Arvid
Valamikor 10 után

-  Fordulj le. Csak. Fordulj. Le- fohászkodok marha ijedten, és szaporán lépkedek, hogy minél előbb kiérjek erről a hülye sétányról. Ha már valaki 20 perce töretlenül csak utánad halad, az már ad némi okot a paranoiára. Szerencsére én abból sose szenvedtem hiányt, ezért nem esik nehezemre mindenfélét beleképzelni ebbe a szituációba, és nem... nem leszek nyugodtabb.
Három pad, két pad, egy pad... és futás
Neki iramodok, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy a férfi TÉNYLEG engem követ. Ki tudja, ő is most érzett késztetést a sprintelésre. Oh  a francba, kit akarok áltatni, engem határozottan követnek. Kis híján orra is bukok, de efelett most nagylelkűen szemet hunyok. Nem tudom, mit akar tőlem, de nem is akarom megtudni. Oké, krav maga, de ha az illető két pillanat pálcát ránt, és elkezd valamit mondani valami nyelven, nekem lőttek.
Végigfutok a  falun, csak a lábak dobogásából tudom, hogy követ az illető. De hoppá, hisz varázsló vagyok... aztán mit tudok vele kezdeni? Gyorsabban kezdek futni, majd mikor elérem a tavat, hirtelen fordulok be. Azt hiszem, lépés előnyöm van, így pár bokor takarásába fekszek, összeszorítom a szemem, és magamban kezdek imádkozni, hogy ne találjon meg.
Oh, érdemes volt ide visszajönnöm. A rellonosok tuti jót röhögnének rajtam, ha látnának, mázli, hogy egyetlen árva lélek sincs itt. Mikor közelebbről hallom a lépteket, óvatosan kúszni kezdek, minek eredménye, valami hülye ág felsérti a lábam, amiből folyni kezd a vér.
- Pff... te is hiányoztál- sziszegek halkan, mert azért még nem sikerült elfelejtenem, épp bújok.  

Arvid

Hogy én mennyire utálok mindig gyávának tűnni. Egyszer, csak egyszer lenne olyan alkalom, mikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem én húzom a rövidebbet. De jobb, ha nem is hergelem magam, tapasztalat, hogy az nem vezet semmi jóra. A lábamra inkább nem is nézek, csak idegesítene, hogy még egy hülye ág is kifog rajtam.
Viszont... legalább egy pillanatig elfelejtek félni, ami nem biztos, hogy jelen helyzetben épp a legjobb, de nem is igazán érdekel.
Mikor megint lépteket hallok, összébb húzom magam, és próbálok tök láthatatlan lenni. A vészcsengő cseng, nekem meg kedvem támad kifutni a világból, mégse tesznek semmit a lábaim, hogy ez megvalósulhasson.
- Nem hiszek neked, lehet te vagy az- végtére is... nem láttam én az arcát, és amúgy nem veszem ám észre, hogy ez a hang ismerős.
- De oké, előbújok, viszont figyelmeztetlek, két pillanat alatt leátkozom a fejed a helyéről- a hangomból már rájöhetett, hogy ez az állítás mennyire irreális, mert nem vagyok egy tipikus, minden időt megélt varázsló alkat.
De kilépek, és a szemeim elkerekednek, mikor meglátom Arvidot, aztán felszisszenve szorítom a térdemre a kezem.
- Arvid? Bocsi izé... az nem neked szólt.... követtek és... van egy zsepid?- mert az mondjuk elkelne, ha már nem rendelkezek kellő varázstudással.
-Sokan mondták már, de héj... azért neked se kéne ám, bár szerintem te nem bújnál valami bokor mögé, úristen, ugye nem mérgező? Meg fogok halni- esek pánikba, mert az nagyon megy nekem.
- Eltévedtem... megint- osztom meg vele, miért is nem vagyok ott, ahol lennem kéne, aztán észbe kapok.
- Amúgy Ophelia vagyok, nem tudom, mennyire emlékszel rám. A dilis csaj, aki a laptopodra kattant rá, és stresszes helyzetekben marha sokat beszél- mosolyodok el a végére.

