kiderül.

Ronald Little-Leah

A vizsgáknak végre vége. Pontosabban épp a születésnapomon volt az utolsó lehetőség a vizsgákra, de én már előbb le tudtam mindet, így már csak azon kell aggódnom, hogy sikerül-e osztályt lépnem. Remélem igen, legalábbis szerintem jól sikerültek, de azért ne igyunk előre a medve bőrére. Nem kéne ennyit aggodalmaskodnom az egész miatt, most inkább élvezzem ki a szünetet, míg tart, utána pedig teljes gőzerővel kezdjünk bele a következő évbe. Ilyenkor sokan hazalátogatnak, hogy egy kis ideig a szüleivel, családjukkal legyenek, de én nm tartozom közéjük. Anyuék szerintem el vannak foglalva a kicsi érkezésével, bár addig még vagy kis idő, de inkább nem zargatom őket, megvannak nélkülem is, és én is nélkülük, de azért hiányoznak. Apu meg, hát hozzá nem megyek szívesen, mert tudom, hogy akkor a nagyapához is el kéne látogatnunk, ahhoz meg egyáltalán semmi kedvem, mert tuti ott lennének az unokatesóim, akiket ki nem állhatok, s az életem is szebb nélkülük. Szóval a lényeg az, hogy a szünet alatt nem megyek sehova, maradok itt, a kastély, és a falu környékén. Végül is itt is sok mindent lehet csinálni, sok helyre lehet menni, unatkozni tuti nem fogok.
Ma egész nap a szobámban punnyadtam,semmihez nem volt kedvem, vagy rajzolgattam, vagy a medálomban gyönyörködtem, amit még aputól kaptam a szülinapomra. De kezdem unni ezt a semmittevést, és a levegő is kezd elfogyni, így muszáj kimennem friss levegőt szívni. Az időre való tekintettel, mivel már kezd hűvös lenni így estefelé, kellően felöltözöm, és még egy sapkát is a fejemre húzok. A tó irányába indulok el, és hamar el is érek oda, ami most igazán szép, így szürkületkor, egy pár percig csak állva, az egyik fának dőlve gyönyörködöm benne, majd leülök, hátamat meg támasztva a fa törzsében, aztán nyakamról leveszem a medált, kinyitom, és egy halvány mosollyal nézem azt a boldog családot, akik visszanéznek rám.

Adam Kensington
Outfit



Most már nagyon eeelegeeem van mindenből. De még mennyire. Magányra vágyom, egyedül akarok lenni, hogy ki tudjam fújni a fáradt gőzt, tudjak nyugodtan gondolkodni, és ismét feltöltődni, hogy új erővel kezdhessek folytathassam a megszokott, néha kicsit zűrös életem. Valami nyugis hely kéne, és így estefelé a szabadban fogok leginkább nyugis helyet találni. Néhány órája már lement a nap, és lassan itt van a takarodó is, de engem most ez izgat a legkevésbé. Felkapok az éjjeliszekrényemről néhány lapot, és két darab szénceruzát, meg persze a rajztáblám, amiket nemes egyszerűséggel bedobok a táskámba, és halkan kiosonok a Levita toronyból, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Fogalmam sincs, hova akarok menni, csak azt tudom, hogy kell a friss levegő. Tekintetemmel végig a földet fixírozom, nem is nézek fel, csak megyek valamerre. Gyors, apró lépteimmel hamar hátrahagyom a kastély kapuját is, s az erdő felé veszem az irányt... Végül a Kis tavacskánál lyukadok ki, bár nem tudom hogyan, és miért pont ide, de ha már itt vagyok, és nincs itt senki más, itt maradok. Tökéletes... Leülök az egyik padra, mindkét lábam felhúzom, aztán csak nézem a víztükröt, ahogy megtörik rajta a Hold fénye. Néhány percig csendben bámulom a tavat, majd előkapom táskámból a lapokat, és a szénceruzát, s rajzolni kezdek. Előtte persze még a pálcám segítségével egy kis fényt varázsolok magamnak, hogy lássák is valamit. Szeretek szénnel dolgozni, szintre mindig azzal rajzolok. Most a tó lágyan fodrozódó felszínét örökítem meg, rajta egy pici, törékeny, táncoló tündérlánnyal. Gyors mozdulatokkal viszem fel a szént a lapra, és még egy kicsit remeg is a kezem, de nem attól, hogy fázom, csak egy kicsit ideges vagyok. Ennek eredménye pedig az, hogy eltörik a ceruza, s egy szép csíkot hagy maga után a papíron.
- Ne... Ne ne ne ne...! Csak ezt ne.... - Már csak ez hiányzott... És még radírt sem hoztam, pedig azzal többé-kevésbé el tudnám tüntetni a csíkot. De mivel nincs most itt radír, az ujjammal próbálok javítani a hibámon, közben pedig anyanyelvemen igen szép szavakat motyogok magam elé, a pálcámról meg szinte teljesen elfeledkezem, az kiesik a kezemből, halk puffanással érkezik a földre.

