[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=409&post=58360#post58360][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.02.05. 20:10[/b][/url]
T. A. Reynolds
Bagolyfordultával olyan levelet kaptam, hogy leesett az állam. Nem sűrűn szoktam meglepődni, főleg nem ennyire, de ami a levélben állt, egyszerre bosszantott fel, és juttatott eszembe érdekes kérdéseket. Miért pont én? Miért pont itt? Szeretem a nővérem, sőt, mondhatni az egyetlen ember a világon, akit elviselek, épp ezért ő az, aki a legjobban tudja, hogy nem szeretek más emberekkel kommunikálni, na de ilyet? Ráadásul azt sem mondja el mi baja, csak, hogy küldjem el. A papíron álló név ismerős volt, és azt is sejtem, hol hallhattam, ettől függetlenül cseppet sem füllött ahhoz a fogam, hogy idegenek után futkorásszam. Mindenesetre felmérve a levél tartalmát, és elképzelve, milyen hangsúllyal mondja a nővérem, szájhúzva felkaptam a kabátomat, és elindultam morcosan lefelé. Nem számítottam ennyire "vidám" időre, de így legalább nem öltöztem alul azzal az egy szál kabáttal, pólóval, és nadrággal. Az iskola épületét elhagyva, nem siettem el a lépéseket, miközben kezemben a levelet szorongatva arrébb löktem mindenkit az útból, azon gondolkoztam, miért nekem kell ezen a nyomorult helyen lennem. Na nem mintha nem akarnék segíteni nővéremnek, de akkor is, a Roxfort ezerszer jobb hely ennél a portanyánál. Még mindig elkap a rosszullét, pedig már egy jó ideje itt vagyok. Szááánalmas.
A falu határába megtorpantam egy kicsit, és körbenéztem. Ugyanis, bár ilyet soha nem mondok ki hangosan, dunsztom sem volt abban a pillanatban, merre keressem az említett személyt.
Reynolds..Reynolds...Reynolds.
Folyamatosan a nevet ismételgettem magamban, és azt a pillanatot játszottam le magamban, amikor is tovább indultam, céltalanul. Nem gondolkoztam azon, hogy talán otthon van ezen a délutánon, a kis tavacska felé indultam, és átvágtam rajta, vagyis átvágtam volna... megláttam, egy valamennyire ismerős, korban nagyjából passzoló embert, majd elővettem a levél mellé csatolt kis képet, és egy félmosollyal nyugtáztam sikerem. Megvan.
- Reynolds? - léptem elé, kifejezéstelen arccal, kíváncsisággal megtöltve hangomat. Kissé felfelé kellett néznem, de már megszoktam, így nem törődtem vele, csak folytattam. - Sam vagyok, McSouthernwood-éktól, esetleg dereng valami ez utóbbi alapján? - tettem fel azt a kérdést, ami segíthet egyértelművé tenni a dolgokat. A vezetéknevünk, khhm, hogy is mondjam, meglehetősen egyedi. És eprsze hosszú, amit már számtalanszor megkaptam. Nem baj, én elvagyok vele. Az angol akcentusom elég erős volt, de ha ő az, akit keresek, már most eldöntöttem, hogy nem fogok a magyarral bíbelődni, hanem beszélek inkább világnyelven, szerintem neki is könnyebben menne, mint ez. Legalább is nagyon remélem.