Arvid

Szegény Arvid, bár...  ő az egyetlen, aki előtt nem kell palástolnom, mi van az arcomra írva. Nos, jelenleg ijedtség, értetlenség, kis düh, meg értetlenség, és az, hogy marha éhes vagyok.
Igen, nem terveztem be egy eltévedést, azt hittem hamarabb visszaérek a suliba, én naiv. Eddig háromból két alkalommal tévedtem el, egyszer véletlenül jó irányba mentem, nos... igen, szerencsés vagyok. Kezdem azt hinni, hogy az utcák szórakoznak velem. Most miért ne? A lépcsők is mozognak, vagy mit csinálnak, simán megtehetnék ezt az utcák is. Hülye varázsvilág. Nem, még most sem szeretem, társadalmilag is lemaradott vagyok itt, és szerencsétlenebb az átlagnál.
- Köszi... ezzel most életet mentettél, bár még így is fent áll az elvérzés veszélye, de legalább a füvet nem mocskolom össze- azzal kivéve a zsepit a kezéből, leülök törökülésbe, és a fájó térdemre nyomom, aztán némi töprengés után megint megszólalok.
- Gondolom, fertőtlenítőt nem tartasz a farzsebedben- de mi van, ha mégis? Bár csak a nők olyanok, hogy még olyasmit is magukkal visznek, amit életükbe nem használtak, és lehet, nem is fognak. Na mindegy, azért egy próbát megér.
- Hát honnan tudjam, milyen bokorba vetettem bele magam... és ha mérgező?- osztom meg vele a jelenlegi dilemmám, hát... nem vagyok egy könnyű eset, sose mondtam.
Észbe is kapok ám, hogy nem biztos, hogy felismer, ezért  kezdek el hadoválni összevissza, de elmosolyodok, mikor látom, leesik neki.
- Én bárkinél rosszabbul tájékozódok. Nem szoktam figyelni az utat- vonok vállat, amit ő nem láthat... de hát most mit hazudjak? Mikor sétálni indulok, általában kikapcsolok. A muglik között ez még veszélyesebb is, de még egyszer se ütöttek el.
- Nem tudom, ki volt az, a sétány közepétől kezdett el követni, nem mertem leállni megkérdezni, hogy mit akar- motyogom magam elé. Hurrá, full rellonos jellemem van.

Arvid

- Már sokkal jön nekem- morgom, burkoltan célozva, hogy az ilyen eset nálam már-már mindennapi jelenségnek számít. Erdő, vagy falu, esetleg a szobám, vagy a klubhelyiség, tökmindegy, ahol lehet, eltaknyolok, de valamiért... ezek a sebek nem fájnak annyira, mint azok, amik a testem többi részét borították. Ugyan már csak pár heg díszeleg rajtam, az mégis elég ahhoz, hogy ne felejtsem el, hol is voltam 16 évig.
- Igen, de... azért mentőt nem kell hívni, gyakori az ilyen eset- bököm ki nagy nehezen, leküzdve a fránya női büszkeségem. Azért le nem venném a szemem az újabb szerzeményemről, mintha csak attól félnék, hogy a nyílt sebből kijön mindjárt egy mutáns E.T., és hiába akarna haza telózni. Telefon. Net. WiFi, vagy bármi, komolyan ennyire nagy kérés lenne. Oké, most lejjebb veszek az elvárásaimból, és beérem egy szimpla csokival... komolyan, a szemeim már nem kopognak, hanem lassan becsöngetnek valahová.
- Ugye... tudod, hogy ezzel most nem mondtál semmit?- még hogy sima buxus. Chh, annak könnyű, aki tudja, mi az. Vagy várjunk... már én is tudom, a francba, hogy vélhetőleg öt perc múlva ugyanolyan halálfélelmem lesz, mert elfelejtem.
- Mellesleg, vagyok annyira éhes, hogy simán bekajáljam- mint valami reality túlélőshow. Itt Bogolyfalván.
- Te, vigyázzál!- kapok utána, mikor le készül guggolni, és jelenleg ignorálva azt, hogy tuti, nem fog neki tetszeni, akkor is segítek neki. Nos, a helyzet nem a legfényesebb, imádkozzunk, hogy a követőm nem jön vissza autogramért
- Ne megnepróbáld- húzódok is hátrébb. Oké, hálás vagyok neki azért, hogy próbál segíteni, meg minden, meg nem is szociopata valaki, csak... vannak, amiket még nem tudtam leküzdeni.
- Nem akarom, hogy hozzám érjenek, se pálcával, se semmivel. Inkább... van még zsepid?- és itt jön el a pillanat, mikor nem érdekel, mennyire néz hülyének. Nem tehetek erről, tenni ellene próbálok, de még... még nem megy.
- Egyszer visszataláltam- vágok vissza dacosan, elhallgatva, hogy az is a puszta véletlennek köszönhető.
- Nem kell semmit tenned- mondom kissé lágyabban, még a hála is érződik a hangomban, mert tényleg rendes tőle. Más simán elment volna. Tudom, az emberek elég parasztok ahhoz, hogy ilyet tegyenek.
- Amúgy is... én nem fogok elmozdulni innen, mi van, ha megint megtalál? itt legalább van esélyem elbújni, de ha mennénk, akkor lehet, te is veszélyben lennél, azt meg ugyebár senki nem akarja- végtére is.... jobb esetben éhen halok, de a világért se vallanám ám be, hogy félek. Én? Ugyan.