Adam Kensington


Elegem van mindenből... De tényleg szó szerint mindenből. A tanulásból, a kviddicsből, az emberekből, és legfőképp az apámból. Csak egy nyugodt, békés helyre vágyom, ahol ki tudom pihenni magam, esetleg kitombolni, hogy eltávozzon belőlem ez a sok stressz. Például egy lakatlan sziget tökéletes lenne. Egy sziget, ahol csak én vagyok, a végeláthatatlan tengerrel körülvéve, hófehér homokkal a parton, és pálmafákkal. Ahh... Tökéletes lenne. Ja igen, és egy maki is kéne oda, mert az olyan kis cuki...
De most be kell érnem a tavacskával, ami azért nem semmi, tekintve, hogy nincs itt senki. Miért is lenne? Este van, ilyenkor a többség nem merészkedik ki, túlságosan félnek, hogy lebuknak, és büntetést kapnak. De persze vannak kivételek, én viszont ma még ilyennek nem találkoztam, bár az igazat megvallva nem is akarok. Elkezdek rajzolni, hátha attól kicsit lenyugodnak a gondolataim, mert ha lerajzolhatom, megörökíthetem mindazt a zűrt, ami a fejemben tombol általában kicsit nyugodtabban tudok gondolkodni. De ez most nem igazán akar összejönni, a tetejében még kettétörik a szénceruza, s ahogy esik le egy szép kis csíkot hagy maga után, és nincs nálam radír, így az ujjammal próbálom helyrehozni a kárt. Annyira belefeledkezem, hogy fel sem tűnik, időközben kiesett a kezemből a pálcám, és társaságom is akadt. Csak akkor eszmélek rá minderre, mikor valaki az orrom elé dugja a tölgyfa botot. Kicsit összerezzenek az ijedtségtől, de épp csak alig észrevehetően, majd felnézek a társaságomra.
- Hogy... Mi? - homlokomat ráncolva, kissé értetlenül nézek a férfira. Fiú...? Ja hogy az... Az milyen rég is volt, szinte már teljesen elfelejtettem, hogy voltam fiú is... Ezek az emlékkel együtt felszínre bukkan a férfival való találkozás emléke is.
- Ja hogy... Izé... Sajnálom az akkori viselkedésem... Kicsit hülyén viselkedtem, pedig én nem olyan vagyok... Vagyis izé... Szóval sajnálom... - Emlékszem, akkor kicsit hülye voltam, és.. szóval na... Nem szépítem, nagyon hülye voltam.

