Margaréta

Furcsa egy idő van. Hozzászoktam már, hogy ilyenkor nagyon hideg van. De talán mégsem? Közeledik a tavasz, vagy mi? Imádnám, de tényleg.
A nap magasan jár, hiszen dél múlt nem sokkal. Az ebédnek vége van, így máris igyekszem le a faluba, remélem, nem szegek mindezzel szabályt.
Bár nagyon jónak néz ki az idő, én mégis bebugyolálva sétálok le az ösvényen, át a falun, a fő utcán, végig a lakóövezeten, egészen a kis tavacskáig. Még nem voltam itt, de a híreszteléseknek utána akartam járni.
Mikor odaértem, csak egy valakit pillantottam meg, akinek az arca éppen akkor húzódott mosolyra. Ettől nekem is viszonylag jó kedvem lett, így valahogy megpróbáltam megkörnyékezni, de zavarni sem szerettem volna.
A könyveim most valahol fent maradtak a szobámban, egyelőre még a gólyalakban, de reméltem azt is, hogy már nem maradok ott sokat.
Közben odaléptem a lányhoz, és valahogy nagyon vonzott, hogy le is üljek, persze, ha nem zavarom.
- Nem gond, ha leülök?
Arcom lehajtva, a pocim kitolva, a kezem a hátam mögött, és a pofim pirospozsgás. Mint egy ovis, aki nem akar zavarni. Mintha nem is tizenx éves lennék, hanem úgy öt.
A lány sem tűnik sokkal idősebbnek, mint amilyen én vagyok, és ahogy elnézem, valamitől nagyon boldog, és folyamatosan vigyorog, a szemén is látszik a boldogság, meg mindenén, az egész lényén.
És ez, mivel nem a legszokásosabb, így még jobban érdekel a dolog. Tényleg nagyon remélem, hogy lecsüccsenhetek.