Arvid és Seren

Seren hirtelen tűnik fel, amivel eléri, hogy én köpni- nyelni ne tudjak. Persze, ha valami marha nagy baj van körülöttem, ő felbukkan - talán radarja van?-, hogy szembesítsen a ténnyel, mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. De most megelőzték, és bár a gyomrom megint megremeg, és érzem, milliméteresre zsugorodok képzeletben, kezdő rellonoshoz méltóan állom a tekintetét. Nem, nem szegem le a fejem, nem kezdek összevissza hebegni, még csak egy bárgyú vigyort sem erőltetek magamra.
Szólásra nyitom a szám, többször is, de mindig belém fojtja. Jelenleg alig akarom elhinni, hogy ő áll előttem. Ő, akire nem is olyan rég még felnéztem, most meg úgy beszél, mintha a világ legalja lennénk. Oké, velem megteheti, engem nem renget meg, sőt, mintha kicsit otthonias légkört teremtene vele, de Arvid... ő mégis mit ártott? Már azon kívül, hogy hajlandó volt segíteni, mikor még csak fel sem ismert.
- Állj már le- csúszik ki a számon akaratlanul. Nem emelem fel a hangom, sőt, mintha halkabb is lennék a kelleténél, de ezt csak a meglepettségnek tudom be, ugyanis tényleg halvány lila gőzöm sincs, mi lelte.
- Tudod, lehet most újat fogok mondani, és lehet ezzel meg is rengetlek egy kicsit, de emberek vagyunk, nem holmi ölebek, akikkel beszélhetsz így- visszanyerem a hangom, de még most sem emelem fel, sőt még csak jelét sem adom annak, hogy ezzel egy kicsit felhúzott.
- Igen, követtek- vonom meg a vállam, és inkább egy másik zsepit - már ha kapok- szorítok a sebemhez, mert valamiért a vérzés még most sem akar elmúlni.
- Nem terveztem új hobbit teremteni a bokrok mögé bújással- ezt csak úgy közlöm mintegy mellékesen. Visszanyerem a nyugalmam, nálam az ilyen hangulatingadozások gyakoriak.
- Számít, mit szeretnék? A végén úgyis az lesz, amit te adsz- éhes vagyok, félek, és fáj a lábam, na meg éhes is vagyok, ez nekem bőven elég indok ahhoz, hogy megengedjem magamnak a pofátlanság határának súrolását.
- Azzzz... nem fog menni- szisszenek fel, mert úgy érzem ideje felvilágosítani, ahhoz, hogy visszamenjek a kastélyba, mennem is kellene, ami jelenleg tragikus módon nem kivitelezhető.
- De, ha van nálad zsepi... - mert fertőtlenítőben nem is reménykedek. Azért bízom benne, nem kell leamputálni a lábam.