Adam



Idegességem szinte kézzel tapintható, úgy látszik, minden negatív érzelem, stressz, amit az elmúlt hetekben próbáltam elfolytani, jó mélyre elásni, most akar felszínre törni, kitörni belőlem. Pedig én úgy gondoltam, hogy a veszekedéseimmel az apámmal az a stressz eltűnik belőlem, de nem. Épp ellenkezőleg, és ez nagyon idegesít. Miért kell nekünk mindig ezt csinálnunk? És miért nem tudunk úgy viselkedni egymással, mintha tényleg apa és lánya lennénk. Persze minden családban vannak viták, de koránt sem annyi, mint nálunk. Nem bírjuk ki egyetlen találkozásunkat sem vita nélkül, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Ő olyan... Olyan önimádő, önfejű, és makacs, pont... Szóval pont mint én. Azzal a különbséggel, hogy én nem vagyok önimádó. De Ő...Szörnyű.
A felgyülemlett stresszt éjszakai sétával, egy kis friss levegővel, és egy csipetnyi kreatívkodással vezetem le. Társaságra nem vágyom, de miért is ne, pont akkor jönnek, mikor az ember nem akarja. Én meg vagyok olyan nagylelkű - igazából csak gyáva szerintem - hogy nem küldöm őket el azon nyomban. A férfi azonnal egy olyan emléket ébreszt fel bennem, amitől kicsit kínosan éreznem magam. Tény és való, hogy nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Azonban a vámpíron jelét sem látom, hogy hülyének nézne, vagy bármi ilyen, mintha az a dolog a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Na mindegy is.
Tudom, hogy nincs rajtam egyéb, csak egy jó vastag pulcsi, ezért nagy az esélye, hogy megfázom, de ez most egyáltalán nem érdekel. Egy kis meghűlés kit érdekel? Nem halok bele.
- Nem... Nem fázom... Talán csak egy picit - válaszolok neki, s közben hátradőlök, bal karomat pedig a másikkal megdörzsölöm. Törökülésbe helyezkedem a padon, rajzom pedig az ölembe helyezem, így már Adam is jobban láthatja, jobban szemügyre veheti, ha akarja.
- Nem szeretne leülni? Van még hely a padon, és kényelmesebb, mintha ott állna - És a nyakam se fog megfájdulni. Teszem hozzá magamban, majd egy halovány félmosolyt is próbálok az arcomra varázsolni több, kevesebb sikerrel.

Adam Kensington
//Bocsi, hogy ennyire megvárattalak >_<//



Mit nekem egy kis megfázás? Nem különösebben izgat, ha néhány nap az ágyat kell nyomnom, mert lebetegedek. Bár ahogy magamat ismerem, még betegen sem egész nap az ágyban gubbasztanék. Sőt, talán még az órákra is bejárnék... Talán... Szóval nem igazán izgat, hogy lebetegszem-e vagy sem, jelenleg nem fázom, és csak ez számít. Innentől a téma le van zárva részemről. És ahogy látom a vámpír sem foglalkozik tovább a témával.
Nem akar zavarni... És nem is zavar. Persze, tényleg azért jöttem ki ide, mert egyedül akartam lenni, sokszor van ilyen mostanában, de időről időre rá kell jönnöm, hogy ez nem jó... A magány semmire, semmikor nem jó megoldás, attól általában nem lesz jobb, ha egyedül van az ember. Néha persze pont az segít, de van, amikor az a legjobb, ha kibeszélhetsz magadból mindent, és van aki meg is hallgat. Talán most pont ennek jött el az ideje.
- Nem zavar. Maradjon nyugodtan - arcomra egy halvány mosoly ül ki, miután kiszalad a számon ez a két mondat. közben végig a vámpírra nézek.
- Öhm... Kérdezhetek valamit? Lehet, hogy hülye kérdés lesz, mert Maga valószínűleg már régóta él. De... Emlékszik még a családjára? - Kíváncsi tekintettel fürkészem a férfi arcát, hangomban csak a kíváncsiság érződik. Tényleg érdekel, bár pontosan nem tudom miért, csak tudni szeretném. Az a fránya kíváncsiság...