Arvid & Seren

- Jó, bocsánat, csak...- hagyom függőben a mondatot, mert fogalmam sincs, miért tettem, ez amolyan reflex volt. Nem akartam én megbántani.
Nem akartam én így reagálni, azt hittem, ezt a mozzanatot is sikerült eltemetnem, úgyhogy megint rosszul érzem magam, amiért nem. Mindenről az a féreg tehet, mára már tudom, csak kezdeni ellene nem tudok semmit.
- Öhm.... ahha- percekkel később szólalok csak meg, akkor is félszegen. Hát... csak nem fogok a torkának ugrani, azaz... tényleg azon leszek, hisz csak segíteni akar.
De megjön Seren, nekem meg kedvem támad kikaparni a szemét. Huh, ilyet se éreztem még a tanerő iránt. Na, nem mintha mást igen. Megnyugtatok mindenkit, nincs sehol egy féltve őrzött Seren oltárom, még csak a hajszálát se rakosgatom, sőt semmi ilyen gusztustalanság.
Én itt váltok át láthatatlanba. Az amit mondtam, nem érdekli, ráadásul még Arvid is beszáll a buliba, így nem kell feleslegesen beszélnem, mert tudom, hogy amit én mondok az senkit nem hat  meg.
- Kössziii-  nagyon hálásan nézek Arvidra, mikor kapok pizzás csigát. És már nem is fenyeget az éhen halás.
- Miért, csak a pasik lehetnek hisztisek ha délután óta egy falatot se ettek?- ezt  azért kikérem magamnak, igen is van okom a hisztire, na de inkább elkezdem a fejem tömni. Amúgy... én tök jól érzem magam, már a félelmem is kezd múlogatni, mivel hiába akarnak egymásnak ugrani azok ketten, én itt ülök közöttük, nem hiszem, hogy a morcos Serent látva, bárkinek is kedve lenne engem átkozni. Azt már inkább ignorálom, hogy Seren felől simán tehetnék, max. popcornt varázsol.
Még a kaját is félrenyelem. Így miután már kiköhögtem magam, a lehető leglesajnálóbban bámulok a HVHmra, és erőt véve magamon, felállok.
- Lehet, te nyugodtan tudnál aludni, de én nem. Arvidnak is veszélyes, sőt.. és ő hajlandó volt segíteni, mikor még csak azt se tudta, ki vagyok- emlékeztetem arra, hogy ő simán végignézte, ahogy konkrétan miatta szívtam összevissza az erdőben.
- Én elkísérem- max. jobb esetben ide visszakeveredek, aztán reggel körbefaggatózok, hogy kell a kastélyba jutni.

Elbééééém *-*

Nappal van kivételesen, így leküzdve a cseppnyi félelemet, a faluba veszem az irányt. Hiába követtek a múltkor, és hiába nem tudom, ki volt, és miért tette, ez még nem tántorít el attól, hogy szerezzek fagyit. Mert hogy most ez minden vágyam. Hála égnek a Rellonban ilyenkor kellemes a légkör, ennek köszönhető, hogy olyan alakokba botlok ott, akiket még nem is láttam. A bikinim már rajtam, ami fölé csak egy ruhát húztam. Még a hajam is kontyban van a fejem tetején, de cseppet sem zavar, annak ellenére, hogy kibontva hordom.
Meg se lepődök, hogy a faluban is többen vannak, de nem tetszik, hogy annyit kell várnom a fagyira.
Mihelyst hozzájutok, már veszem is az irányt a tó felé. Azt valahogy sikerült megjegyeznem, merre van. Nem zavar, hogy sokan még most is fürkésznek, pedig semmi rendhagyó nincs rajtam, sőt, ennyire normálisan már rég néztem ki, így nem is tudom mire vélni.
A tóhoz érve, le is kapom magamról a ruhát, előveszem a táskámból a naptejet, bekenem magam, és megyek is a part szélére. Igen, először felmérem a terepet.
- This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof

This time I'll be bulletproof
This time I'll be bulletproof

This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof
This time, baby, I'll be bulletproof- éneklem közben az első számot, ami eszembe jut. Ezt hallgattam utoljára, és amúgy is tetszik, így nem érdekel, hányan néznek hülyének emiatt. Persze a vízbe még nem megyek bele, előbb megnézem a lábammal, tényleg annyira jó-e, mint amennyire azt mondják.

Te drága

Mire nem késztet az unalom, vagy micsoda. Hogy őszinte legyek, rég volt már olyan, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, és ez most sincs így, csak... mégis érzem, valami hiányzik. Igen, amennyire taszítottam bárminemű társaságot eleinte, most annyira szomjazom érte. Azért annyira túlzásba nem esek, hogy én magam csapódjak oda valakihez, meg amúgy se állok le akárkivel, általában a háztársakkal jövök ki jobban, így nem csoda, hogy a baráti köröm főként sárkányokból áll.
Persze elénekelgetek én itt magamnak, azzal nincs semmi gond, csak... jobb lenne, ha más is tudná, na jó abba hagyom az ömlengést. Meg amúgy is abba kéne, mivel hallok egy hangot, amire reagálni nincs időm, mert pillanatokra rá már a vízben kötök ki.
- Hogytemekkoraszemétvagy- legyen az bárki is. Igen, képes vagyok én így is köszönteni valakit, ha az illető előbb a frászt hozza rám, azt készül belefojtani a vízbe. Miután visszanyerem a látásom, gyilkos pillantást küldök az illető felé, akiről aztán meg is tudom, hogy Benji.
- Tényleg az vagy- vágok komoly képet, aztán elnevetem magam, mégse haragudhatok rá, magas volt a labda. Meg a víz is jó, így a fagyhalál se áll be, hurrá.
- És akkor most bejössz magadtól, vagy megvárod, míg kikecmergek, és én cibállak be? De az fájni fog- vigyorgok rá, kivillantva a fogaim, hisz ő már csak tudja, hogy szimplán poénkodok, eszemben sincs bármit is tenni vele, azaz... nem úgy, meg úgy se...áá inkább hagyjuk.
- Merre jártál idegen?- döntöm oldalra a fejem, mert rég láttam, mai azt illeti. Persze nem várom el tőle, hogy napi 24 órában  a közelemben legyen, nem is tehetném, de érdekel, mi van vele.

Te drága  

- Addig örülj, míg piros foltok lesznek rajtad, és nem lilák- morgok, de elég hangosan ahhoz, hogy ezt Benji is meghallja. A barátom, szeretem is.... valamilyen szinten biztos, mert amúgy nem lógnék vele annyit, de ez akkor se jogosítja fel arra, hogy a frászt hozza rám. Persze vigyorgok, mert... mindennek ellenére vicces a helyzet, még akkor is, hogy jelenleg rajtam csattan az ostor.
- Ez a te marha nagy szerencséd- forgatom meg a szemem, ugyanis tényleg csak ezért nem ugrok a torkának. Más már minimum sóbálványátokkal lenne gazdagabb, az mostanság úgyis megy, szóval igazán elismerhetné valaki a kedvességem.
Szerintem azért vagyunk mi ilyen jóban, mert hasonlítunk, mármint, nekem még csak meg se fordult a fejembe, hogy máshogy tekintsek rá, az nekem nem megy, na meg róla se hinném, hogy éjszakánként velem álmodik, és ez így van jól, legalább megcáfoljuk azt, hogy nem létezik fiú-lány barátság.
- Tudtam én, lerí rólad- kekeckedek vele, teljesen ignorálva tényt, hogy idősebb nálam, és simán kicsinálhatna, ha ahhoz van kedve. Mivel a barátom, és szeret, nem is kell ezen agyalnom.
A szemeim elkerekednek, ahogy hirtelen... más lesz, és ahogy közeledik felém, én úgy hátrálok, de aztán megérzek valami szúrósat, és valahogy egyből nincs kedvem hátrálni, sőt, mintha fájna, hogy nem vagyok közel hozzá. Zokszó nélkül hagyom, hogy magához rántson, még a nyakát is átkarolom.
- Jééé, mindig ilyen szép szemeid voltak?- döntöm oldalra a fejem, ahogy bárgyú mosollyal figyelem az arcát.
Aztán a mellkasába fúrom a fejem, és sóhajtok egy nagyot.
- Erről is az a hülye tusa tehet. Nem is gondolnak arra, hogy nekem egyszerűen fáj távol lenni tőled- ezért is nem engedem el most, eszem ágában sincs.
Nos, egy kívülálló már biztos rájött, hogy itt valami nem stimmel, mázli, hogy mi ezt észre se vesszük.

Te drága  

- Hát én jobban szeretem a fejed foltok nélkül, azok rondák- mosolyodok el halványan, gondosan leplezve mindazt, ami a mondat mögött rejlik. Komolyan, a legnagyobb ellenségemnek se kívánom azt, mait én tizenhat éven keresztül elszenvedtem otthon, és még csak gondolni se akarok rá, de valamiért mindig bevillannak a képek, néha még azt is érzem, mennyire fájt. Aprót rázok a fejemen.
- A szerencse forgandó ám- nyújtok rá nyelvet, nehogy elbízza magát itt nekem. Bár tudom, csak poénkodik, valamiért a komoly, mélységekbe nyúló társalgás nekünk nem megy, de ez nem is baj, így nem uncsi, én meg amúgy se vagyok lelkizős típus, sőt a víz lever, ha pár szónál többet kell beszélnem magamról, ezért nem is teszem... soha. Lyrával is ezen alapul a barátságunk, ő tudja, hogy történt velem valami, én is tudom ugyanezt róla, de egyikünk se akar belebonyolódni a témába, talán.... ezért is jövünk ki annyira jól. Nem sok emberről mondhatom el, hogy a barátom, mellesleg sose bővelkedtem bennük.
- Ugye?- dobom hátra a vizes hajam, tetetett egoizmussal, mert ha ő megteheti, én is. Oké, mondjuk Benjiből se lehet kinézni, hogy idősebb nálam, sőt mi több, negyedikes, és én  is csak hatalmas jóindulattal súrolom a hatot, de ettől szép az élet.
Vagy mégse? Egy szúrás kíséretében telepedik rám olyan érzés, amit mindig is próbáltam elkerülni, sőt már-már menekültem előle, ezért nem tartom reálisnak, hogy én szerelmes legyek. Már ha ez az, sose voltam, így nincs viszonyítási alapom, de ha ez az... akkor... akkor én nem akarom, hogy elmúljon. Ha jobban belegondolok, mindig is máshogy tekintettem Benjire, mint mondjuk Noelre, vagy bármelyik más utamba kerülő fiúra, csak akkor nem tudtam, miért, és nem is nagyon törődtem vele. Viszont, most, hogy tudom, ő is így érez - hála Cupido jótékony nyilainak-, nyugodtan vállalhatom fel.
Zavarba jövök a megjegyzést hallva, és pirulva szegem le a fejem, miközben kuncogok. Na már most, ha nem lenne valami marha nagy bajom, tuti felképelném magam, és visítanám, hogy térjek már észhez, de most annyira jól esik, mintha megannyi szikla gördült volna le rólam. Úgy kapaszkodok háztársamba, hogy félő, megfojtom szegényt, így mikor ez a tudatomig is eljut, lazítok a szorításon, de a világért se engedném el.
- Igen, te meg nyerni fogsz, aztán kijössz hozzám- nézek rá csillogó szemekkel, mert jelen esetben az érdekel a legkevésbé, hogy nyer-e, viszont tudom, a többieknek fel kell kötniük a gatyájukat.
- Fázok, gyere, menjünk ki- ezért a csuklójánál fogva vezetem ki a vízből, majd a partra érve, elterülök a füvön.
- Tudod, nem is értem, miért nem mertem elmondani neked, hogy szeretlek- mélázok el, nem is törődve azzal, mennyire könnyen jönnek ki a szavak a számon.

Blaise és Tesó *-* <3

- Na, már csak egy kicsit maradj úgy- nézek könyörgőn Milanra, miközben kezemben a ceruza szinte meg sem áll. Úgy döntöttem, ma olyat mutatok neki, amit még nem, sőt senkinek, és hogy őszinte legyek, el is szoktam ettől a tevékenységtől, de most szép az idő, jó a kedvem – már amennyire az jó tud lenni, ilyen viharhullámok közepette-, és a tóban kacsák is vannak. Először látom így, és akkor is haza fogok vinni egyet, ha a rellonos megint azt mondja, hülye vagyok. De hát olyan kis cukik.
- Na, kész- vigyorogva jelentem ki, már-már ünnepélyes hangnemben, bár szerintem ő jobban fog örülni ennek a ténynek, hisz órák óta kellett egy helyben állnia, de hát na, a végeredményért megérte. Kiveszem a hajamból a gumit, mert amúgy idegesít, hogy össze van kötve.
Komolyan nem vettem észre, mikor sokasodott meg itt az emberek száma, így most őszinte pislogással meredek körbe, majd letéve a mappát, felállok, odasétálok Blaisehez, és átkarolva a nyakát, csókolom meg. Belegondolva, tényleg hiányzott, hogy ezt tegyem, és most, hogy ő is tudja rólam azt, amit akkor rejtegettem előle, minden gond nélkül élvezhetem ki a perceket. Hülye voltam, mondjuk ez nem újdonság, viszont tény, túl elhamarkodottan döntöttem helyette is, bele se gondolva abba, hogy ezzel neki fájdalmat okozhatok.
- Megnézed?- biccentek a fejemmel a mappa felé, bár már nem is annyira magabiztosan, ha rajzolgatásba kezdek, nem nagyon mutatom meg senkinek.
- Jujj nézd már…. Vigyük haza- dobódok fel, és futok a kis kacsához, aki épp most evickél ki a vízből. Igen, ez határozottan egy rellonos, kezdő pszichopatára vall, de tojok én rá.

kép

Találka

- Túldramatizálod- legyintek vigyorogva, persze azért kicsit megsajnálom szegényt, elvégre én se szívesen állnék egy helyben, úgy, hogy valaki megmoccanni se hagy. Sőt az is csoda, hogy most nyugton bírok ülni a fenekemen, bár, van ami leköt, ilyenkor azért egy fokkal könnyebb. Élvezem ezt az időt, se túl meleg, és a szellő is csak langyosan fúj. Az emberek arcán meg látszik, hogy nekik is tetszik ez, mintha boldogabbak lennének, bár sose hittem abban, hogy ehhez bármi köze van az időjárásnak, lehet meg kéne fontolnom eztán.
- Jó, valóságos hős vagy. Én tuti nem bírtam volna- bújok oda hozzá, ha már egyszer megtehetem, aztán mégis félszeg mozdulattal nyújtom neki a mappát, had lássa a remekművem. Anno, a nevelésem részéhez tartozott, hogy elsajátítsam az ilyen, és hasonló baromságokat, azért a balett tudásommal mégse fogok nagyzolni, főleg mert az órák helyett inkább krav magát tanultam, mert annak mégis több hasznát veszem. Legalább is akkor így gondoltam, most meg felváltotta ezt sok más.
- Nem lesz semmi ilyen…. Dwaynel megoldjuk, oké? És akkor se fogok ráhatás miatt költözni, majd akkor, ha én akarom úgy-  komorulok el egy pillanatra, mert nem tetszik a kép, amit felvázolt, de látok rá esélyt, vagyis biztos ezt tenném, ha nem lennék olyan makacs, mint amilyen. Nem a megfutamodásomról vagyok híres, azt hiszem.  
De aztán már szinte fel se fogom a szavakat, amiket hozzám intéznek, tökéletesen lefoglal Donald látványa. Igen, elnevezem, mert úgyis az enyém lesz.
- Hát majd tartom Vandánál, vagy Dwaynel, vagy…. mondd csak, neked mekkora a fürdőszobád?- tekintek fel rá, vigyorogva, mégis könyörgő szemekkel. Oké, a Szanatórium tényleg hemzseg, még így is, hogy Kowai felszívódott, hála a jó égnek, szóval ott kilőve, plusz Hero szerintem nem nézné jó szemmel az új játszótársát, Gömbiről nem is beszélve.
- Mi az, mit nézel?- most már én is felegyenesedek, hogy Blaise tekintetét követve, keressem azt, ő mit talál érdekesnek. Egyből elfog a rossz érzés, mikor a nő közeledni kezd, bizalmatlanul mérem végig, egyre közelebb araszolva páromhoz, de szerintem ez  a mozdulat öntudatlan.
Felvont szemöldökkel tekintek, hol a nőre, hol  a kinyújtott kézre, kivételesen tökre nem tudom ezt a jelenséget hová tenni.
- Aha klassz, de szerintem célt tévesztett, nekem nincs testvérem- vonok is vállat egyből, majd még mindig a kis kacsát fogva masírozok a tó partra, hogy beleengedhessem a vízbe, hogy aztán had menjen a többiekhez. Ó, drága keresztapám, meg az ő húzásai, mit hihetett? Pont a trutyi kellős közepén lejt be valaki, aki azt állítja, hogy a nővérem, én meg majd örömkönnyek közepette vetem magam a nyakába? Jesszus, Pierre ezt tényleg komolyan gondolta?

Tesó & Blaise <3

- Ebben igazad van- simítok végig Blaise arcán, miközben halványan mosolygok rá. Tudom, vagy is sejtem, hogy poénnak fogja fel az egész mondatot, de tényleg igaza van. Más már sikítva futna el, ha csak fele annyit tudna rólam, mint ő. De Blaise hülye, ezt valahogy senki nem tudja megcáfolni, még ő se. Egy normális ember nem akarna ekkora zűrt maga köré, még akkor se, ha szerelmes. Tényleg butít az az érzés.
- Jó, de akkor legközelebb nem nyilvános terepen rajzollak le- nevetem el magam, mert valamiért szó szerint értem a csak sál legyen rajtam szöveget, azt meg nem szeretném, ha Blaiset szatírnak könyvelnék, azt meg még úgyse, ha bárki láthatná úgy, aki nem én vagyok. Na, jó, talán kicsit túltengek a birtoklási vágyból.
- Fogalmam sincs, szeretek itt, és jelenleg minden ideköt… ezért nem is tudtam végleg meglépni, pedig már hányszor próbáltam- csóválom meg a fejem, egy lemondó mosoly kíséretében. Hányszor volt már, hogy leléptem, hányszor jöttem vissza mégis… Lehet, tényleg nem akarok elmenni, még így se, hogy tudom, a legjobb az lenne.
- Azért azt ne… jó, itt hagyom- sóhajtok fel percek után, miután gondosan mérlegeltem, mennyi esélye lenne szegénynek a macskák kereszttüzében. Csoda, hogy Lilla még él, bár ő rendesen ki van képezve, talán a legstrapabíróbb kanári.  
A nőt meglátva, tök furcsa érzés kerít hatalma alá, még a hideg is kiráz egy pillanatra. Ahogy közeledik, nekem úgy jön meg a kedvem kifutni a világból, na de az mégse én lennék ugyebár.
- Nekem is- suttogom magam elé, és szinte öntudatlan húzódok közelebb Blaisehez. A nevét hallva, bizalmatlanság és óvatosság költözik a tekintetembe, majd közlöm is nemes egyszerűséggel, hogy nem én vagyok az a lány…
Persze milyen is lenne a világ, ha nem lenne a csaj kitartó. Pedig azt hittem, sikerült a tudtára adnom, részemről ennyi az ismerkedés.
- Ne légy vele ellenséges. Ha tényleg a nővérem vagy, mint ahogy azt mondod, hozzá kell szoknod, hogy az életem része- villannak a szőkére a szemeim. Oké, még mindig azt hiszem, kamuzik, de így senki nem beszélhet Blaisel…. maximum én, amikor felhúz.
- Nem érdekel, ki voltam, az foglalkoztat, ki leszek- sóhajtok fel, aztán felegyenesedve nézek a nővérem szemébe.
- Nézd, szeretnék én hinni neked, de pont most tévedsz ide… miért most? Volt rá közel tizenhét éved, hogy rám találj, de semmi.  Most meg nyakig ülök valamiben, erre felbukkansz te, és azt próbálod nekem beadni, hogy nem vagyok egyke, érted? Ha lett volna testvérem… jó, oké, akkor se tudnám, mert azok, akik neveltek, nem voltak valami bőbeszédűek, ami a rendes családom illeti- sóhajtok fel, és a kezem nyújtom, remélve, hogy Blaise is észreveszi, és idejön, hogy hozzábújhassak.
- Azt mondja, meg tudja mutatni, hogy nem kamuzik… Mi van, ha tényleg nem vagyok egyke?- nézek páromra zavartan, és értetlenül. Oké, nekem ez így sok, mégis… kíváncsi vagyok.  
- Oké, a hétvégén lemegyek… de egyedül- nézek a nőre, holott a szavakat nem csak neki szánom, de hát na… ha rosszul jönnének ki a dolgok, és mégis nekem lenne igazam, nem szabad mást is odarángatnom.